Egyetértés, 1878. május (12. évfolyam, 120-150. szám)

1878-05-23 / 142. szám

kimondassék. Ekkor fog azután talán monarchiánk is életjelt adni magáról. Hogy Angli­a nem fog csekély adagokban mért muszka hajlandó lenni a engedményekért visszalépni, azt eddigi készületein kívül a leguj­­jabbak is mutatják. C­orb­ett angol ellentenger­nagy ugyanis egy hajórajjal indul Szibéria tengerpartjai felé, k­ét hadi­hajó pedig az A­mu­r folyó alsó részére. A németországi szövetségnek elője­lesnek tekinthetni Manteuffel tábornok utazá­sát Bécsbe és azon segítséget is, melyet Német­ország Muszkaországnak zilált pénzügyi állapotá­ban nyújt. Muszkaország ugyan­is Berlin­­ben 200 millió rubelnyi adósságot csinált. Az egész czivilizált világ indigna­­tiója Poroszországnak a gyülekezési és saj­tószabadság ellen intézett merénylete még­is meg­szeppentette a német birodalmi gyűlés némely pártjait, jelesül a conservativeket, a haladó pártia­kat, a socialistákat és pártecklaristákat s azt hi­szik, hogy ezen törvényjavaslat a birodalmi gyű­lés sanctióját meg nem fogja nyerni. Törökországból legújabban csakis an­­­nyit jelentenek, hogy ott a hadsereg szervezése igen jó sikerrel folyik, s hogy már nem 150 , de 250 ezer emberre számítanak, mit a porta képes lesz kiállítani a muszkák ellen. Lehet, hogy ez túlzás, de nem nagyobb annál, minőket a musz­kák és szerb szövetségeseik haderejükről fa­ragnak. Az Ali Z­u­a­v­i féle összeesküvés azon ala­pos gyanúra szolgáltat okot, hogy ez igen valószí­nűleg az oroszoktól volt szervezve, hogy Kon­stantinápolyban zavarok törjenek ki, mely alkalommal az oroszoknak talán lehetett volna kissé a zavarosban halászni. A helyzetre nézve mindenki aggodalom­mal várja a pecsét feltörését, mely azon titkot fedi, melyet Suwaloff visz Londonba. Azt hi­szik azonban, hogy Beacons­fi­eld már érte­sítve van az orosz válasz tartalmáról, de ő igen jelentőleg csak annyiban nyilatkozott, hogy épen nem mondott semmit s a kérdezősködőket e sza­vakkal utasította vissza : ajkaim pecsé­te­l­v­é­k. Vájjon e szavakban béke vagy háború rejlik-e, ki tudná megmondani? Mennél inkább közeledünk a titok leleplezése perezéhez, annál feszültebben s nyugtalanabbul várja mindenki a feloldást.­­ Erre nézve egy híres diplomata azt mondotta: Totleben és Hornby valóban nem tehetnének okosabbat, mintha nagy ostobaságot követnének el. A nagy osztrák hadikikötőben, Polában, néhány hét óta igen nagy munkásság és élénkség uralkodik, több hadihajó felszerelésén dolgoznak, jelesül „Jenő her­cz­egen“, melyet most pánczé­­loznak. A hajóraj mozgósításáról beszélnek s azt hiszik, hogy az osztrák hajóraj egyelőre az albá­niai vizekben fog czirkálni, később pedig a Lev­ante hajórajhoz fog csatoltatni. A 80 millió frank adósság elvállalá­sáról szóló javaslat tárgyalása. Ezen kérdést úgy jogi, mint­­ méltányossági szempontból végleg eldöntöttnek tekinti, úgy hogy Magyarországnak sem egyik sem másik okból ez adóssághoz köze nincs. De most a kormány elő­terjesztése szerint más szempont lép előtérbe. Mi Ausztriával együtt társas intézetté akarjuk tenni a bankot, mely eddig csak Ausztriáé volt. E te­kintetben nekünk vannak feltételeink — önálló igazgatóság, doratio stb. — de Ausztriának is van­nak, egyebek közt az, hogy azon passivumnak, mely e vállalatot terheli, egy részét átvegyük. A kérdés tehát egyszerűen üzleti szempontból az: mennyit tesz a teher ? és vájjon megéri-e a társas üzlet ezen ál­dozatot? A 24 millió, mely 60 évre kamat nél­küli rátákban fizettetik, most körülbelül 6V2 mil­lió értéket képvisel. Már most még azon esetre is, ha a magyar bankot most felállíthatni, az át­meneti idő alatti kár nagyobb volna, mint az em­lített áldozat. Csakis ezen szempontból véli elfo­gadhatónak a törvényjavaslatot. Wahrmann szintén nem értett egyet a kormány azon eljárásával, mely a kiegyezési kér­déseket összekötötte, de a­mely perczben ez meg­történt, azt mint tényt acceptálnunk kell követ­kezményeivel együtt. Egy perczig sem volt azon nézetben, hogy a bankkérdést meg lehet oldani a 80 milliós kérdés elintézése nélkül. 