Egyetértés, 1876. szeptember (10. évfolyam, 209-235. szám)

1876-09-27 / 232. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helybén házhoz hordva . Egy évre......................................... 20.— Félévre ...............................................10.— Negyedévre................................................5._ Egy hóra................................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : Öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési felhívás az E­LTETÉETÉS politikai és közgazdászai napilapra. Figyelmeztetjük azon t. előfizetőinket, kiknek előfizetésük október­ 1-jén, az új évnegyed kezdetével lejár, annak minél előbbi megújítására, hogy a lap szétküldésében fenakadás ne történjék. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: §PHp- Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ Iiadó-hivatalának­ W­ oilianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre.....................................20 frt. — kr. Fél évre .....................................10 frt. — kr. Negyed évre..................................5 frt. — kr. Egy hóra . ..................................1 frt. 80 kr. 232. szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Az uj kiegyezés. Kiváncsiak voltunk a lapok magatartá­sára az uj alkudozások és engedmények ügyé­ben. Nem azért, mintha a szentlélektől való megszállást és a megtérésre való jeleket akar­tuk volna rajtuk észlelni. Cujus regio, ejus religio, tartják ez urak is, a­mi czigány-ma­­gyarra fordítva úgy hangzik, hogy a­milyen hitet a kormány parancsol, olyanban kell él­­niök. Hogy meghalni melyikben fognak, az függ a szerencse forgandóságán kívül a véletlen kegyelmétől, meg az ország elnézésétől is. A­mily bizonyos, hogy az alkotmányos élet ferdeségeit megutálni kezdő közöny a meg­vetésen kivü­l gyűlöletre fogja szítani a népet a rendszer és annak személyesítői ellen, és oly bizonyos, hogy e fenekestől felfordult, s még­is nyugodtnak tetsző állapotok vége gyanánt csak egy országrázkódtató katastrophára lehet kilátás. E katastropha előkészítésének leggondat­lanabb munkája a sajtó. Ha áll az, hogy a­milyen a nemzet, olyan a kormánya, még iga­­zabb, hogy a felszínen úszó romlott társadalmi elemeknek csak oly sajtó felelhet meg, mint a mostani. Szólunk mi még e sajtóról és em­bereiről részletesebben is annak kitüntetése végett, hogy a kevés olvasó­közönséggel bíró Magyarországon miért ölti fel a sajtó a kor­mánypárti libériát. Most csak utalunk arra, hogy a dissidens hírbe keveredett két lap, a „Pesti Napló“ és a „Nemzeti Hírlap“, miután az előbbi az összeveszítő Jutkát lekofárkodta volna, az utóbbinak pedig nem sikerült magát az eladó lányt játszó szerep daczára sem elvé­tetni a „független szabadelvű párt“ által: mind­két lap igyekszik kibújni a kötelességérzet és erkölcsi bátorság ama feladatai alól, melyek nélkül a sajtó csak ártani s magát a meggya­­láztatásig lejárni képes. Az ily lapok nem ve­zetni és népet nevelni, hanem csak az uszályt hordani és a kormányok által magukat meg­fizettetni vannak hivatva. Már pedig ez volna a magyar sajtó „füg­getlenebb“ része. Lehet képzelni, ha már a tejfel ilyen, milyen lehet a köcsög savója. Ott, hol az ellenzéki álláspont mindössze a durczás­­kodásban érvényesül, mint a „Naplóét Comp.