Egyetértés, 1876. szeptember (10. évfolyam, 209-235. szám)
1876-09-27 / 232. szám
X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helybén házhoz hordva . Egy évre......................................... 20.— Félévre ...............................................10.— Negyedévre................................................5._ Egy hóra................................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér : Öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési felhívás az ELTETÉETÉS politikai és közgazdászai napilapra. Figyelmeztetjük azon t. előfizetőinket, kiknek előfizetésük október 1-jén, az új évnegyed kezdetével lejár, annak minél előbbi megújítására, hogy a lap szétküldésében fenakadás ne történjék. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: §PHp- Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ Iiadó-hivatalának W oilianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre.....................................20 frt. — kr. Fél évre .....................................10 frt. — kr. Negyed évre..................................5 frt. — kr. Egy hóra . ..................................1 frt. 80 kr. 232. szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Az uj kiegyezés. Kiváncsiak voltunk a lapok magatartására az uj alkudozások és engedmények ügyében. Nem azért, mintha a szentlélektől való megszállást és a megtérésre való jeleket akartuk volna rajtuk észlelni. Cujus regio, ejus religio, tartják ez urak is, ami czigány-magyarra fordítva úgy hangzik, hogy amilyen hitet a kormány parancsol, olyanban kell élniök. Hogy meghalni melyikben fognak, az függ a szerencse forgandóságán kívül a véletlen kegyelmétől, meg az ország elnézésétől is. Amily bizonyos, hogy az alkotmányos élet ferdeségeit megutálni kezdő közöny a megvetésen kivül gyűlöletre fogja szítani a népet a rendszer és annak személyesítői ellen, és oly bizonyos, hogy e fenekestől felfordult, s mégis nyugodtnak tetsző állapotok vége gyanánt csak egy országrázkódtató katastrophára lehet kilátás. E katastropha előkészítésének leggondatlanabb munkája a sajtó. Ha áll az, hogy amilyen a nemzet, olyan a kormánya, még igazabb, hogy a felszínen úszó romlott társadalmi elemeknek csak oly sajtó felelhet meg, mint a mostani. Szólunk mi még e sajtóról és embereiről részletesebben is annak kitüntetése végett, hogy a kevés olvasóközönséggel bíró Magyarországon miért ölti fel a sajtó a kormánypárti libériát. Most csak utalunk arra, hogy a dissidens hírbe keveredett két lap, a „Pesti Napló“ és a „Nemzeti Hírlap“, miután az előbbi az összeveszítő Jutkát lekofárkodta volna, az utóbbinak pedig nem sikerült magát az eladó lányt játszó szerep daczára sem elvétetni a „független szabadelvű párt“ által: mindkét lap igyekszik kibújni a kötelességérzet és erkölcsi bátorság ama feladatai alól, melyek nélkül a sajtó csak ártani s magát a meggyaláztatásig lejárni képes. Az ily lapok nem vezetni és népet nevelni, hanem csak az uszályt hordani és a kormányok által magukat megfizettetni vannak hivatva. Már pedig ez volna a magyar sajtó „függetlenebb“ része. Lehet képzelni, ha már a tejfel ilyen, milyen lehet a köcsög savója. Ott, hol az ellenzéki álláspont mindössze a durczáskodásban érvényesül, mint a „Naplóét Comp.