24 millió­nak fizetését a bankszabadalomért semmi esetre sem lehetett volna elfogadni, mert ez 10 év múlva súlyos kényszer­helyzetet teremtett volna szá­munkra. Hogy ez esetleg be ne következhes­­sék, azért nem járult a kormány eredeti választott bírósági törvényjavaslatához, s he­lyesebbnek tarja a kérdés minden oldala megol­dását. Ma az elvállalandó teher kész­pénzben mint Fáik mondá­s nem jelent többet 6.464,000 írtnál s szóló a kiegyezés megoldását az ország és a mo­narchiára nézve oly fontosnak tekinti, hogy még e sarc­ elfogadásától sem riad vissza, mert véget akar vetni azon küzdelemnek, mely mindkét ál­lamnak oly nagy megkárosításával jár, s mert az anyagi áldozat nem oly nagy, a minő lenne a pro­­visorium létesítése esetére beálló veszteségünk. Horváth Gyula azokkal szemben, kik hely­telenítik, hogy a kormány a kiegyezési kérdéseket összekötő, megjegyzi, hogy a kormány eljárásának lehetnek bizonyos el nem utasítható consequentiai, de a­kik ezeket elfogadják, azok ha helytelenítik a kormány eljárását, a személyeket nem tartoznak ezért szintén elfogadni. Szaló szerint épen a ki­egyezési kérdések összekapcsolása azt, hogy a kiegyezés létrejöhetett, tette lehetővé s a jelen ja­vaslatot mint egyedül lehetséges megoldási módot fogadja el. Cho­r­in megjegyzi, hogy a bizottság több­ségének a bankvitában kifejett nézetei szerint nem a 80 milliós adósság, hanem a valuta rendezetlen­sége képezi az önálló bank felállításának akadá­lyát s e nehézség 10 év múlva is fenáll. Nagyon lealázó hazánkra nézve az, hogy még milliókat fizessünk azért, hogy hazánkban nyereséges üzletet fog folytatni. A bank nyereményeinek reánk eső részéből 10 év alatt alig valami fog törlesztetni, s 10 év múlva fenn leend még csaknem az egész huszonnégy millió megterheltetésü­nk. • Akkor, midőn Ausztriára nézve oly előnyös felté­telek alatt köttetik meg a kiegyezés, lehet-e a legcsekélyebb alapja is azon követelésnek, hogy még ily nagy sarczot fizessünk reá. Az önálló bank felállítása nehéz lett volna s lettek volna át­meneti nehézségei, de francziális szempontból, nagy megterheltetést semmi körülmény közt nem okozott volna. Wah­rmann megjegyzi, hogy nem a bank­nak fizetünk azért, hogy nálunk helyezzen el 50 millió frtot, hanem Ausztriának a békés egyesség fentartásáért. A valuta helyreállításának hiányát soha sem tekintette az önálló bank feltétlen aka­dályának s most is azon nézetben van, hogy ha hitel s egyéb viszonyaink javulni fognak, a valuta helyreállíthatása nélkül is felállítható lesz az önálló bank. A bizottság többsége a törvényjavaslatot átalánosságban és részleteiben elfogadta s jelenté­sének előterjesztésével Márkus Istvánt bízta meg. A quótabizottságnak a 80 milliós bankadós­ságra vonatkozó jelentése e határozat következté­ben egyszerűen tudomásul vétetett. Tárgyalás alá vétetvén ezután a főrendi­háznak a bank­javaslatra vonatkozó módosítá­sai, Wahrmann előadó kérdi, vájjon e módosí­tások azok e, melyekben a két kormány megegye­zett, vajjon a Lajthán túl ugyanazon módosítások történtek-e ? Széli miniszter kijelenti, hogy e módosítá­­sok a két kormány megállapodásait képezik, ugyan azok a Lajthán túl is megtörténtek, úgy hogy azok elfogadásával a két bank statútum egészen azonos tartalmú teend. Kéri a bizottságot, hogy újabb nehézségek elkerülése czéljából fogadja el e módosításokat. A bizottság többsége rövid vita után hozzá­járulván valamennyi módosításh­oz, az ülés vé­get ért. Anglia követelései.­­ Az orosz engedményekkel szemben az ango­­l lak a következő feltételeket tették : 1. Az egész san-stefanói szerződés előterj­esz­­­­tése a congressus elé. 2. A nagy­hatalmakon kivül a congressusra hivandók azon államok is, melyek­nek kifogásaik vannak a san-stefanói szerződés el­len, mint Görögország és Románia. 3. Tö­rökország is a congressusra hivandó. 4. Oroszor­szág még a congressus összeülte előtt tartozik ki­jelenteni, hogy az általa tervezett Új-Bulgária határaihoz, a­mennyiben azok Keletre és Délre terjednek s görög elemet vonnak be Bulgá­riába, nem ragaszkodik, hanem belenyugszik, hogy a congressus állapítsa meg a határokat. 5. Az orosz occupátió Bulgáriában meg­­szüntettetik; egy kisebb állam csapatai őrködnek a rend fentartása fölött Bulgáriában, míg megválasz­­tatik a bolgár fejedelem, ki aztán végleg átveszi Bulgária kormányzatát. 