Egyetértés, 1876. május (10. évfolyam, 101-125. szám)
1876-05-28 / 123. szám
X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre................................. . 20.— Félévre...............................................10.— Negyedévre......................................5.— Egy hóra......................................... 1.80 Egy szám 8 krajezár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér : Öt hasábos sor,36 krajezár. 123. szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. IlT Mai számunkhoz egy féliv melléklett van csatolva. Vasárnap, 1876. május 28. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó hivatal:Budapest IV. megyehátér 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Magyarország polgáraihoz! Szemben azon nagyfontosságú kérdésekkel, melyek a legközelebb múlt időben a kormány által Bécsben folytatott alkudozások tárgyát képezték, s melyek fölött a jövő ősszel az országgyűlés lesz hivatva határozni, kötelességünknek tartjuk egy figyelmeztető szót intézni hazánk polgáraihoz. Késztetve érezzük magunkat erre annál inkább, mert ezen a közvéleményt országszerte nagy mérvben foglalkoztató tárgyak felől az egyezség megkötése óta nem volt s az ülésszak közel befejezése előtt nem is lesz alkalmunk tüzetesen nyilatkozni az ország házában. Nem is akarhattuk azt, hogy ily életbevágó kérdések már most, mielőtt az egyesség minden részleteivel előterjesztve s annak rendje szerint megvitatható volna, előlegesen elvileg eldöntessenek, mint azt a miniszterelnök a hozzá intézett interpellációkra adandó válaszának tudomásul vétele útján megtétetni kívánta. — Ezen interpelláte körül akként jártunk el, hogy lehetetlen legyen ráfogni a képviselőházra azt, hogy a tudomásulvétel által megadta a bécsi alkuba való egyezését; ezen eljárásunk által kivittük azt, hogy a képviselőház tagjainak szava nincs egy átalában lekötve a jövő tárgyalás alkalmára. Az 1867-ben Ausztriával kötött s felmondás következtében ez év végével lejárandó vám és kereskedelmi szövetség, a fogyasztási adók, a vám vagy helyesebben adórestitutiók, a jegybank s végre a kormány által idő előtt a többiekhez sorolt qvóta kérdései képezték a bécsi alkudozásoknak tárgyait. Vegyük tekintetbe egymásután miben állanak ezen kérdések, mit követel megoldásuknál hazánk érdeke, miként felel meg ezen érdeknek a kormány által megkötött s az országgyűlés által jóváhagyandó vagy elvettetendő egyezség. Az 1867. XVI. tvben foglalt vám- és kereskedelmi szövetség szerint Magyarország és Ausztria egy közös vámterületet képez, ugyanazon törvény szerint a só- és dohányjövedék valamint a pálinka-, sör- és czukor-adó mind a két állam területén egyenlő törvények és szabályok szerint kezeltetik. Azon határvám, mely Ausztriát és Magyarországot körülöregzi, aként van szabályozva, hogy az ipart a külföldi áruk ellen megvédje. Ezen védelem azonban kizárólag Ausztria javára esik, miután Magyarországnak alig van ipara, biztos piacot szerez az osztrák iparnak Magyarországon, mert a külföldi iparos kénytelen annyival olcsóbban adni nálunk a maga áruit, amennyit érezte a behozatalnál a vámon fizetnie kell, mi pedig ugyanannyival fizetjük drágábban az osztrák árukat, mint anélkül fizetni kellene. Roppant összegekre megy ennek folytán az, mivel Magyarország Ausztriát évenként gazdagítja; igen nagy a hátrány, melyet Magyarország az által szenved, hogy nem láthatja el külföldi olcsóbb portékával szükségletét, mely hátrányt csak akkor viselhetné szívesen a magyar fogyasztó, ha ezáltal saját iparunk gyarapodását s így az ország anyagi felvirágzását