“ s midőn komollyá kellene válni az ügy komolyságánál fogva, hát mögül és ajtószögletből mutogatja fügére szorított öklét: ott nincs mit csodálkozni, ha a kormánypárti sajtó brillirozik az észt letagadó okoskodások összehalmozásában. Íme mindjárt a 80 millió adósság kérdésében egy ízleltető a „Hon“-ból: „Tagadhatatlan, hogy a jogi szempont ez által feladva nincs; bizonyos az is, hogy a nemzet méltóságának és önállásának megfelel ez a megoldási mód, mert nem concessiót képez a mi részünkről, hanem egyenlő risikét és egy nemzetközi bíróságnak egyenlő alárendeltséget mindkét nemzetre nézve.“ Mi hajlandók vagyunk nemzetközi bíróság elé állítani e sorokat azon kérdéssel: ítéljék meg : az esztelenség nagyobb-e az ilyennek írójánál, vagy az elvetemültség. Azt mondani, hogy e megoldási mód megfelel a nemzet méltóságának és önállásának, amikor egy törvényt, egy igaz tulajdont jogilag kétessé és per tárgyává tesznek; azt mondani, hogy ez nem concessiót képez, midőn egy sorral alább világosan utal a miskára, holott Magyarország az évi járulék örök időkre változhatlanul szóló elfogadása által többé sem isteni, sem emberi törvénynél fogva nem volt még a risico concessiójára sem szorítható, bizonybizony minősithetlen eljárás, s szerencsétlen a nemzet, melynél az ily fekély emberek az összetapostatás veszélye nélkül inni merészelnek. És ha azt hiszed te becsületes nyilt szivü, igaz jellemű hazámfia, ki megőrizted hazafiságod, szived és eszed romlatlanságát, hogy az ily ember mértéket tart az eszét kormánypárti czélokból hóhérozó szerepben. Ah dehogy! Komázik a képtelenségek és ellenmondások feltűnő összehordásával, akár csak kérkedni akarna: van-e fásultabb és oktalanabb közönség a „Hon“ előfizetőinél, melynek az „Egy az isten“ fejében ilyeneket feltálalni lehet. De hát lássuk szó szerint a következő pontot: „Ki vagyunk téve annak, hogy rovásunkra üt ki az ítélet. Mit jelent ez? Újabb terheltetést? Nem. Mert az ezen esetre ajánlott fedezet azon jövedelemben lesz, mely csak az új bank működésének megkezdésével fog nekünk jutni annak tiszta jövedelméből. Tehát ez nem újabb teher, csak egy eddig nem élvezett haszonnak egy időre való megszűnése. Nem nagy összeg. Csak pár száz ezer forint. De ez is rontja a bécsi alku mérlegét. Ez bizonyos.“ Szánni kell e ily jellemet, vagy megvetni ? Elismeri, hogy rovásunkra üthet ki az ítélet, mégis azt meri állítani, hogy ez nem újabb terheltetés! Iszonyú okoskodás! Kivált midőn kimagyarázza, hogy azért nem teher, mert abból a jövedelemből fogjuk fedezni, amelyet a fiókbank üzletének túlnyeresége gyanánt fog juttatni az államnak. Hát van a világon sajtó, melyben ily okoskodás a nélkül láthat napvilágot, az ország érdekeinek gúnyos kijátszására, hogy elővennék íróját, egyenesen elhurczolnák oly helyre, ahol a tébolyodottak fölött őrködik a népek humánus gondossága ?! Mert állítani, hogy nem új teher egy országra, ha bizonyos jövedelmet zálogosítanak el rovására: annyi, mintha akadna a legműveletlenebb között is „ésszel és akarattal“ felruházott lény, aki a saját birtokán bizonyos jövedelmi hányad fejében engedett üzletet azért engedné át a bérbevevőnek teljesen, mert hát ez oly jövedelem, melyre ő eddig számot nem tartott. forint“ „Nem nagy összeg, csak pár százezer — teszi még hozzá ráadásul, mintha legalább is California aranybányáit fedezték volna fel. S az a nép, melynek iskoláit elhanyagolják, iparát mostohaságban tartják, küzd a feltornyosult bajok felé a végpusztulás