Egyetértés, 1877. december (11. évfolyam, 312-341. szám)

1877-12-03 / 314. szám

XL évfolyam. Budapest. ESőfl­­etftsi díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre........................................20. — Félévre ........ . 10.— Negyedévre...................................5.­­Egy hóra........................................1.S0 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj : 1> hasábos petitsor egy­eted hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­­lm­öj0 kr. Kyl­ttér: Öt hasábos ser SO krajczár. Figyelmeztetjük­ és kérjük tisztelt előfi­zetőinket, kiknek előfizetésük e hó végével lejár, hogy újabb megrendeléseiket mielőbb megtenni méltóztassanak, nehogy a lap küldésében fenn­akadás történjék. Előfizetési árak : Deczember hóra — 1 frt 80 kr. Deczember—február — 5 frt — kr. Deczember—május — 10 frt — kr. Lapunk m­i­n­d­e­n nap, tehát hétfőn és ünnepek után következő napokon is megjelen. Az előfizető nevének, czim­ének, lakhelyének s az utolsó postának tisztán s olvasható kiírását kérjük,hogy a lap szétküldésében hiba ne történjék. Régi előfizetőink legczérszerű­bben cselekszenek, ha czimszalagjukat a postautalvány szélére ragasztva beküldik a kiadóhivatalnak. mtr Az előfizetési pénzek és postai utal­ványok Budapestre az „Egyetértés“ kiadóhiva­talába (hímző utcza 1 szám alá) küldendők. Az „Egyetértés" kiadó­hivatala. 314. ISBsmtstBSSSr**cesa8Bi^^ Hétfő, 16?­. deczember 3. Szerkesztői irodas Budapest, IV. himző-utcza 7. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmen­tesen fogadtatnak el Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­ h­ívatal : Budapest, IV. himzö-utcza 1. se, Sievá a* előfizetési pénzek küldendők. Mid­hat pasa levele. A jeles török államférfi, ki most Ná­polyban tartózkodik, nemrég az alábbi le­velet intézte egyik konstantinápolyi barát­jához. E levél, melynek sorait Midhat is­meretes honszeretete leng át, nagy feltű­nést keltett a török fővárosban, s a kö­zelmúlt eredeti bírálatánál, a helyzet sa­­játszerű felfogásánál, valamint az ebből le­vont s érett megfontolásra mutató követ­keztetésnél fogva nálunk is méltó figyel­met érdemel. A levél így hangzik: Nápoly, nov. 19. velét. Nagy figyelemmel olvastam önnek utolsó le­köszönet tudósításaiért, a sürgönyökben és az európai lapokban foglalt híreket teljesen meg­értettem. Köszönöm, a­mi önnek válságos helyze­tünk fölötti jogos panaszát, s az egymást érő sze­rencsétlenségeket illeti, sem azokat megfontolni, sem jogosultságukat valamikép felösmerni nem bí­rom­ .Minthogy ön részt vesz az ügyek vezetésében, ennélfogva önnek bő alkalma van hivatalos köte­lességein kívül még azoknak is eleget tenni, me­lyeket ily körülmények közt önre hazafisága ró; idővel aztán majd ha kötelességének teljesítése nem hozná meg az üdvös eredményeket, legalább meglesz önnek azon elégtétele, hogy a honért és nemzetért mindent megtett, ami erejétől kitelt... Részemről, oly helyzetben vagyok, mely en­gem még ezen vigasztól is megfoszt, s ön belátja, hogy ily körülmények közt kétszeresen érzem ha­zám szerencsétlenségeit. Ön tudja, hogy négy hó előtt, miután az oroszok a Balkánon átkeltek volt, s az ellenség ezen gyors előnyomulása az egész országban átalános levertséget okozott, alkalmam volt összeköttetésbe lépni bizonyos államférfiakkal, kik Törökország iránt kedvező hajlammal viseltet­tek. Mélyen nyugtalanittatva a muszkák sikere ál­tal, nem bírtam tovább ellenállni hazafiságomnak s egy sürgönyt intéztem szultán ő felségéhez, melyben