eszközölhetné. De legnagyobb baj a létező viszonyok mellett az, hogy Magyarországban lehetetlen az iparnak nem mondjuk felvirágzása, de maga annak létrejövetele. Nincs ország a világon, melyben az ipar vámok védelme nélkül létrejött volna; ebben Magyarország soha sem részesült, mert Ausztriának az volt állandó vámpolitikája, hogy Magyarországot a nyers termelésre szorítsa, Ausztriában az ipart kifejtse s számára Magyarországban olcsó élelmiszereket és gyártási anyagokat, áruinak pedig biztos piaczot szerezzen. Fenállott ugyan a határvám Magyarország és Ausztria között 1848 előtt, ez azonban a törvényhozásnak kizárásával az osztrák kormány által szabályoztatott és kezeltetett, és pedig úgy, hogy nemcsak a magyar iparnak nem nyújtott semmi védelmet de még nyers terményeinknek kivételét is nehezítette s azoknak, nevezetesen borainknak, külföldre vitelét majdnem lehetetlenné tette. Magyarország megszokta úgyszólván századok folyamában azt, hogy majdnem egész termelése a mezei gazdászatra szorítkozott, túlbecsülve hazánk földének gazdászati forrásait, csekély érintkezésben a külfölddel, kevéssé nyomatva egyenes adók által, de folytonosan el is foglalva az alkotmányos szabadság megvédésében folytatott súlyos küzdelmekkel, nemzetgazdászati fejlődésének hiányaira kellő figyelmet nem fordított. Ma azonban, midőn nemzetünk teljes mértékben belement, belevonatott az európai civilisació áramlatába, az anyagi gyarapodás égető szükségünké vált; e nélkül nemzeti s állami létünk fentartása lehetetlen. S az anyagi gyarapodásnak nélkülözhetlen kelléke az ipar, ez képezi a nemzeti vagyonosodásnak legdúsabb forrását, ez teszi gazdagokká a természet által mostohán ellátott nemzeteket is; e nélkül lehetetlen magának a mezőgazdaságnak fejlődése is, mely mint az egész világ példája mutatja, csak ott virágzik, hol a vele karöltve járó iparban közel piaczot nyer mindennemű terményeinek, hol az ipar által létrehozott tőkepénz és gyorsforgalom által támogattatik. Ipart teremteni, az ipar megteremtésének mellőzhetlen föltételeit megszerezni, legfontosabb nemzeti feladatunkká vált. Leglényegesebb ezen föltételek közt a határvám fölállítása. Nem zárhatjuk el magunkat egyszerre teljesen a külföld előtt; fokozatosan kell védeni azt, mi már keletkezőben van, meghonosítani azt, mihez a kellékek megvannak, tekintettel kell lenni más országokra, különösen szomszédainkra; de mindezt csak akkor intézhetjük el czélszerűleg, csak akkor csinálhatunk általában magyar vámpolitikát, ha határvámmal bírunk, mert e nélkül öntudatos és önálló intézkedésre nem bírunk semmi alappal, hanem szabad rendelkezésére állunk s mint a szomorú tapasztalás mutatja szabad prédái vagyunk szomszédainknak. Mik volnának most már e tekintetben a kormány által kötött egyezségnek következményei ? Az, hogy nemcsak fentartatnék továbbra is a mostani sanyarú állapot, hanem ez még roszabbá, sokkal roszabbá válnék. Az egyesség a közös vámterület alapján van megkötve és ezzel ki van mondva az, hogy hazánkban további tíz év alatt is lehetetlen marad az iparnak bármely lendülete, hogy tovább is halad azon hanyatlás, melyet c cukor- és szeszgyáraink bukásában s valamennyi nagyobb és kisebb iparüzlet folytonos lejebb szállásában elrémülve tapasztalunk; és ki van mondva az is, hogy Magyarországnak továbbra is nélkülöznie kell az állami jövedelmeknek a határvámokban fekvő azon forrását, mely egymaga képes volna fedezni államháztartásunk deficitjét. De ezenkívül az egyezség szerint tetemesen felemeltetnék a külföldről bejövő gyapot- és gyapjúszövetek vámja, megdrágul tehát az utolsó