Egyetértés, 1878. január (12. évfolyam, 1-31. szám)

1878-01-22 / 22. szám

XII. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: évre......................... 20.— Félévre..................................................10.— Negyedévre ........ 9.— Egy hóra..............................................1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr Bélyeg díj minden hirdetésért külön 80 Jer. Nyílt tér : Öt hasábos sor 30 krajczár. 22. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Kedd, 1878. január 22. Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza 7. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal: Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová az előfizetési pénzek küldendők. Egy eredmény gróf Andrássy politikájából. Collegno (al Baraecone) Jan. 16. 1878. Fegyverszünet van alkudozásban. Nem Európa befolyásásával. A czár hatalmas. Betiltott minden közbeszólást. És Európa „láthatatlan.“ De a láthatatlan Európának azon tagja, melyet osztrák-magyar monarchiának neveznek, az látható, mint „im russischem Bunde der dritte.“ Ez e minőségben Ausztria Magyarországot nullifkálta ezen egész háború folyamára, melynek mérlegében saját jövendő sorsa inogott; — isolálta, megzsibbasztotta Angliát, melynek érdekei a mi érdekeinkkel e válságnál oly szembetünőleg találkoznak, és elhagyatottságra, bukásra kárhoztatta barátunkat, védgátunkat a törököt, ki létekért küzdve , Európa függetlenségéért s elsősorban hazánk és Ausztria biztonságáért küzdött. Mit tehetett szegény, az ezer sebből vérező, a sokaktól szorongattatok, a mindenkitől elhagyatott ? Kettő közül kellett választania : vagy kibontani a Próféta zászlaját, melyet emberi jogi érzelemből begöngyölve tartott; vértengerbe nyugtatni le a félholdat, s — ha temetkeznie kell — világromok alá temetkezni, minőket évezredek nem láttának: — vagy meghajolni az „incluctabile fatum“ előtt. Szegény szárnyaszegett sas az utóbbit választotta. Sötét aggodalom borul a magyar ember lelkére. De az osztrák-magyar külügyér azzal nyugasztal, hogy az ő számvetései a háború kimenetelétől függetlenek. Kulcs volt a kezében a kapuhoz, mely a vihar szeleit lezárható. Majd ismét kezében volt a tehetség rájuk kiáltani Virgil Neptunusának szavait: „Maturate fugám“; de ő számvetései hitében kaput is tárt, szabad dühöngést is engedett a viharnak, melynek átkát nemzedékek nemzedékei fogják sinyleni, s messze-messze távolba kígyózó útját ledőlt országok romjai fogják jelzeni. Ő tárt kaput. Aztán néző maradt a véres dráma folyama alatt. Az ő szerepe — úgy mondja — majd a végfelvonás végjeleneténél következik, és ő megmutatja aggódó nemzetének, hogy megóvta érdekeit. Meg lesyen-e neki engedve, hogy csak bele is kiálthassa szerepét a katastrófa lebonyolításába ? nem tudom. A jelek nem biztatók. De azt tudom, hogy vannak fatális tények, melyeket amolyan szerepszavalással megváltoztatni, már nem lehet; és azt is tudom, hogy ha el nem tér az iránytól, mely által politikájában ekkorig vezettetett, még csak azt sem fogja megmenthetni, ami még megmenthető. A nemzetnek tisztába kell jönni e politika kiindulási pontja, iránya, lényege felől, miszerint a nemzet is megtehesse a maga számvetéseit, s azoknak útmutatása szerint határozhasson, akarhasson, cselekedhessél Legyen az én honszerelmemnek is megengedve, reá vetni szerény mécsem világát a helyzet homályaira ; talán hogy e szerény mécsvilág egy sugárkát vethet az ösvény felé, melyet a hazafiság aggódva keresi. * Mialatt Bécsben gr. Andrássynak aranygyapjas rendet adtak, Fiumében — a semlegesnek mondott magyar korona