“ s midőn komol­lyá kellene válni az ügy ko­molyságánál fogva, hát­ mögül és ajtószögletből mutogatja fügére szorított öklét: ott nincs mit csodálkozni, ha a kormánypárti sajtó brilliro­­zik az észt letagadó okoskodások összeh­almo­­zásában. Íme mindjárt a 80 millió adósság kér­désében egy ízleltető a „Hon“-ból: „Tagadhatatlan, hogy a jogi szempont ez által feladva nincs; bizonyos az is, hogy a nemzet méltóságának és önállásának megfelel ez a megoldási mód, mert nem c­on­ces­s­i­ó­t ké­pez a mi részünkről, hanem egyenlő r­isi­két és egy nemzetközi bíróságnak egyenlő alárendelt­séget mindkét nemzetre nézve.“ Mi hajlandók vagyunk nemzetközi bíró­ság elé állítani e sorokat azon kérdéssel: ítél­jék meg : az esztelenség nagyobb-e az ilyennek írójánál, vagy az elvetemültség. Azt mondani, hogy e megoldási mód megfelel a nemzet mél­tóságának és önállásának, a­mikor egy tör­vényt, egy igaz tulajdont jogilag kétessé és per tárgyává tesznek; azt mondani, hogy ez nem concessiót képez, midőn egy sorral alább világosan utal a misk­ára, holott Ma­gyarország az évi járulék örök időkre változ­­hatlanul szóló elfogadása által többé sem isteni, sem emberi törvénynél fogva nem volt még a risico concessiójára sem szorítható, bizony­bizony minősithetlen eljárás, s szerencsétlen a nemzet, melynél az ily fekély­ emberek az ös­­­szetapostatás veszélye nélkül inni merészelnek. És ha azt hiszed te becsületes nyilt szivü, igaz jellemű hazámfia, ki megőrizted hazafisá­­god, szived és eszed romlatlanságát, hogy az ily ember mértéket tart az eszét kormánypárti czélokból hóhérozó szerepben. Ah dehogy! Komázik a képtelenségek és ellenmondások feltűnő összehordásával, akár csak kérkedni akarna: van-e fásultabb és oktalanabb közön­ség a „Hon“ előfizetőinél, melynek az „Egy az isten“ fejében ilyeneket feltálalni lehet. De hát lássuk szó szerint a következő pontot: „Ki vagyunk téve annak, h­ogy rovásunkra üt ki az ítélet. Mit jelent ez? Újabb terhelte­­tést? Nem. Mert az ezen esetre ajánlott fedezet azon jövedelemben lesz, mely csak az új bank működésének megkezdésével fog nekünk jutni annak tiszta jövedelméből. Tehát ez nem újabb teher, csak egy eddig nem élve­zett haszonnak egy időre való meg­szűnése. Nem nagy összeg. Csak pár száz ezer forint. De ez is rontja a bécsi alku mérlegét. Ez bi­zonyos.“ Szánni kell e ily jellemet, vagy meg­vetni ? Elismeri, hogy rovásunkra üthet ki az ítélet, mégis azt meri állítani, hogy ez nem újabb terheltetés! Iszonyú okoskodás! Kivált midőn kimagyarázza, hogy azért nem teher, mert abból a jövedelemből fogjuk fedezni, a­melyet a fiókbank üzletének túlnyeresége gya­nánt fog juttatni az államnak. Hát van a világon sajtó, melyben ily okoskodás a nélkül láthat napvilágot, az ország érdekeinek gúnyos kijátszására, hogy elővennék íróját, egyenesen elhurczolnák oly helyre, a­hol a tébolyodottak fölött őrködik a népek humánus gondossága ?! Mert állítani, hogy nem új teher egy országra, ha bizonyos jövedelmet zálogosítanak el rová­sára: annyi, mintha akadna a legműveletlenebb között is „és­szel és akarattal“ felruházott lény, a­ki a saját birtokán bizonyos jövedelmi hányad fejében engedett üzletet azért engedné át a bérbevevőnek teljesen, mert hát ez oly jövedelem, melyre ő eddig számot nem tartott. forint“ „Nem nagy összeg, csak pár százezer — teszi még hozzá ráadásul, mintha legalább is California aranybányáit fedezték volna fel. S az a nép, melynek isko­láit elha­nyagolják, iparát mostohaságban tartják, küzd a feltornyosult bajok felé a végpusztulás ör­döge gyanánt