Egyetértés, 1876. május (10. évfolyam, 101-125. szám)

1876-05-28 / 123. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre................................. . 20.— Félévre...............................................10.— Negyedévre......................................5.— Egy hóra......................................... 1.80 Egy szám 8 krajezár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. B­é­l­y­e­g­d­i­j minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : Öt hasábos sor,36 krajezár. 123. szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. IlT Mai számunkhoz egy féliv melléklett van csatolva. Vasárnap, 1876. május 28. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­ h­ivatal:­­Budapest IV. megyehá­tér 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Magyarország polgáraihoz! Szemben azon nagyfontosságú kérdésekkel, melyek a legközelebb múlt időben a kormány által Bécsben folytatott alkudozások tárgyát képezték, s melyek fölött a jövő ős­szel az or­szággyűlés lesz hivatva határozni, kötelessé­günknek tartjuk egy figyelmeztető szót intézni hazánk polgáraihoz. Késztetve érezzük magunkat erre annál inkább, mert ezen a közvéleményt országszerte nagy mérvben foglalkoztató tárgyak felől az egyezség megkötése óta nem volt s az ülésszak közel befejezése előtt nem is lesz alkalmunk tüzetesen nyilatkozni az ország házában. Nem is akarhattuk azt, hogy ily életbevágó kér­dések már most, mielőtt az egyesség min­den részleteivel előterjesztve s annak rendje szerint megvitatható volna, előlegesen elvileg eldöntessenek, mint azt a miniszterelnök a hoz­zá intézett interpellációkra adandó válaszának tudomásul vétele útján megtétetni kívánta. — Ezen interpelláte körül akként jártunk el, hogy lehetetlen legyen ráfogni a képviselő­házra azt, hogy a tudomásulvétel által meg­adta a bécsi alkuba való egyezését; ezen el­járásunk által kivittük azt, hogy a képviselőh­áz tagjainak szava nincs egy átalában lekötve a jövő tárgyalás alkalmára. Az 1867-ben Ausztriával kötött s felmon­dás következtében ez év végével lejárandó vám és kereskedelmi szövetség, a fogyasztási adók, a vám vagy helyesebben adórestitutiók, a jegy­­bank s végre a kormány által idő előtt a töb­biekhez sorolt qvóta kérdései képezték a bécsi alkudozásoknak tárgyait. Vegyük tekintetbe egymásután miben állanak ezen kérdések, mit követel megoldásuknál hazánk érdeke, miként felel meg ezen érdeknek a kormány által meg­kötött s az országgyűlés által jóváhagyandó vagy elvettetendő egyezség. Az 1867. XVI. t­vben foglalt vám- é­s k­e­­reskedelmi szövetség szerint Magyar­­ország és Ausztria egy közös vámterületet ké­pez, ugyanazon törvény szerint a só- és dohány­jövedék valamint a pálinka-, sör- és czukor-adó mind a két állam területén egyenlő törvények és szabályok szerint kezeltetik. Azon határvám, mely Ausztriát és Magyaror­szágot körülöregzi, aként van szabályozva, hogy az ipart a külföldi áruk ellen meg­védje. Ezen védelem azonban kizárólag Ausz­tria javára esik, miután Magyarországnak alig van ipara, biztos piac­ot szerez az osztrák iparnak Magyarországon, mert a külföldi ipa­ros kénytelen annyival olcsóbban adni nálunk a maga áruit, a­mennyit érezte a behozatalnál a vámon fizetnie kell, mi pedig ugyanannyival fizetjük drágábban az osztrák árukat, mint anélkül fizetni kellene. Roppant összegekre megy ennek folytán az, mivel Magyarország Ausztriát évenként gazdagítja; igen nagy a hátrány, melyet Magyarország az által szen­ved, hogy nem láthatja el külföldi olcsóbb por­tékával szükségletét, mely hátrányt csak akkor viselhetné szívesen a magyar fogyasztó, ha ez­által saját iparunk gyarapodását