6. Az orosz hadi kárpótlás felényire szállittatik le ázsiai területtel, mely a bol­gár tributummal törlesztetik a porta által. 7. Mon­tenegró és Szerbia határait a congressus állapítja meg. 8. Mihelyt Oroszország e pontokat jegyző­könyvileg elfogadja, az orosz csapatok visszavonul­nak Drinápolyig, a britt hajóhad pedig a Besika­­öbölbe. Ezek ellenében az orosz részről czélba vett intézkedések a következők: A czár beleegyezett, hogy a bolgár kor­mányzók mellé adott tanácskozó testületek dele­gátusokat küldhessen­ kik július közepe táján Filip­­popolba, vagy Tirnovába. Ezen delegátusokból alakult 350—400 főnyi gyűlés választási törvényt fognak kidolgozni a­­ jövendő bolgár képviseletre nézve. Addig minden kormányzónak orosznak kell lenni s csak alkormányzók lehetnek bolgárok. To­vábbá elrendeltetett Pétervárról 15 ezer bolgár ujoncz besorozása, kiket orosz tisztek fognak be­gyakoroltatni. Elrendeltetett az is, hogy úgy a papi, mint katonai pályára készülő bolgár fiatal­ságnak orosz tanintézetekben kell tanulnia.­­ A bolgár fejedelem megválasztása csak két év múlva, az­ or­osz occupátió végével fog megtörténhetni. — A képviselőh­áz bankügyi bizottságában. — A képviselőház bankügyi bizott­sága mai ülésében tárgyalás alá vette a 80 mil­liós bankadóság iránti egyezményről szóló javas­latot. Helly azok után, a­mik elmondattak már e bizottságban a jelen kérdés fölött akkor, midőn sok­kal enyhébb alakban feküdt a bizottság előtt, szóló szükségesnek tartja a bővebb nyilatkozást, fentartva nézeteinek a házban leendő kifejtését, nem fogadja el a javaslatot. Ókorin a maga és jelenlevő elvtársai ne­vében kijelenti, hogy nézetek szerint ezen adóság se jog, se méltányosság szerint nem illet bennün­ket, ezt egyszerűen egy 24 millió mi­sarcznak tekintik,s e sarcz elfogadását oly képtelenségnek tartják, a melyet megtámadni sem szükséges. — Szóló elégnek tartja ezúttal annak kifejezését, hogy a tvjavaslatot nem fogadja el. Széli miniszter: A kormánynak soha nem jutott eszébe állítani, s nem állítja ma sem, hogy ez adóssággal tartozunk. De a másik fél bona fide állítja az ellenkezőt, s a quota bizottságnak sem sikerült meggyő­zni őket ez álláspont tarthatlansá­­gáról. Szólt azok részéről, kik a kiegyezést nem fogadják el, egészen logikusnak tekinti, hogy a kiegyezés­­ ezen appendixéhez sem járulnak. De azok, a­kik a kiegyezés elfogadására hajlandók, miután az más módon absolute nem finalizálható, más állásponton állanak. Oly modalitással állapíttat­ván meg e kérdés megoldása, a­mely igen tűrhető pénzügyi megterheltetéssel jár s közvetlen újabb áldozatot nem igényel, szóló mint a kiegyezés ke­resztülvitelének feltételét elfogadásra ajánlja e ja­vaslatot. Palk nem hozza ez ügyet kapcsolatba a ki­egyezési kérdéssel, a mint hogy kezdettől fogva sem volt barája annak, hogy különböző természetű kérdések összekapcsoltattak s compensatió tárgyává tétették. A bánatot azonban csakhamar lelkesedés vál­totta fel. — Éljen a köztársaság, hangzott a tor­laszokról, és a katonák orgyilkolására sortüzzel válaszolt. A harcz kezdetét vette. Az államcsíny részé­ről az erőszak harcza, a köztársaság részéről két­ségbeesett küzdelem. A katonák utálatos, hideg elhatározásnak és vad engedelmesség, túlnyomó szám, kitűnő fegyverzet, töltényekkel színig meg­rakott töltény tartó. A népnek ellenben nem volt tölténye, s hozzájárult a rendetlenség, kimerült­ség fegyelmetlenség, főnökük a felháborodás­­ volt. Dussoules beszéde alatt 15 gránátosnak, Pi­­trois altiszt vezetése mellett sikerült a sötétben, a házfalak mellett előre hajolni és észrevétlenül a torlasz közelében állást foglalni. Ezek most egyszerre szuronyszegezve előre rohantak és ké­születeket tettek a torlasz megmászására. Sortűz fogadta őket. Néhányan elbuktak, a többi meg­hátrált. Jeannin zászlóalj parancsnok erre felki­áltott: — Végezzünk velük. — Erre a zászlóalj, mely a Mauconseil utczát megszállva tartotta, szá­zadonként sorakozva, feltüzött szuron­nyal a tor­lasz ellen indul. E négy század hömpölygő vizár­­hoz hasonlított, mely felülről rohan lefelé, és pusztulással fenyeget. Ennek láttára a torlaszon beállították a