Egyetértés, 1877. december (11. évfolyam, 312-341. szám)
1877-12-03 / 314. szám
XL évfolyam. Budapest. ESőfletftsi díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre........................................20. — Félévre ........ . 10.— Negyedévre...................................5.Egy hóra........................................1.S0 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj : 1> hasábos petitsor egyeted hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külmöj0 kr. Kylttér: Öt hasábos ser SO krajczár. Figyelmeztetjük és kérjük tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetésük e hó végével lejár, hogy újabb megrendeléseiket mielőbb megtenni méltóztassanak, nehogy a lap küldésében fennakadás történjék. Előfizetési árak : Deczember hóra — 1 frt 80 kr. Deczember—február — 5 frt — kr. Deczember—május — 10 frt — kr. Lapunk minden nap, tehát hétfőn és ünnepek után következő napokon is megjelen. Az előfizető nevének, czimének, lakhelyének s az utolsó postának tisztán s olvasható kiírását kérjük,hogy a lap szétküldésében hiba ne történjék. Régi előfizetőink legczérszerűbben cselekszenek, ha czimszalagjukat a postautalvány szélére ragasztva beküldik a kiadóhivatalnak. mtr Az előfizetési pénzek és postai utalványok Budapestre az „Egyetértés“ kiadóhivatalába (hímző utcza 1 szám alá) küldendők. Az „Egyetértés" kiadóhivatala. 314. ISBsmtstBSSSr**cesa8Bi^^ Hétfő, 16?. deczember 3. Szerkesztői irodas Budapest, IV. himző-utcza 7. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó hívatal : Budapest, IV. himzö-utcza 1. se, Sievá a* előfizetési pénzek küldendők. Midhat pasa levele. A jeles török államférfi, ki most Nápolyban tartózkodik, nemrég az alábbi levelet intézte egyik konstantinápolyi barátjához. E levél, melynek sorait Midhat ismeretes honszeretete leng át, nagy feltűnést keltett a török fővárosban, s a közelmúlt eredeti bírálatánál, a helyzet sajátszerű felfogásánál, valamint az ebből levont s érett megfontolásra mutató következtetésnél fogva nálunk is méltó figyelmet érdemel. A levél így hangzik: Nápoly, nov. 19. velét. Nagy figyelemmel olvastam önnek utolsó leköszönet tudósításaiért, a sürgönyökben és az európai lapokban foglalt híreket teljesen megértettem. Köszönöm, ami önnek válságos helyzetünk fölötti jogos panaszát, s az egymást érő szerencsétlenségeket illeti, sem azokat megfontolni, sem jogosultságukat valamikép felösmerni nem bírom .Minthogy ön részt vesz az ügyek vezetésében, ennélfogva önnek bő alkalma van hivatalos kötelességein kívül még azoknak is eleget tenni, melyeket ily körülmények közt önre hazafisága ró; idővel aztán majd ha kötelességének teljesítése nem hozná meg az üdvös eredményeket, legalább meglesz önnek azon elégtétele, hogy a honért és nemzetért mindent megtett, ami erejétől kitelt... Részemről, oly helyzetben vagyok, mely engem még ezen vigasztól is megfoszt, s ön belátja, hogy ily körülmények közt kétszeresen érzem hazám szerencsétlenségeit. Ön tudja, hogy négy hó előtt, miután az oroszok a Balkánon átkeltek volt, s az ellenség ezen gyors előnyomulása az egész országban átalános levertséget okozott, alkalmam volt összeköttetésbe lépni bizonyos államférfiakkal, kik Törökország iránt kedvező hajlammal viseltettek. Mélyen nyugtalanittatva a muszkák sikere által, nem bírtam tovább ellenállni hazafiságomnak s egy sürgönyt intéztem szultán ő felségéhez, melyben fölajánlottam neki szolgálatomat. E lépésnek nem volt