kartonkendőn kezdve minden ruhaszövet, melyet ugyanazon zsebekből kell mint elsőrendű életszükséget beszerezni, melyek a folytonosan emelt adók által évről évre jobban igénybe vétetnek. Sok millióra megy az a mivel az ország ezen az utón Ausztriának az eddiginél nagyobb mérvben elfizetne, s e hátrányt nem tagadja, nem tagadhatta maga a miniszterelnök sem azon előadásokban, melyeket a bécsi tárgyalásokról a legközelebb tartott. És ezen az állapoton tiz hosszú évig nem lehetne változtatni, mert az uj egyezség szerint még attól is elesnénk, mi az 1867-ki szerződésben kikötve volt, hogy t. i. öt év eltelte után mindkét félnek jogában áll tárgyalást indítani s ha a kiegyezés nem sikerül, egy évi felmondás mellett felbontani a szövetséget. Azonban kárpótlásról beszél a miniszterelnök, felhozván, hogy azon gabonavám, melyet eddig csak Oroszország fizetett, ezután a más országokból behozott gabona, húsfélék és állatok után is fog fizettetni, mi a magyar gabonának s némely más gazdasági terményeknek Ausztriában nagyobb árt szerez. De hát mi az a mennyiség mi ama más országokból e czikkekből Ausztriába jőni szokott? Behozatik leginkább Romániából, de hiszen épen a Romániával nemrég megkötött kereskedelmi szerződés szerint eltöröltetett az onnan jövő gabona vámja s csekélyre szállíttatott az állatoké, a magyar termesztőknek igen nagy sérelmére. — Felhozta továbbá, hogy állampénztárunk mintegy három milliót fog nyerni azáltal, hogy új, úgynevezett finánczvámok fognak vettetni a petróleumra, kávéra s egyéb gyarmati czikkekre. De hát lehet-e fent említett, Ausztria érdekében szenvedett nagy kárunkért kárpótlásul venni azt, mit ezen czikkeknek drágábban vétele folytán saját zsebünkből fizetünk? Ép oly kevéssé szolgálhat kárpótlásul az, ami a vámvisszatérítéseknél (restitutióknál) Magyarország károsodásából jövőre megtérül, mert itt csak egy nagy igazságtalanságnak megszüntetétéséről, nem pedig valami kedvezménynek kivívásáról lehet szó. Mint tudva van, némely élelmi czikkek és gyártmányok fogyasztási adókkal vannak Ausztriában és Magyarországon egyenlően megróva, ezen adó azonban nem a fogyasztóktól vézetik be közvetlenül, hanem azoktól, kik gyártják, a fogyasztó ugyanannyival drágábban vásárolja ezen czikkeket, tehát közvetve a fogyasztási adót csakugyan ő fizeti meg. Ha ezen czikkek a közös vámvonalon át kivitetnek, tehát nem fogyasztatnak el idebent, akkor nem vétethetik érettek fogyasztási adó s az amit a gyáros e czimen, nevezetesen a czukor*, sör- és szesz termelésénél fizetett, a kivitelkor a vámnál visszatéritetik. Ezen vám vagyis helyesebben adóvisszatérítés a közös határvám-jövedelemből történik, melyben Magyarországnak a qvóta arányában része van. A legutóbbi kimutatások szerint ezen restitutio összege 7.500.000 frtra megy, miből Magyarországot a qvóta szerint 2.355.000 forint illeti. De miután tudva levő dolog, hogy Magyarország szeszt alig, sört és czukrot épen nem visz külországba, természetes, hogy ezen adóvisszatérítési művelethez a fentebbi arányban jog szerint nem járulhat. Nem a közös vámjövedelemből, de Ausztriának a maga rátájából kellene visszatéríteni azt, mit az onnan kivitt szesz-, czukor- és sörtermelésénél adóképen bevett. Sok millióval lett Magyarország a lefolyt vámszövetségi időszak alatt ez után is megkárosítva, ennek követelhetné voltaképen pótlását, nemhogy a jövőre kilátásba helyezett megszüntetését ezen visszaélésnek egyebekben való megkárosításának tartsa kárpótlásául. Az 1867-ben kötött vám- és kereskedelmi szövetségnek egyik nagy mértékben káros következése még azon évenkint 10—12 