Egyetértés, 1876. július (10. évfolyam, 149-178. szám)

1876-07-15 / 162. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre................................................20.— Félévre................................................10.— Negyedévre................................................5.— Egy hóra...............................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr, 162. szám­. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár.EGYETÉRTES POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési föltételek az EGYETÉRTÉS politikai és közgazdászai napilapra. puff Az előfizetési pénzek és utalványok az »Egyetértés“ kiadó-h­ivatalának Wodianer nyomda megyeh­áz-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre..............................20 fr­t. — kr. Fél évre ...............................10 frt. — kr. Negyed évre.........................5 frt. — kr. Egy hóra..............................1 frt. 80 kr. Külügyi politikánk. A Habsburg ház hirtelen nagyra emelke­dett I. Maximilian és két fiának házassága ál­tal ; Maximilian maga a gazdag Németalföldet szerezte meg neje Burgundi Mária által; fia Ferdinánd, II. Lajos királyunk testvérével való egybekelése által magyar és cseh királ­lyá vá­lasztatásának vetette meg alapját; Maximilián másik fiának, Fü­löpnek spanyol nejére testvé­reinek kihaltával a spanyol és portugál koro­nák szállottak, s fiuk V. Károly császár már oly birodalomnak volt ura, melyben a nap le nem szállott. A római (sz.) birodalom koronája ezentúl firól fira szállott az osztrák házban, s e ház kétségbe nem vont első ranggal birt Európa dynastiái közt. Birtokainak roppant halmaza mellett azonban soha sem volt ura egy nagy compact birodalomnak; patriarchalis módon kormányozta saját házi birtokát (Hausmacht) az örökös tartományokat, melyekbe Csehorszá­got és Morvát is mindinkább beolvasztotta, de Magyarországot csak gyarmatnak tekintette, míg többi változó birtokai, Németalföld, Olasz­ország különböző részei sohasem képezték egy közös birodalom szerves részeit s csakis mint a dynastia hatalmának adalékai és eszközei sze­repeltek. A 18-dik század véget vetett a dynasztia hatalma túltengésének. a spanyol öröklési há­borúban kiszorult Spanyolországból, VI. Ká­roly alatt elesett Nápoly is: Mária Terézia alatt Parma és Szilézia, míg Galiczia és Buko­vina megszereztetett; a franczia forradalmi há­borúkban Németalföld, e század elején a római császárság, napjainkban Lombardia és Velen­­cze, német császárrá pedig egy parvenü, a po­rosz király emelkedett; az osztrák ház biro­dalma középszerűvé szállott alá. De a habsburg-lothringeni dynastia nem mondott le többé azon igényekről, melyek benne hatalma tetőpontján megfogamzottak s a leg­nagyobb szívóssággal törekedett mindig, újra meg újra a nagy háborúk folytán szenvedett veszteségeit új országok megszerzése által ki­pótolni. Nem bánta soha, Európának melyik részében fekszik az, mit megszereznie lehet; csak szerezhessen minél több birtokot, mint egy magán birtokszerző; spanyol, olasz, né­metalföldi, magyar, cseh, lengyel, német — mindegy volt, csak legyen minél több. Nem egy bizonyos állam határainak ki­­terjesztése volt a kiindulási pont, mint XIV. Lajos vagy II. Frigyes hódítási politikájánál, az osztrák ház politikája csak azt vette czélba, hogy minél több földterület és népszám legyen jogara alatt; s azért ezen politika nem birt soha azon hazafias természettel, nem birt soha azon jelleggel, mint az oly