fölajánlottam neki szolgálatomat. E lépés­nek nem volt eredménye, s még csak választ sem kaptam rá. Midőn e tájban Plevnánál győzelemre győ­zelem következett, Bécsből ismét Parisba utaztam. Csuzos fájdalmaim később éghajlatváltoztatásra kényszeritettek, minélfogva elhatároztam Nápoly­ban megtelepedni s ott teljes visszavonultság­­ban élni. Itt elmélkedtem azon és oly szenvedések fö­lött, melyeket a jogtalan háború kezdete óta az egész nemzet, de kivált Rumélia népessége viselni kénytelen, s melyek az eddig megtörténtek közt a legkegyetlenebbek, legborzasztóbbak és legvigasz­talanabbak közé tartoznak. Ha eszembe jutnak e háború rettentő következményei, a sok földönfutó, tűzhelyétől, családjától, gyermekeitől, jóllététől megrabolt és hazájától, melyhez öt század hagyo­mányai kötik, elidegenített emberha koldusbotra juttatva látok oly személyeket, kik még a múlt évben a legnagyobb jóllétben voltak; ha tekintem a legutóbbi vereségeket, Karsz bevételét, Erzerim megtámadását és Plevnának, hol 50—00.000 de­rék és vitéz katonánk van, bekerítését.: szivem majd meg­szakad, s kényeim elfojtják az ajkamra jövő szókat. Nyilvánvaló, hogy helyzetünk sokkal roszabb, mint négy hó előtt volt. S e­miatt ugyanazon magatartást kell követnem, mint akkor? Azt hi­szem, nem. Nemcsak azért, mert akkor visszauta­sították szolgálatomat, hanem azért is, mert — még azon esetben is, ha azok, kik ellenem ármány­­kodtak s kívánságaimnak ellene működtek, most ezeket elismernék, — ma egészen más helyzettel állunk szemben. A császári kormány politikája a háború kez­dete óta abból állt, hogy Európától eltekintett, mi­ből szükségkép következik, hogy most minden Konstantinápolytól függ. Az következik belőle, hogy mindazok, akiktől e pillanatban a birodalom élete és halála függ, felelősek az erkölcsi és anyagi érdekeink megóvására szükséges intézkedésekért. Remélni kell, hogy megtették ezeket. Ha azonban hihetek a legutóbbi napokban Konstantinápolyból érkezett tudósításoknak, úgy a legutóbbi harcztéri szerencsétlenségek a népet annyira kétségbe ej­tették volna, hogy minden áron békekötésre lenne hajlandó. Jaj nekünk, ha azok csüggesztenek így, kik kormányoznak minket, mert ennél siralmasabb, végzetesebb mi sem történhetnék. Való, hogy utó­­végre is minden háborúnak békére kell v­ezetni, de a jelenlegi háború abban különbözik az előb­biektől, hogy kimondott czélja most ellenségeink­nek a török birodalmat megsemmisíteni, s fajun­kat kiirtani. Az ellenségeskedések kezdete óta többször kedvező alkalmunk nyílt a háborút tisz­tességesen, azaz a legcsekélyebb áldozatokkal be­fejezni. Nem tudtuk felhasználni ezen alkalma­kat, és minden ellenségeink a miénknél jobb helyzetben vannak, most kapjunk kedvet azon barátaink elidegenítésére, kik ragaszkodásuknak száz kézzelfogható bizonyítékát adták, s csupán azért, hogy egyenest örökös ellenségünkkel pró­báljunk alkudozni! Az ily béke oly örvénybe ta­szítana, melyből soha többé ki nem menekülhet­nénk, és ellenségünk kezébe szolgáltatna véd­telenül. Való ugyan, hogy a gondviselés igazgatja az eseményeket, de ebből nem következik, hogy le kell mondani annak megtevéséről, a­mit tőlünk a lelkiismeret, kötelesség és hazafiság követel s hogy a fatalismus egy nemébe merüljünk. Ez oly hiba lenne, melyet mivel sem lehetne többé jóvá tenni. Ezen háború folyamában minden esetre nem egyszer volt panaszra okunk Európa el­len. — Ez rendkívül igazságtalanul viselte ma­gát irántunk. Ugyanazon Európa, mely azzal dicsekszik, hogy