területén — orosz tengerész-tisztek egész nyilvánossággal hadgyakorlatot tartottak azon mesterségben, hogy miként kell a semleges Fiuméban készült torpedókkal levegőbe röpiteni azt a törököt, a ki (minthogy a lengyel, fájdalom, még mindig csak „élő szobor“) utolsó védgátja Ausztria s Magyarországnak a panszlavo - czarismus árja ellen. Az az aranygyapju, meg az a torpedógyakorlat egymást kölcsönösen kiegészítik. Az első annyit jelent, hogy az osztrák császár, magyar király megvan elégedve külügyminisztere politikájával; a második megmutatja, hogy minő színezetű az a politika. Vajjon számot adott-e magának a megelégedő fejedelem e politikának, ha nem is eventualis következményei, de legalább actuális eredményei felől? Mert nem minden van függőben. Már vannak consummált eredmények is. Van több. E helyen egyre akarok reá mutatni. A szomszédunkban dúlt háború, s Magyarország és Ausztria jövendője közt, egy végzetszerű kapcsolat van. Végzetszerü mint a boszuló istenségek — az Eumenidák — haragja. E kapcsolat onnan ered, hogy e háborúnál nemcsak az úgynevezett „keleti kérdés,“ azaz: a porta és keresztény népei közti viszony kérdése forog fen, hanem hogy ez complicálva van egy másikkal: az orosz hatalmi kérdéssel. Bármi véleménnyel legyen is valaki a felől, hogy miként kellene az elsőt megoldani, ha a másodikkal nem volna complicálva, azt senki sem tagadhatja, hogy Magyarország, Ausztria és uralkodó házuk jövendőjét igen komoly veszélyek fogják fenyegetni, ha e háborúnak egyik eredménye az lesz, hogy Románia s a keleti szláv népek a muszka-hatalom clienseivé válnak, s mert azokká válnak, tehát a muszka-politika vontató közelére kerülnek. E veszély felől a földabrosz , s Magyarország és Ausztria ethnográfiai viszonyai nem hagynak kételkedni. Tehát akár minő eszmék által hagyta is magát különben politikájában a bécsi kabinet befolyásoltatni; annyi bizonyos, hogy ezt az egyet semmi áron sem kellett volna megengednie, mindent el kellett volna követnie, hogy ez az egy meg ne történjék. És épen ez történt meg. Már megtörtént. Consummatum est. A körülmények imperative kijelölték volt az irányt, melyet a bécsi kabinetnek politikájában követnie kellett volna, miszerint e veszélynek eleje vétessék, vagy ha ez elmulasztatott, a veszély elháríttassék. Ha azon meggyőződésre jutott, hogy a török birodalom helyzetében változtatásoknak kell történni a keresztény népek javára, oda kellett volna minden igyekezetét fordítani, hogy a szükségeseknek vélt változtatások nem az orosz fegyverek győzelmes nyomásának, hanem Ausztria és Magyarország jóakaratú érdeklődésének, s ennek hatása folytán a porta liberalitásának legyenek kifolyásai. Csak ily irányú politikával lehetett biztosítani hazánkat s Ausztriát a különben elhárítlatlan veszélyek ellen. A keleti keresztény népek nem kerültek volna az orosz hatalom vontató kötelére. El lett volna oszlatva azon alaptalan, de tényleg csakugyan létező előítélet, hogy „Ausztria s Magyarországnak nincs érzése a keleti keresztény népek jóléte s békés fejlődése iránt“ (Andrássy gróf szavai). Nemcsak ez előítélet lett volna eloszlatva, de sőt érdekközösség is idéztetett volna elő köztünk s a keleti népek között a jövő kölcsönös biztosítása tekintetéből. S ezeken felül még az is eléretett volna, hogy a változtatások nem mentek volna túl azon határokon, melyeken belül megnyugvást lehetett volna szerezni a keleti keresztény népeknek, anélkül, hogy aláásatnék a török birodalom vitalitása, mely hazánk s Ausztria külbiztonságának egyik lényeges postulátuma. E kettő egymással igen jól összegyeztethető, ezt