s így az or­szág anyagi felvirágzását eszközölhetné. De legnagyobb baj a létező viszonyok mellett az, hogy Magyarországban lehetetlen az iparnak nem mondjuk felvirágzása, de maga annak létrejövetele. Nincs ország a világon, mely­ben az ipar vámok védelme nélkül létre­jött volna; ebben Magyarország soha sem ré­szesült, mert Ausztriának az volt állandó vámpolitikája, hogy Magyarországot a nyers termelésre szorítsa, Ausztriában az ipart kifejtse s számára Magyarországban olcsó élelmi­szereket és gyártási anyagokat, árui­nak pedig biztos piaczot szerezzen. Fen­­állott ugyan a határvám Magyarország és Ausztria között 1848 előtt, ez azonban a tör­vényhozásnak kizárásával az osztrák kormány által szabályoztatott és kezeltetett, és pedig úgy, hogy nemcsak a magyar iparnak nem nyúj­tott semmi védelmet de még nyers terményeink­nek kivételét is nehezítette s azoknak, neve­zetesen borainknak, külföldre vitelét majdnem lehetetlenné tette. Magyarország megszokta úgy­szólván századok folyamában azt, hogy majdnem egész termelése a mezei gazdászatra szorítkozott, túlbecsülve hazánk földének gaz­­dászati forrásait, csekély érintkezésben a kül­földdel, kevéssé nyomatva egyenes adók által, de folytonosan el is foglalva az alkotmányos szabadság megvédésében folytatott súlyos küz­delmekkel, nemzetgazdászati fejlődésének hiá­nyaira kellő figyelmet nem fordított. Ma azonban, midőn nemzetünk teljes mér­tékben belement, belevonatott az európai ci­­vilisació áramlatába, az anyagi gyarapodás égető szükségünké vált; e nélkül nemzeti s állami létünk fentartása lehetetlen. S az anyagi gyarapodásnak nélkülözhetlen kelléke az ipar, ez képezi a nemzeti vagyonosodásnak leg­­dúsabb forrását, ez teszi gazdagokká a ter­mészet által mostohán ellátott nemzeteket is; e nélkül lehetetlen magának a mezőgazdaság­nak fejlődése is, mely mint az egész világ pél­dája mutatja, csak ott virágzik, hol a vele kar­öltve járó iparban közel piaczot nyer minden­nemű terményeinek, hol az ipar által létre­hozott tőkepénz és gyors­forgalom által támo­gattatik. Ipart teremteni, az ipar megteremté­sének mellőzhetlen föltételeit megszerezni, leg­fontosabb nemzeti feladatunkká vált. Leglényegesebb ezen föltételek közt a határvám fölállítása. Nem zárhatjuk el magun­­­kat egyszerre teljesen a külföld előtt; fokoza­tosan kell védeni azt, mi már keletkezőben van, meghonosítani azt, mihez a kellékek megvan­nak, tekintettel kell lenni más országokra, kü­lönösen szomszédainkra; de mindezt csak akkor intézhetjük el czélszerűleg, csak akkor csinál­hatunk általában magyar vámpolitikát, ha ha­tárvámmal bírunk, mert e nélkül öntudatos és önálló intézkedésre nem bírunk semmi alappal, hanem szabad rendelkezésére állunk s mint a szomorú tapasztalás mutatja szabad prédái vagyunk szomszédainknak. Mik volnának most már e tekintetben a kormány által kötött egyezségnek következ­ményei ? Az, hogy nemcsak fentartatnék to­vábbra is a mostani sanyarú állapot, hanem ez még roszabbá, sokkal roszabbá válnék. Az egyesség a közös vámterület alapján van meg­kötve és ezzel ki van­ mondva az, hogy ha­zánkban további tíz év alatt is lehetetlen ma­rad az iparnak bármely lendülete, hogy tovább is halad azon hanyatlás, melyet c cukor- és szeszgyáraink bukásában s valamennyi nagyobb és kisebb iparüzlet folytonos lejebb szállásá­ban elrémülve tapasztalunk; és ki van mondva az is, hogy Magyarországnak továbbra is nél­külöznie kell az állami jövedelmeknek a határ­­vámokban fekvő azon forrását, mely egymaga képes volna fedezni államháztartásunk defi­­c­itjét. De ezenkívül az egyezség szerint tete­mesen felemeltetnék a külföldről bejövő gya­pot- és