ördöge gyanánt ólálkodó végrehajtók kíméletet nem ismerő fosztogatása ellen: sóhajtozik, ahelyett, hogy alapjában rázná meg a farizeusok és esztelenek nyelvöltögetéseinek egész rendszerépületét. Végre az ily nép megérdemli sorsát! Ha nem birt inponálólag megfélemlítő erővel szembeszállani a lélekvásár és hatalmaskodás ama tényeivel, midőn a 67-ki kiegyezésben elviselhetlenül és deficitnövesztőleg vállalták el az adósságok után fizetendő járulék terhét; ha ez a nép nem akarja, nem tudja megreszkettetni e minden becsületet és hazafiságot áthágó országvagyon-fecsérlőket, ám viselje jó egészséggel a terhek igazságtalan növekedését, kaszáljon, izzadjon a dob alá, ha arra szánták, s magának is kedve tartja. Az országgyűlés holnaputáni megnyitása már sok képviselőt szólított a fővárosba. Kószább bk alig fogadhatta volna őket, mint az újabb kiegyezés súlyos természetű jogfeladásai. Még a kiegyezést elvileg megszavazó kormánypárti körökben is nagy visszatetszést és lehangoltságot szül a Tisza-kabinet eljárása. Foszlik a nimbus s minden lelkiismeretes képviselő bevallja, hogy a Tisza miniszterelnökségéhez fűzött várakozás roppant csalódásokat aratott. Szó van különben arról is, hogy a klubban interpellálni fogják a kormány fejét az újabb kiegyezési tárgyalások s megállapodások mibenlétéről. Mert e választól függeszti fel több képviselő a kormánypártban maradását. Általában oly keserűnek mondják a hangulatot, mely esetleg újabb töredék kiválása által fogja adni jelét a dolgokkal való elégedetlenségnek. Ez elégedetlenség annál mélyrehatóbb, minthogy a vidéki tapasztalatok legkevésbé sem voltak alkalmasak a jelen állapotok iránt bizalmat ébreszteni. Egyrészt a fagy által okozott csapások, melyek Magyarország éléstárát, a Bánságot és bortermő vidékét a Hegyalját érték, csaknem földönfutóvá teszik a népet; másrészt az adóvégrehajtások kérlelhetlensége nem egy szemrehányást juttatott az otthon ellenzéki szellemben diskurálgató kormánypárti képviselőknek. A kormány köréből a következő híreket hozza egyik félhivatalos lap: A képviselőház előreláthatólag nyolcz-tíz napig lesz most együtt. A miniszterelnök az első ülésben előterjesztést tesz a Miletics-ügyről. Lesz valószínűleg néhány interpellate is, s ezenfelül tárgyalni fog a ház néhány apróbb javaslatot, így Mocsáry Lajosét a napidíjak kérdéséről. Szerdán délben minisztertanács lesz, melynek végét értekezlet fogja képezni a képviselőház elnökével a napirendre kerülő tárgyak sorozatára vonatkozólag. Az 1877-diki költségvetést a pénzügyminiszter mindjárt október első napjaiban terjeszti a képviselőház elé kimerítő exposé kíséretében. A pénzügyi bizottság az elnapolás alatt fogja tárgyalni a budgetet. A magyar miniszterek nem mennek most fel Bécsbe, mint néhány lap írta. Lehet, hogy felmennek a szünet alatt, de valószínűbb az, hogy az illető osztrák szakminiszterek jönnek majd le Budapestre a tárgyalások teljes befejezése céljából. A függetlenségi kör ma, f. hó 27 én délután 4 órakor értekezletet tart saját helyiségében. A képviselőház csütörtökön, szeptember 28-án délelőtt 11 órakor ülést tart. Mint újabban Bécsből jelentik, azon értekezleten, melyet az osztrák pénzügyminiszter tegnap a bécsi nemzeti bank vezérférfiaival tartott, Széll Kálmán nem vett részt. Széll tegnap már nem volt Bécsben és előbb értekezett Wodianer báró és Lucám urakkal. A tulajdonképeni alkudozások a nemzeti bankkal csak később kezdődnek s az osztrák kormány fogja azokat megindítani. A zárszámadási bizottság, mint a „B. C.