tüzelést. — Czélozzatok, de ne lőjjetek, mondá Sarre, várjátok a parancsszót. Mindegyik vállához szorította a puskát, és lövésre készen várakozott. Mihelyt a zászlóalj teljesen kivonult a Mau­­conseil torlaszok közül, gyorsan csatárlánczot ké­pezett, és rohamléptekben közeledett. A közeledő katonák léptei viszhangoztak az utczában. — Mondjad csak, Charpentier, kérdé Sarre, neked jó szemed van, vannak-e már félúton? ■— Igen, válaszolt emez. — Tüzelj! kiáltá Sarre. A torlasz tüzet adott. Az egész utczát füstgomoly borította el. Több katona elesett. Hallani lehetett a sebesültek jajga­tását. A zászlóalj, melyet e golyózápor meginga­tott, megállt és szinte sortüzet adott. A felkelők közöl heten vagy nyolc­an, kiket az alacsony ,tors­iasz nem fedezett kellőleg, megsebesültek. Hárman halva maradtak. Egyik harczos Sarre és Charpen­­tier közt jajgatva bukott a földre, hasba találta a golyó. — Gyorsan­ az ideiglenes kórházba ! mondá Sarre. — Melyikbe ? — A Cadran utcába! Sarre és Charpentier a sebesültet fejénél és lábainál fogva a torlasz nyílásán keresztül a Ca­dran utczába szállították. Ezalatt a tüzelés foly­vást tartott. Az utcza tele volt füsttel, a golyók jobbra-balra fütyültek, néha felhangzott a parancs­nokok szava, a sebesültek jajgatása, a sötétségben időközönként felvillan egy lövés fénye.­­ Előre­­hangzott egyszerre a katonák so­raiban, és a zászlóalj a torlaszra vetette magát. A­mi ezután következett, az iszonyú volt. Az egyik oldalról négyszázan, a másik oldalról ötve­­nen elkeseredett kézi tusába keveredtek. Gallérok­nál, torkon, arczuknál, hajuknál fogva ragadták meg egymást. A torlasz nem rendelkezett egyet­len töltéssel sem, de megmaradt a kétségbeesés. Egyik munkás, kit keresztül szúrtak, kirántotta hasából a szuronyt, és ledöfött egy katonát vele. A sötétben fogaikkal marc­angolták egymást. Mintha bekötött szemmel gyilkoltak volna. A torlasz két percznél nem tarthatta magát tovább. Több helyen az nagyon is alacsony volt. Nem is kellett fel­mászni reá, mert át lehetett lépni. Annál hősie­sebb volt. Egyike azoknak, kik túlélték ezen ese­ményeket, utólag e sorok írójának azon megjegy­zést téve : — A torlasz roszul védte magát, de az emberek szépen haltak meg. Mindez azon idő alatt ment végbe, míg Sarre és Charpentier a sebesültet a Cadran utczába vit­ték. Miután a sebesültet bekötözték, visszatérőben voltak a torlaszhoz. Már majdnem oda értek, mi­dőn valaki nevökön szólította. A­mint visszafor­dultak, harczosaik egyikével álltak szemben, ki­haldokolva a falhoz támaszkodott. Kezét mellére szorította, melyet golyó fúrt át. Alig hallható han­gon mondá nekik: — A torlaszt bevették! Meneküljenek ! — Nem, válaszolt Sarre, még van egy töl­tényem ! Visszatért a torlaszra, ki­lőtte puskáját és­­ távozott. A bevett torlasz belsejénél iszonyúbbat képzelni sem lehet. A köztársaságiak a túlnyomó szám ellen már nem is védték magukat. — Nem kell foglyokat csinálni ! mondák a tisztek. A katonák megölték azokat, kik még épek voltak, és a sebesülteknek megadták a kegyelem­döfést. Sokan emelt fővel várták a halált. Hal­doklók fölemelkedtek, és kiásták : — Éljen a köztársaság. A katonák a halot­tak arczát csizmáikkal taposták szét, hogy ne le­hessen reájuk ismerni. Ott feküdt a torlasz mö­gött, a halottak közepette, az utcza sorában Car­­pentier, a X. kerület választmányának küldötte, kinek mellét két golyó fúrta át.­­ A katonák a bormérésből égő gyertyát hoztak ki, és azt a köve­zetre helyezték. A katonák bőszek voltak, mintha boszút akartak volna állni. De kin ? Paturel nevű munkás 3 lövést és 10 szuronyszúrást, négyet a fejébe kapott. Azt hitték, meghalt, és nem bán­tották tovább. Megmotozták. Volt nála 10 franc, azt elvették tőle. Csak hat nap múlva halt meg, és maradt annyi ideje, hogy e részleteket elbeszél­hette. Megjegyzendő, hogy Paturel neve nem for­dul elő azon névsorban, melyet Bonaparta úr a legyilkoltakról közzétenni szíveskedett. Hatvan köztársasági védte e torlaszt és negyvenhatot meg­öltek közülök. Reggel még önakaratukból jöttek ide, büszkék voltak, hogy harczolhatnak, és meg­halhatnak a hazáért. Éjfélkor mindennek vége volt. Az éj folyamán 9 bullát a hospices, és harminczhetet