gyapjúszövetek vámja, megdrágul tehát az utolsó kartonkendőn kezdve minden ruha­szövet, melyet ugyanazon zsebekből kell mint elsőrendű életszükséget beszerezni, melyek a folytonosan emelt adók által évről évre job­ban igénybe vétetnek. Sok millióra megy az a mivel az ország ezen az utón Ausztriának az eddiginél nagyobb mérvben elfizetne, s e hát­rányt nem tagadja, nem tagadhatta maga a mi­niszterelnök sem azon előadásokban, melyeket a bécsi tárgyalásokról a legközelebb tartott. És ezen az állapoton tiz hosszú évig nem le­hetne változtatni, mert az uj egyezség szerint még attól is elesnénk, mi az 1867-ki szerző­désben kikötve volt, hogy t. i. öt év eltelte után mindkét félnek jogában áll tárgyalást indítani s ha a kiegyezés nem sikerül, egy évi felmondás mellett felbontani a szövetséget. Azonban kárpótlásról beszél a miniszter­­elnök, felhozván, hogy azon gabonavám, melyet eddig csak Oroszország fizetett, ezután a más országokból behozott gabona, húsfélék és álla­tok után is fog fizettetni, mi a magyar gabo­nának s némely más gazdasági terményeknek Ausztriában nagyobb árt szerez. De hát mi az a mennyiség mi ama más országokból e czik­­­kekből Ausztriába jőni szokott? Behozatik leginkább Romániából, de hiszen épen a Ro­mániával nem­rég megkötött kereskedelmi szerződés szerint eltöröltetett az onnan jövő gabona vámja s csekélyre szállíttatott az állatoké, a magyar termesztőknek igen nagy sérelmére. — Felhozta továbbá, hogy állam­­pénztárunk mintegy három milliót fog nyerni azáltal, hogy új, úgynevezett finánczvámok fognak vettetni a petróleumra, kávéra s egyéb gyarmati czikkekre. De hát lehet-e fent emlí­­tett, Ausztria érdekében szenvedett nagy ká­runkért kárpótlásul venni azt, mit ezen czik­­keknek drágábban vétele folytán saját zsebünk­ből fizetünk? Ép oly kevéssé szolgálhat kárpótlásul az, a­mi a vámvisszatérítéseknél (resti­­tutióknál) Magyarország károsodásából jövőre megtérül, mert itt csak egy nagy igazság­talanságnak megszüntetétéséről, nem pedig valami kedvezménynek kivívásáról lehet szó. Mint tudva van, némely élelmi czikkek és gyártmányok fogyasztási adókkal vannak Ausz­triában és Magyarországon egyenlően megróva, ezen adó azonban nem a fogyasztóktól vézetik be közvetlenül, hanem­ azoktól, kik gyártják, a fogyasztó ugyanan­nyival drágábban vásárolja ezen czikkeket, tehát közvetve a fogyasztási adót csakugyan ő fizeti meg. Ha ezen czikkek a közös vámvonalon át kivitetnek, tehát nem fogyasztatnak el idebent, akkor nem vétethetik érettek fogyasztási adó s az a­mit a gyáros e czimen, nevezetesen a czukor*, sör- és szesz termelésénél fizetett, a kivitelkor a vámnál visszatéritetik. Ezen vám vagyis helyesebben adóvisszatérítés a közös határvám-jövedelem­­ből történik, melyben Magyarországnak a qvóta arányában része van. A legutóbbi kimutatások szerint ezen restitutio összege 7.500.000 frtra megy, miből Magyarországot a qvóta szerint 2.355.000 forint illeti. De miután tudva levő dolog, hogy Magyarország szeszt alig, sört és czukrot épen nem visz külországba, természe­­tes, hogy ezen adóvisszatérítési művelethez a fentebbi arányban jog szerint nem járulhat. Nem a közös vámjövedelemből, de Ausztriának a maga rátájából kellene visszatéríteni azt, mit az onnan kivitt szesz-, czukor- és sör­termelé­sénél adóképen bevett. Sok millióval lett Ma­­gyarország a lefolyt vámszövetségi időszak alatt ez után is megkárosítva, ennek követel­hetné voltaképen pótlását, nemhogy a jövőre kilátásba helyezett megszüntetését ezen vissza­élésnek egyebekben való megkárosításának tartsa kárpótlásául. Az 1867-ben kötött vám­- és kereskedel­mi szövetségnek egyik nagy mértékben káros