“ értesül, az 1874. évi már kész zárszámadását aligha fogja november eleje előtt a képviselőház elé terjeszteni, mivel ennek érdemleges tárgyalására előbb úgy sem kerülhet a sor. A boszniai menekültek ügyében arról értesítik a „B. C.“-et, hogy azok már szeretnének visszatérni utatásokba, de e szándékukat nem vihetik ki, mivel némely izgatók még halállal is fenyegetik őket, ha a visszatérést megkísértenék. Erre nézve helyesen jegyzi meg nevezett lap, hogy ideje volna már e menekülteket hazájokba visszatéríteni s igy magunkat egy nagy tehertől megszabaditani. A helybeli kereskedelmi kamara már régen megkereste az osztrák állampályát egy vámexpositurának, a budapesti pályaudvarban leendő fölállítása iránt. A pénzügyminiszter ezt engedélyezni is ígérte, ha az állampálya bizonyos mellőzhetlen föltételeket teljesít. Az osztrák állampálya azonban erre nem lévén hajlandó, az ügy elejtetett. A horvát országgyűlésen, mint Zágrábból jelentik, az 1877-iki országos költségelőirányzat valószínűleg ugyanazon napon fog előterjesztetni, melyen Széll pénzügyminiszter a magyar országgyűlésen pénzügyi előterjesztését tartja. A szabadelvű párt mai (szerdai) értekezletén Tisza miniszterelnökök szerint a Miletics-féle ügyben és az őszi ülésszak sorrendje tárgyában fog előterjesztést tenni. Zimonyból a „Bud. Corr.“-nek azt jelentik, hogy a Belgrádban újra hatalmas hullámokat vető Chauvinismus folytán Dél-Magyarországban és a határőrvidéken ismét erős izgatás folyik a szerb ügy érdekében. A hivatalos biztosítások daczára, melyeket főleg Kisztics bőkezűen osztogat, a királyság formaszerü kikiáltása minden perczben várható. — Szapáry gróf hadosztálya az ütegekkel együtt a határ hosszában van felállítva; a bánsági határon most újabb csapatokat, részben az eddig ott állók fölváltása czéljából — várnak. A monitorok ismét Belgrád előtt állanak. A belgrádi lakosság egészségi állapota fölötte kedvezőtlen. A törvényhatóságok közigazgatási bizottságai közül, Temes megye gyűlésén beválasztattak tagokul : Rácz Attanász, Manassy Gyula, Barray Kajetán, Capdebó János, báró Ambrózy Béla, Timáry Imre, Görgey Gyula, Rieger Bálint, Schaffer Antal és Fodor Péter. Ugyanezen gyűlésen a kubini szolgabirósegédi állás is betöltetvén,ezen állásra Schaffer Béla lett megválasztva. Hajdú megyében a közigazgatási bizottság tagjaiul a következők választattak meg : Csapó István, Budaházy Gábor, Tury Samu, Fogtövy Samu, Lukács Dezső, Zlinszky Béla, Nagy Gábor, Ránki Béla, Ludmann Lajos, Gál Mihály. A fővárosi napilapok mindannyian a kiegyezés kérdésével foglalkoznak. A „Pesti Napló“ írja: Minél inkább behatolunk a részletekbe, az egyezményt Magyarországra nézve annál kedvezőtlenebbnek találjuk. Megeshetik, hogy a választott bíróság ítélete nem fog Magyarországnak kedvezni. Ekkor Magyarország nagy áldozatot hozand anélkül, hogy ennek fejében bármi compensatiót nyerne, mert addig a bankügy többi része megállapítva s a kiegyezés legfőbb elemei már elfogadva is lesznek. Pedig a compensatió követelésének valóban helye lett volna már akkor, midőn a magyar kormány a tiszta jogalaphoz való merev ragaszkodással felhagyott és beleegyezését adta azon kérdés közös feltevéséhez: vajjon nem köteles-e Magyarország a 80 milliós