fejtegetéseim további folyamában majd ki fogom mutatni. Ily, annyi tekintetben üdvös irányú politikának érvényt szerezhetett volna gr. Andrássy a háború előtt, a háború beáltával a háború alatt. — Némely kezdetleges s akkor sem helyes irányú kisérletecskék kivételével nem tette. Oly alkalmat is elmulasztott, melyről ellehet mondani, hogy isten ingyen kegyelme e szavakkal nyomta markába a röppenő szerencse üstökét : „Neh! fogd meg! biztosítsd hazád és fejedelmed jövőjét, tartsad eszedben, hogy az elszalasztott perczet nem adja vissza semmi öröklet. Nem fogta meg. Elszalasztotta, sőt többet tett. Ausztria-Magyarország külügyminisztere jön: „im russischen Bunde der Dritte“ és e „horribilis“ minőségben addig tolta az orosz szekerét, mig az eljutott Plevnába, és onnan tovább. Anna bukásában is dicsőséges Titánnak eleste ott: hála a meg aranygyapjusitott politikának — nem csak az egész világtól elhagyatott szegény törökre, de hazánkra, de Ausztriára, de az osztrák dynastiára is végzetterhes katastrófává lett. Vert oroszt senki sem teszen fel hitének, bizalmának oltárára mint patronust, melyhez imádkozik. Győztest sokan. Vert orosznak senki sem szegődik cliensévé. Győztesnek sokan. A plevnai katastrófával az orosz állást foglalt a történelemben, mint a románok s keleti szlávok győzedelmes védnöke. Ezt a czélt az orosz már elérte. Ezt a sikert fegyverrel talán még lehetne, de alkudozásokkal teljes lehetetlenség kezéből kivenni.Mert akár minő lesz is a végalkudozások eredménye, két dolog bizonyos. Egyik az, hogy ha a románok és keleti szlávok nem nyernek meg mindent, a mi után hevült fantáziájuk sóvárog, ennek ódiuma ama népek érzelmeiben nem az oroszra, hanem más hatalmak avatkozására s legszenvedélyesebben Ausztria és Magyarországra fog hárulni, s az orosz bizonyosan tudni fogja, miként kell gyűlöletük tüzet a számító ármány olajával éleszteni. „Megszántam sorsotokat, háború áldozataira szántam el magamat éreztetek, de hogy a sikert biztosítsam, meg kellett kötnöm a szomszéd Magyarország és Ausztria kezét, nehogy utamat állja; e végett „concessiokat“ kellett tennem, ha hát most még minden vágyaitok nem teljesültek; ennek oka a bécsi cabinet részakarata ; de a mi halad, el nem marad ; csak legyetek hívek hozzám mint a torvas a markolatához, majd befizetünk ezért közös erővel, s fajrokonsági befolyásainkkal osztráknak, magyarnak.“ — így fog az orosz előbb szólani, utóbb cselekedni, s nem kell mondanom, hogy magszórás termékeny talajra talál. A meg nem nyert dolgok ódiuma mi reánk hárul. Ez az egyik a mi bizonyos. A másik az, hogy mindent, amit a románok és keleti szlávok nyernek, senki másnak, mint csak egyes egyedül a győztes orosz pártfogásának fogják betudni, és ez őket az orosz politika vontató kötelére fűzi, nem mintha szeretnék őt, hanem mert hatalmasnak tapasztalták, míg Európát láthatatlannak, s a láthatatlan Európában Ausztriát s Magyarországot nyomorultan tehetetlennek. Tehát ép az, ami hazánkra s Ausztriára nézve a jelen háború messze ható következéseiben a veszély forrását képezi, melytől tehát minden áron óvakodni kellett volna, ép az immár bevégzett tény. És ha e tényhez hozzávesszük azt, hogy az orosz pártfogásra támaszkodó románok, szerbek további aspiratiói mi felénk is irányulnak (Bukarestben már egészen nyíltan az „egyház“ tekintélyével emlékeztetik a czárt „Erdélyre“), ha hozzávesszük azt, hogy a pánszlávizmusnak mennyi pártosa van máris a habsburglotharingiai ház országaiban ; s mennyire fog ezeknek száma növekedni a győzelmi nimbus fényében, mely a szláv ügy zászlaját diadalmasan lobogtató