a polgárosultság világát a föld­gömb legtávolabb vidékeire is elvitte; azon Európa, mely emberiességére oly büszke , nem talált sza­vakat az oroszok gyalázatos támadásának megbé­lyegzésére; megengedte a számtalan kegyetlenség elkövetését, és hallgatag nézte népeink, gyerme­keink és aggastyánaink meggyilkolását. Azon ebből való következtetés levonása he­lyett azonban, hogy mi mostantól Európától el­válhatunk, nem jobban tenné-e a kormány, ha kutatná, mi idézte elő Európa ezen magatartását, mi okozta azon közönyösséget, s nem volna-e le­hetséges azt az Európával való egyetértéssel föl­váltani? Ha a lefolyt év tényeit tekintjük, úgy ta­­álljuk, hogy a császári kormány három fényes győzelmet nyert. Az első a conferentia feloszlatása, melynek javaslatai hibás alapokon nyugodtak s arra czé­­loztak, hogy a török birodalmat hamar, háború nélkül elpusztíthassák. Kormányunk ellenállt, elve­tette azokat, s a conferentia eredmény nélkül oszlott szét, mi a londoni jegyzőkönyv szerkesz­tését vonta maga után. Véleményem szerint e jegyzőkönyvben semmi sem volt, mi a török biro­dalom épségét és függetlenségét csorbította volna. A méltóságunkat sértő kifejezéseket könnyű volt volna enyhíteni, s a jegyzőkönyvből kitörülni. Kormá­nyunk azonban az arra való legcsekélyebb ügye­lés nélkül oly könnyedén vetette el ezen jegyző­könyvet, s annyi elbizakodottsággal és követelés­sel, a­minőt soha, még a legtekintélyesebb kor­mány és a legfélelmesebb hatalom sem engedett meg magának. Erre azon ellenvetést fogják tenni, hogy azon okmány elfogadása nem akadályozta volna Oroszországot, minden ürügyet kitalálni, hogy el­lenünk háborút viselhessen s hogy romboló ter­veit valósíthassa. Én meg azt felelem, hogy az igaz lehet, de egyszersmind kellő időt nyertünk volna alkotmányunk életbeléptetésére. Ekként komoly re­­formokkal magában az országban elértük volna a leghathatósabb gyümölcsöket, egyszersmind meg­nyertük volna Európa rokonszenvét és bizalmát, úgy­hogy a háború kitörése napján nem álltunk volna szövetségesek nélkül, és a sikerre való kilá­tások alaposak lettek volna. A politikai tapintat ezen hiánya miatt kocz­­káztattuk első győzelmünk hatásait. A második győzelmet az alkotmány kihirde­tésével nyertük. Senki sem tagadhatja, hogy a bi­rodalom sanyarú állapotának fő oka, a mi kor­mányzati rendszerünk hibás és rut rendszerében fekszik. Mindenesetre a birodalom ezen kormányzás alatt élt s lett nag­gyá, de mostantól fogva lehetet­len tovább létezni anélkül, hogy új útra térjünk és az európai polgárosult államokkal egyenlő szín­vonalra emelkedjünk. A tapasztalás megtanított ezen változtatás szükségességére, és az Európa által kívánt reformok és újjászervezés nem is másban állt, mint régi kormányzatunk kiküszöbölésében. Sohasem lehet eléggé fájlalni, hogy az arra való törekvés helyett annyi idő el lett vesztegetve, végzetes ta­­nácsok követése által. Szultán ő felsége, midőn trónra lépett, belátta az intézkedések szükséges­ségét, s alattvalói egyenlősége és szabadsága egyetlen komoly és ünnepélyes biztosítékául mél­­tóztatott neki az alkotmányt od­rogálni. Néhány reformkísérlet, mely arra következett, Európa meg­nyugtatását vonta maga után. Azóta — fájdalom — azon rendetlenségek következtében, melyeket a háború okozott, valamint azoknak részaka­­rata folytán, kiknek magatartása magával az al­kotmány alapelvével is ellenkezett, oly sok el­lentmondó tény következett be, hogy az alkot­mány fönnállását mindenki tagadhatja és kétségbe vonhatja. A kamra