következése még azon évenkint 10—12 millióra menő megröviditetésünk, melyet Ausztria ré­széről a fogyasztási adóknál szenve­dünk. Nagy mennyiségű czukor, sör és évről évre több szesz fogyasztatik Magyarországon, mely Ausztriában termeltetik s ott szedetik be érette a fogyasztási adó. Az utolsó zárszáma­dások szerint a magyar kincstár czukoradóból 600 ezer forintot vett be, az osztrák 11 mil­liót; söradóból 1.100.000 frt van előirányozva Magyarországban, Ausztriában 24 millió. Ezen osztrák czukornak és sörnek nagy részét Ma­gyarország fogyasztja és az érette ott beszedett adót közvetve a magyar fogyasztó fizeti, mert annyival drágábban veszi ezen czikkeket, a­mennyi az osztrák termelők által az osztrák kincstár részére fizettetik, holott ezen össze­gek a magyar kincstárt illetnék meg s abba foly­nának, ha nem a termelőktől, de a fogyasztóktól vezetnék be a fogyasztási adó. Ha van világos és tiszta igazságu követelés, melyet Ausztria irá­nyában formálhatunk, a fogyasztási adóknál való károsításunk megszüntetése minden kétsé­gen kívül az. Ez ellen lehetetlen felhozni bár­mely a helyességnek legkisebb látszatával bíró indokot, ez nem egyéb mint Magyarország­nak nyilvános megrövidítése. Mind­a­mellett ezen visszaélésnek megszüntetését kereken megtagadta Ausztria, s ennek ellenében a mi­niszterelnök sem volt képes bármely elsimító magyarázatot és enyhítő körülményeket fel­hozni a bécsi alkudozásokról előadott jelenté­seiben. Hogy Magyarországban és Ausztriában a továbbra is fentartandó vám és kereskedelmi szövetség mellett, egyenlő törvények és sza­bályok szerint kezelendők a fogyasztási adók valamint a só- és dohány­jövedék, — mely utóbbira nézve a közös vámterületen az egyed­­áruságot fentartani kénytelenek vagyunk — ez egyik legsúlyosabb nyűge nemzetgazdasá­gunknak s korlátja önálló törvényhozásunknak. Ezen sem lenne segítve az uj egyezség által. Még csak arról sincs szó, hogy a czukor, mely nálunk kisebb czukortartalmú répából főzetik, mint Ausztriában, kisebb adótétellel legyen megróva; pedig ez egymaga is elég volna arra, hogy czukor iparunkat tönkre­tegye, ha nem találna is a drágább napszámban, képzett mun­kások, jó utak és hitel hiányában s a kamatláb magas voltában majdnem legyőzhetlen akadá­lyokra az osztrákkal való versenyében. Mind­össze annyit említett a miniszterelnök, hogy a fogyasztási adókra nézve olynemű új intézke­dések vannak tervezve, melyek mellett a tönkre­ment kisebb pálinkafőzések ismét nyeremé­­nyesekké váljanak. Nem ismerjük ezen czél­­ba vett intézkedéseket, az alkudozásoknál telje­sen felülkerekedett osztrák hatalmaskodás mel­lett nem vagyunk jogosítva várni bármi kis javulást; de hát érdemes-e az ily csekély előnyt fel is említeni, annál inkább, mert annak kieme­lése azt foglalja magában, hogy a nagyban való szeszgyártás, a mezőgazdaságnak ezen hatalmas előmozdítója érdekében nyerni valamit, nincs kilátás. Az önálló vámterület mellett a bankügy képezi legfontosabb közgazdászati kérdésün­ket. Egy teljesen önálló bankrendszer illetőleg egy független jegybank kétségtelenül egyik legfontosabb tényezője anyagi gyarapo­dásunknak. A jegybank szolgáltathat legolcsób­ban, legkisebb kamat mellett pénzt mindazok­nak, kik hitelre képesítve vannak, mert több­szörösen annyi pénzjegyet bocsáthat ki, mint a­mennyi érczalappal bír, a pénzjegyek készítése, a kezelési költségek, a kormányoknak adott ka­mat nélküli kölcsönök mellett is annyi tiszta nyereményt ad egy jegybank, hogy ez a nagy­ban folytatott üzletek legnyereményesebbjei közé tartozik. Az önálló bank volna tehát leg­sikeresebb eszköz arra, hogy hazánk a nagy uzsora s az általában magas kamatláb