a Montmartre temetőbe szállítottak el, Jeanty Sarre Charpentier és egy harmadik is­meretlen társaságában szerencsésen megmenekült. A házek mellett egész a Lonnion térig eljutottak. A vasrács, mely ez átjárót éjjelenként elzárja, nincs oly magas mint a kapu. Ők tehát kitéve magu­kat azon veszélynek, hogy az éles vasrácsokon megsebesülnek, felmásztak annak tetejére. Sarre ment legelől; midőn már fölérkezett, a vasrács egyik kiálló hegye eltépte nadrágját, és lábát oly annyira megsebezte, hogy fővel lefelé a kövezetre bukott. Szerencsére csak elkábult az ütés folytán Ezzel mindhárman felmásztak és a másik oldalon leereszkedtek. (Folytatása következik.) I. A képviselőh­áz mai ülésében folytatta s befejezte a quota-törvényjavaslat tárgya­lását. Pártunk álláspontjának a mai ülés­ben képviselői voltak Orbán Balázs, O­s­i­f­y István és Ragályi Nándor. A kormány párthívei nem titkolhatták el örömmosolyukat, hogy ezen fontos kiegye­zési törvényjavaslat is oly „szerencsésen“ letárgyaltatok. Ők méltán mosolyoghat­nak, az ország pedig sírhat. II. A képviselőh­áz Ülése május 32-ikén. Elnök: Ghyczy Kálmán. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán, Széll Kálmán, Perczel Béla, Péchy Ta­más, Trefort Ágoston, Szende Béla, Bedekovis Kálmán. Elnök: bemutatja Fehér megye feliratát az orosz szövetség ellen, az angol szövetség mel­lett és Románia területi épségének megóvása iránt Udvarhelymegye feliratát a san-stefanói béke ellen és az angol véd- és dac­szövetség mel­lett Baranya megye két feliratát a san-ste­fanói béke és az orosz hatalom terjeszkedése el­len: az a­r­a­d­i kereskedelmi és iparkamra kérvé­nyét a bélyeg- és illetékszabályok módosítása iránt. B­á­r­t­f­a szabad kir. város kérvényét a Szt.-Egyedről nevezett egyháznak szakértők által megvizsgáltatása és a vallásalapból való helyreál­lítása tárgyában. — A kérvényi bizottsághoz uta­­sittatnak ! Orbán Balázs nem fogadja el a törvényja­vaslatot. (Beszédére legközelebb visszatérünk.) Ostfy István: Midőn az 1867-ben a hibás kiegyezés alkalmával a képviselőház többsége a jogfeladás ösvényére lépett, Magyarország önálló­ságáról és függetlenségéről lemondott, megalkotta a delegatiót, a­mely a képviselőház jogainak bi­torlója, egy foszlány, a­melyekbe a reactió kapasz­kodik, hogy a közösügyes méreggel telt poharat a magyar nemzettel kiürítéssé, egy palást, a mely­­lyel a kormány sok káros kiadásokat takargat. A delegatió a 67-iki kiegyezés egyik átkos tövise; káros intézmény, a­mely által a nemzet önren­delkezési, alkotmányos joga csonkíttatik; káros in­tézmény, mert 10 év óta, dac­ára annak, hogy több milliókba került, semmi üdvös vívmányt fel­mutatni nem­ tud. Elvi álláspontjánál fogva a kö­zösügyes quotát meg nem szavazhatja, de ha­bár a szabadelvű­ párt álláspontján állana, még akkor sem fogadhatná el az indítványozott quotát, mert ez túl­megy Magyarország viszonylagos adó­képességén, indokolatlanul súlyos terheket ró a ha­zára. Bűnt követne el, ha idegenek érdekében csupa lojalitásból minden kárpótlás reménye nél­kül a nemzetet szegényíte­né. A közösügyes alapon sem az osztrák tartományokat, sem Magyaror­szágot teljes alkotmányossággal kormányozni nem lehet, e két fél között örökös súrlódás fo­lyik, ezen állításának bebizonyítására idéz pénzügyminiszter és az előadó beszédeiből. B­á­n­­a­hidy, ki a közösügyes kereten belül ellen­­zékeskedik, azon kérdést veti fel, hogy mikor lesz vége a nemzetet tönkretevő áldozatoknak. Erre a kérdésre szóló azzal felel meg, hogy a nagy áldoza­toknak akkor lesz vége, ha a nemzet öntudatra ébred és megszünteti a közös ügyet. Szilárd meg­győződése szerint bár­mely pártból alakuljon kor­mány, önállóság, függetlenség nélkül, Magyaror­szág virágzó és a nemzet megelégedett, boldog soha sem lehet. Ezért a beterjesztett törvényja­vaslatot nem fogadja el. (Élénk helyeslés a bal­oldalon.) Simonyi Lajos b. két oly állam között, minő e monarchia két fele, azt hiszi, mindig a méltá­nyosságnak kell dönteni. Ha tekintetbe veszi Ma­gyarország jelenlegi helyzetét s azt összehasonlitja azon idővel, midőn a quota először megállapitta­­tott, kétségtelennek tartja, hogy Magyarország ha­­z 5 átlőtt. Tekintve