bankadóssághoz hozzájárulni ? És vájjon be lesz-e ezzel az áldozatok nagy sora fejezve, melyet hazánktól a vámközösség érdekében követelnek ? Minden esemény, és a legutóbbi bécsi tárgyalások is csak a mellett bizonyítanak, hogy a gazdasági közösség alapján mindig Ausztria a nyerő fél, és mindig Magyarország a vesztes! A „Kelet Népe“ a 80 milliós adósságot illetőleg ezeket mondja: Odaállani az ország színe elé, s egyszerűen kijelenteni, hogy igenis elvállalunk az adósságból ennyit és ennyit, — erre nincs a kormánynak elég politikai bátorsága; nem meri akkora próbára tenni párthíveinek ragaszkodását. Hanem kigondolt egy módozatot, melyről azt véli, hogy az biztosító szerepül szolgálhat a szabadelvű párt szorongó lelkiismeretének. Nem tétovázunk kijelenteni, hogy e megoldási módozat ellen nagyon komoly kifogásaink vannak. Először is constatáljuk, hogy a választott bíróság felajánlása tényleg azonos a magyar álláspont feladásával. A magyar álláspont a 80 millió adóságra nézve épen az, hogy e kérdés végérvényesen el van intézve, minthogy azon osztrák államadósságban, melyhez Magyarország egy évi átalányt fizet, benne foglaltatik az a 80 millió is, mellyel Ausztria, és csakis ez a banknak tartozik. A választott bíróság elfogadásában pedig annak elismerése rejlik, hogy a 80 milliós bankadósság kérdése még elintézve nincs, tehát még ezután elintézendő. A választott bíróság, a parlamenti kormány eszméjével merőben ellenkező kísérlet, melynek czélja a kormány vállairól levenni az erkölcsi felelősség súlyát, s az eldöntéssel járható ódiumot áthárítani egy oly egyénre, ki a kormánynak nem tagja, s esetleg magára az uralkodó felséges személyére. A „N. P. Journal“ czikkét a következő sorokkal fejezi be: „Ha az új megegyezés eredményeit összesítjük, úgy azok egyrészt legalább félévi provisoriumból állanak, mely előreláthatólag az egész legközelebbi évre megfoszt azon előnytől, melyet a kiegyezésnek a magyar kincstár javára juttatnia kell, másrészt megnyitják a lehetőséget arra, hogy Magyarország terhe 24 milliós többlettel szaporíttassék. A félhivatalos „Hon“ azon ámításaira, hogy ha részt kell is vennünk a 80 milliós adósságban, az nem fogja terhelni Magyarországot, ugyancsak a fönnebb idézett lap ezeket mondja: Ha a félhivatalos lap ma azt iparkodik kimutatni, hogy ebből Magyarországra új teher nem háramolhat, úgy elég ezen felfogás megczáfolására ama határozott fejtegetésre hivatkozni, melyet ugyanazon lap néhány nap előtt az osztrák részről előterjesztett törlesztési terv ellen tartott. Akkor igen helyesen emelte ki, hogy ezen törlesztési módozat által Magyarország, ha nem is jogilag, de azért tényleg a bankprivilégium 10 évi tartamán túlra is megkötné kezeit, úgy, hogy a 10 év letelte után ismét képtelen volna a nemzeti banktól megszabadulni. De így van ez a félhivatalos lapokkal; amit tegnap feketének tartottak, azt ma fehérnek tartják, mihelyt másfelől fú a szél. A „P. Lloyd“ a 80 milliós adósság felett ítélendő bíróságra ezeket írja: Szerda, 1876. szeptember 27. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeház tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadóhivatal: ‘Budapest IV. megyeházét' 9. s? Wodianer F. nyomdájában. Hogy jöhettek a választott biróság szerencsétlen gondolatára, az előttünk teljesen megfoghatatlan. Nem is hihetjük, hogy — mint egy bécsi lap írja — ezen eszme magyar miniszterek által hozatott indítványba (az „Ellenőr“ pedig épen azzal dicsekszik, hogy az eszme a magyar kormánytól származott); ezen indítvány elfogadását is csak azon feltevés mellett találjuk megmagyarázhatónak, hogy a magyar részről biztosnak tartják, miszerint ezen eszme valósítása sohasem fog bekövetkezni. Voltaképen mit is döntene el ezen választott bíróság? Talán a jogkérdést ? Ezen kérdés Magyarországot illetőleg oly világos, és az 1867-dik év ismételten felemlített törvényei által oly félremagyarázhatlan módon van eldöntve, hogy Magyarország részéről morális lehetetlenség, ezen elintézett dolgot még mint képest oda állítani, és annak eldöntését egy választott bíróság ítéletétől függővé tenni. Ha tehát a választott bíróság ezen jogkérdés felett nem határozhat, akkor egyáltalán mi a teendője ? A jogkérdés mellett, az igaz, fenáll még az opportunitás kérdése, és véleményünk szerint a 80 milliós adósság felett folytatott harca féligmeddig kielégítő módra csakis az opportunitás álláspontjából oldható meg. De az opportunitás bizonyára nem jogi, hanem kizárólag politikai álláspontból ítélendő meg, és most már képzeljünk egy oly választott bíróságot, melyben ülni fog egy magyar, és legyen ez bár a legnagyobb jogi kapacitás, azután egy osztrák, ki bizonyára szintén a kimagasló osztrák jogászok köréből fog választatni, és végre egy külföldit, kinek megválasztásánál szintén a jogi képzettség lesz a mérvadó. Ezek fognak együtt ülni és szavazni! Ezen három jogász, kik közül kettőnek (feltéve, hogy átalában politikával foglalkoznak) tulajdonképi hazája politikai helyzetéről talán lesz subjectív véleménye, mely azonban a másik fél megítélésére bizonyára nem kompetens, míg a harmadik, a külföldi — hihetőleg a döntő tényező — minden valószínűség szerint a két fél viszonyait egyformán nem ismeri, vagy legalább nem jobban, mint például Chináét vagy valamely délamerikai köztársaságét — és ezen három úr szavazatától, vagyis tulajdonképen csak a harmadikétól függjön, hogy Magyarország újabb terhet vállaljon-e magára vagy pedig Ausztria egyedül viselje e a 80 milliónyi adósságot ? Nem! ha már el kell ítéltetnünk, úgy inkább önmagunkat akarjuk elítélni, és nem fogjuk megengedni, hogy egy az alkotmányon kívül álló bíróság által egyszerűen elmarasztaltassunk. Az ajánlott választott bíróság tehát lényegére czéltalan, alakilag pedig épen lealázó mindkét félre nézve, és mi reményeljük, hogy a két kormány közül egyik sem fog ezen halva született gyermek életrehozatalával nagyon bíbelődni. Tisztességes temetésről talán gondoskodni fog a két parlament, — de többet aligha lehet tőlük várni. Az úgynevezett nyilvános magántanintézetek. 1. A tanév kezdetével és végével nemcsak a hivatottak, hanem azok is foglalkoznak, legalább közvetve, a tanüggyel, kik különben nemigen sorolják ez ügyet rendes foglalkozásaik és tanulmányaik sorába. Nem tartjuk tehát meddő dolognak e tárggyal kissé behatóbban foglalkozni, remélve, hogy ez idő szerint, midőn a szülők és gyámok még élénken ventillálják a kérdést: vajjon jó helyre adták-e, vagy adják-e gyermekeiket? Idevonatkozó nézeteink talán kikerülik a mellőzést, és ha nem is paedagogiai, de bizonyára közelfekvő érdekből némi figyelembe részesülnek. E helyütt önkénytelenül felmerül a kérdés : miért épen a magánintézetekről, s miért épen most? Még soha élénkebben nem éreztük