millióra menő megröviditetésünk, melyet Ausztria részéről a fogyasztási adóknál szenvedünk. Nagy mennyiségű czukor, sör és évről évre több szesz fogyasztatik Magyarországon, mely Ausztriában termeltetik s ott szedetik be érette a fogyasztási adó. Az utolsó zárszámadások szerint a magyar kincstár czukoradóból 600 ezer forintot vett be, az osztrák 11 milliót; söradóból 1.100.000 frt van előirányozva Magyarországban, Ausztriában 24 millió. Ezen osztrák czukornak és sörnek nagy részét Magyarország fogyasztja és az érette ott beszedett adót közvetve a magyar fogyasztó fizeti, mert annyival drágábban veszi ezen czikkeket, amennyi az osztrák termelők által az osztrák kincstár részére fizettetik, holott ezen összegek a magyar kincstárt illetnék meg s abba folynának, ha nem a termelőktől, de a fogyasztóktól vezetnék be a fogyasztási adó. Ha van világos és tiszta igazságu követelés, melyet Ausztria irányában formálhatunk, a fogyasztási adóknál való károsításunk megszüntetése minden kétségen kívül az. Ez ellen lehetetlen felhozni bármely a helyességnek legkisebb látszatával bíró indokot, ez nem egyéb mint Magyarországnak nyilvános megrövidítése. Mindamellett ezen visszaélésnek megszüntetését kereken megtagadta Ausztria, s ennek ellenében a miniszterelnök sem volt képes bármely elsimító magyarázatot és enyhítő körülményeket felhozni a bécsi alkudozásokról előadott jelentéseiben. Hogy Magyarországban és Ausztriában a továbbra is fentartandó vám és kereskedelmi szövetség mellett, egyenlő törvények és szabályok szerint kezelendők a fogyasztási adók valamint a só- és dohányjövedék, — mely utóbbira nézve a közös vámterületen az egyedáruságot fentartani kénytelenek vagyunk — ez egyik legsúlyosabb nyűge nemzetgazdaságunknak s korlátja önálló törvényhozásunknak. Ezen sem lenne segítve az uj egyezség által. Még csak arról sincs szó, hogy a czukor, mely nálunk kisebb czukortartalmú répából főzetik, mint Ausztriában, kisebb adótétellel legyen megróva; pedig ez egymaga is elég volna arra, hogy czukor iparunkat tönkretegye, ha nem találna is a drágább napszámban, képzett munkások, jó utak és hitel hiányában s a kamatláb magas voltában majdnem legyőzhetlen akadályokra az osztrákkal való versenyében. Mindössze annyit említett a miniszterelnök, hogy a fogyasztási adókra nézve olynemű új intézkedések vannak tervezve, melyek mellett a tönkrement kisebb pálinkafőzések ismét nyereményesekké váljanak. Nem ismerjük ezen czélba vett intézkedéseket, az alkudozásoknál teljesen felülkerekedett osztrák hatalmaskodás mellett nem vagyunk jogosítva várni bármi kis javulást; de hát érdemes-e az ily csekély előnyt fel is említeni, annál inkább, mert annak kiemelése azt foglalja magában, hogy a nagyban való szeszgyártás, a mezőgazdaságnak ezen hatalmas előmozdítója érdekében nyerni valamit, nincs kilátás. Az önálló vámterület mellett a bankügy képezi legfontosabb közgazdászati kérdésünket. Egy teljesen önálló bankrendszer illetőleg egy független jegybank kétségtelenül egyik legfontosabb tényezője anyagi gyarapodásunknak. A jegybank szolgáltathat legolcsóbban, legkisebb kamat mellett pénzt mindazoknak, kik hitelre képesítve vannak, mert többszörösen annyi pénzjegyet bocsáthat ki, mint amennyi érczalappal bír, a pénzjegyek készítése, a kezelési költségek, a kormányoknak adott kamat nélküli kölcsönök mellett is annyi tiszta nyereményt ad egy jegybank, hogy ez a nagyban folytatott üzletek legnyereményesebbjei közé tartozik. Az önálló bank volna tehát legsikeresebb eszköz arra, hogy hazánk a nagy uzsora s az általában magas kamatláb elviselhetlen súlya