eredménye, s még csak választ sem kaptam rá. Midőn e tájban Plevnánál győzelemre győzelem következett, Bécsből ismét Parisba utaztam. Csuzos fájdalmaim később éghajlatváltoztatásra kényszeritettek, minélfogva elhatároztam Nápolyban megtelepedni s ott teljes visszavonultságban élni. Itt elmélkedtem azon és oly szenvedések fölött, melyeket a jogtalan háború kezdete óta az egész nemzet, de kivált Rumélia népessége viselni kénytelen, s melyek az eddig megtörténtek közt a legkegyetlenebbek, legborzasztóbbak és legvigasztalanabbak közé tartoznak. Ha eszembe jutnak e háború rettentő következményei, a sok földönfutó, tűzhelyétől, családjától, gyermekeitől, jóllététől megrabolt és hazájától, melyhez öt század hagyományai kötik, elidegenített emberha koldusbotra juttatva látok oly személyeket, kik még a múlt évben a legnagyobb jóllétben voltak; ha tekintem a legutóbbi vereségeket, Karsz bevételét, Erzerim megtámadását és Plevnának, hol 50—00.000 derék és vitéz katonánk van, bekerítését.: szivem majd megszakad, s kényeim elfojtják az ajkamra jövő szókat. Nyilvánvaló, hogy helyzetünk sokkal roszabb, mint négy hó előtt volt. S emiatt ugyanazon magatartást kell követnem, mint akkor? Azt hiszem, nem. Nemcsak azért, mert akkor visszautasították szolgálatomat, hanem azért is, mert — még azon esetben is, ha azok, kik ellenem ármánykodtak s kívánságaimnak ellene működtek, most ezeket elismernék, — ma egészen más helyzettel állunk szemben. A császári kormány politikája a háború kezdete óta abból állt, hogy Európától eltekintett, miből szükségkép következik, hogy most minden Konstantinápolytól függ. Az következik belőle, hogy mindazok, akiktől e pillanatban a birodalom élete és halála függ, felelősek az erkölcsi és anyagi érdekeink megóvására szükséges intézkedésekért. Remélni kell, hogy megtették ezeket. Ha azonban hihetek a legutóbbi napokban Konstantinápolyból érkezett tudósításoknak, úgy a legutóbbi harcztéri szerencsétlenségek a népet annyira kétségbe ejtették volna, hogy minden áron békekötésre lenne hajlandó. Jaj nekünk, ha azok csüggesztenek így, kik kormányoznak minket, mert ennél siralmasabb, végzetesebb mi sem történhetnék. Való, hogy utóvégre is minden háborúnak békére kell vezetni, de a jelenlegi háború abban különbözik az előbbiektől, hogy kimondott czélja most ellenségeinknek a török birodalmat megsemmisíteni, s fajunkat kiirtani. Az ellenségeskedések kezdete óta többször kedvező alkalmunk nyílt a háborút tisztességesen, azaz a legcsekélyebb áldozatokkal befejezni. Nem tudtuk felhasználni ezen alkalmakat, és minden ellenségeink a miénknél jobb helyzetben vannak, most kapjunk kedvet azon barátaink elidegenítésére, kik ragaszkodásuknak száz kézzelfogható bizonyítékát adták, s csupán azért, hogy egyenest örökös ellenségünkkel próbáljunk alkudozni! Az ily béke oly örvénybe taszítana, melyből soha többé ki nem menekülhetnénk, és ellenségünk kezébe szolgáltatna védtelenül. Való ugyan, hogy a gondviselés igazgatja az eseményeket, de ebből nem következik, hogy le kell mondani annak megtevéséről, amit tőlünk a lelkiismeret, kötelesség és hazafiság követel s hogy a fatalismus egy nemébe merüljünk. Ez oly hiba lenne, melyet mivel sem lehetne többé jóvá tenni. Ezen háború folyamában minden esetre nem egyszer volt panaszra okunk Európa ellen. — Ez rendkívül igazságtalanul viselte magát irántunk. Ugyanazon Európa, mely azzal dicsekszik, hogy a polgárosultság világát a földgömb legtávolabb