a fővárosban a nyilvános tanintézetek elégtelenségét mint ez év kezdetén, midőn minden tanoda igazgatósága valóságos ostromnak volt kitéve, és ha a roham nem korlátoztatik, aligha minden tanodában a különben kivételes párhuzamos osztályok rendesekké nem válnak. Pedig a fővárosi hatóságot nem érheti a vád, hogy a tanügyért nem lelkesedik eléggé és tanodákról nem gondoskodik , mert az utolsó évtized e tekintetben oly óriási haladást mutat fel, minőt aligha találunk más államok tanügyi évkönyveiben. És ha mégis mutatkozik hiány, ez nem ügyszeretet fogyatkozásának a kifolyása, hanem részint pénzügyi viszonyaink, részint az idő rövidsége és részint oly körülmények rovására esik, melyeknek tárgyalása kitűzött feladatunk keretén kívül esik. Tény az, hogy az év kezdetén a fővárosban lévő tanintézetek a jelentkező tanulók számarányával szemben quantitative meg nem feleltek. Ily körülmények között természetesnek találjuk azon tüneményt, hogy az úgynevezett nyilvános magántanintézetek a keresettebb áruczikkek közé emelkedtek, mert hisz a szülők feladata: elsősorban gyermekeik neveléséről bármily áron gondoskodni. — De van-e hol ? Hogyne volna. A szabad ipar e téren is megtenné gyümölcseit és ma már a czimer és czimfestők majdnem annyi czifra táblát kell, hogy fessenek az úgynevezett nyilvános magántanintézetek, mint a „Geld auf Alles“ feliratú bankházak számára. Sőt az „Ausverkauf“ és a „leszállított ár“ sem a nyilvános Hezitálok kizárólagos joga, mert egy élelmes intézet tulajdonosa ez eszközt sem tartá Minerva méltóságán alulinak. Hogy váljon a szellemi „Geld auf Alles“ vagy pedig a zug váltóházak, alias uzsorásoknál nagyobb e kamatláb? azt kideríteni, a jelen sorok feladata. Nem épen háladatos feladatunk megfejtése előtt szükségesnek tartjuk kijelenteni, hogy nem tartozunk a konkurrensek közé és észleleteink csupán a tapasztalás forrásából erednek, de azért bátran ki merjük mondani, hogy adataink mindegyike kiállja a tűzpróbát, sőt szükség esetében, ha t. i. valamely érdekelt oldalról állításaink alapossága ellen felszólalás történnék, szívesen vállalkozunk megtámadhatlan bizonyítékokkal is szolgálni. Ezen kissé hosszúra nyúlt bevezetés után áttérhetük tárgyunkra. E helyütt szükségesnek tartjuk kijelenteni, hogy mi egy jól szervezett magántanintézetet hivatott, értelmes és lelkiismeretes vezetés és igazgatás alatt múlh^tlapul szükségesnek, sőt mindaddig mig a kormány nem lesz azon helyzetben, hogy nemcsak megfelelő számban állítson fel tanintézeteket, de a bukandók vagy bukottak javításáról is gondoskodjék — valóságos hézagpótlónak tartjuk; de másrészről azt is ki kell jelentenünk, hogy viszont oly magánintézetet, melyet csupán a vállalkozási szellem és a puszta spekuláczió teremt, melynek élén tudatlanok, lelkiismeretlen kalandorok és más eféle pénzvadászok állanak — valóságos mételyeknek tartunk, melyeket nemcsak nyilvánossági joggal felruházni nem lehet, de a magántanítástól is el kellene őket tiltani. Előttünk fekszik egy ily nyilvános magánintézet m. é. értesítője, mely elég bő anyagot nyújt észleleteink füzesére anélkül azonban, hogy az értesítő szerzőjével polémiába elegyednénk. Az értesítő 4-ik lapján ezeket olvashatjuk: „A nyilvános intézetek, melyek az eleve meghatározott tananyag feldolgozására fektetik a fősúlyt, nem rendelkeznek annyi idővel és erővel, hogy a neveléssel is oly mérvben foglalkozzanak, minő mértéket a fentebb mondottak feltételeznek.