politika, melybe összeolvadnak fejedelem és nép közös aspira­­tiói, a­mi oly népszerűvé tette XIV. Lajos és II. Frigyes hódításait; az osztrák ház terjesz­kedő politikája mindig csak a magán dics és birvágy jellegét hordozta magán. A házi politika az utóbbi időkben már nyilt ellentétbe jött a birodalom népeinek ér­dekeivel. A schleswig-holsteini expeditióban való részvét már átalános népszerűtlenségben részesült, mert a birodalom népei nem osztoz­tak a dynastiának azon ambíciójában, hogy Németországban az első rangot minden áron fentartsa. Sőt a birodalom népei teljesen egy­kedvűen vették azt, hogy Olaszország s Né­metországban a dynastia által elfoglalt rang elesett. A birodalom népei rendezett állami viszonyok közt óhajtanak élni a sokat mar­koló telhetetlenség kapkodásának mellőzésével; alkotmányos életet akarnak élni habár mér­sékeltebb hatalmi viszonyok közt; ezt többre becsülik mint azt, hogy dynastiájuk hatalma terjeszkedjék hogy ennyi meg ennyi ország hódoljon neki a világ különböző részeiben. Egyenlő felfogás uralkodik e tekintetben Laj­tán innen és Lajtán túl. De a házi politika hordozói mind ezzel nem gondolnak. Ők nem felejtettek semmit s mint világosan látszik, abból mint épen most tanúi vagyunk, teljesen megtartották a házi politikának régi aspiratióit. Terjeszteni akar­ják a dynastia birtokát, visszaszerezni régi fényét; szüksége van-e az államnak a terjeszkedésre, óhajtják-e, követelik-e a biro­dalom népei a terjeszkedést — azt nem kér­dik, azzal nem gondolnak. Miként volna az uj szerzemény a birodalom keretébe beilleszthető, nem hatna-e e zavarólag a dualistikus rend­szerre, magára az alkotmányosságra — annál egkisebb gondjuk is nagyobb, sőt valószínü­nek látszik, hogy a hatalom terjesztésén kívül a dualistikus formának s az alkotmányosság rendszerének megbuktatását is várják mellék­nyereség gyanánt, hiven e tekintetben is a házi politika hagyományaihoz. Az orosz barátságnak és szövetségnek nincs más értelme. A beteg embernek elkeresz­telt, a roskadozónak és tarthatlannak híresztelt Törökország prédának, osztoszkodási objek­tumnak tekintetik ; alkalom nyílik kipótolni a veszteségeket, melyeket az osztrák ház birto­kaiban szenvedett. Itt van-e már tényleg az alkalom az osz­­tozásra, vagy csak egy lépés megtételéről le­gyen szó ez idő szerint — ez tán még eldön­tetlen kérdésnek volt fentartva, mely a háború esélyeitől függ, s a második esély látszik elő­térbe állani e pillanatban, de félreismerhetlen az alapgondolat és irány. A birtokterjesztés politikája teljesen nél­külöz minden magasabb szempontot, sőt kor­látoltságot s bizonyos brutalitást tanúsít alap­eszméjében és a tervezett kivitelben, bármen­­nyire tanúsítson is következetességet s ügyes­séget a cselszövényekben. Hogy egy dynastia elválas­sza a maga érdekét és ügyét az ural­kodása alatt levő államnak érdekeitől és ügyé­től s csakis úgy tekintse a nyerhető országokat, mint egy kapzsi aequisitor tekinti a megvásá­rolható ennyi meg ennyi holdas jószágokat; hogy egy uralkodó család jogot tartson vissza­­hozni oly állapotokat, melyek fölött már rég elhaladt a történelem, az országok és népek fejlődő viszonyainak logikája; hogy visszasóvá­­rogjon azon egykor élvezett nagy hatalom után, mely az európai sulyegyént folytonosan fenye­gette s két századon keresztül európai hábo­rúkat idézett elő; hogy megröviditettnek, tán igaztalanul sújtottnak érezvén magát mért mér­sékelt hatalmi állásba lett helyezve az esemé­nyek által, mint