vidékeire is elvitte; azon Európa, mely emberiességére oly büszke , nem talált szavakat az oroszok gyalázatos támadásának megbélyegzésére; megengedte a számtalan kegyetlenség elkövetését, és hallgatag nézte népeink, gyermekeink és aggastyánaink meggyilkolását. Azon ebből való következtetés levonása helyett azonban, hogy mi mostantól Európától elválhatunk, nem jobban tenné-e a kormány, ha kutatná, mi idézte elő Európa ezen magatartását, mi okozta azon közönyösséget, s nem volna-e lehetséges azt az Európával való egyetértéssel fölváltani? Ha a lefolyt év tényeit tekintjük, úgy taálljuk, hogy a császári kormány három fényes győzelmet nyert. Az első a conferentia feloszlatása, melynek javaslatai hibás alapokon nyugodtak s arra czéloztak, hogy a török birodalmat hamar, háború nélkül elpusztíthassák. Kormányunk ellenállt, elvetette azokat, s a conferentia eredmény nélkül oszlott szét, mi a londoni jegyzőkönyv szerkesztését vonta maga után. Véleményem szerint e jegyzőkönyvben semmi sem volt, mi a török birodalom épségét és függetlenségét csorbította volna. A méltóságunkat sértő kifejezéseket könnyű volt volna enyhíteni, s a jegyzőkönyvből kitörülni. Kormányunk azonban az arra való legcsekélyebb ügyelés nélkül oly könnyedén vetette el ezen jegyzőkönyvet, s annyi elbizakodottsággal és követeléssel, aminőt soha, még a legtekintélyesebb kormány és a legfélelmesebb hatalom sem engedett meg magának. Erre azon ellenvetést fogják tenni, hogy azon okmány elfogadása nem akadályozta volna Oroszországot, minden ürügyet kitalálni, hogy ellenünk háborút viselhessen s hogy romboló terveit valósíthassa. Én meg azt felelem, hogy az igaz lehet, de egyszersmind kellő időt nyertünk volna alkotmányunk életbeléptetésére. Ekként komoly reformokkal magában az országban elértük volna a leghathatósabb gyümölcsöket, egyszersmind megnyertük volna Európa rokonszenvét és bizalmát, úgyhogy a háború kitörése napján nem álltunk volna szövetségesek nélkül, és a sikerre való kilátások alaposak lettek volna. A politikai tapintat ezen hiánya miatt koczkáztattuk első győzelmünk hatásait. A második győzelmet az alkotmány kihirdetésével nyertük. Senki sem tagadhatja, hogy a birodalom sanyarú állapotának fő oka, a mi kormányzati rendszerünk hibás és rut rendszerében fekszik. Mindenesetre a birodalom ezen kormányzás alatt élt s lett naggyá, de mostantól fogva lehetetlen tovább létezni anélkül, hogy új útra térjünk és az európai polgárosult államokkal egyenlő színvonalra emelkedjünk. A tapasztalás megtanított ezen változtatás szükségességére, és az Európa által kívánt reformok és újjászervezés nem is másban állt, mint régi kormányzatunk kiküszöbölésében. Sohasem lehet eléggé fájlalni, hogy az arra való törekvés helyett annyi idő el lett vesztegetve, végzetes tanácsok követése által. Szultán ő felsége, midőn trónra lépett, belátta az intézkedések szükségességét, s alattvalói egyenlősége és szabadsága egyetlen komoly és ünnepélyes biztosítékául méltóztatott neki az alkotmányt odrogálni. Néhány reformkísérlet, mely arra következett, Európa megnyugtatását vonta maga után. Azóta — fájdalom — azon rendetlenségek következtében, melyeket a háború okozott, valamint azoknak részakarata folytán, kiknek magatartása magával az alkotmány alapelvével is ellenkezett, oly sok ellentmondó tény következett be, hogy az alkotmány fönnállását mindenki tagadhatja és kétségbe vonhatja. A kamra által elfogadott és jóváhagyott törvényeket még