azonban azt, hogy Ausztria köz­­gazdasági helyzete is rosszabb lett, megnyugszik a quota bizottság­ által kiszámított 29%-ban, ma­gasabb quotát is­ szívesen elfogadna, ha Magyar­­ország kedvező és igényeinek megfelelő vámszer­ződést köthetne és a fogyasztási adóknál nem ká­rosodnék. Ily körülmények között a különvéle­ményt pártolja. (Helyeslés a középen — haba­rék párt.) Ráth Károly nem fogadja el a pénzügyi bi­zottság javaslatát, mely nézete szerint terheli az országot. A­ külön vélemény mellett szól. (Helyes­lés a középen.) Kerkapolyi Károly ; Elfogadja a 29%-ot; nem örül annak,, hogy az ország csak , ennyit bír fizetni, mert ez sajnos. De másfelől hangsúlyozza azt, hogy ha tekintetbe vétetik, mily árt fizet Ma­gyarország, az által Ausztriának, hogy kizárólagos piac­ot ad neki, s mily viszonszolgálatot kap ezért Ausztriától, kétségtelennek tartja, hogy a mi hoz­zájárulási arányunk Ausztriával legalább­is paritá­sos. Ajánlja a különvélemény elfogadását. (Helyes­lés a középen.). Ragályi Nándor nem fogadja el a törvény­­javaslatot. Beszéde folyamában megemlékezik ar­ról, hogy a mi előadóink mindig az osztrák érde­keket védik, hollott arra nem volt eset, hogy a reichsrath valamely előadója a magyar érdekekért szállt volna síkra. Elnök a vitát, minthogy szólásra senki sem jelentkezett, bezártnak nyilvánítja. Helfy Ignácz hivatkozik a pénzügyminiszter azon nyilatkozatára, melyet a vita folyamában tett, hogy még a vita bezárása előtt fog szólalni, kéri az elnököt, hogy a tanácskozást ne zárja be. Elnök kijelenti, hogy a házszabályok értelmé­ben kötelessége volt a vitát bezárni, mert szólásra senki sem jelentkezett, Széll Kálmán pénzügyminiszter szívesen elál­­lana attól, hogy utána más ne szólhasson, de prin­­cipiális jelentőséget tulajdonít e kérdésnek most az elnök nyilatkozata után. Egyébként igaz, hogy meg­­ígérte, h­ogy fog még egyszer e kérdésről szólani a vita bezárása előtt, de azt nem értette ez alatt, hogy minden körülmény között ekkor fog szólani. Különben csupán a felhozott érvekre reflectál s új szempontokat nem fog felhozni. Erre pedig azt hiszi, a miniszternek joga van. Ezután áttér az egyes szónokok beszédeire újból ajánlva a tjavaslat elfogadását. A szavazásnál a ház többsége a törvényja­vaslatot általánosságban elfogadta. A részletes tárgyalásnál Lukács Béla az 1 §-hoz azon módosítást nyújtja be, hogy 30:70 helyett 29:71 tétessék. Kerkápolyi Károly pár­tolja, Széli pénzügyminiszter ellenzi e módosítást; a ház többsége mellőzi azt. Bánhidy Béla báró indítványozza, hogy a restitutio kérdése külön törvényben szabályoztas­­sék. Széll pénzügyminiszter felszólalása után a ház többsége az indítványt elveti. Szé­l Kálmán pénzügyminiszter hosszas sty­­láris módosításokat nyújt be. Apponyi Albert és Szilágyi Dezső utalva arra, hogy a ház tagjainak nagy része megsértette e módosításokat, előbb azo­kat a pénzügyi bizottsághoz kívánják utasítani, hogy a ház tagjainak idejük legyen meggyőződni a fe­lől, hogy csakugyan pusztán szövegezési módosí­tások e azok. Tisza Kálmán ellenzi a pénzügyi bizottsághoz való utasítást.­ Szél­ pénzügyminisz­ter, hogy bebizonyítsa, hogy csakugyan styláris módosításokat nyújtott be, visszavonja azokat. A törvényjavaslat változatlanul elfogadtatik. Tisza Kálmán miniszterelnök jelenti, hogy a holnapi ülésben fog válaszolni a keleti kérdésben hozzá intézett interpellátiókra. Ezután a ház Trefort miniszternek többsége tudomásul veszi múltkori válaszát Tar­­nóczy Gusztáv interpellátiójára. Következnek az interpellátiók. Madarász Jenő interpellácziója a közmunka- és közlekedési ministerhez igy hangzik: Múlt 1877-ik évben Csongrád megyében a Szegvár és Mindszent községek határában fekvő alsó Kurcza réten egyjegyűit belvizeknek, az úgy­nevezett „picsó-éren“ a kurcza meder felé irányuló szabad lefolyása, a „bökény-mindszenti Tisza sza­bályozó társulata által a picsó ér torkolatánál lé­tesített gáttal megakadályoztatott, s a feltorlódott nagymennyiségű belvíz az alsó kurcza réti birto­kosok vetéseire szorittatván, kiszámithatlan károkat okozott. Az 1874. évi XI. t.