vadnépeknél szokás, a bosszuállásra tartsa magát kötelezettnek s kész legyen e miatt vérbe borítani egy világrészt : mindez erkölcstelen és korlátozott felfogás kifo­lyása, oly politika, mely teljesen nélkülözi azon magasabb szempontból való felfogást, melyre a világ sorsát intéző hatalmak kötelezve vannak s mely a sulyegyén fentartásában nyer conkrét kifejezést. És hasonló mi módon juthatna Ausz­­tria-Törökország egy részének megszerzéséhez, mi módon vette czélba legalább ez idő szerint ? ügy hogy kész volna odaengedni Oroszország­nak az oroszlánrészt; egy aránylag kisértékü tartományért kész volna odaadni Oroszország­nak egy oly birtokot, melyet egy clenodiumnak tartott méltán az ó- és tart az uj világ, és kész volna koczkáztatni azt, hogy Oroszország oly hatalommá növekedjék, mely a félvilágot birja s végeredményben magát az osztrák ház ha­talmát is akkor semmisíthetné meg a mikor jónak találja. Bosznia, a szövetség dija, oly nagy kö­rülbelül mint Erdély, lakosainak száma csak felényi, ezért volna kész Ausztria Konstantiná­poly birtokába segíteni az oroszt. A lakosság­nak (Herczegovinával együtt) egy harmada mohamedán, egy hatoda katholikus, a többi óhitű: nem bír különös kedvező fekvési és ter­mészeti előnyökkel, legfőbb előnye az volna, hogy a keskeny dalmátiai tengerpartnak habár egy nagy hegyláncz által elválasztott határát képezné. Micsoda előnyöket nyújthatna a biro­dalomnak ? Nem­zetgazdászati tekintetben így is kihasználható; adna jó katonát, de a cultura emelése nagy mérvben súlyosodnék a biroda­lomnak különben is rész pénzügyére. De mi­képen illeszt­etnék bele a birodalom kere­tébe ? Helyzeténél fogva a birodalom magyar feléhez volna csatolandó; de Magyarország semmi áron se volna hajlandó felvenni magába annyi idegen s azonkívül a culturában hátra­levő, az alkotmányosságról fogalommal nem bíró elemet­ fogadnák-e szívesen a Reichsrath­­ban képviselt országok? Bizonyára nem. Utó­végre se történik vele egyéb mint az, hogy a részben már polgáriasított határőrvidék he­lyét pótolná egy uj terület, melynek népessége, katonai gyarmatként szervezve, a katonai ura­lomnak és absolutismusnak volna mindig ren­delkezésére álló kézi eszköz a birodalom többi részének szabadsági és alkotmányossági velle­­itásai ellen. S ez lehet valószínűleg a házipolitika hordozóinak szívéhez legközelebb álló indok arra, hogy Bosznia megszereztessék, üsse a kő ama nagy érdekeket, melyek a megszerzéstől és különösen a szerzés módjától, a muszka szövetségből való visszamaradást parancsol­ják. Az osztrák-magyar birodalom összes né­peinek általános és speciális érdekei tiltakoz­nak ellene. Általános érdekük, mint Európa minden népeié az,hogy Oroszország terjeszke­dése elébe korlát állíttassák. Ez a czivilizatió érdeke. Oroszország magáévá tette ugyan az európai cultura formáit, de ez csak külszín. Mi az európai czivilisatió quintessentiája ? Az alkotmányosság. Erről Oroszországnak fogalma sincs; birodalmának óriási nagy volta s hóditó politikája teljesen kizárja ott az alkotmányos­ságot . Oroszország korlátozása továbbá a sza­badság érdeke. Eddig is Oroszoszág volt tá­­­­masza mindig és mindenütt azon politikának, mely a szabadságnak ellenlábasa volt; ellenál­­latatlanul támogatna hatalma növekedésével minden szabadságellenes törekvést, mert hi­szen Oroszországnak életelve az absolu­­tismus; de ezenkívül minden egyes állam függetlenségére nézve folytonos és kész ve­szedelem volna. Európai állandó politikának kell lenni jövőre annak, mely a Sebastopol elleni expeditiót létrehozta; e politikának idő­ről-időre meg kell újítani, de erősebb mérvek­ben, ugyanazt az actiót, a mel­y állam ellen­kező politikát követ: az áradó Európa, a czi­vilisatió, a szabadság, a népek függetlensége ellen. Az osztrák-magyar birodalom népeinek közös feladata csatlakozni e tekintetben Európa többi népeihez. Mocsáry Lajos: A „Pester Lloyd“ mai esti lapja szembetűnő czélzattal, de a kormány kiegyezési terveire nagyon is kedvezőtlen világítással íratja magának Bécsből a következőket: „A mint nekünk e hó 13-áról Bécsből írják, nehány közlöny azon teljesen hiábavaló fáradságot engedte magának, hogy a fenálló (1867-iki) egyez­ménynek pur et simple meghosszabbítása ellen til­takozott. Ehez hasonló egy oldalról sem volt és van tervezve. Mi nem vettük volna a fáradságot ezen az első pillanatra hihetetlen tudósítást határozottan ilyenül feltüntetni, ha ezen alkalomból nehány bécsi lap üzelmeinek megvilágítása, nem szorít rá. Midőn magyar oldalról a létező kiegyezésből a szent István koronájára hasonló részleges hátrányok felismerése következtében a vám- és kereskedelmi szerződés felmondása megtörtént, kígyót-békát kiáltottak Magyarország ellen, mely egy új kiegyezés által Ausztriát k­i akarja „zsákmányolni“. Most ismét oly politikai bizarság után kapnak, mint a proviso­­rium meghosszabbítása, annak bebizonyíthatása vé­gett, hogy Magyarország könnyen meghosszabbít­hatja öt évre a régi szerződést, minthogy ez hason­­líthatlanul nagyobb előnyöket biztosít számára, mint az új, melyet elérni óhajt. Az ilyen logikát aztán ne nevezzük rabulisticának! Egyébiránt biz­tosíthatjuk azon urakat, kik annyira érdeklőd­nek az uj kiegyezés körül, hogy az lehetőleg még hamarabb fog életbe lépni, mint maguk gondolnák, minthogy még a felmondási határidő : ez évi de­­czember 24-ike letelte előtt, vagyis 1876. decz. 1-én lép életbe.“ Eddig a „Pester Lloyd“, mely a Magyaror­szág érdekei iránt tanúsított rideg közöny mellett csak azt árulja el e sorokkal, hogy logikája semmi­vel sem józanabb a bécsi journalistica bizarr t­zel­mei alatt lappangó osztrák czélok felismerésében és felhasználásában, mint azoké, kik látszólagos kö­vetkezetességgel szolgálják államuk népeinek ügyét. Ha a „Pester Lloyd“ egy konyhán nem főzné a bécsi journalistikával mérgező és megrontó éte­leit, s bizonyos együgyünek látszó ravaszsággal, de mely minden pontjában ki van számítva, nem haj­taná malmukra vizet, a bécsi sajtó ellenmondásá­ból egészen más következtetésre jutna, mint ezt naiv részakarata az uj kiegyezés gyorsabb életbeléptetésé­nek hírével teszi. Mert hát az, hogy a bécsiek előbb álnokul akkép igyekeztek feltüntetni az uj kiegye­zést, mely az előbbinél hátrányosabb Ausztria ér­dekeire, ámde ugyan­akkor bensőleg szívekből örül­tek az óriás megkárosításoknak, melyek Magyaror­szágot az új kiegyezés által fokozott mértékben sújtják: ez csak azt mutatta, hogy a bécsiek ügyes politikusok, de rosz színlelők. Viszont az, hogy azon hírre, mely az új kiegyezés mellőzésével a régi szer­ződés öt évre való meghosszabbításáról szólt, rög­tön jajveszékelni és tiltakozni kezdtek, csak azt mu­tatja, hogy a bécsiek nem szeretnének megválni az új egyezménytől, mely várakozáson felül biztosítá köz­gazdaságuknak a jogtalan nyereségek egész új so­rozatát ; ezzel aztán elárulták a legkézzelfoghatóbb módon, hogy politikai taktikájuk, mely ócsárolta az új kiegyezést, nagyon ügyes, de színlelő játékuk na­gyon rosz. Na már, hogy mindebből végre magyar érde­kek szolgálatában tetszelgő hamis szivü, gonosz zuzáju lap a kiegyezés gyorsabb keresztülvitelére vonjon örvendetes hirt, az már sem logikának, sem politikának, sem szinlelésnek nem ügyes. Már az igaz, hogy az osztrákok áldhatják a kezet, mely odaát akár­mely lapnál tollat fog, hogy a közügyet szolgálja, mert nincs az a félhivatalos, sőt hivatalos toll, mely a legmelegebb, legügye­­következetességgel ne az osztrák érdekek ki­zárólagos védelmében fáradna. Hiszen nekünk árta­nak vele az bizonyos, mert ellenünk fordul elő mű­­ködésöknek, de az tagadhatlan, hogy jól szolgálják Ausztria érdekeit. Mondhatunk-e azonban mi is hasonlót sajtónkról ? Nem azt kell-e tapasztalnunk, hogy minden félhivatalos és hivatalos toll, mely a kormány politikájához szegődik, a legtudatlanabb és leggonoszabb módon, zűrzavaros rendetlenséggel, oktondi sületlenséggel ront hazája ügyén, mert rend­szeresen elválasztja a kormány hatalmi érdekeit a nemzet érdekeitől, s míg amazokat vakon szolgálja, ezeket tökéletesen mellőzi? Bátran mondhatjuk, maguk a kormánykörök sem fogják tagadhatni, hogy a magyarországi kormánypárti sajtónál nincs vesze­delmesebb ellensége a haza életbevágó ügyeinek. A „Pester Lloyd“-féle állandóan osztrákul űzött, bár magyarnak tetszelgő félig osztrák félhi­vatalos, félig magyar félhivatalos szolgálat végtele­nül sokat árt, úgy annyira, hogy ha a „Pester Loyd“-ot nem fizetik szolgálataiért Bécsből, akkor­­ bízvást követelje, mert akár szántszándékos, akár Szombat 1876. Julius 15. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová » lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak hét-mentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­hivatal:­­Budapest IV. megyehá­tér 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. öntudatlan, a­mit magyar politika gyanánt űz, tény­leg díjazást érdemel osztrák részről, mint a legbuz­góbb szolgálat, melyet a sajtó által csak tenni lehet. Még azt értenék, hogy a kormány védelmében buzgólkodnak a kiegyezés mellett, bármily iszonyú is az érdekeinkre, de hogy e szerződést minden áron keresztülvinni akarják, noha napnál világosabb le­het előttök, már csak az osztrák sajtó tacticája miatt is, mennyivel roszabb a régi egyezségnél, azt nem csak érteni nem vagyun­k képesek, sőt egyene­sen a roszakaratnak kell tulajdonítanunk. Ha iga­zán szívökön feküdnék az ország sorsa, rajta lenné­nek, hogy a kormány valamikép kibújjon kötelezett­ségei alól; azaz, ha már előttök a jelen kormány léte mindenek felett áll, oda működnének, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon, így még talán némi hazafiságot nem tagadnánk meg működésöktől, míg most lehetetlen annak nyomát is észrevenni. Mai számunkban írtuk volt a „Pest. Corv.“ után, hogy a mai minisztertanács egyik tárgyát ké­­pezendi a pénzügyminiszter előterjesztése a bank­ügyben Bécsben folytatott tanácskozások eredmé­nyéről. A „Hon“ erre megjegyezte, miszerint ez már csak azért sem lehetséges, mert Széll pénzügymi­niszter jelenleg nincs is Budapesten. A „Hon“-nak okoskodása nem helyes, mert a „Pest. Corv.