által elfogadott­­ és jóváhagyott törvényeket még csak vége sem hajtották; nagy bűnösök megkiméltettek s a szigorú büntetéstől elvonattak, m­ig ártatlanok elitéltettek. Szóval : mit sem mulasztottak el azon jogo­sult gyanú fölkeltésére, hogy az alkotmányt meg­akarják semmisíteni, mi által azon vélemény, hogy Törökország képtelen a reformokra, mind több hitelre talált. — Egyszersmind nem irtó­zott néhány tudatlan ember vitéz katonáink sikerét arra használni, hogy nyíltan lépjenek föl a charta ellen s új viszályt támas­szanak a mu­zulmánok és a keresztények közt, kiknek összeol­vadása oly hangosan és bensőleg kívántatik. Tekintve ez állapotot, nem lehet csodálni, ha Európában ellenséges, közönyös és bizalmatlan vélemén­nyel találkozunk. így lett megsemmisítve második nagy győzelmünk, és a török alkotmány harmadszor is holt betűje maradt a sokat dicsért Hat­humayumnak. A harmadik győzelem, melyről az imént szóltam, az volt, melyet vitéz katonáink vívtak ki. Igaza volt Thiersnek, midőn azt mondta, hogyha Törökországnak oly jó kormányzata volna, mint hadserege, akkor helyzete nem volt volna oly borzasztó. Csapataink jelessége bámulatba ejtette a világot, rettenthetlenségek közcsudálkozást ger­jeszt s fényes bizonyítékat adja egy nemzet élet­képességének, melyet már a hallottak közé dobtak. Ma már milliók ajkai fejeznek ki tiszteletet, dicsé­retetet és rokon szenved azon jeles török fiatalság iránt, mely megtette kötelességét, s vérét annyi ön­megtagadással ontotta a hazáért. Az ozmanlik joggal büszkék rája; az utókor meg fog emlé­kezni elenyészhettek dicsőségéről. Az is győze­lem volt, melyet a kormány nyert. Azonban alig volt kiviva, vagy közel a ki­­vivatáshoz a siker, hála a nemzet bátorságának, kitartásának és hősiségének, midőn annyi áldozat gyümölcseit, újabb hiba semmisítette meg. Ezen hiba , ezen oktalanság oly szerencsétlenségeket idézett elő, melyek vitéz katonáink dicsőségét ugyan nem kisebbítették, de mindazonáltal nagy veszélybe sodorták az országot, s első sikereinket kérdésessé tették. A különféle népek története mutatja nekünk, hogy hasonló szerencsétlen esetek gyakran elő­fordultak, hanem ép ily pillanatban kell egy nép­nek erénye nagyságát mutatni, midőn soha meg nem hajlik , el nem bátortalanítatja magát, egy perczig sem ingadozik és minden küzdelem­mel szembe száll. Mindenesetre az emberi termé­szetben rejlik, ily helyzetben gyengének mutat­kozni és oly tanácsokat elfogadni, melyek nyu­galmat ajánlanak. Ha azonban oly szeren­csétlenek vagyunk ily tanácsokat elfogadni, akkor oly örvénybe rohanunk, melynek mélysége ké­sőbb meg nem mérhető és melyből többé semmi módon szabadulni nem lehet. Minden nemzet, mely elpusztult, vagy áldo­zata volt hasonló gyengeségeknek, vagy belviszá­­lyoknak. Vajha a muzulmánok és keresztények meg­fontolnák szvaimat s meggondolnák a jövő veszé­lyeit. Vannak eszközök, melyeket meg kell ra­gadni — a józan ész kezünkbe adja ezeket — s melyek lehetővé teszik nekünk egyesülten a ja­vulás utján a közjóllét felé haladni. Minden véle­ménykülönbség, a múlt tanulságainak minden el­felejtése tönkre tenne s odajutatna minket, hogy ellenségeink által elgázoltassunk. A képviselőház közlekedési bizott­sága mai ülésében folytatta a k­a­s­s­a-o­d­er­be­r­g­i vasút függő ügyeinek rendezéséről s az eperjes-tarnovi vasút magyarországi részével való egyesítéséről szóló­­javaslatot. Bánó az állam szempontjából igen külö­nösnek tartja, hogy akkor, midőn a vállalkozók az e vasút építéséből támadt