ólálkodó végrehajtók kíméletet nem ismerő fosztogatása ellen: sóhajtozik, a­helyett, hogy alapjában rázná meg a farizeu­sok és esztelenek nyelvöltögetéseinek egész rendszerépületét. Végre az ily nép megérdemli sorsát! Ha nem birt inponálólag megfélemlítő erővel szembeszállani a lélekvásár és hatalmaskodás ama tényeivel, midőn a 67-ki kiegyezésben el­­viselhetlenül és deficitnövesztőleg vállalták el az adósságok után fizetendő járulék terhét; ha ez a nép nem akarja, nem tudja megreszket­­tetni e minden becsületet és hazafiságot áthágó országvagyon-fecsérlőket, ám viselje jó egész­séggel a terhek igazságtalan növekedését, ka­száljon, izzadjon a dob alá, ha arra szánták, s magának is kedve tartja. Az országgyűlés holnaputáni megnyitása már sok képviselőt szólított a fővárosba. Kószább bk­ alig fogadhatta volna őket, mint az újabb kiegyezés súlyos természetű jogfeladásai. Még a kiegyezés­t el­­vileg megszavazó kormánypárti körökben is nagy visszatetszést és lehangoltságot szül a Tisza-kabinet eljárása. Foszlik a nimbus s minden lelkiismeretes képviselő bevallja, hogy a Tisza miniszterelnök­ségéhez fűzött várakozás roppant csalódásokat aratott. Szó van különben arról is, hogy a klubban in­terpellálni fogják a kormány fejét az újabb kiegye­zési tárgyalások s megállapodások mibenlétéről. Mert e választól függeszti fel több képviselő a kor­mánypártban maradását. Általában oly keserűnek mondják a hangulatot, mely esetleg újabb töredék kiválása által fogja adni jelét a dolgokkal való elé­gedetlenségnek. Ez elégedetlenség annál mélyrehatóbb, mint­hogy a vidéki tapasztalatok legkevésbé sem voltak alkalmasak a jelen állapotok iránt bizalmat éb­reszteni. Egyrészt a fagy által okozott csapások, me­lyek Magyarország éléstárát, a Bánságot és bor­termő vidékét a Hegyalját érték, csaknem földönfu­tóvá teszik a népet; másrészt az adóvégrehajtások kérlelh­etlensége nem egy szemrehányást juttatott az otthon ellenzéki szellemben diskurálgató kor­mánypárti képviselőknek. A kormány köréből a következő híreket hozza egyik félhivatalos lap: A képviselőház előreláthatólag nyolcz-tíz na­pig lesz most együtt. A miniszterelnök az első ülés­ben előterjesztést tesz a Miletics-ügyről. Lesz való­színűleg néhány interpellate is, s ezenfelül tár­gyalni fog a h­áz néhány apróbb javaslatot, így Mocsáry Lajosét a napidíjak kérdéséről. Szerdán délben minisztertanács lesz, melynek végét értekezlet fogja képezni a képviselőház elnö­kével a napirendre kerülő tárgyak sorozatára vo­natkozólag. Az 1877-diki költségvetést a pénzügyminisz­ter mindjárt október első napjaiban terjeszti a kép­viselőház elé kimerítő exposé kíséretében. A pénz­ügyi bizottság az elnapolás alatt fogja tárgyalni a budgetet. A magyar miniszterek nem mennek most fel Bécsbe, mint néhány lap írta. Lehet, hogy felmen­nek a szünet alatt, de valószínűbb az, hogy az illető osztrák szakminiszterek jönnek majd le Budapestre a tárgyalások teljes befejezése c­éljából. A függetlenségi kör ma, f. hó 27 én délután 4 órakor értekezletet tart saját helyiségében. A képviselőház csütörtökön, szeptember 28-án délelőtt 11 órakor ülést tart. Mint újabban Bécsből jelentik, azon értekezle­ten, melyet az osztrák pénzügyminiszter tegnap a bécsi nemzeti bank vezérférfiaival tartott, Széll Kálmán nem vett részt. Széll tegnap már nem volt Bécsben és előbb értekezett Wodianer báró és Lu­cám urakkal. A tulajdonképeni alkudozások a nem­zeti bankkal csak később kezdődnek s az osztrák kormány fogja azokat megindítani. A zárszámadási bizottság, mint a „B. C.