-cz. 2-ik szakasza értel­mében, a belvizeknek természetes, szabad lefolyá­sát akadályozó műveleteket emelni, úgy egyesek­nek, mint tálaljatoknak tiltva lévén, — sőt az 1874. évi 39-ik t. er. 23. §-a azt rendelvén, hogy a vizszabályozó társulatok arról, hogy a belvizek­nek lefolyása munkálataik által ne akadályoztas­sák és azok számára ugyanannyi és oly biztos le­folyás biztosittassék, mint a mennyi és minő a sza­bályozás előtt volt, mindenesetre gondoskodni tar­toznak ; — a károsított alsó kurcza réti birtoko­sok az említett gát eltávolítása iránt az alispán­hoz folyamodtak. A megtartott helyszíni szemle és tárgyalás alkalmával a folyamodás jogos és törvényes volta a megyei főjegyző mint kiküldött alispán által megállapíttatván 9/877. szám alatti határozattal, a panasztott gát elhárítása elrendeltetett. Tekintve azonban azt, hogy a társulati védgát ezáltal szak­értők véleménye szerint veszélyeztetve lett volna, az említett határozat végrehajtása az árvízveszély elmúltáig elhalasztatott. A közmunka- és közlekedési minisztérium az ügyet másodfokúlag bírálat alá vévén, 1878. ja­nuár 19-én 12512—1878 sz. a. kelt intézményé­vel az első fokú határozatot jóváhagyta, egyszers­mind azonban kimondotta, hogy ezen rendellenes állapotot jövőben fenntartani, még a védtöltések biztosítása czéljából sem lehet. Daczára azonban e határozatoknak, s a tör­vény világos rendeletének — a „bökény —■ [UNK] mind­szenti Tisza szabályozó társulat által az előbb emlitett picsó — fok e folyó évben ismét eltölte­tett; s igy az alsó kurcza réti belvizek ismét az ottani birtokokra visszaszorittattak. Az illető károsultak ismételve folyamodtak több hónap óta az alispáni hivatalhoz, az ismételt törvényszegés megtorlása, és a törvény által til­tott gát eltávolítása végett, de hasztalanul, mert az alispán semmi választ sem adva, károsodásuk részese lett. Meggyőződvén érdekeltek azon sajnos tény­ről, hogy az alispántól hijába várják törvényes kötelessége teljesítését; — egyik érdektárs — Schlesinger Judit, közvetlenül a közmunka és köz­lekedési minister urnál emelt panaszt e miatt, minek következése az jön, h­ogy a minister úr he­tekkel ezelőtt meghagyta az alispánnak, hogy a törvényellenesen emelt picsó foki gátat azonnal el­távolítássá. Mindezek következtében kérdem tehát a t. minister urat: 4. Van-e tudomása a felől, hogy az illető al­ispán ignorálja azon miniszteri rendeletet, s máig sem tett eleget a törvény s az ennek foganatosí­tását meghagyó miniszteri rendeletnek? 2. talál tudomást Hajlandó-e a miniszter úr ez iránt hova­szerezni, s intézkedni egyrészt, hogy azonnal haladéktalanul teljesítse az alispán a törvény s a törvényes miniszteri rendelet által meghagyott kötelességét a jelölt gátnak azonnali­­ eltávolítását ? 3) hajlandó-e miniszter úr intézkedni egy­úttal, hogy ezen súlyos kötelesség mulasztással párosult vakmerő visszaélés, az alispán ellen — mint a­ki a minisztérium kegyes jó­voltából a ne­vezett társulat ügyeinek vezetésére kormánybizto­sul van kinevezve — megejtendő fegyelmi eljárás utján megtoroltassék. Dániel Ernő a következő interpellációt intézi a közmunka- és közlekedési miniszterhez a ke­leti kereskedést közvetítő vasutak kiépítése tár­gyában : Tekintve, hogy a keleti bonyodalmak bevég­zésével a kormány elodázhatlan feladatai közé tar­tozik vasúthálózatunkat a szomszéd Szerbián át a bolgár- és törökországi vasúthálózattal kapcsolatba hozni és ezáltal a keleti kereskedést hazánkra nézve biztosítani; tekintve továbbá, hogy ezen kapcsolat gyors eszközlése annál inkább sürgős, minthogy a Laj­­tán­ túl­ tervezett Bécs-Novi vasútvonal további ki­építése a keleti kereskedést hazánktól elvonná és igy hazánkat kimondhatlanul károsítaná; tekintve végre, hogy ezen vasút irányának kijelölése alkalmával Torontál vármegye déli ré­szeinek érdekei sem közgazdászat, sem politikai szempontból figyelmen kivül nem hagyhatók, kü­lönösen mióta a volt végvidék visszakebeleztetett, melynek zöme Torontál vármegyéhez csatoltatott, kérdem ,az igen­t. közmunka és közlekedési mi­niszter­ urat : 1., Szándékozik-e a keleti kereskedést közve­títő vasút kiépítésére nézve a háznak mielőbb elő­terjesztést tenni? 