nyerességgel be nem érik az állam vegye magára a váltóadósság terhét. Szóló csodálja a pénzügyminiszter bátorságát, ki pénzügyeink állapotát legjobban ismerheti. De ha a kormány kijelenti, hogy ez ügyből több baj nem származik, s hogy a végleges megoldást a pályának az állam általi átvétele képezendi, nehe­zen bár, de belenyugszik a javaslat e részének el­fogadásába. Részéről formailag is czélszerűbbnek tartaná, ha a két úgy sem összefüggésben levő kérdés két külön javsalatba foglaltatnék. P­é­c­h­y miniszter megjegyzi, hogy az eper­­jes-tárnori vasút ma sem az állam é­s ügyeinek kezelése tulajdonképen ma is külön igazgató ta­nácsának kezeiben van. Az államnak ma nincs módjában megvenni e vasutat, s arra, hogy a vasútra kellő befolyást gyakorolhasson, s a jövőre magának a szabad ke­zet megtartsa, épen a íusió által érhető el a leg­­czélszerűbben. Lichtenstein ismétli azon meggyőző­dését, hogy a jelen javaslat elfogadása által még korántsem fognak rendeztetni e vasút ügyei, s hogy akkor, midőn az a legrosszabb vasutak egyikét a duna-drávait átveszi, nem indokolt a javuló kassa-oderberginek át nem vétele. Ajánlja tegnap tett indítványát elfogadásra. Házmán a tjavaslatot nem fogadja el, s a kormányt felhívandónak tartja, hogy e vasút át­vétele iránt mielőbb törvényjavaslatot terjes­­­szen be. Tisza Lajos megengedi, hogy a prolongá­­liót bizonyos feltételek alatt ki lehetne eszközölni, de az országnak nem áll érdekében, hogy ez ügy rendezése folytonosan hátráltassák. Ismételve a ja­vaslat elfogadása mellett nyilatkozik. Harkányi Frigyes szinte elfogadja. R­á­t­h K. szerint a méltányosság alapján sem vállalhat el az állam többet egy millió írt­nál, s azon felfogás merőben tarthatlan, hogy a többi 8.600,000 frtra nézve is az államnak kell átvenni a váltó tartozást. Az itt elvállalni java­solt 200,000 frt évi terhet reklamálja az ország azon productív kiadásaira, melyekben annyira fu­karkodni vagyunk kénytelenek. Péchy miniszter ismételve hangsúlyozza, hogy a vasútépítés ügyeit nem lehet összevegyí­­teni az üzleti bajokkal, amaz szükségképen tisz­tázandó, utóbbira nézve megjegyzi, hogy ha a pálya ismét pénzügyi bajokba jutna, neki is ha­tározott meggyőződése, hogy akkor az államnak js rá kell tennie kezét a vasútra. A bizottság ezután általánosságban elfogadta aSi javaslatot, a jelentésben kifejezendőnek hatá­rozván, hogy kívánatosnak tartja miként a kor­­m­ány egyöntetű vasúti politika életbeléptetésére i­s tegye meg a szükséges lépéseket. Tárgyalás alá vétetvén a kassa-oderbergi vasút függő ügyeinek rendezése iránti szerződés, az 1. §-nál Lichtenstein indítványozza, hogy a 346,618 frt külön biztosítók, mint az eredeti garancia, nem aranyban, hanem ezüstben adassák. Harkányi és Tisza L. e pénzügyi mű­velet megítélésére a pénzügyi bizottságot tartják hivatottnak, mely elé szintén utasítva van a ja­vaslat. Pédiy miniszter felszólalására a §. válto­zatlan maradt. A szerződés többi pontjai érdemleges vita nélkül elfogadtattak, valamint a javaslat s a két vasút egyesítése iránti szerződés is. Lichtenstein és R­á­t­h K. a bizottság határozata ellenében különvéleményt jelentvén be, az ülés véget ért. Sajtótörvényünk a külfölddel szemben Fájjon nem lehetne-e a képviselőháznak né­mely tagjára, kik a sajtóvétségekre legújabban egy valóban drákói törvényt kivánnak életbe lép­tetni, azon franczia közmondást: „ce n’est que la verité qui touché“ alkalmazni. Nem jele-e ez an­nak, hogy a sajtó élétől sok embernek oka van félni? És vajjon