csak vége sem hajtották; nagy bűnösök megkiméltettek s a szigorú büntetéstől elvonattak, mig ártatlanok elitéltettek. Szóval : mit sem mulasztottak el azon jogosult gyanú fölkeltésére, hogy az alkotmányt megakarják semmisíteni, mi által azon vélemény, hogy Törökország képtelen a reformokra, mind több hitelre talált. — Egyszersmind nem irtózott néhány tudatlan ember vitéz katonáink sikerét arra használni, hogy nyíltan lépjenek föl a charta ellen s új viszályt támasszanak a muzulmánok és a keresztények közt, kiknek összeolvadása oly hangosan és bensőleg kívántatik. Tekintve ez állapotot, nem lehet csodálni, ha Európában ellenséges, közönyös és bizalmatlan véleménnyel találkozunk. így lett megsemmisítve második nagy győzelmünk, és a török alkotmány harmadszor is holt betűje maradt a sokat dicsért Hathumayumnak. A harmadik győzelem, melyről az imént szóltam, az volt, melyet vitéz katonáink vívtak ki. Igaza volt Thiersnek, midőn azt mondta, hogyha Törökországnak oly jó kormányzata volna, mint hadserege, akkor helyzete nem volt volna oly borzasztó. Csapataink jelessége bámulatba ejtette a világot, rettenthetlenségek közcsudálkozást gerjeszt s fényes bizonyítékat adja egy nemzet életképességének, melyet már a hallottak közé dobtak. Ma már milliók ajkai fejeznek ki tiszteletet, dicséretetet és rokon szenved azon jeles török fiatalság iránt, mely megtette kötelességét, s vérét annyi önmegtagadással ontotta a hazáért. Az ozmanlik joggal büszkék rája; az utókor meg fog emlékezni elenyészhettek dicsőségéről. Az is győzelem volt, melyet a kormány nyert. Azonban alig volt kiviva, vagy közel a kivivatáshoz a siker, hála a nemzet bátorságának, kitartásának és hősiségének, midőn annyi áldozat gyümölcseit, újabb hiba semmisítette meg. Ezen hiba , ezen oktalanság oly szerencsétlenségeket idézett elő, melyek vitéz katonáink dicsőségét ugyan nem kisebbítették, de mindazonáltal nagy veszélybe sodorták az országot, s első sikereinket kérdésessé tették. A különféle népek története mutatja nekünk, hogy hasonló szerencsétlen esetek gyakran előfordultak, hanem ép ily pillanatban kell egy népnek erénye nagyságát mutatni, midőn soha meg nem hajlik , el nem bátortalanítatja magát, egy perczig sem ingadozik és minden küzdelemmel szembe száll. Mindenesetre az emberi természetben rejlik, ily helyzetben gyengének mutatkozni és oly tanácsokat elfogadni, melyek nyugalmat ajánlanak. Ha azonban oly szerencsétlenek vagyunk ily tanácsokat elfogadni, akkor oly örvénybe rohanunk, melynek mélysége később meg nem mérhető és melyből többé semmi módon szabadulni nem lehet. Minden nemzet, mely elpusztult, vagy áldozata volt hasonló gyengeségeknek, vagy belviszályoknak. Vajha a muzulmánok és keresztények megfontolnák szvaimat s meggondolnák a jövő veszélyeit. Vannak eszközök, melyeket meg kell ragadni — a józan ész kezünkbe adja ezeket — s melyek lehetővé teszik nekünk egyesülten a javulás utján a közjóllét felé haladni. Minden véleménykülönbség, a múlt tanulságainak minden elfelejtése tönkre tenne s odajutatna minket, hogy ellenségeink által elgázoltassunk. A képviselőház közlekedési bizottsága mai ülésében folytatta a kassa-oderbergi vasút függő ügyeinek rendezéséről s az eperjes-tarnovi vasút magyarországi részével való egyesítéséről szólójavaslatot. Bánó az állam szempontjából igen különösnek tartja, hogy akkor, midőn a vállalkozók az e vasút építéséből támadt nyerességgel be nem érik az állam vegye magára a