2) Ha igen, fog-e e czélból a kikinda-pan­­csova-b­elgrádi vasútvonalra tekintettel lenni, mely pályájának rövidsége mellett leggyorsabban épül­het ki és melynek kiépítésére már eddig is oly ajánlatok tétettek, melyek az államnak semmiféle­­ áldozatát sem vennék igénybe? és 3) ha magasabb állami érdekek szempontjá­ból a másik pontban említett irányban a csatla­kozást engedélyezhetnek nem tartaná, fog-e oly törvényhozási intézkedést kezdeményezni, hogy az államnak igen fontos nemzetgazdászati és politikai érdekei Torontál megye déli részé­ben építendő másodrangu vasutak által kielégittes­­senek ? Ülés vége 2 órakor. ÚJDONSÁGOK, —­ Személyi hírek. Klotild főher­­­czegnő tegnap este Bécsből, Szög­y­én­y-M­a­­r­i­ch László Székesfehérvárról, b. Fiáth Ferencz Veszprémből a fővárosba érkeztek. Majláth György országbíró pedig tegnap este Bécsbe ment. — Delbrück német miniszter, a német birodalmi kanczelláriai hivatal volt elnöke Bécs­­ből tegnap este nejével együtt Budapestre érkezett s a „Grand Hotel Hungáriában“ szállott meg. — A volt p­oro­sz államminister Del­brück, ki tegnap nejével Budapestre érkezett és a Hungáriába szállt, ma délben jelen volt a kép­viselőház karzatán a quota törvényjavaslat fölötti vitánál. Wacker-Gotter báró főkonsul és Wodianer Béla konsul társaságában nagy ér­dekkel kisérte az ülés végéig a vitát s behatóan tu­dakozódván az itteni tanácskozási mód után. A nagy államférfiú Budapesten marad 2—3 napig, hogy a főváros nevezeteségeit megtekintse. — Udvari ebéd a szultánnál. Folyó hó 15-én Zichy gr. osztrák-magyar nagykövetet az a kitüntetés érte, hogy a szultán az ő tisztele­tére rendezett udvari ebédre meghívta, mely meg­tiszteltetés még ritka halandót ért. A 22 terítékű asztalhoz hivatalosak voltak Z­i­c­h­y­n kivül még Herbert br. és K­o­s j­e­k követségi tanácsosok. Azonkívül az összes miniszterek, a két gliazi, Ozmán és Moubktár pasák, úgyszintén több magasrendű udvarbeli vett részt. A meghívott vendégek közvetlenül megérkezésük után a csá­szári palota egy földszinti termébe vezetettek, hol Said pasa palotamarsai és az udvari tol­mács fogadták őket, s a hol török szokás szerint különféle étvágygerjesztő szeszes italok s nya­lánkságok hordattak körül. Nem sokára rá megje­lent a szertartásmester, jelentve a nagykövetnek, hogy a szultán egyedül kívánja őt látni. Zichy gróf erre a terembe ment a szultánhoz s vagy tiz perczig időzött itt, hol a külügyminiszteren kivül, ki a tolmácsszerepet vitte, senki más nem volt je­len. Ezután az ebédhez indultak. Időközben az összes többi vendég az étterem előtti szobában sorfalat képezve sorakozott, mely közt a szultán s a nagykövet haladt az étterembe, hol európai ízlés szerint díszített, gazdag ezüstteritéka asztal állt. A többi rendezés is, úgyszintén a konyha, pincze egé­szen megfelelt egy fényes európai udvari ebéd kel­lékeinek. Az ebéd alatt, mely vagy másfél órát tartott, a mellékteremben a szultán kitűnő zene­kara török s egyéb darabokat játszott s emelte az elégedett vendégek hangulatát. Ebéd végeztével a szultán Zichy gróffal más terembe ment, hogy ott cerclet tartson, a­melyben azonban az említett két követségi tanácsoson kivül csak néhány a meg­hívott méltóságoknak­ volt hivatalos, kiknek a fen­­forgó politikai beszélgetésben hasznát vehették. E társalgás még két óra hosszat tartott, s mikor a nagykövet a szultántól búcsúzott, már éjfél felé járt az idő. — Az országházra nézve a tegnapi esti és mai reggeli lapokban megjelent közlemé­nyekre vonatkozólag, illetékes helyről azon érte­sítést vettük, hogy a képviselőház elnöke a kép­viselőház gazdasági bizottságával egyetértve, s a­mint magában értetődik, a képviselőház jóváha­gyásának fentartásával a fővárosi hatósághoz a polgármester által azon megkeresést intézte, hogy az országházra, illetőleg annak telkére nézve a képviselőház s Pest városa között kötött s már lejárt szerződés újabb tíz évre, vagy a mennyi­ben más országház korábban építtetnék, addig meghosszabbítás sékt s ezt kívánta a f. hó 21-én magához kért több képviselőnek tudomására hozni. — A magyar „csárda“ a párisi vi­lágkiállításon. dekes sorokat küldi: Levelezőnk a következő év­Ha a sok nézésben és a tárgyhalmaz egyenkinti tanulmányozásában kifá­radtunk, rendesen a „csárdába“ szoktunk betérni,

Next