meggondolja-e a törvényhozó testület az ily kegyetlen törvények horderejét és szomorú következményeit? Nem fogja-e ezen me­rénylet a nyomtatott szó ellen még csak most ser­dülő czivilisatiónkat visszavetni a sötét századok tartaruszába ? De eltekintve ezen törvény erkölcsi rész ha­tásáról, azt kérdezzük, vajjon el fog-e azzal azon szól érezni, mely törvényhozóink némelyikének szeme előtt lebeg? Ha ezen törvény érvényesít­tetni fog, marad-e vagy nem azok számára, kik ezen törvényt nem tartják korszerűnek, oly kibúvó ajtójuk, mely azt tökéletesen parali­­zálandja ? — H­e­l­f­y Ignácz képviselő ezen kibúvó ajtók egyikére mutatott, midőn a múlt század szabad íróira, a szabad sajtó előőr­seire, Voltairere, Rousseaura és az encyklopedis­­tákra emlékeztetett, kik a franczia visszaéléseket a kormányzatban és vallásban chinai, persa, zsidó, indiai, kabbalisztikai és más egyéb mezbe öltöz­tetve éles tollal támadták meg! De itt eszünkbe juttattak egy esélyt is, mely az ötvenes években Londonban adta magát elő. Midőn III. Napoleon a cherbourgi kikötőt óriásilag fölkészítette távolra hordó ágyukkal s megtömte vértes hajókkal, Cobden Rikhárd ebben Angolhonra nézve nem látott veszélyt, igaz ugyan, hogy nem is volt, de a Punch, Anglia első élcz­­lapja, ellenkező véleményben volt s egyik lap­jában Gobdent mint szamarat égő kanóczezal lőporos hordók fölött állva rajzolta, midőn ezt ordítja, „nem látok veszélyt.“ Ezen torzképért Cobden Punsch szerkesztőjét Douglas Jerroldot bevádolta. A tárgyalásnál ez utóbbi azt kérdé Cobdentől, váljon a szamárban magára ismer-e? Igen természetes, hogy Cobden ezt be nem akarta ismerni, noha a torzkép alatt neve né­mely hangzók kihagyásával ott volt ilyképen : „Richard Cobden nem lát veszélyt,“ s vádját visszavonta. Már a legközelebbi számban Cobden egy tükörrel kezében volt ábrázva, s ezen tükör­ből egy valóságos szamár kandikál szeme közé, alatta pedig ez volt írva: Richard Cobd—n : „Vájjon én vagyok-e ez vagy nem?“ így értel­mezi a valóságosan alkotmányos Anglia a sajtó­­szabadságot, még akkor is, midőn Marx Károly német internationalista a friend of the peopleban azt mondja: „nincs oly magas akasztófa, melyre AZ „EBIEM" TÍRGZÍJI. K­öszöntés. — Történeti regény. — írta CHAVETTE JENŐ. Fordította Hentaller Lajos. MÁSODIK RÉSZ. — HARMADIK KÖTET. — 52-ik folytatás. — — Anélkül, hogy azokat számítanánk, kik értik, miként kell a parancsnokságot magukhoz ragadni. — Nagyravágyó és féltékeny a Chouan test­vérekre, gondolá Helena. Beszélgetés közben az eső újra megeredt. A kalauz, kinek egyik kezében a gyeplő volt, megálln­á a lovat. — Üljön fel gyorsan kisasszony, s igyekez­zék, nehogy a hideg újra kifogjon kegyetlen. Há­rom óra eltelte előtt meleg kályha mellett leszünk. Beült az ernyő alá, a fiatal­ember azonban folyton gyalogolva, gyorsabb menésre ösztökélte a gebét. Szó nélkül folytaták útjukat. Lassanként besötétedett. Deczemberben hamar alkonyodik, s a vezetőnek néhol keresnie kellett a járt utat. — Közeledünk Bainhoz, mondá Charles, gyenge világosságot pillantva meg a távolban. Még félóráig haladtak előre. — Most már nincs okunk félni a kékektől, mond végre Charles. Elkerültük Baint és a guichei után levő első gunyhó az, hol az élét tölteni fogjuk. Öt percz mulva nagy épülethez értek, mely az út szélén állott. Charles kopogott az ajtón. Senki sem vá­laszolt. A kalauz erre egy keskeny ablak tábláját koczogtatta meg, s ugyanekkor oly ügyességgel utánozta a bag­oly huhogását, hogy Cottereau Já­nos is