váltóadósság terhét. Szóló csodálja a pénzügyminiszter bátorságát, ki pénzügyeink állapotát legjobban ismerheti. De ha a kormány kijelenti, hogy ez ügyből több baj nem származik, s hogy a végleges megoldást a pályának az állam általi átvétele képezendi, nehezen bár, de belenyugszik a javaslat e részének elfogadásába. Részéről formailag is czélszerűbbnek tartaná, ha a két úgy sem összefüggésben levő kérdés két külön javsalatba foglaltatnék. Péchy miniszter megjegyzi, hogy az eperjes-tárnori vasút ma sem az állam és ügyeinek kezelése tulajdonképen ma is külön igazgató tanácsának kezeiben van. Az államnak ma nincs módjában megvenni e vasutat, s arra, hogy a vasútra kellő befolyást gyakorolhasson, s a jövőre magának a szabad kezet megtartsa, épen a íusió által érhető el a legczélszerűbben. Lichtenstein ismétli azon meggyőződését, hogy a jelen javaslat elfogadása által még korántsem fognak rendeztetni e vasút ügyei, s hogy akkor, midőn az a legrosszabb vasutak egyikét a duna-drávait átveszi, nem indokolt a javuló kassa-oderberginek át nem vétele. Ajánlja tegnap tett indítványát elfogadásra. Házmán a tjavaslatot nem fogadja el, s a kormányt felhívandónak tartja, hogy e vasút átvétele iránt mielőbb törvényjavaslatot terjesszen be. Tisza Lajos megengedi, hogy a prolongáliót bizonyos feltételek alatt ki lehetne eszközölni, de az országnak nem áll érdekében, hogy ez ügy rendezése folytonosan hátráltassák. Ismételve a javaslat elfogadása mellett nyilatkozik. Harkányi Frigyes szinte elfogadja. Ráth K. szerint a méltányosság alapján sem vállalhat el az állam többet egy millió írtnál, s azon felfogás merőben tarthatlan, hogy a többi 8.600,000 frtra nézve is az államnak kell átvenni a váltó tartozást. Az itt elvállalni javasolt 200,000 frt évi terhet reklamálja az ország azon productív kiadásaira, melyekben annyira fukarkodni vagyunk kénytelenek. Péchy miniszter ismételve hangsúlyozza, hogy a vasútépítés ügyeit nem lehet összevegyíteni az üzleti bajokkal, amaz szükségképen tisztázandó, utóbbira nézve megjegyzi, hogy ha a pálya ismét pénzügyi bajokba jutna, neki is határozott meggyőződése, hogy akkor az államnak js rá kell tennie kezét a vasútra. A bizottság ezután általánosságban elfogadta aSi javaslatot, a jelentésben kifejezendőnek határozván, hogy kívánatosnak tartja miként a kormány egyöntetű vasúti politika életbeléptetésére is tegye meg a szükséges lépéseket. Tárgyalás alá vétetvén a kassa-oderbergi vasút függő ügyeinek rendezése iránti szerződés, az 1. §-nál Lichtenstein indítványozza, hogy a 346,618 frt külön biztosítók, mint az eredeti garancia, nem aranyban, hanem ezüstben adassák. Harkányi és Tisza L. e pénzügyi művelet megítélésére a pénzügyi bizottságot tartják hivatottnak, mely elé szintén utasítva van a javaslat. Pédiy miniszter felszólalására a §. változatlan maradt. A szerződés többi pontjai érdemleges vita nélkül elfogadtattak, valamint a javaslat s a két vasút egyesítése iránti szerződés is. Lichtenstein és Ráth K. a bizottság határozata ellenében különvéleményt jelentvén be, az ülés véget ért. Sajtótörvényünk a külfölddel szemben Fájjon nem lehetne-e a képviselőháznak némely tagjára, kik a sajtóvétségekre legújabban egy valóban drákói törvényt kivánnak életbe léptetni, azon franczia közmondást: „ce n’est que la verité qui touché“ alkalmazni. Nem jele-e ez annak, hogy a sajtó élétől sok embernek oka van félni? És vajjon meggondolja-e a törvényhozó testület az ily