“ Mennyi humbug és mennyi badarság ezen néhány sorban! A közoktatásügyi minisztérium mint legfőbb tanügyi hatóság a tanterv készítésénél nem mérhet különféle mértékkel; a tananyag feldolgozása tehát a magánjellegű nyilvános intézetekre nézve ép oly kötelesség mint az állami, vagy községi intézetekre. Ez máskép nem is lehet, mert hisz minden középtanodai tanulónak főczélja az érettségi vizsga letétele után az egyetemre jutni. Az ellene kimért tananyag feldolgozása bizonyos óraszámot vesz igénybe, tekintet nélkül a hallgatók számára; ha tehát a magánintézetek az állítólagos nevelés szempontjából, vagyis inkább azért, hogy kevesebb tandíjt fizessenek, ezen órák számát megrövidítik vagy megrövidítenék, megrövidítik egyszersmind a tudás azon mértékét, mely a felsőbb tanhatóság által kidolgozott tantervben meghatároztak. A közlött szemelvény tehát nem egyéb, mint elejétől végig csupa phrázis és szemfényvesztés. De tekintsük a dolgot más szempontból. Kik tanítanak a magánintézetekben? Vegyük a legjobb esetet: tanítanak azon tanárok, kik más intézetekben, — állami, vagy községi; — tanítanak azon különbséggel, hogy e magánintézetekben csupán mint lczkeadók működnek és így működésök alapját nem az existenczia, hanem a mellékkereset ösztöne irányozza. Mi szívesen elhiszszük, hogy ezen tanár urak a leglelkiismeretesebben teljesítik kötelességeiket, de hogy az intézettulajdonos kedvéért a magánintézetet előnyben részesítsék nem hisszük, nem hihetjük. Igyekeznek az eleve meghatározott tananyag feldolgozására és az adott viszonyok között örülnünk kell, ha e feladatot megoldják. Többet kívánni, vagy feltenni badarság, vagy ámítás. Nem marad tehát más hátra mint azon következtetés, hogy a nevelés ügyét, melyről a fent közlött szemelvény, annyi öntudattal szól, nem a tanárok végzik, amint nem is végezhetik, hanem végzi az intézettulajdonos, a mellette működő nevelők segítségével. Ez helyes! de hát ha az intézet tulajdonosa annyit ért a neveléshez, vagy a tanításhoz mint a lyuk az A, B, C-hez ? Az nem lehet! Fájdalom, nagyon is meglehet, sőt tudunk rá igen szomorító példát. Tudunk intézettulajdonost, mégpedig nyilvános középtanodai intézettulajdonost, kinek saját neve aláírása a kényszermunkával azonos; ki csak akkor nem ejt nyelvtani vagy nyelvhibát, mikor nem szól és ki csak akkor nem vétkezik még az elemi tankönyvek tartalma ellen is, ha Soldosnénak valamely népdalát dúdolgatja. Hátra maradna még azon feltevés, hogy a fennen hirdetett nevelési ügyet szakavatott nevelők végzik. E tekintetben is igen szomorú tapasztalataink vannak. Ismerünk oly nyilvános intézetet, melyben a nevelői tisztet könnyelmű és tudatlan fiatal emberek végzik, kik, midőn az intézet tulajdonos a vacsora után nyugodtan átengedi magát individuális hajlamainak — a szigorúnak látszó reglement daczára — a növendékekkel együtt a teakészítés és ivás mesterségében gyakorolják magukat. És ha még csak ezt tennék ! De ne menjünk tovább, mert hiszen a mondottak is eléggé bizonyítják, hogy némely magánintézet miként igazolja a nevelés terén ráerőszakolt dicséretet. Szerencsére nem minden magánintézetre illik e keret. Erről azonban később. Vissza kell még térnünk azon ugyenevezett nevelőkre, kik nemcsak a nevelés tisztét vállalják magukra, hanem még tanítanak is és ez még nagyobb baj.