megirigyelhette volna. Az ablaktábla kissé felnyílt. — Gueneuc! adj egy midorinak éji szállást, suttogó Charles. — Tedd be a kocsit a ház megett levő fé­szerbe. A kékek a környéken portyáznak, viszonzá egy hang. — Tehát daczára a szeles, esős, hideg idő­nek, azok folyton erre kalandoznak? — Tedd gyorsan a mit mondtam, azután fecseghetsz, viszonzá az, kit a kalauz Gueneucnek nevezett. Charles engedelmeskedett, s kocsiját a ház­­mögé vezette, hol Gueneuc az ajtónál várta. — Helyezd itt el kocsidat, mondá a paraszt, ki sietett a kaput bezárni. Alig hogy a kocsi megállapodott, Gueneuc megölette a fiatal embert s mondá: — Majd egy kupa bor mellett tanácsot fo­gok tőled kérni. — Várj legalább, mig utitársnőm leszáll. — Ah! tehát nem egyedül vagy? kérdé ijed­ten a h­ouan. — D­­e fiatal nő előtt bátran beszélhetsz; ő is e jó ügyhöz tartozik. Helena leszállt a kocsiról. — Jöjj Gueneuc! adj enni, inni, s főleg jó meleg szobát, mert erre legfőbb szükségünk van. Később majd beszélünk a te dolgodról is, mondá Charles. A paraszt rőzsót dobott a tűzre , azután egy borral teli kancsót, kenyeret és szalonnát helye­zett az asztalra. — Láttok-e a tűz fényénél enni ? nem volna tanácsos gyertyát gyújtani, mert a világosság ide csalná a kékeket. — Talán van okod valamitől tartani ? — Az ördögbe is­­ igen. — Talán valami menekült vagy sebesült vendért rejtegettél. — Igen, eldugtam a ficskót, s a kékek már jártak itt, s átkutatták a házat, anélkül azonban, hogy valakit találtak volna. De nem is ő miatta nyugtalankodom, hanem a másik miatt. — Melyik másik miatt? Queneue füle tövét kezdte vakarni. — Ah! hisz ép ez nem tudom magam se, — viszonzá. — A kékek azt mondták, hogy egy banditát keresnek, kinek személyleírását a fővá­rosból küldték. Legszigorúbb rendelet lett kiadva, hogy elfogják, s erős fedezet alatt a fővárosba kísérjék. A rendőrség jelentése szerint e tájékon kóborol. — Bizonyára a fontoskodás egy áldozata, s a forradalmi törvényszék nem akarja kibocsájtani körmei közül, jegyzé meg Vallerán kisasszony! A paraszt jelentőségteljesen húzta el száját. — Ha a két rendőrbiztosnak hitelt lehet adni, ez ember valóságos gazember, rabló, gyil­kos, ki mindenre képes stb. stb. —­ 0­­mondá Károly, ezt mindegyiknél el­mondják, kit le akarnak nyagtilózni. — Ezenkívül — vágott szavába Helen — a menekülő kétségkívül nem az, kit keresnek. Igye­keznie kell, hogy álöltönyben odább állhasson. — Miután őt előbb kihallgattad, — mondá a kisérő nyomatékkal. Gueneuc hahotára fakadt. — Olyan tanácsot adott, mely lehetlenség, mert bármilyen álöltönyben rá lehet ismerni, ki­hallgatni pedig teljesen képtelenség, miután csak francziául beszél. — Csak hivd ide, a kisasszony és én értjük e nyelvet ;—• szólt a kisérő Chouanhoz. — 0! — szólt a paraszt — nem messze kell érte mennem. Erre egy padhoz lépett és az azon alvót fel­­kelte, ki azonnal fel is ugrott. — Ó, természetes — szólt Charles — ilyen alakot lehessen átöltöztetni. A férfi valódi óriás volt. — Megmentünk, de igazat kell szólnod. Ki vagy? —■ kérdé a kisérő francziául. Az ismeretlen fürkésző tekintettel mérte mindkettőt végig. Jellemükre nézve megnyugodha­tott, miután elérzékenyült hangon szólt: — Egy visszatért menekült vagyok, kit ül­döznek, hogy a vesztőhelyre vihessék. Vendeebe igyekszem, hogy királyomért harczolhassak. — Hogyan hívnak? Az óriás felegyenesedett és büszkén válaszolt: — Gróf Barassin-nak neveznek. Helen álöltönye által? tévútra vezetve az ar­­czátlan óriást, Kit olvasóink kétségkívül