elvisel­­hetlen súlya alól menekedhessék. Egy önálló jegybanknak, mely üzletét kizárólag Magyar­­országban folytatná, legfőbb érdekében állana az országnak anyagi gyarapodása, mert ezzel arányban állana saját üzletének virágzása. Az osztrák nemzeti bank azonban, mely ha nem is jogilag de tényleg kizáró szabadalommal bír nálunk is e bankjegyek kibocsátására, daczára annak, hogy csak azon föltétel alatt igértetett szabadalmának megtörése, ha az ország hitel­igényeit kielégíti, nemcsak szűkmarkú volt, de ellenséges indulatot tanúsított irányunkban. Néhány pesti czeget részesített csak nagyobb kedvezményben, hogy saját érdekkörébe be­vonja, de magának a kormánynak folyto­nos sürgetései daczára sem adott soha a kö­zönség rendelkezésére annyi pénzt, mint a­mennyi a Magyarországban forgalomban levő bankjegyeknek egy­harmadát meghaladta volna, úgy hogy a másik két harmad csak azoktól jö­hetett az országba, kik ezt Ausztriában kapták a banktól első kézből, tehát olcsóbb kamat mellett, mint a­hogy ők tovább adták. Az osz­trák nemzeti bank teljesen azon rendszer értel­mében járt el Magyarország irányában, mely Ausztriában hagyományossá vált, hogy t.i. Ma­gyarországot Ausztria gyarmatának, fejős tehe­nének kell tekinteni. Ez azon intézet, melynek kezében kí­vánta hagyni a magyar kormány hazánknak hitel- és pénzforgalmi ügyét, midőn mindjárt kezdetben kijelentette, hogy az osztrák nemzeti bank részvénytársulata által óhajtja felállíttatni a független magyar jegybankot, s más ajánlato­kat, melyek e végre tétettek, nem vett igénybe. A kormány által megkötött egyezség sze­rint, mint azt a miniszterelnök előadta, az osz­trák nemzeti bank részvénytársulata nyerne tíz évre szabadalmat két „tökéletesen függet­len“ jegybanknak Bécsben és Budapesten fel­állítására. Ugyanazon részvénytársulat vá­lasztaná a két bank igazgatóságát az illető or­szág honpolgáraiból; a két alkormányzót az il­lető kormány nevezné ki; a két igazgatóság választana egy közös orgánumot azon teen­dőkre, melyek a banktársulat és a bankjegyek egységéből folynak; meg lenne határozva,hogy a bank által kibocsátható bankjegyeknek há­nyadrésze legyen kizárólag Magyarországon elhelyezendő. Egy társulat és közös főigazga­tóság mellett két tökéletesen független bank­ról beszélni nem egyéb mint szemfényvesztés ; a két bank nem volna egyéb mint egy és ugyan­azon intézetnek két osztálya. Mind a kettőnek vezetése az egy és ugyanazon társulattól füg­gene s bármiként alakíttatnának meg az igaz­­gatóságok, az ügykezelésnek minő irányban való vezetését a társulat kezéből kivenni vagy arra csak sikeres befolyást is gyakorolni a ma­gyar kormánynak nem lehetne. Azon alkor­mányzó, kit a magyar kormány a budapesti igazgatóságba kinevez, csak egy szavazattal bírhat a részvénytársulat által választott ta­gok között, hasonlóképen azon egy tag is a központi főigazgatóságban, kit a kormány oda kinevez; az sem nyújt biztosítékot, hogy a budapesti igazgatóság tagjai magyar állampol­gárok közül választandók, mert a részvény­társulat csak­is olyanokat fog választani, kiket módjában áll saját érdekkörébe teljesen be­vonni s mint eddig is tette és mint azt a ha­­zánkbeli üzletemberek részéről tapasztaljuk, magának teljesen lekötelezni. A vezetés tehát teljesen azoknak kezében maradna, kiknek kezében eddig volt, és miután semmi sem jo­gosít fel bennünket annak föltevésére, hogy az osztrák nemzeti bank társulata hajlandó le­gyen Magyarország irányában jövőre az eddi­givel ellenkező politikát követni: az igazga­tásra vonatkozó új intézkedésekből Magyaror­­szág javára legkisebb eredményt se remél­hetünk. De teljesen illusorius azon czélba