alól menekedhessék. Egy önálló jegybanknak, mely üzletét kizárólag Magyarországban folytatná, legfőbb érdekében állana az országnak anyagi gyarapodása, mert ezzel arányban állana saját üzletének virágzása. Az osztrák nemzeti bank azonban, mely ha nem is jogilag de tényleg kizáró szabadalommal bír nálunk is e bankjegyek kibocsátására, daczára annak, hogy csak azon föltétel alatt igértetett szabadalmának megtörése, ha az ország hiteligényeit kielégíti, nemcsak szűkmarkú volt, de ellenséges indulatot tanúsított irányunkban. Néhány pesti czeget részesített csak nagyobb kedvezményben, hogy saját érdekkörébe bevonja, de magának a kormánynak folytonos sürgetései daczára sem adott soha a közönség rendelkezésére annyi pénzt, mint amennyi a Magyarországban forgalomban levő bankjegyeknek egyharmadát meghaladta volna, úgy hogy a másik két harmad csak azoktól jöhetett az országba, kik ezt Ausztriában kapták a banktól első kézből, tehát olcsóbb kamat mellett, mint ahogy ők tovább adták. Az osztrák nemzeti bank teljesen azon rendszer értelmében járt el Magyarország irányában, mely Ausztriában hagyományossá vált, hogy t.i. Magyarországot Ausztria gyarmatának, fejős tehenének kell tekinteni. Ez azon intézet, melynek kezében kívánta hagyni a magyar kormány hazánknak hitel- és pénzforgalmi ügyét, midőn mindjárt kezdetben kijelentette, hogy az osztrák nemzeti bank részvénytársulata által óhajtja felállíttatni a független magyar jegybankot, s más ajánlatokat, melyek e végre tétettek, nem vett igénybe. A kormány által megkötött egyezség szerint, mint azt a miniszterelnök előadta, az osztrák nemzeti bank részvénytársulata nyerne tíz évre szabadalmat két „tökéletesen független“ jegybanknak Bécsben és Budapesten felállítására. Ugyanazon részvénytársulat választaná a két bank igazgatóságát az illető ország honpolgáraiból; a két alkormányzót az illető kormány nevezné ki; a két igazgatóság választana egy közös orgánumot azon teendőkre, melyek a banktársulat és a bankjegyek egységéből folynak; meg lenne határozva,hogy a bank által kibocsátható bankjegyeknek hányadrésze legyen kizárólag Magyarországon elhelyezendő. Egy társulat és közös főigazgatóság mellett két tökéletesen független bankról beszélni nem egyéb mint szemfényvesztés ; a két bank nem volna egyéb mint egy és ugyanazon intézetnek két osztálya. Mind a kettőnek vezetése az egy és ugyanazon társulattól függene s bármiként alakíttatnának meg az igazgatóságok, az ügykezelésnek minő irányban való vezetését a társulat kezéből kivenni vagy arra csak sikeres befolyást is gyakorolni a magyar kormánynak nem lehetne. Azon alkormányzó, kit a magyar kormány a budapesti igazgatóságba kinevez, csak egy szavazattal bírhat a részvénytársulat által választott tagok között, hasonlóképen azon egy tag is a központi főigazgatóságban, kit a kormány oda kinevez; az sem nyújt biztosítékot, hogy a budapesti igazgatóság tagjai magyar állampolgárok közül választandók, mert a részvénytársulat csakis olyanokat fog választani, kiket módjában áll saját érdekkörébe teljesen bevonni s mint eddig is tette és mint azt a hazánkbeli üzletemberek részéről tapasztaljuk, magának teljesen lekötelezni. A vezetés tehát teljesen azoknak kezében maradna, kiknek kezében eddig volt, és miután semmi sem jogosít fel bennünket annak föltevésére, hogy az osztrák nemzeti bank társulata hajlandó legyen Magyarország irányában jövőre az eddigivel ellenkező politikát követni: az igazgatásra vonatkozó új intézkedésekből Magyarország javára legkisebb eredményt se remélhetünk. De teljesen illusorius azon czélba vett intézkedés is, mely szerint a kibocsájtott bankjegyeknek bizonyos hányada Magyarország részére lenne fentartva, oly formán, hogy ha például 300 millióban lenne a kibocsátott mennyiség maximuma megállapítva, abból 90 millió csak Magyarországon volna kiadható. Ezen tervezett arány már magában véve is helytelen, mert Magyarországban, hol csekély ipar és kereskedés mellett sokkal lassúbb a pénzforgalom, aránylag több készpénz szükségeltetik mint Ausztriában. De hát miféle biztosítékkal bírunk arra nézve, hogy ha ama 90 millió nem fog is Ausztriának adatni, Magyarország közönségének tettleg rendelkezésére bocsáttatik ? Az, hogy egyeseknek megadatik-e a kívánt hitel, az igazgatóságtól, illetőleg az általa megbízott váltócensoroktól függ, éspedig ezen, a kezelés részletein, fordul meg az egész dolog. Ha a banktársulat követni akarja eddigi politikáját, melynél fogva magyarországi üzletét szűk körben tartotta, azt ezután is csak úgy követheti mint eddig tette: az általa kibocsátandó bankjegyek összegét oly magasan fogja tartani, hogy annak 70 százaléka teljesen fedezze Ausztria szükségletét, míg a Magyarországnak fentartott egyharmadnak bizonyos részét kiadatlanul hagyja heverni tározójában, nem veszt általa, mert hiszen a heverő bankjegy neki alig kerül valamibe ; egyébiránt a Budapesten netalán heverő bankjegy magyar kereskedők forgatmányozásával ellátott váltók útján Bécsbe vándorolhat. És nem halljuk azt sem, hogy a kamatlábnak egyenlőnek kell lenni Bécsben és Budapesten; ha különböző lehet, akkor a kamatláb felemelése által tetszése szerint korlátozhatja nálunk a bank a maga üzletét, kárpótlást szerez magának a megszorításért, illetőleg kizárhat minket a jegybank legfőbb előnyének élvezetéből. Az érczalap egy részének Budapestre hozatalából hasznot nem húzunk; arról, hogy a valuta rendezgetvén, megszűnjék a kényszerforgalom s megkezdethessék újra a bankjegyek érczpénzzel való beváltása, s hogy ennek folytán — mint a miniszterelnök kiemelte — ezen beváltás Budapesten is eszközölhető lesz, a tíz év lefolgása alatt szó sem lehet. A tervezett bankegyességből tehát hazánk részére nyereséget nem reménylhetünk, fenmarad továbbra is a mostani állapot s a miniszterelnöknek azon állítása, hogy a bankra vonatkozó egyezség által Magyarország hiteligényei teljes kielégítést nyernek s hogy ennek folytán a bécsi alku által nagy javulás állna be hazánk állapotában — teljesen alaptalan. Azon hányadrész, mellyel Magyarország a közösügyi költségekhez járul, a qvóta, csak 1877-ben kerül a törvény értelmében revisió alá. A kormány azonban erre nézve is kötelezte magát a mostani aránynak újabb tíz évi időszakra való fentartására. A miniszterelnök maga beismeri, „hogy a qvóta jelenlegi mennyisége a mostani jövedelem arányához képest Magyarországra nézve túlterhelő. “ Ezen arány, mint tudvalevő, úgy lett megállapítva 1867-ben, mint 30 a 70-hez, a határőrvidék bekeblezése óta pedig úgy áll, mint 31 négy tized a 68 hat tizedhez, mely szerint Magyarország 1876-ban 29 millió forinttal járult, a közös vámjövedelmen kivül, a közösügyi költségek fedezéséhez. Túlterhelő volt ez már 1867-ben is; mint akkor a magyar országos küldöttség pontosan kiszámította, 25 : 75 lett volna a két ország jövedelméhez képest a helyes mérték. A körülmények sürgető nyomása alatt beleegyezett a küldöttség a kedvezőtlen arányba, kijelentvén, hogy az „nagyobb terhet ró ugyan az országra, mint a mennyivel járult eddig a pragmatica sanctióból folyó közös terhekhez“, elfogadta azonban, mint kijelezte azon reményben, „hogy az ország anyagi ereje azon tíz év alatt, melyre az arány megállapittatik, emelkedni fog.