felismernek. Két bretagnei parasztot hitt maga előtt, kik nem tudják megítélni, mily nagy ellentétben van ma­gaviselete a grófi czimmel. Nem vette észre a mosolyt sem, mely Charles ajkait környezte, mi­dőn ismétlé : — Ah­i ön gróf Balassin ? és Parisból jő? — Egyenesen és folyton üldözve, mint a conciergerie-ről elmenekültem. — E börtön telve van előkelő foglyokkal, miként mondják? szólt Helén. — Igen, de nem igen engednek nekik időt az unalomra, a legelőbbkelőbbeket szolgáljuk ki először. Nincs meg két hava, hogy a királynőt fe­jezték le, és elutazásomkor pedig Dubarryt végez­ték ki. Azután közönséges nevetéssel tette utána: — Ah­e bájos grófnő sokkal kevesebb ked­vet mutatott a czigánykerékhez, mint a királynő. — Mária Antoinette valódi hősnőként halt meg ? kérdé Helena élénken. — Igaz, hogy közönségesen fogta fel a dol­got. Utolsó óráiban nagylelkű volt. Charles figyelte az óriás minden szavát. Midőn ez a királynő utolsó órájáról tett em­lítést, gúnyosan szólalt meg : — Hogy van az, hogy ön fogoly volt, s látta a királynőt? Barassin érezte, hogy kételkednek benne, s miután érdekében volt, hogy meggyőzze hallgatóit, ügyetlenül kezdé: — Mert én voltam megbízva börtöne tiszto­gatásával. — Hogyan? ön­ a magas származású Ba­rassin gróf? — kérdé gúnyosan a kalauz. Az óriás mérgében ajkába harapott, s jóvá akarva tenni, méltóságteljes hangon kezdé. — Egy királynő és szerencsétlen asszony mellett a legalávalóbb foglalkozás sem alacsonyit­­hat le. — Ez igaz ! mondá Vallerán kisasszony, mé­lyen megindulva. — S ha elfogadtam is a lealacsonyító fog­lalkozást, folytatá Balassin, ezt csak azért tettem, mert szökési terveket koholtam. A fogház őrei előtt eltitkoltam őseim szép nevét. S miután azt hitték, hogy szegény ficzkó vagyok , sikerült bi­zalmukat kinyerni, így azután szabadon járhattam egyik börtönből a másikba. Ezután magában gondolá .• — No most már jóvá tettem hibámat. E percmben kopogás volt hallható. — A kékek­ rebegő Barassin ijedten. Gueneuc a bretagnei, ki ezalatt elszunyadt, felébredt a kopogásra. — Gueneuc, kopognak. Bizonyára a köztár­sasági katonák lesznek, véli Charles. A kopogás ismétlődött. Midőn a paraszt hallotta, elmosolyodott. — Nem­­ nem a kékek, hanem mások. — Kik? — Egy menekült rendeel. Ma reggel adtam neki menhelyet. A köztársaságiak délelőtt már át is kutatták házamat, de senkit sem találtak. A derék ficzkó most már bizonyára unja magát rej­­tekében, s azt akarja, hogy egy kissé kibocsássam. — Bocsássa tehát ki, mondá Helena. Gueneuc felkelt helyéről, hogy kieressze fog­lyát, mielőtt azonban megindult volna, Charles hozzáfordulva gyorsan mondá : — Meg ne mozdulj! Szükségtelen, hogy e hosszú gazember megtudja hol van a rejtek. — Te tehát nem bízol benne ? — Félek, hogy igazuk van a kékeknek, ha azt állítják, hogy e ficzkó akasztófát érdemel. — Adjuk tehát ki nekik, akkor legalább házamat békében hagyják, s a másik biztosan megmenekül. — Pfui­­mond Charles. Az árulás mindig czudar dolog, még egy ily bitanggal szemben is. Meg kell tőle szépszerűvel szabadulnunk. Charles a folyton remegő Balassinhoz ment. — Ezek a kékek. Érdekedben van ugy­e velők nem találkozni? kérdé tőle francziául. — Meghiszem azt! mondá az óriás. — Csak azért mondom, mert a köztársasá­giak e vidéken egy ficzkót hajhásznak, kit minden­áron kezükbe akarnak keríteni, mert Parisból küldtek ellene elfogatási parancsot. Valami nagy gazember lehet. — Bizonyára­­ kellemetlen ez a dolog, mor­­mogá a Hercules. (Folytatása következik.)

Next