vett in­tézkedés is, mely szerint a kibocsájtott bank­jegyeknek bizonyos hányada Magyarország részére lenne fentartva, oly formán, hogy ha például 300 millióban lenne a kibocsátott mennyiség maximuma megállapítva, abból 90 millió csak Magyarországon volna kiadható. Ezen tervezett arány már magában véve is helytelen, mert Magyarországban, hol csekély ipar és kereskedés mellett sokkal lassúbb a pénzforgalom, aránylag több készpénz szüksé­geltetik mint Ausztriában. De hát miféle biz­tosítékkal bírunk arra nézve, hogy ha ama 90 millió nem fog is Ausztriának adatni, Magyar­­ország közönségének tettleg rendelkezésére bo­­csáttatik ? Az, hogy egyeseknek megadatik-e a kívánt hitel, az igazgatóságtól, illetőleg az ál­tala megbízott váltócensoroktól függ, és­pedig ezen, a kezelés részletein, fordul meg az egész dolog. Ha a banktársulat követni akarja eddigi politikáját, melynél fogva magyaror­szági üzletét szűk körben tartotta, azt ezután is csak úgy követheti mint eddig tette: az általa kibocsátandó bankjegyek összegét oly magasan fogja tartani, hogy annak 70 száza­léka teljesen fedezze Ausztria szükségletét, m­íg a Magyarországnak fentartott egy­har­madnak bizonyos részét kiadatlanul hagyja heverni tározójában, nem veszt általa, mert hiszen a heverő bankjegy neki alig kerül vala­mibe ; egyébiránt a Budapesten netalán heverő bankjegy magyar kereskedők forgatmányozá­sával ellátott váltók útján Bécsbe vándorolhat. És nem halljuk azt sem, hogy a kamatlábnak egyenlőnek kell lenni Bécsben és Budapesten; ha különböző lehet, akkor a kamatláb feleme­lése által tetszése szerint korlátozhatja nálunk a bank a maga üzletét, kárpótlást szerez ma­gának a megszorításért, illetőleg kizárhat min­ket a jegybank legfőbb előnyének élvezetéből. Az érczalap egy részének Budapestre hozata­lából hasznot nem húzunk; arról, hogy a va­luta rendezgetvén, megszűnjék a kényszerforga­lom s megkezdethessék újra a bankjegyek ércz­­pénzzel való beváltása, s hogy ennek folytán — mint a miniszterelnök kiemelte — ezen be­váltás Budapesten is eszközölhető lesz, a tíz év lefolgása alatt szó sem lehet. A tervezett bankegyességből tehát hazánk részére nyereséget nem reménylh­etünk, fen­­marad továbbra is a mostani állapot s a mi­niszter­elnöknek azon állítása, hogy a bankra vonatkozó egyezség által Magyarország hitel­igényei teljes kielégítést nyernek s hogy ennek folytán a bécsi alku által nagy javulás állna be hazánk állapotában — teljesen alaptalan. Azon hányadrész, mel­lyel Magyarország a közösügyi költségekhez járul, a q­vóta, csak 1877-ben kerül a törvény értelmében revisió alá. A kormány azonban erre nézve is köte­lezte magát a mostani aránynak újabb tíz évi időszakra való fentartására. A miniszterelnök maga beismeri, „hogy a qvóta jelenlegi men­­­nyisége a mostani jövedelem arányához ké­pest Magyarországra nézve túlterhelő. “ Ezen arány, mint tudvalevő, úgy lett megállapítva 1867-ben, mint 30 a 70-hez, a határőrvidék bekeblezése óta pedig úgy áll, mint 31 négy tized a 68 hat tizedhez, mely szerint Magyar­­ország 1876-ban 29 millió forinttal járult, a közös vámjövedelmen kivü­l, a közösügyi költ­ségek fedezéséhez. Túlterhelő volt ez már 1867-ben is; mint akkor a magyar országos küldöttség pontosan kiszámította, 25 : 75 lett volna a két ország jövedelméhez képest a he­lyes mérték. A körülmények sürgető nyomása alatt beleegyezett a küldöttség a kedvezőtlen arányba, kijelentvén, hogy az „nagyobb terhet ró ugyan az országra, mint a mennyivel járult eddig a pragmatica sanctióból folyó közös terhekhez“, elfogadta azonban, mint kijelezte azon reményben, „hogy az ország anyagi ereje azon tíz év alatt, melyre az arány megállapit­­tatik, emelkedni fog.