“ Hogy az ország anyagi ereje nem emelkedett, de nagy mérvben megfogyott, fájdalmasan tudjuk, mí, ellenben Austria jövedelme például a szelvényadó felemelése, a fogyasztási adók nagymérvű emelkedése által tetemesen szapozott, adózási képessége az egyenes adók tételeinek emelése által igénybe nem vétetett, amiből természetesen következik, hogy Magyarország qvótájának most tetemesen lejebb kellene szállíttatnia. S e helyett mi történik ? Az, hogy a magyar kormány már előre kötelezte magát akként hatni az országgyűlés által megbízatandó küldöttségekre, melyeknek feladata a qvóta megállapítását létrehozni, —■ hogy a mostani arány továbbra is fentartassék; tette azt anélkül, hogy kellőleg számba vétethetett volna a két ország jelenlegi adóképessége, mert hisz erre a kérdésnek csak az utolsó napokban történt fölvétele mellett idő sem volt, de tette azon kétségbevonhatóan kiáltó tény mellett, hogy Magyarország nyomorba sülyedt s a pénzügyi bukás szélén áll. A felhozottakból látható, mik volnának a kormány által megkötött egyességnek eredményei. Azt mondja a miniszterelnök, hogy „az ami eléretett, a jelenlegi helyzettel szemben határozott jobbítása Magyarország ipari, kereskedelmi és hitelviszonyainak.“ A kétségbevonhatlan tény pedig az, hogy az egyesség elfogadása nemcsak hogy nem tartalmaz javulást, de épen ellenkezőleg új és pedig nagy terheket róna hazánkra. Legsérelmesebb ránk nézve a vámterületi közönségnek továbbra is éspedig a tíz év előtti felmondás kizárásával való fentartása. Ezáltal lehetlenné volna téve továbbra is az ipar; hazánk továbbra is Ausztria gyarmata maradna s az állami jövedelmek egyik legfőbb forrásától, tehát pénzügyének rendezhetésétől esnék el. A bankra nézve, mint kimutattuk, állapotunk lényegében az eddigi maradna továbbra is, üres formai változások nem egyéb a czélba vett új intézkedések, mert hazánk hiteligényeinek kielégíttetése se az igazgatósági új formák sem a Magyarország részére névleg fentartandó bankjegykiadási arányban nem nyerne biztosítékot. A fogyasztási adóknál való nagy megkárosíttatásunk fenmaradna továbbra is, sőt növekednék, mint ahogy eddig is évről-évre fokozatosan nőtt, azon arányban amelyben ezukor sör és szesziparunk Ausztria által mindinkább megsemmisittetik. Mindezekre nézve maradna továbbra is a mostani állapot s ennek ellenében az egész egyességből kimutatható egyedüli javulás, t. i. az adórestatióknál nyerendő talán egy millió forint, jelentéktelen. De nagy és új megterheltetésnek kellene tekintenünk, ha a qvóta az eddigi arány szerint maradna fenn továbbra is, mert ez Magyarország időközben leapadt jövedelmeivel s adóképességével nem áll arányban; új teher volna az ország népeire a fent előadott pénzügyi új vámok behozatala, ami nélkülözhetlenné vált fogyasztási czikkeket tenne drágábbakká. De legnagyobb volna az új térbeki közt, Ausztria javára való újabb zsaroltatásunk, az, mi a gyapot és gyapjúszövetek vámjának felemelése által ránk háramlanék, mert azon jelentéktelen nyereség ellenében, mit némely nyerstermények vámja emelése folytán kaphatnánk, sok millióra fogna menni az, mivel a ruhaneműek emelkedett árában Ausztriának az eddiginél nagyobb mennyiségben elfizetnénk. Magyarország sanyarú anyagi helyzete, pénzügyeinek siralmas állapota azt követeli parancsolólag, hogy az eddigi állapot helyébe úgy nemzetgazdászati mint pénzügyi tekintetben kedvezőbb viszonyok közé jusson, hogy a vagyoni gyarapodásnak, hogy a pénzügyek javulásának eszközeit, azon eszközöket, melyeknek használatában lenni kétségbe nem vonható s