kegyetlen törvények horderejét és szomorú következményeit? Nem fogja-e ezen merénylet a nyomtatott szó ellen még csak most serdülő czivilisatiónkat visszavetni a sötét századok tartaruszába ? De eltekintve ezen törvény erkölcsi rész hatásáról, azt kérdezzük, vajjon el fog-e azzal azon szól érezni, mely törvényhozóink némelyikének szeme előtt lebeg? Ha ezen törvény érvényesíttetni fog, marad-e vagy nem azok számára, kik ezen törvényt nem tartják korszerűnek, oly kibúvó ajtójuk, mely azt tökéletesen paralizálandja ? — Helfy Ignácz képviselő ezen kibúvó ajtók egyikére mutatott, midőn a múlt század szabad íróira, a szabad sajtó előőrseire, Voltairere, Rousseaura és az encyklopedistákra emlékeztetett, kik a franczia visszaéléseket a kormányzatban és vallásban chinai, persa, zsidó, indiai, kabbalisztikai és más egyéb mezbe öltöztetve éles tollal támadták meg! De itt eszünkbe juttattak egy esélyt is, mely az ötvenes években Londonban adta magát elő. Midőn III. Napoleon a cherbourgi kikötőt óriásilag fölkészítette távolra hordó ágyukkal s megtömte vértes hajókkal, Cobden Rikhárd ebben Angolhonra nézve nem látott veszélyt, igaz ugyan, hogy nem is volt, de a Punch, Anglia első élczlapja, ellenkező véleményben volt s egyik lapjában Gobdent mint szamarat égő kanóczezal lőporos hordók fölött állva rajzolta, midőn ezt ordítja, „nem látok veszélyt.“ Ezen torzképért Cobden Punsch szerkesztőjét Douglas Jerroldot bevádolta. A tárgyalásnál ez utóbbi azt kérdé Cobdentől, váljon a szamárban magára ismer-e? Igen természetes, hogy Cobden ezt be nem akarta ismerni, noha a torzkép alatt neve némely hangzók kihagyásával ott volt ilyképen : „Richard Cobden nem lát veszélyt,“ s vádját visszavonta. Már a legközelebbi számban Cobden egy tükörrel kezében volt ábrázva, s ezen tükörből egy valóságos szamár kandikál szeme közé, alatta pedig ez volt írva: Richard Cobd—n : „Vájjon én vagyok-e ez vagy nem?“ így értelmezi a valóságosan alkotmányos Anglia a sajtószabadságot, még akkor is, midőn Marx Károly német internationalista a friend of the peopleban azt mondja: „nincs oly magas akasztófa, melyre AZ „EBIEM" TÍRGZÍJI. Köszöntés. — Történeti regény. — írta CHAVETTE JENŐ. Fordította Hentaller Lajos. MÁSODIK RÉSZ. — HARMADIK KÖTET. — 52-ik folytatás. — — Anélkül, hogy azokat számítanánk, kik értik, miként kell a parancsnokságot magukhoz ragadni. — Nagyravágyó és féltékeny a Chouan testvérekre, gondolá Helena. Beszélgetés közben az eső újra megeredt. A kalauz, kinek egyik kezében a gyeplő volt, megállná a lovat. — Üljön fel gyorsan kisasszony, s igyekezzék, nehogy a hideg újra kifogjon kegyetlen. Három óra eltelte előtt meleg kályha mellett leszünk. Beült az ernyő alá, a fiatalember azonban folyton gyalogolva, gyorsabb menésre ösztökélte a gebét. Szó nélkül folytaták útjukat. Lassanként besötétedett. Deczemberben hamar alkonyodik, s a vezetőnek néhol keresnie kellett a járt utat. — Közeledünk Bainhoz, mondá Charles, gyenge világosságot pillantva meg a távolban. Még félóráig haladtak előre. — Most már nincs okunk félni a kékektől, mond végre Charles. Elkerültük Baint és a guichei után levő első gunyhó az, hol az élét tölteni fogjuk. Öt percz mulva nagy épülethez értek, mely az út szélén állott. Charles kopogott az ajtón. Senki sem válaszolt. A kalauz erre egy keskeny ablak tábláját koczogtatta meg, s ugyanekkor oly ügyességgel utánozta a bagoly huhogását, hogy Cottereau János is megirigyelhette volna. Az ablaktábla