“ Hogy az ország anyagi ereje nem emelkedett, de nagy mérvben meg­fogyott, fájdalmasan tudjuk, mí, ellenben Aus­tria jövedelme például a szelvényadó felemelése, a fogyasztási adók nagymé­rvű emelkedése ál­tal tetemesen szapozott, adózási képessége az egyenes adók tételeinek emelése által igénybe nem vétetett, a­miből természetesen követke­zik, hogy Magyarország qvótájának most tete­mesen lejebb kellene szállíttatnia. S e helyett mi történik ? Az, hogy a magyar kormány már előre kötelezte magát akként hatni az országgyűlés által megbízatandó küldöttségekre, melyeknek feladata a qvóta megállapítását létrehozni, —■ hogy a mostani arány továbbra is fentartassék; tette azt a­nélkül, hogy kellőleg számba vétet­hetett volna a két ország jelenlegi adóképes­sége, mert hisz erre a kérdésnek csak az utolsó napokban történt fölvétele mellett idő sem volt, de tette azon kétségbevonhatóan kiáltó tény mellett, hogy Magyarország nyomorba sü­­lyedt s a pénzügyi bukás szélén áll. A felhozottakból látható, mik volnának a kormány által megkötött egyességnek eredmé­nyei. Azt mondja a miniszterelnök, hogy „az a­mi eléretett, a jelenlegi helyzettel szemben ha­tározott jobbítása Magyarország ipari, kereske­delmi és hitelviszonyainak.“ A kétségbevonhatlan tény pedig az, hogy az egyesség elfogadása nem­csak hogy nem tartalmaz javulást, de épen ellenkezőleg új és pedig nagy terheket róna hazánkra. Legsérelmesebb ránk nézve a vámterületi közönségnek továbbra is és­pedig a tíz év előtti felmondás kizárásával való fentartása. Ez­által lehetlenné volna téve továbbra is az ipar; ha­zánk továbbra is Ausztria gyarmata maradna s az állami jövedelmek egyik legfőbb forrásá­tól, tehát pénzügyének rendezhetésétől esnék el. A bankra nézve, mint kimutattuk, állapo­tunk lényegében az eddigi maradna továbbra is, üres formai változások nem egyéb a czélba vett új intézkedések, mert hazánk hiteligényeinek ki­­elégíttetése se az igazgatósági új formák sem a Magyarország részére névleg fentartandó bankjegykiadási arányban nem nyerne bizto­sítékot. A fogyasztási adóknál való nagy meg­­károsíttatásunk fenmaradna továbbra is, sőt növekednék, mint a­hogy eddig is évről-évre fokozatosan nőtt, azon arányban a­melyben ezukor sör és szesziparunk Ausztria által mind­inkább megsemmisittetik. Mindezekre nézve maradna továbbra is a mostani állapot s ennek ellenében az egész egyességből kimutatható egyedüli javulás, t. i. az adórestatióknál nye­rendő talán egy millió forint, jelentéktelen. De nagy és új meg­ter­heltetésnek kellene tekintenünk, ha a qvóta az eddigi arány szerint maradna fenn továbbra is, mert ez Magyar­­ország időközben leapadt jövedelmeivel s adó­képességével nem áll arányban; új teher volna az ország népeire a fent előadott pénzügyi új vámok behozatala, a­mi nélkülözhetlenné vált fogyasztási czikkeket tenne drágábbakká. De legnagyobb volna az új térbeki közt, Ausztria javára való újabb zsaroltatásunk, az, mi a gya­pot és gyapjúszövetek vámjának felemelése által ránk háramlanék, mert azon jelentéktelen nyereség ellenében, mit némely nyerstermények vámja emelése folytán kaphatnánk, sok millióra fogna menni az, mivel a ruhaneműek emelke­dett árában Ausztriának az eddiginél nagyobb mennyiségben elfizetnénk. Magyarország sanyarú anyagi helyzete, pénzügyeinek siralmas állapota azt követeli pa­­rancsolólag, hogy az eddigi állapot helyébe úgy nemzetgazdászati mint pénzügyi tekintetben kedvezőbb viszonyok közé jusson, hogy a va­gyoni gyarapodásnak, hogy a pénzügyek javu­lásának eszközeit, azon eszközöket, melyeknek használatában lenni kétségbe nem vonható s

Next