ciarismus terjeszkedő hatalmát körül veszi; ha megfigyeljük azt, hogy e hatalmi terjeszkedésnek vérözönben kelő csillagát máris minő frenetikus örömrivalgások üdvözlik Sziszektől Prágáig; ha tekintetbe vesszük azt, hogy mind ezen aspirátiók vágyak, fanatiszmusok, mennyi segédeszközt nyújthatnak az orosz hatalom terjeszkedési tendentiáinak, s ezek kelő időben mi biztosan számíthatnak amazokra: nincs oly vakság, a mely ne látná, nincs oly Optimismus, a mely kétségbe vehetné, hogy már meg van a boa constrictor, meg van az óriás polyp; amaz már arczunkba sziszeg; emez már nyújtogatja csápjait. — Határaink orosz cliensekkel vannak megrakva. Mögöttük megtörve az egyetlen barát, kire biztosan számithatánk; s kit hazánk kormánya, ellentétbe helyezve magát nemzete józan eszével, s önfeltartási ösztönével, botorul — bizony-bizony mondom: botorul veszni hagyott. Az orosz elkészítette magának az „ótappot“ azon „mar dhe route ban“, melynek a „végobjectuma“ mi vagyunk: mi, Magyarország és Ausztria. Ezt a sikert, ezt az eredményt, az osztrák - magyar külügyér oly tüntetőleg meghelyeselt politikája immár elérte. Plaudite! Hiszen a ma még tietek. Hát mi gondotok a holnapra! Mi gondotok arra a hazára, melynek akkor is lenni kellene, mikor ti már nem lesztek — aki hátul marad, majd beteszi az ajtót — Plaudite! Hanem a haza szent szerelme, mely vallásos áhítattal öleli keblére nemcsak azt a hazát, a mely van, hanem azt is, a melynek lenni kellene, midőn mi már rég nem leszünk, az „velőkig ható fájdalmat“ érez, a mint abba a holnapba beletekint, melyet ti nem gondoltatok. Isten törvénye örök : „ilyen okra, ilyen okozat“. A holnapba nem nehéz belátni, midőn az árnyékát oly szembetünőleg a mára veti. Mi fog történni? Ugyanaz a mi Törökországban történt, szóról szóra az. A keleti keresztényekkel rendelkező „Patronus“ forrongásokat fog szítogatni minálunk s Ausztriában fajrokonai (?) s a népvándorlás előtti Dáczia után sóvárgó oláhok közt. A győzelmes czár „kongó“ argumentumaira lesz, aki hallgasson. A felszítogatott forrongás le fog vezetni. Az orosz diplomatice interveniál, hogy szolgáltasson Ausztria s Magyarország „igazságot“ (ezt igy nevezik) „elnyomatott“ (ezt is igy hívják) fajrokonainak, s az oláhoknak , — kiknek a czár „természetes“ (!) patrónusuk — az osztrák és magyar kormány tiltakoznak az avatkozás ellen; megmondják, hogy itt van „igazság“, itt nincs „elnyomás“, vagy pedig szokott meghunyászkodással tekintetbe veszik a „barátságos“ tanácsot, s concessiókhoz nyúlnak, melyek természetesen nem fognak tekintetni kielégítőknek. Egyik mint másik esetben lesznek újabb bujtogatások, forrongások, lázadások — orosz rubelek, orosz „ügybarátok, rokonszenvezők“ keverednek a játékba (mint minap Szerbiában), a vér folyni fog; városok, falvak égettetnek, pusztíttatnak el; lesznek kegyetlen provocatiók és kegyetlen repressáliák; orosz ágensek kabátban és szoknyában fellármázzák [Európaszerte „philantropiát“ ez uj „bolgár atrocitásokakal ; az orosz diplomatikai jegyzékek mind vastagabban, mind követelőbben fognak hangzani, mig végre a kedvező perezben, miután osztozó társakról gondoskodva lett, az orosz kijelenti, hogy ő ezt tovább nem tűrheti, s a „humanitás, a szabadság, a fajrokonság, a rend s Európa nyugalma nevében“ fegyverhez nyúl és első rendet csinálni, s a rend és szabadság nevében proklamálja a „kibirtoktalanítás“, a „földosztás“ áldását, miként azt Lengyelországban megkezdte, s most Bulgáriában oly szép sikerrel folytatja — az osztrák-magyar külügyer politikájának nagyobb dicsőségére. Szóról-szóra így fog történni. Ez az orosz „modus operandi“, így tett Lengyelországgal, így tett Törökországgal. így fog tenni velünk s Ausztriával, ha az ország kormánya még most az utolsó órában, midőn Sybilla kilencz könyve közül hat már a tűzbe repült — sem emelkedik fel határozottságával a veszély színvonalára. Ezt lehet rémlátásnak, lehet conjecturalis politikának gúnyolni. Cassandra szavát is annak gúnyolták Trója bölcsei, s Trója eleste Cassandrának adott igazat. E conjecturák csak logikai következései annak, ami már nem conjectura, hanem tény: hogy románok és keleti szlávok (s velük mások is) oda lettek csatolva az orosz hatalom vontató kötelére. Gróf Andrássy azt mondotta a delegatus uraknak, hogy ,,ha feláldozott érdekekről van szó, meg kell azokat nevezni“. Én egyet megneveztem. * * # De hát miből áll az a politika, mely dacára annak, hogy ily vészetterhes eredményhez már elvezetett, mégis azon illuzióban ringatja magát, hogy megóvta Ausztria és Magyarország érdekeit ? Hogy nekünk az orosz a veszély, a török pedig nemcsak nem veszély, de sőt védgát a veszély ellen, azt kétségbe senki sem veszi. Hát minő okoskodás fonalán juthatott el az osztrák-magyar külügyóroda, miszerint hazánk és Ausztria létérdekeinek megóvását nem abban keresse, hogy a törökkel jusson egyetértésre az orosz hatalmi terjeszkedés meggátlása végett, hanem abban vélte feltalálni, hogy az orosszal jutott egyetértésre, ki a töröknek vesztére tör ? Ebben az álláspontban annyi kiáltó abnormitás van, hogy e politikának officiosus védelmezői közt akadtak, kik ez abnormitást mentegetendők, jobb védők hiányában kényszerhelyzetre hivatkoztak, presszóról beszéltek, háborúval fenyegetésről Berlin felől. Ez alaptalan beszéd, melyet a német nemzet érzelme, hangulata, érdeke, s egy tekintet az európai viszonyokra, merőben megczáfol. Ha a keleti bonyodalmak, melyek annyi ódából belevágnak Európa nemzetközi érdekeibe, más európai kérdésekkel annyira complicálódnának, hogy a complicatióból európai háború következnék, hogy ez esetben Ausztria-Magyarország a porosszal nem egy táborban találná magát, az valószínű, de aki azt állítja, hogy Vilmos császár oroszos hajlamai addig mehetnek, miszerint az orosz kedvéért fegyverrel támadja meg Ausztria Magyarországot, csak azért, mert ez a keleti kérdésben saját létérdekei által sugalmazott politikát követne : aki ezt állítja, az nem ismeri a tényeket, nem vetett számot Európa viszonyaival. Hamis rémeket fest. Lehetetlent beszél. Tudtomra ezzel gr. Andrássy soha sem is takarózott, nem is gondolom, hogy valaha fog. Sőt mindig repudiálta a kényszerhelyzetet; mindig azt állította, és állíttatta, hogy amit teszen, szabad kézzel teszi. Ha ez másként volna, gr. Andrássynak már rég kötelessége volt volna tájékozni a helyzetet oldala felől úgy az osztrák birodalom, mint Magyarország representatív hatóságait; és én meg vagyok győződve, hogy ezek csak meg sem tekintik a 800 ezer főnyi hadsereggel, s nyolcz nap alatt mozgósítható pár száz ezer honvéddel rendelkező osztrák és magyar monarchiát annyira sülyedtnek vagy internationális állását annyira gyámoltalannak, miszerint ily méltatlan s a monarchiának mind méltóságát, mind függetlenségét, mind létérdekeit mélyen sértő insultust gyáván eltűrjenek ; nincs kétség benne, hogy rég kellő támaszt biztosítottak volna ily insultus viszautasitása végett azon combinatióknak valósításához, melyekre Európa viszonyai a körültekintő politikának,a jelen válságnál tág és biztos alappal kínálkoztak. Vilmos császár részint személyes rokonszenvből, részint hálából a múltért, részint félelemből a jövendőtől egy követ fújhat