“ ér­tesül, az 1874. évi már kész zárszámadását aligha fogja november eleje előtt a képviselőház elé ter­jeszteni, mivel ennek érdemleges tárgyalására előbb úgy sem kerülhet a sor. A boszniai menekültek ügyében arról értesí­tik a „B. C.“-et, hogy azok már szeretnének vissza­térni utatásokba, de e szándékukat nem vihetik ki, mivel némely izgatók még halállal is fenyegetik őket, ha a visszatérést megkísértenék. Erre nézve helyesen jegyzi meg nevezett lap, hogy ideje volna már e menekülteket hazájokba visszatéríteni s igy magunkat egy nagy tehertől megszabaditani. A helybeli kereskedelmi kamara már régen megkereste az osztrák állampályát egy vámexposi­­turának, a budapesti pályaudvarban leendő fölállí­­tása iránt. A pénzügyminiszter ezt engedélyezni is ígérte, h­a az állampálya bizonyos mellőzhetlen föl­tételeket teljesít. Az osztrák állampálya azonban erre nem lévén hajlandó, az ügy elejtetett. A horvát országgyűlésen, mint Zágrábból je­lentik, az 1877-iki országos költségelőirányzat va­lószínűleg ugyanazon napon fog előterjesztetni, me­lyen Széll pénzügyminiszter a magyar országgyűlé­sen pénzügyi előterjesztését tartja. A szabadelvű párt mai (szerdai) értekezletén Tisza miniszterelnök­ök­ szerint a Miletics-féle ügyben és az őszi ülésszak sorrendje tárgyában fog előterjesztést tenni. Zimonyból a „Bud. Corr.“-nek azt jelentik, hogy a Belgrádban újra hatalmas hullámokat vető Chauvinismus folytán Dél-Magyarországban és a ha­tárőrvidéken ismét erős izgatás folyik a szerb ügy érdekében. A hivatalos biztosítások daczára, melye­ket főleg Kisztics bőkezűen osztogat, a királyság formaszerü kikiáltása minden perczben várható. — Szapáry gróf hadosztálya az ütegekkel együtt a ha­tár hosszában van felállítva; a bánsági határon most újabb csapatokat, részben az eddig ott állók fölváltása czéljából — várnak. A monitorok ismét Belgrád előtt állanak. A belgrádi lakosság egész­ségi állapota fölötte kedvezőtlen. A törvényhatóságok közigazgatási bizottságai közül, Temes megye gyűlésén beválasztattak tago­kul : Rácz Attanász, Manassy Gyula, Barray Ka­­jetán, Capdebó János, báró Ambrózy Béla, Timáry Imre, Görgey Gyula, Rieger Bálint, Schaffer Antal és Fodor Péter. Ugyanezen gyűlésen a kubini szol­­gabirósegédi állás is betöltetvén,ezen állásra Schaf­fer Béla lett megválasztva. Hajdú megyében a közigazgatási bizottság tagjaiul a következők választattak meg : Csapó Ist­ván, Budaházy Gábor, Tury Samu, Fogtövy Samu, Lukács Dezső, Zlinszky Béla, Nagy Gábor, Ránki Béla, Ludmann Lajos, Gál Mihály. A fővárosi napilapok mindannyian a kiegye­zés kérdésével foglalkoznak. A „Pesti Napló“ írja: Minél inkább behatolunk a részletekbe, az egyezményt Magyarországra nézve annál kedvezőtlenebbnek találjuk. Megeshetik, hogy a választott bíróság ítélete nem fog Magyarországnak kedvezni. Ekkor Magyarország nagy áldozatot hozand anélkül, hogy ennek fejében bármi com­­pensatiót nyerne, mert addig a bankügy többi része megálla­pítva s a kiegyezés legfőbb elemei már elfogadva is lesznek. Pedig a compensatió követelésének valóban helye lett volna már akkor, midőn a magyar kormány a tiszta jogalaphoz való merev ragaszkodással felhagyott és beleegyezését adta azon kérdés közös feltevéséhez: vajjon nem köteles-e Ma­gyarország a 80 milliós bankadóssághoz hozzájárulni ? És vájjon be lesz-e ezzel az áldozatok nagy sora fe­jezve, melyet hazánktól a vámközösség érdekében kö­vetelnek ? Minden esemény, és a legutóbbi bécsi tárgyalások is csak a mellett bizonyítanak, hogy a gazdasági közösség alap­ján mindig Ausztria a nyerő fél, és mindig Magyarország a vesztes! A „Kelet Népe“ a 80 milliós adósságot illetőleg ezeket mondja: Odaállani az ország színe elé, s egyszerűen kijelen­teni, hogy igenis elvállalunk az adósságból ennyit és ennyit, — erre nincs a kormánynak elég politikai bátorsága; nem meri akkora próbára tenni párthíveinek ragaszkodását. Ha­nem kigondolt egy módozatot, melyről azt véli, hogy az biz­tosító szerepül szolgálhat a szabadelvű­ párt szorongó lelki­ismeretének. Nem tétovázunk kijelenteni, hogy e megoldási módo­zat ellen nagyon komoly kifogásaink vannak. Először is constatáljuk, hogy a választott bíróság felajánlása tényleg azonos a magyar álláspont feladásával. A magyar álláspont a 80 millió adóságra nézve épen az, hogy e kérdés végérvé­nyesen el van intézve, minthogy azon osztrák államadósság­ban, melyhez Magyarország egy évi átalányt fizet, benne foglaltatik az a 80 millió is, mel­lyel Ausztria, és csakis ez a banknak tartozik. A választott bíróság elfogadásában pedig annak elismerése rejlik, hogy a 80 milliós bankadósság kér­dése még elintézve nincs, tehát még ezután elintézendő. A választott bíróság, a parlamenti kormány eszméjé­vel merőben ellenkező kísérlet, melynek czélja a kormány vállairól levenni az erkölcsi felelősség súlyát, s az eldöntés­sel járható ódiumot áthárítani egy oly egyénre, ki a kor­mánynak nem tagja, s esetleg magára az uralkodó felséges személyére. A „N. P. J­o­u­r­n­a­l“ czikkét a következő so­rokkal fejezi be: „Ha az új megegyezés eredményeit összesítjük, úgy azok e­gy­részt legalább félévi provisoriumból állanak, mely előreláthatólag az egész legközelebbi évre megfoszt azon előnytől, melyet a kiegyezésnek a magyar kincstár javára juttatnia kell, másrészt megnyitják a lehetőséget arra, hogy Magyarország terhe 24 milliós többlettel szaporíttassék. A félhivatalos „Hon“ azon ámításaira, hogy ha részt kell is vennünk a 80 milliós adósságban, az nem fogja terhelni Magyarországot, ugyancsak a fönnebb idézett lap ezeket mondja: Ha a félhivatalos lap ma azt iparkodik kimutatni, hogy ebből Magyarországra új teher nem háramolhat, úgy elég ezen felfogás megczáfolására ama határozott fejtegetésre hi­vatkozni, melyet ugyanazon lap néhány nap előtt az osztrák részről előterjesztett törlesztési terv ellen tartott. Akkor igen helyesen emelte ki, hogy ezen törlesztési módozat által Ma­gyarország, ha nem is jogilag, de azért tényleg a bankprivi­­légium 10 évi tartamán túlra is megkötné kezeit, úgy, hogy a 10 év letelte után ismét képtelen volna a nemzeti banktól megszabadulni. De így van ez a félhivatalos lapokkal; amit tegnap feketének tartottak, azt ma fehérnek tartják, mihelyt másfelől fú a szél. A „P. Lloyd“ a 80 milliós adósság felett ítélendő bíróságra ezeket írja: Szerda, 1876. szeptember 27. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeház tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bér­mentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­hivatal: ‘Budapest IV. megyeházét' 9. s? Wodianer F. nyomdájában. Hogy jöhettek a választott biróság szeren­csétlen gondolatára, az előttünk teljesen megfoghatatlan. Nem is hihetjük, hogy — mint egy bécsi lap írja — ezen eszme magyar miniszterek által hozatott indítványba (az „Ellenőr“ pedig épen azzal dicsekszik, hogy az eszme a magyar kormánytól származott); ezen indítvány elfoga­dását is csak azon feltevés mellett találjuk megmagya­­rázhatónak, hogy a magyar részről biztosnak tartják, misze­rint ezen eszme valósítása sohasem fog bekövetkezni. Volta­­képen mit is döntene el ezen választott bíróság? Talán a jogkérdést ? Ezen kérdés Magyarországot illetőleg oly vilá­gos, és az 1867-dik év ismételten felemlített törvényei által oly félremagyarázhatlan módon van eldöntve, hogy Magyar­­ország részéről morális lehetetlenség, ezen elintézett dolgot még mint képest oda állítani, és annak eldöntését egy válasz­tott bíróság ítéletétől függővé tenni. Ha tehát a választott bí­róság ezen jogkérdés felett nem határozhat, akkor egyáltalán mi a teendője ? A jogkérdés mellett, az igaz, fenáll még az opportunitás kérdése, és véleményünk szerint a 80 milliós adósság felett folytatott harca féligmeddig kielégítő m­ódra csakis az opportunitás álláspontjából oldható meg. De az opportunitás bizonyára n­e­m j­o­g­i, hanem kizárólag poli­tikai álláspontból ítélendő meg, és most már képzeljünk egy oly választott bíróságot, melyben ülni fog egy magyar, és legyen ez bár a legnagyobb jogi kapac­itás, azu­tán egy osztrák, ki bizonyára szintén a kimagasló osztrák jogászok köréből fog választatni, és végre egy külföldit, ki­nek megválasztásánál szintén a jogi képzettség lesz a mérv­adó. Ezek fognak együtt ülni és szavazni! Ezen három jo­gász, kik közül kettőnek (feltéve, hogy átalában politikával foglalkoznak) tulajdonképi hazája politikai helyzetéről talán lesz subjectív véleménye, mely azonban a másik fél meg­ítélésére bizonyára nem kompetens, míg a harmadik, a kül­földi — hihetőleg a döntő tényező — minden valószínűség szerint a két fél viszonyait egyformán nem ismeri, vagy legalább nem jobban, mint például Chináét vagy valamely délamerikai köztársaságét — és ezen három úr szavaza­tától, vagyis tulajdonképen csak a harmadikétól függjön, hogy Magyarország újabb terhet vállaljon-e magára vagy pedig Ausztria egyedül viselje e a 80 milliónyi adósságot ? Nem! ha már el kell ítéltetnünk, úgy inkább önmagunkat akarjuk elítélni, és nem fogjuk megengedni, hogy egy az alkotmányon kívül álló bíróság által egyszerűen elmarasz­­taltassunk. Az ajánlott választott bíróság tehát lényegére czéltalan, alakilag pedig épen lealázó mindkét félre nézve, és mi reményeljük, hogy a két kormány közül egyik sem fog ezen halva született gyermek életrehozatalával nagyon bí­belődni. Tisztességes temetésről talán gondoskodni fog a két parlament, — de többet aligha lehet tőlük várni. Az úgynevezett nyilvános magántan­­intézetek. 1. A tanév kezdetével és végével nemcsak a hivatottak, hanem azok is foglalkoznak, leg­alább közvetve, a tanüg­gyel, kik különben nem­igen sorolják ez ügyet rendes foglalkozásaik és tanulmányaik sorába. Nem tartjuk tehát meddő dolognak e tárg­gyal kissé behatóbban foglalkozni, re­mélve, hogy ez idő szerint, midőn a szülők és gyámok még élénken ventillálják a kérdést: vajjon jó helyre adták-e, vagy adják-e gyerme­keiket? Idevonatkozó nézeteink talán kikerü­lik a mellőzést, és ha nem is paedagogiai, de bizonyára közelfekvő érdekből némi figyelembe részesülnek. E helyütt önkénytelenül felmerül a kér­dés : miért épen a magánintézetekről, s miért épen most? Még soha élénkebben