kissé felnyílt. — Gueneuc! adj egy midorinak éji szállást, suttogó Charles. — Tedd be a kocsit a ház megett levő fészerbe. A kékek a környéken portyáznak, viszonzá egy hang. — Tehát daczára a szeles, esős, hideg időnek, azok folyton erre kalandoznak? — Tedd gyorsan a mit mondtam, azután fecseghetsz, viszonzá az, kit a kalauz Gueneucnek nevezett. Charles engedelmeskedett, s kocsiját a házmögé vezette, hol Gueneuc az ajtónál várta. — Helyezd itt el kocsidat, mondá a paraszt, ki sietett a kaput bezárni. Alig hogy a kocsi megállapodott, Gueneuc megölette a fiatal embert s mondá: — Majd egy kupa bor mellett tanácsot fogok tőled kérni. — Várj legalább, mig utitársnőm leszáll. — Ah! tehát nem egyedül vagy? kérdé ijedten a houan. — De fiatal nő előtt bátran beszélhetsz; ő is e jó ügyhöz tartozik. Helena leszállt a kocsiról. — Jöjj Gueneuc! adj enni, inni, s főleg jó meleg szobát, mert erre legfőbb szükségünk van. Később majd beszélünk a te dolgodról is, mondá Charles. A paraszt rőzsót dobott a tűzre , azután egy borral teli kancsót, kenyeret és szalonnát helyezett az asztalra. — Láttok-e a tűz fényénél enni ? nem volna tanácsos gyertyát gyújtani, mert a világosság ide csalná a kékeket. — Talán van okod valamitől tartani ? — Az ördögbe is igen. — Talán valami menekült vagy sebesült vendért rejtegettél. — Igen, eldugtam a ficskót, s a kékek már jártak itt, s átkutatták a házat, anélkül azonban, hogy valakit találtak volna. De nem is ő miatta nyugtalankodom, hanem a másik miatt. — Melyik másik miatt? Queneue füle tövét kezdte vakarni. — Ah! hisz ép ez nem tudom magam se, — viszonzá. — A kékek azt mondták, hogy egy banditát keresnek, kinek személyleírását a fővárosból küldték. Legszigorúbb rendelet lett kiadva, hogy elfogják, s erős fedezet alatt a fővárosba kísérjék. A rendőrség jelentése szerint e tájékon kóborol. — Bizonyára a fontoskodás egy áldozata, s a forradalmi törvényszék nem akarja kibocsájtani körmei közül, jegyzé meg Vallerán kisasszony! A paraszt jelentőségteljesen húzta el száját. — Ha a két rendőrbiztosnak hitelt lehet adni, ez ember valóságos gazember, rabló, gyilkos, ki mindenre képes stb. stb. — 0mondá Károly, ezt mindegyiknél elmondják, kit le akarnak nyagtilózni. — Ezenkívül — vágott szavába Helen — a menekülő kétségkívül nem az, kit keresnek. Igyekeznie kell, hogy álöltönyben odább állhasson. — Miután őt előbb kihallgattad, — mondá a kisérő nyomatékkal. Gueneuc hahotára fakadt. — Olyan tanácsot adott, mely lehetlenség, mert bármilyen álöltönyben rá lehet ismerni, kihallgatni pedig teljesen képtelenség, miután csak francziául beszél. — Csak hivd ide, a kisasszony és én értjük e nyelvet ;—• szólt a kisérő Chouanhoz. — 0! — szólt a paraszt — nem messze kell érte mennem. Erre egy padhoz lépett és az azon alvót felkelte, ki azonnal fel is ugrott. — Ó, természetes — szólt Charles — ilyen alakot lehessen átöltöztetni. A férfi valódi óriás volt. — Megmentünk, de igazat kell szólnod. Ki vagy? —■ kérdé a kisérő francziául. Az ismeretlen fürkésző tekintettel mérte mindkettőt végig. Jellemükre nézve megnyugodhatott, miután elérzékenyült hangon szólt: — Egy visszatért menekült vagyok, kit üldöznek, hogy a vesztőhelyre vihessék. Vendeebe igyekszem, hogy királyomért harczolhassak. — Hogyan hívnak? Az óriás felegyenesedett és büszkén válaszolt: — Gróf Barassin-nak neveznek. Helen álöltönye által? tévútra vezetve az arczátlan óriást, Kit olvasóink kétségkívül felismernek. Két