“ nem azt írta, hogy Széli pénzügyminiszter személye­sen tesz előterjesztést, hanem csupán annyit mon­dott, hogy a pénzügyminiszter előterjesztése fog szóba jönni, mi lehetett írásbeli előterjesztés is, a­mint úgy is volt. A reichstadti értekezletekről, illetőleg ezek eredményeiről a bécsi és a szent­pétervári kabine­­tek közléseket intéztek a többi nagyhatalmakhoz. Mitrovitzról távirat érkezett, mely szerint a 20-ik hadosztály Szapáry gróf altábornagy pa­rancsnoksága alatt itt néhány nap múlva teljesen fel lesz állítva. Az altábornagy főhadiszállása Mit­­rovitzban van. Műszaki­ csapatok mennek Bobutba. Boszniából ma nagy fontosságú mozgalmakat jelez a távirat. Boszniai hírek szerint ugyanis ott Ausztriához való csatlakozás iránt mozgalmak indultak meg. Azt állítják, hogy ez irányban tüntetések készülnek, melyek nem hagynak fenn kételyt, és egyaránt Konstantinápolynak és Bécsnek szólnak. Szerbia katonai helyzetéről és a boszniai állapotról írják Belgrádból a „N. fr. Pr.“­­nek . Lassanként oszlik már a köd, mely eddig a szerb hadműveleteket fedte s a szakértőre nézve most már lehetségessé vált azok czéljával is tisz­tába jönni, de egyszersmind észrevenni is azon hi­bákat, melyek e hadműveletekben hemzsegnek. Az egész hadjárat végkép elhibázottnak mondható; a legfőbb hiba abban rejlik, hogy a haderő önállóan működő hadtestekre való eldaraboltatásánál fogva el van forgácsolva. Csak a szerbek c­anvinismusá­­val lehetséges e taktikának előnyt adni. A szerbek terve az volt ugyanis, hogy egyszerre mennél több helyen törnek át a határon s igy majd ellenfeleket megfélemlítik s tévedésbe ejtik. Csa­khogy oly kis hadtestekkel, minők a szerbekéi (egy 15—20,000 ember) nem lehet ily mozdulatokat végrehajtani, minőkre csak nagy hadtestek lehetnek képesek. Az offensivának megkezdése s a török hadállásnak egyszerre két ponton Widdin és Nis ellen való nyo­mulása csak 60,000 emberrel, csupán a legkedve­zőtlenebb eredményt hozhatta létre. Szerbiának csak azon egyetlen s szerencsésen megoldható fel­adata volt, Zajczár és Alexinácznál védelmi állást foglalni s minden támadó mozdulattól tartózkodni. Alexinácz már eléggé volt erősítve s ha egy kevéssé Zajczárról is gondoskodnak, Nis és Widdin felől a törökök benyomulását aránylag igen kevés haderő­vel meggátolhatták vagy legalább sokáig feltartóz­tathatták volna. Úgy látszik azonban, hogy Szerbia Boszniát tűzte ki működési teréül: itt akarta minden erejét kifejteni s a fölkelőkkel és Montenegróval minden áron csatlakozva, a török hadsereget számra nézve fölülmúlni. Akkor könnyű lett volna jelentékeny veszteségeket is pótolni bosnyák besorozottakkal s főleg oly „fait accompli“-t létesíteni, mely a bekö­vetkezendő békealkudozásoknak alapjául szolgálha­tott volna. Így azonban a bosnyák fölkelés már közel egy éve viseli mostoha sorsát, sőt megszokták a bosnyákoknak kötelességül róni föl, magukat önerejökből felszabadítani s a szerbek karjai közé dőlni; miért is a rokonszenv, melyet Boszniában Szerbia iránt táplálnak, nem valami túlságos, sőt állíthatjuk: ha Boszniának, felszabadulva, ma jo­gában állna fejedelmet választani, ez bizon­­nyal nem Milán lenne. — A csapatok élel­mezése nagyon hiányos és kezdetleges. — Mind­ezekkel ellentétben a török hadsereget elhalmozzák dicséretekkel. A vezérlet jeles, egészen a taktika újabb elvein alapuló. A fegyverzet kitűnő s min­denütt, amerről a szerbek előnyomulnak, futóárkok készitvek, melyekből őket hathatós tüzeléssel szok­ták fogadni a törökök; ahol pedig a törökök vissza­vonulni kénytelenek, ezt egészen a taktika szabályai szerint teszik. A honi iparczikkek fogyasztása. Midőn egy Organismus meghal, anyaga egy új élő szervezetnek lesz tápláléka; vagy mint a szoká­sos frázis mondja: „hamvaiból új élet kel.