nem éreztük a fő­városban a nyilvános tanintézetek elégtelensé­gét mint ez év kezdetén, midőn minden tanoda igazgatósága valóságos ostromnak volt kitéve, és ha a roham nem korlátoztatik, alig­ha min­den tanodában a különben kivételes párhuza­mos osztályok rendesekké nem válnak. Pedig a fővárosi hatóságot nem érheti a vád, hogy a tanügyért nem lelkesedik eléggé és tanodákról nem gondoskodik , mert az utolsó évtized e tekintetben oly óriási haladást mutat fel, minőt aligha találunk más államok tanügyi évkönyveiben. És ha mégis mutatkozik hiány, ez nem ügyszeretet fogyatkozásának a kifolyása, ha­nem részint pénzügyi viszonyaink, részint az idő rövidsége és részint oly körülmények rová­sára esik, melyeknek tárgyalása kitűzött fel­adatunk keretén kívül esik. Tény az, hogy az év kezdetén a főváros­ban lévő tanintézetek a jelentkező tanulók számarányával szemben quantitative meg nem feleltek. Ily körülmények között természetesnek találjuk azon tüneményt, hogy az úgynevezett nyilvános magántanintézetek a keresettebb áru­­czikkek közé emelkedtek, mert hisz a szü­lők feladata: első­sorban gyermekeik neve­léséről bármily áron gondoskodni. — De van-e hol ? Hogy­ne volna. A szabad ipar e téren is megtenné gyü­mölcseit és ma már a czimer és czimfestők majdnem annyi czifra táblát kell, hogy fesse­nek az úgynevezett nyilvános magántanintéze­tek, mint a „Geld auf Alles“ feliratú bankhá­zak számára. Sőt az „Ausverkauf“ és a „leszállított ár“ sem a nyilvános Hezitálok kizárólagos joga, mert egy élelmes intézet tulajdonosa ez eszközt sem tartá Minerva méltóságán alulinak. Hogy váljon a szellemi „Geld auf Alles“ vagy pedig a zug váltóházak, alias uzsorások­nál nagyobb e kamatláb? azt kideríteni, a jelen sorok feladata. Nem épen háladatos feladatunk megfej­tése előtt szükségesnek tartjuk kijelenteni, hogy nem tartozunk a konkurrensek közé és észleleteink csupán a tapasztalás forrásából erednek, de azért bátran ki merjük mondani, hogy adataink mindegyike kiállja a tűzpróbát, sőt szükség esetében, ha t. i. valamely érde­kelt oldalról állításaink alapossága ellen fel­szólalás történnék, szívesen vállalkozunk meg­­támadhatlan bizonyítékokkal is szolgálni. Ezen kissé hosszúra nyúlt bevezetés után áttérhetük tárgyunkra. E helyütt szükségesnek tartjuk kijelen­teni, hogy mi egy jól szervezett magántanin­tézetet hivatott, értelmes és­ lelkiismeretes vezetés és igazgatás alatt múlh^tlapul szüksé­gesnek, sőt mindaddig mig a kormány nem lesz azon helyzetben, hogy nemcsak megfelelő számban állítson fel tanintézeteket, de a bu­­kandók vagy bukottak javításáról is gondos­kodjék — valóságos hézagpótlónak tartjuk; de másrészről azt is ki kell jelentenünk, h­ogy viszont oly magánintézetet, melyet csupán a vállalkozási szellem és a puszta spekuláczió teremt, melynek élén tudatlanok, lelkiismeret­len kalandorok és más eféle pénzvadászok állanak — valóságos mételyeknek tartunk, melyeket nemcsak nyilvánossági joggal felru­házni nem lehet, de a magántanítástól is el kellene őket tiltani. Előttünk fekszik egy ily nyilvános ma­gánintézet m. é. értesítője, mely elég bő anya­got nyújt észleleteink füzesére anélkül azon­ban, hogy az értesítő szerzőjével polémiába elegyednénk. Az értesítő 4-ik lapján ezeket olvashat­juk: „A nyilvános intézetek, melyek az eleve meghatározott tananyag feldolgozására fekte­tik a fősúlyt, nem rendelkeznek annyi idővel és erővel, hogy a neveléssel is oly mérvben fog­lalkozzanak, minő mértéket a fentebb mon­dottak feltételeznek.