bretagnei parasztot hitt maga előtt, kik nem tudják megítélni, mily nagy ellentétben van magaviselete a grófi czimmel. Nem vette észre a mosolyt sem, mely Charles ajkait környezte, midőn ismétlé : — Ahi ön gróf Balassin ? és Parisból jő? — Egyenesen és folyton üldözve, mint a conciergerie-ről elmenekültem. — E börtön telve van előkelő foglyokkal, miként mondják? szólt Helén. — Igen, de nem igen engednek nekik időt az unalomra, a legelőbbkelőbbeket szolgáljuk ki először. Nincs meg két hava, hogy a királynőt fejezték le, és elutazásomkor pedig Dubarryt végezték ki. Azután közönséges nevetéssel tette utána: — Ahe bájos grófnő sokkal kevesebb kedvet mutatott a czigánykerékhez, mint a királynő. — Mária Antoinette valódi hősnőként halt meg ? kérdé Helena élénken. — Igaz, hogy közönségesen fogta fel a dolgot. Utolsó óráiban nagylelkű volt. Charles figyelte az óriás minden szavát. Midőn ez a királynő utolsó órájáról tett említést, gúnyosan szólalt meg : — Hogy van az, hogy ön fogoly volt, s látta a királynőt? Barassin érezte, hogy kételkednek benne, s miután érdekében volt, hogy meggyőzze hallgatóit, ügyetlenül kezdé: — Mert én voltam megbízva börtöne tisztogatásával. — Hogyan? ön a magas származású Barassin gróf? — kérdé gúnyosan a kalauz. Az óriás mérgében ajkába harapott, s jóvá akarva tenni, méltóságteljes hangon kezdé. — Egy királynő és szerencsétlen asszony mellett a legalávalóbb foglalkozás sem alacsonyithat le. — Ez igaz ! mondá Vallerán kisasszony, mélyen megindulva. — S ha elfogadtam is a lealacsonyító foglalkozást, folytatá Balassin, ezt csak azért tettem, mert szökési terveket koholtam. A fogház őrei előtt eltitkoltam őseim szép nevét. S miután azt hitték, hogy szegény ficzkó vagyok , sikerült bizalmukat kinyerni, így azután szabadon járhattam egyik börtönből a másikba. Ezután magában gondolá .• — No most már jóvá tettem hibámat. E percmben kopogás volt hallható. — A kékek rebegő Barassin ijedten. Gueneuc a bretagnei, ki ezalatt elszunyadt, felébredt a kopogásra. — Gueneuc, kopognak. Bizonyára a köztársasági katonák lesznek, véli Charles. A kopogás ismétlődött. Midőn a paraszt hallotta, elmosolyodott. — Nem nem a kékek, hanem mások. — Kik? — Egy menekült rendeel. Ma reggel adtam neki menhelyet. A köztársaságiak délelőtt már át is kutatták házamat, de senkit sem találtak. A derék ficzkó most már bizonyára unja magát rejtekében, s azt akarja, hogy egy kissé kibocsássam. — Bocsássa tehát ki, mondá Helena. Gueneuc felkelt helyéről, hogy kieressze foglyát, mielőtt azonban megindult volna, Charles hozzáfordulva gyorsan mondá : — Meg ne mozdulj! Szükségtelen, hogy e hosszú gazember megtudja hol van a rejtek. — Te tehát nem bízol benne ? — Félek, hogy igazuk van a kékeknek, ha azt állítják, hogy e ficzkó akasztófát érdemel. — Adjuk tehát ki nekik, akkor legalább házamat békében hagyják, s a másik biztosan megmenekül. — Pfuimond Charles. Az árulás mindig czudar dolog, még egy ily bitanggal szemben is. Meg kell tőle szépszerűvel szabadulnunk. Charles a folyton remegő Balassinhoz ment. — Ezek a kékek. Érdekedben van ugye velők nem találkozni? kérdé tőle francziául. — Meghiszem azt! mondá az óriás. — Csak azért mondom, mert a köztársaságiak e vidéken egy ficzkót hajhásznak, kit mindenáron kezükbe akarnak keríteni, mert Parisból küldtek ellene elfogatási parancsot. Valami nagy gazember lehet. — Bizonyára kellemetlen ez a dolog, mormogá a Hercules. (Folytatása következik.)