“ — Ugyanez áll az eszmék világában : a letűnő eszmék hamvaiból uj eszmék kelnek életre . . . Ez a dolgok természetes rendjének örökös körforgása. Nagy kérdés marad azonban minden körülmények között, hogy mily arányban áll az uj Organismus, az uj eszme értékre, szervezeti magas­ságra nézve azon letűnt régibbhez képest, melynek hamvaiból kelt. Lehet, hogy azzal egyenértékű, le­het hogy értékes­, magasabban organizált, de le­het az is, hogy épen ellenkezőleg a létsorozatban nagyon alárendelt szerepet játszik a létűnth­ez képest. . . L­ehetetlen elzárkóznunk az efféle elmefutta­tások elől, midőn azon eszmealakulást látjuk, mely a közel­múltban hazánk gazdasági fejlődésének kí­vánalmai iránt a közvéleményben végbement. Megérlelődött a közvéleményben mint ko­moly, szilárd, megrendíthetlen axióma azon szüksé­gességnek tudata, hogy hazánk jelenlegi viszonyai között mulhatlanul szükséges a fellegek járásá­­sától függő nemzeti kedvencz termelés mellé, t. i. a mezőgazdasági termelés mellé, még egy másik ter­melési ágat is állítani, mely nem függ a fellegektől, hanem az emberi akarattól, szorgalomtól, geniali­­tástól, mely a létező tőkék és munkaerők folytonos használatát teszi lehetővé, mely a mezőgazdasági productio nyújtotta anyagok értékét megsokszo­rozza, mely hazánkat a külföldtől való gyászos pénz­ügyi függés alól emancipálja, mely a culturának széles és mély alapot vet, mely a nemzetnek szám­ban és hatalomban való gyarapodását teendi lehe­tővé : az ipart. Ez komoly meggyőződéssé vált, és miután a közvélemény azzal is tisztába jött, hogy az „indus­­trialismus“­fejlődésének leghatározottabb akadálya hazánk Ausztria irányában gyarmati viszonyában rejlik, a nemzet minden rétegeiből azon úgyszólván egyhangú kívánság hangzott fel, hogy a vám- és ke­reskedelmi szövetség tárgyában folytatott alkudo­zások azon irányban vitessenek, mely az érintett gyarmati függés alóli felszabadulás felé vezet. E kívánság formulázásában több fokozat volt consta­­tálható: a nemzet egyik (igen nagy) része kereken és tétovázás nélkül a vám- és adóterület önállósítá­­sát kívánta, másik (kisebb) része megelégedhető­­nek vélte, ha lépésről-lépésre haladva, egyelőre a legkiáltóbb károsítások mellőztetnek. Ilyen foko­zatok voltak, de az irányra nézve vélemény­különb­ség nem volt. Egy szép májusi napon (a nagy krach harma­dik évfordulója napján) történt, hogy a régi tőzsde­­épület nagy termében Magyarország gazdasági emantipatiójának eszméje leszavaztatott. .. Azóta az eszmét sokan meghaltunk és eltemetettnek tekin­tik. (Hogy az-e vagy nem, a felett a közel­jövő fog ítélni.) És mivel meghaltnak tekintették és tekin­tik, e vélelem már egy uj eszmét szült, mely — nép­szerű néven nevezve — nem más, mint a negyven­­nyolczas év előtt fennállt védegylet eszméje. Egy tekintélyes lap nyíltan élteti a védegyletet; befolyá­sos egyének tanácskoznak a felett, minő irányban és alakban lehetne bizonyos védegyletféle mozgal­mat megindítani, az ország némely vidékein minden előkészület nélkül föllobbantanak egy-egy kis véd­egyleti demonstratió-féle szalmalángot ... de az ilyen túlbuzgó incidensektől eltekintve, az eszme ko­molyabb körökben is megfordul és figyelmet kelt, sőt egy buzgó nőegyesület (a nőképzőegylet) hatá­rozottan felkarolja azt, és ez év szeptember havára értekezletre hívja össze az összes nőiparegyleteket „a hazai ipart előmozdító országos egylet alakítása czéljából.“ A mozgalom tehát e kezdeményezés által con­­cret alakot öltött, és mint ilyennel számolnunk kell vele. * Az első kérdés, mely felmerül és figyelmet ér­demel, az, mily viszonyban áll ez újabb „védegyleti,, mozgalom (bocsánat, hogy rövidség kedvéért így nevezem) a vámkérdés megoldásához. Mindenekelőtt egy nagy tévedést kell consta­­tálnom. Tévedés az, ha valaki azt hiszi, hogy a véd­egyleti mozgalom bármiképen substituálhatja azon eszközöket, melyek a vámügyi önállósítás által ha­zánk javára mozgásba hozandók lettek volna. Sőt tovább megyek és azt mondhatom, hogy azon czé­­lok melyek a védegyleti mozgalom által ez idő sze­rint elérhetők, semmi összefüggésben nem állanak azon czélokkal, melyek a vámterület elkülönítését teszik szükségessé. — A vámterület elkülönítésé­nek nagy financziális czéljai vannak; bő és eddig csak Ausztria által kárunkra kizsákmányolt jöve­delmi forrásokat nyitni a magyar államnak s le­hetővé tenni a pénzügyek rendezését; e­mellett erő­teljesen fejleszteni azon úgynevezett mezőgazda­­sági iparágakat, melyek hazánk jelen fejlődési stádiumában hivatásszerűek (sör, czukor, szesz stb.), s ezekkel kapcsolatban az állattenyésztést, vagyis Magyarországot a fejlődés természetes útján előre vinni. Ezen fő czélok mellett mellékes jelentőségű egyes speciális iparágaknak különös istápolása, sőt inkább azon feladat, hogy a természetes fejlődés szülte nemzeti erősödés önként maga után vonja az ipar megizmosodását és erőteljes­ kifej­lődését. E czéloktól egészen függetlenek azon czélok, melyeket a „védegyleti mozgalom“ maga elé tűzhet. A „védegylet“ egyaránt működhetik sikerrel vagy sikertelenül akár van külön magyar vámterület, akár nincs, sőt működése inkább akkor lehet sike­resebb, ha a vámügyi önállósítás keresztül vitetvén, az állam is azon helyzetben van, hogy erős iparfej­lesztési politikát (de nem úgynevezett védvámpoliti­­kát) folytathat.­­ Csupán egy pontban érintkezik a védegylet és a vámügy azon megoldása, melyet a közvélemény óhajtott, t. i. abban, hogy mindkettő sorompót állít a külföldi iparczikk ellen, az egyik az ország határszélén, a másik az egyes fogyasztó háza küszöbén. Tudjuk, hogy e korlátozás a vámügy kívánatos megoldásának leggyöngébb pontja volt. Ez ellen áradozott mindenha a szónoklatok legerő­sebb özöne, s ezen pontot kellett legkitartóbb erő­vel védeni, nehogy ezt áttörve, az áramlat egész külön vámterületet eláraszsza és eszmezavarának sötét levébe fulas­sza. Sajátságos, hogy midőn az egész vámügyi ön­állóság — sokak véleménye szerint — immár elve­szett, most ezen leginkább megtámadott, legkevésbé kifogástalan pontnak töredékeibe akarunk kapasz­kodni — és pedig különbség nélkül arra, védők voltunk-e vagy támadók! Még egy másik nevezetes körülmény érdemel itt figyelmet. Rendkívül nagy különbség van az 1848 előtti idő közt és a mai nap közt arra nézve, mennyire jogosult a honi ipar védelmére irányult társadalmi mozgalom. Ugyanis 1848 előtt a társa­dalmi védekezés volt Magyarország egyetlen fegy­vere a bécsi kamara intézkedései ellen, mert sem­miféle törvény, sem törvényes gyakorlat nem adott Magyarországnak jogot önállókig és saját érdekei­nek megfelelően intézkedni a vámügyben. Miután e szerint parlamenti fegyver a nemzet kezében nem volt, kénytelen volt életérdekei védelmére az orga­nizálatlan társadalmi őserőhöz nyúlni.........Ma a helyzet egészen más. Miután az 1848-ai törvények parlamenti kormányzatot léptettek életbe, s e kor­mányzati forma áll fenn mai nap is (legalább elvi­leg)­ és miután az 1867-ki kiegyezési törvények és különösen az 1867. XVI. törvényczikkben foglalt

Next