“ Mennyi humbug és mennyi badarság ezen néhány sorban! A közoktatásügyi minisztérium mint leg­főbb tanügyi hatóság a tanterv készítésénél nem mérhet különféle mértékkel; a tananyag fel­dolgozása tehát a magánjellegű nyilvános inté­zetekre nézve ép oly kötelesség mint az állami, vagy községi intézetekre. Ez máskép nem is lehet, mert hisz minden középtanodai tanuló­nak főczélja az érettségi vizsga letétele után az egyetemre jutni. Az ellene kimért tananyag feldolgozása bizonyos óraszámot vesz igénybe, tekintet nélkül a hallgatók számára; ha tehát a magánintézetek az állítólagos nevelés szem­pontjából, vagyis inkább azért, hogy kevesebb tandíjt fizessenek, ezen órák számát megrövi­dítik vagy megrövidítenék, megrövidítik egy­szersmind a tudás azon mértékét, mely a felsőbb tanhatóság által kidolgozott tantervben megha­tároztak. A közlött szemelvény tehát nem egyéb, mint elejétől végig csupa phrázis és szem­fényvesztés. De tekintsük a dolgot más szem­pontból. Kik tanítanak a magán­intézetekben? Vegyük a legjobb esetet: tanítanak azon tanárok, kik más intézetekben, — állami, vagy községi; — tanítanak azon különbséggel, hogy e magánintézetekben csupán mint l­czkeadók működnek és így működésök alapját nem az existenczia, hanem a mellékkereset ösztöne irá­nyozza. Mi szívesen elhiszszük, hogy ezen tanár urak a leglelkiismeretesebben teljesítik köte­lességeiket, de hogy az intézettulajdonos ked­véért a magánintézetet előnyben részesítsék nem his­szük, nem hihetjük. Igyekeznek az eleve meghatározott tan­anyag feldolgozására és az adott viszonyok kö­­­zött örülnünk kell, ha e feladatot megoldják. Többet kívánni, vagy feltenni badarság, vagy ámítás. Nem marad tehát más hátra mint azon következtetés, hogy a nevelés ügyét, melyről a fent közlött szemelvény, annyi öntudattal szól, nem a tanárok végzik, amint nem is végezhe­tik, hanem végzi az intézettulajdonos, a mel­lette működő nevelők segítségével. Ez helyes! de hát ha az intézet tulajdo­nosa annyit ért a neveléshez, vagy a tanításhoz mint a lyuk az A, B, C-hez ? Az nem lehet! Fájdalom, nagyon is meglehet, sőt tudunk rá igen szomorító példát. Tudunk intézettulajdonost, még­pedig nyilvános középtanodai intézettulajdonost, ki­nek saját neve aláírása a kényszermunkával azonos; ki csak akkor nem ejt nyelvtani vagy nyelvhibát, mikor nem szól és ki csak akkor nem vétkezik még az elemi tankönyvek tar­talma ellen is, ha Soldosnénak valamely népda­lát dúdolgatja. Hátra maradna még azon feltevés, hogy a fennen hirdetett nevelési ügyet szakavatott nevelők végzik. E tekintetben is igen szomorú tapaszta­lataink vannak. Ismerünk oly nyilvános intézetet, melyben a nevelői tisztet könnyelmű és tudatlan fiatal emberek végzik, kik, midőn az intézet tulajdo­nos a vacsora után nyugodtan átengedi magát individuális hajlamainak — a szigorúnak látszó reglement daczára — a növendékekkel együtt a teakészítés és ivás mesterségében gyakorol­ják magukat. És ha még csak ezt tennék ! De ne men­jünk tovább, mert hiszen a mondottak is eléggé bizonyítják, hogy némely magánintézet miként igazolja a nevelés terén ráerőszakolt dicséretet. Szerencsére nem minden magánintézetre illik e keret. Erről azonban később. Vissza kell még térnünk azon ugyeneve­zett nevelőkre, kik nemcsak a nevelés tisztét vállalják magukra, hanem még tanítanak is és ez még nagyobb baj.

Next