az orosszal; de ha úgy állanának a dolgok, hogy Vilmos császár fenyegetésekkel reá parancsolhatna Ferencz József császár királyra, hogy az orosz kedvéért oly politikát kövessen, mely életfájának gyökereit ássa alá, úgy azt kellene mondanunk, hogy az osztrák ház már mediatizálva van. Patronus kegyétől függ. A kinek patronusa van, ura van. Hanem ez eset nem forog fen. Hát én gr. Andrássy azon oda vetett szavát, hogy ő „nem csinálta a porosz-orosz szövetséget, hanem készen találta“ csak azon életezési hajlam rovására irom, melylyel államférfim komoly gondjait (bár nem mindig a maga helyén) fel szokta derengetni, s feleletem reá az, hogy ha valaki egy vermet készen talál, a legrosszabb amit tehet, az, ha beleugrik. Nem nyomás, nem kényszerhelyzet vitte bele gróf Andrássyt abba a végzetterhes abnormitásba, hogy „im russischem Bunde der Dritte“ legyen: a mi bele vitte, az nem más mint egy hamis kiindulási pont, melyre okoskodását alapította. — Politikában mint minden okoskodásnál a kiindulási pont az, ami határoz. A ki a taposó malom kerekére lép , az aztán taposs. Viszi a kerék. Azok után, amik gr. Andrássy minapi nyilatkozataiból nyilvánosságra kerültek, én tökéletesen fel tudom fogni politikáját. Lehet az még titok a diplomatikai összefogás-bugás részleteire nézve, de ez csak coloratura, csak parafrázis. Az alaphang, a politika kiindulási pontja, iránya, logikája többé nem titok, s a még titokba burkolt részletek a dolog lényegén nem változtathatnak. A halnak, mely a hálóba tolakodott, nagyon középszerű vigasztalás az, hogy ilyen s nem amolyan mártással fog feltaláltatni. Én, ha egészségem megengedi, el fogom mondani nézeteimet mind a külügyór politikája felől — tárgyilagosan „sine ira et studio“ miként a helyzet komolysága kívánja — mind arra nézve is, hogy mily irányban kellene a nemzetnek belevetni az események mérlegébe, határozott akaratát, miszerint ami még menthető, megmentethessék. Hanem azt gondolom, jobb lesz, ha bevárom a fegyverszüneti alkudozások kimenetelét. Mert az határozza meg a helyzet aktualitását, s ez viszont a teendőket. Addig kérem hazámfiait: gondolkozzanak ama veszély felől, amelyet e levelemben — mint az eddig uralgott politika tényleges eredményét — kijelöltem. A helyzet véletlenül komoly. Néhány év előtt hazánk sorsának egy végzelmes fordulópontján, e szavakkal kiálltottam bele a pusztába: „Ne kergessétek bele a magyart, önállásának feladásába az orosz veszélyre hivatkozással. E veszély tekintetében hazánknak Ausztria nem villámhárító, hanem villám vonzó. Nem erő, hanem gyöngeség.“ A pusztában kiáltó szó Cassandra szó volt. Ma már tény, hogy az volt. Könyörület Istene! mi másként állana minden, ha ez előtt öt hónappal nemzetünk keze nem volt volna megkötve Bécs által! Most meg azon másik szavamra figyelmeztetek, hogy „a bécsi politika hazánkat máglyává teszi, melyen az orosz fogja az osztrák sast elégetni.“ Vigyázzon a nemzet, nehogy e szó is Cassandra szóvá legyen. Majd eljő az idő, midőn lesz hivatkozás a „nagylelkű magyar nemzet öröklött hősiességére, lovagias érzelmeire.“ — Tudom. — S a magyar helyt fog állani magáért. Ezt is tudom. Még dobog az a szív, még izmos az a kar, mely meg tudta óvni e haza életét ezred éven át. Hanem miként amaz őskori Normán, ki az ég felé mutató szent Olaffnak e kérdésére : „Kiben bízol?“ azt felelte : „Magamban,“ úgy bizony mi is már jóformán csak magunkban bizhatunk. Bizzunk is. De bizony bizony mondom: „megnehezült az idők viharos járása felettünk.“ Nehéz időknek megyünk elibe. Kossuth Lajos. Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva.