Egyetértés, 1878. május (12. évfolyam, 120-150. szám)

1878-05-28 / 147. szám

N XII. évfolyam. Budapest 147. szám. Kedd, 1878. május 28. ——■—— mmmam­ m—— <1.1 '—■ [UNK] [UNK] [UNK]»■ ■ .......... n­ i> . — ..... ... sJSSSieSŰtt^íaSSe.' ------------ ■ ■ +------------------------------, . n Előfizetési díj: ________________________________ ___ _________ ___ ____________J/f__________ ___ Szerkesztői Iroda: Vidékre PORtioj^r helyben hizbo* PPIWT ^86^ M WSSHBä —BBMMi MgB S " Bí/^Sf, /K hlmzö-UtCZB l SZ. Effévíz :::...... 18:- B_ \# I 8_ 8 J­H 8_ tt. h ° vf r'äp ^1'eu,;/éözét/;e‘5. a­ nde“ egyedévre..............................6.- km Hl lemi |Í |rm tAgang^ H McnEm közlemény küldendő.­­ A küldemények Egy hóra..................................1.80 ■ [UNK] [UNK] [UNK] Hj H8HH| ^Hr­mH Hj fetmi ^KáK^aa^m. raj BbPBIHI csak bérmentesen fogadtatnak el. Egy szám 6 krajczár. ",‘J ® Ä JB BH Hs 8mBB 2 d Kéziratok csak rendkívüli esetben kfil-H­irdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­ Bnuna ^kagPSi­EB ^gm»g­ ^ Hj « MB KggKgjBKHMH szeri hirdetése 12 br., többször lu kr. ■HHHHEfl­ H­Ifel ^ms. mi ■HBBmHHHIÍ Kiadó hivatal: l­aB3oLe.edÍÍ minden hírdetésér‘ kÜ­ . Budapest, IV. himse-utcsa 1. se. Nyilttér: Öt hasábos sor S0 krajczár. POLITIKAI ES KÖZGAZDASAGI NAPILAP, ^.*-a A kortes zsibaj. Habok jönnek, habok mennek, egy­mást nyaldosva, egymás után szakadva meg zátonyok homokján, szirtek akadályán. Hanem azért a tenger tenger marad és zá­tonyok homokja csigakövületek szírije da­czára tör előre. Zátony és szikla gyanánt emelkedik a magyar néptenger csöndes óczeánjában ama rendszer, melyen a legbecsesebb kin­csekkel megrakott hajók sülyednek a fe­nékre. E zátonyok sekélyes iszapvizében ólálkodnak a hajóvesztők; e sziklák men­tén lappangnak a tenger prédaleső ször­nyei. Mennyi küzdelem vész kárba, mennyi emberélet semmisül meg e zátonyokon és szirteken, hanem azért a magyar nemzet magyar nemzet marad, s az eszméinek és érdekeinek gazdag bizományát rejtő kisded csolnak rendíthetlen evezőivel megy és hatol előre. A magyar néptenger lassú árja salak­zátonyt hordhat össze ismét és ismét; a tenger alján termő csigavilágból szirtaka­­dályok képződhetnek újra meg újra: csak egy friss életerős áramlat, s a­mit össze­hordott selejtességből, a­mi képződött cse­­nevész állatok egymásra hullásából, el­söpri a földagadt és megtisztult tenger. Április 13-án rakódott le a magyar nemzet politikai tóéletének medrében az új párt, új programmjának iszapállománya és csigakövülete, hogy ugyanazon törvé­nyek szerint, a­melyek tíz év óta alapjá­ban poshadttá tették a társadalom vizét, a mászó állatok sokadalmával népesítek be felölről lefelé rétegzetét, kúszó növé­nyek hálózatában tartották fogva a kor­­mánylapátokat, s megfenekeltették a jo­gainkkal, szabadságunkkal, igazainkkal evező hajót, ugyanazon törvények szerint akas­szák meg a kibontakozást előre és lehetetlenné tegyék a haladást az állami függetlenség révébe. Nem ez volt az első lerakodás, nem ez volt az első képződés. Kiválás volt az csak és uj lerakodás, uj képződés az iszap és csiga óriás ama uralkodó és elhatalma­sodó rétegzeteiből, melyeket a gazdasági önállás felé lüktető lecsapkodott hazafiság s a keleti kérdésben támadt reményár. Nincs benne köszönet! Régi elemek megifjulás, régi program , felfrissülés nél­kül. Olvassuk a programm, mely közös vámterületével, kielégítő bankmegoldásá­val, dupla hadseregével, közös kiadásai­val, az „óriás“ fusió programmjától, sem­mit, de semmit nem különbözik. Minek is különböznék ? A naptár a bolygók ez idei járásáról és láthatóságáról április havára úgyis följegyzi, hogy „Mer­kur, mint esti csillag a kosban tűnik fel.“ Épen Merkur járásának idején tűnt fel a kos „kormányképes“ jegyében, mint ha­zánk alkonyának esti csillaga az uj párt­bolygó. Tárczalkusz politikának, mely sá­tort üt a piaczon, az istene Merkur, az az elve szédelgés, programmja csalás, rá­beszélése ámítás, az eszköze reclam. Nézzünk szemébe a humbugnak. Lás­suk a nagyhangú reclamot. Mert humbug ám itt minden­­ legnagyobb humbug maga a reclam. Vádolni Tiszát, hogy „szegre akasztotta elveit,“ fejéhez verni, hogy „megszegte ünnepélyes ígéreteit“, jog, melylyel oly elvkufárral szemben élni kötelesség. És ha van joga most szemére lob­­bantatii valakinek, bizonyára legtöbb jo­guk van, a­kik jóhiszeműleg állottak tá­borába, hogy megkerülve döntsék le Jeri­cho falait. De váljon az erkölcs és lelkiismeret tiszta elveivel összefér-e, hogy a „megsze­gett ünnepélyes ígéretek“ és „cserben ha­gyott elvek“ hályogmetsző tapasztalatai után, a szerencsétlenségek és csapások bűnrészesei kiáltság a „feszítsd meg“ jel­szót, a­mikor a jóhiszemű bűnrészességet, most azzal a részhiszemű bűnrészességgel tetézik, hogy az erkölcsileg és anyagilag bukott zászló foszlányait, mint valami drága ereklyét hordozzák s tizenkét hieroglyph­­den körül az ország választói előtt. Vagy igaz, hogy azért követték Ti­szát a fusióba, mert hitték, hogy a trójai fa­ló história ismétlődni fog s Machiavelli árnyéka a Parlamentarismus egyenes ös­vényein a furfangot, h­itszegést és erősza­kot döntő tényezővé teszi ama elvek ke­resztülvitelére, vagy nem hitték, s csupán a megbomlott erkölcsi rend vitte őket, a kormánypártba hasznot és hivatalt keresni. Ha hitték, hogy Tisza majd a kormányon valósítani fogja elveit, de csalatkoztak, mi­vel indokolják, hogy a csalódás után az elvek hangoztatása helyett, most már az elveket nyilvánosan tagadják meg ? Ha pedig egyedül a Lloydbeli konyha húsos fazekainak ínycsiklandozó ételei kábították oda, ahol oly óriás többség megvendége­­lésére se elkészülve nem voltak, se az el­szegényedett ország elég erővel nem bírt, minő jogon mernek apellálni a nemzetre, hogy amazokat kikorbácsolva, őket ültesse az „ur tisztelt asztalához.“ Egy párt, mely apellálásában esze és érzelmi világával nem bir tovább ver­gődni „a kiegyezés elvetésénél, ha még lehetséges“, azontúl pedig, „ha nem le­hetséges; megáll, mint egy kitömött ős­lény ; egy párt, mely emlegeti az egyen­súly helyreállítását, mint emlegette anya­pártja, de egyetlen rongyos eszmét sem képes felállítani a kivitel biztosítéka gya­nánt ; egy párt, mely a kapaczitások hos­­­szú sorának tehetetlensége után a viszo­nyok, események, a történet és számtalan elemi igazságai által absurdul feltüntetett rendszertaposó malmába fogódznak:­­ez a párt azt meri kiabálni, hogy pelyvája búza, s ő maga „népámítás“-sal nem fog­lalkozik, mert sem szószegővé lenni, sem a hazát zavarokba ejteni szándékában nem lehet. Oh! képmutató eszme és erkölcs sza­vára a szemérmetlen népszámitásnak, s a hazát bukásba hajtó önös szándék össze­­habarodásának ! Hát van ahoz fogható népámitás, melyet a népcsalás fészkében költenek ki, s alighogy csipegni kezd, anyja hangját, mozdulatait utánozza, s ha kacsa, melynek sokat bir meg a gyomra, rohan elemébe­n a kabarékba. Hát nem szószegés-e, kettős szósze­gés minazok ténye, a­kik elválva az elv­tagadás emlőjétől, nagykorúságukat azzal kezdik meg, hogy hallani sem akarnak el­veikről ? Hát nem a házát ejtik-e a kétségbe­esés zavarába, midőn a jelen pénzügyi és gazdasági rendszert, a­mely tönkretette a hazát,, „honmentő“ eszméül fogadják el ? rus És mégis van valami meglepő e­kho­­„felhívási“ zsidajában. A parlament alakulási jelenetei és bűnös cselekedetei után itt kapjuk az utójátékot torzalakjai­nak torzképeihez. A hitel után kapaszko­dókat, a hatalom után ágaskodókat, a bizalom után fuldoklókat, renegátokat és apró szenteket, félig mamelukokat, fé­lig a választók képét imádókat, a kor­szak alacsonyságainak és jellemgyönge­­ségeinek összekeveredett alfajait merő ösztönből mind összehajtotta a rettegett t­i­s­z­t­í­t­ó ár. Közös fedél alá hajtotta őket a közös veszély. S most akarva nem akarva a farkas megtűri a bárányt, róka a tyúkot, ragadozó a szelídet, s e közös érzet behatása alatt, maguk veszik észre legkevésbé, hogy lejárták magukat. A végzet logikája, a nemesis keze erősen dolgozik. Ugyanazon elemek tábo­rából, a­melyek megcsinálták az óriás ámitás fasióját, kivált egy praetorianus lé­gió, hogy azokkal a tisztátalan fegyverek­kel, melyeket kezekbe adtak, a melyeknek forgatására begyakorolták, most anyapárt­jukat támadják meg . Tragoedia­ iró tollára méltó látvány is, midőn a fattyupárt az örökölt orgyilkot mélyen forgatja anyja szivében az örökségért, hogy aztán az igaz eszmék örök erejénél fogva a nemzet ál­tal kivégeztessék maga is, mint oly gyü­mölcs, mely fájával együtt tűzre való ! És e nemzet ki is fogja őket végezni. Oly igaz, minthogy e­­ nemzetnek, ha nem akar elenyészni, első kötelessége politikai templomát megtisztítani. Verhovay Gyula: A magyar delegatió kedden, d. u. 5 és fél órakor teljes ülést fog tartani. A magyar delegatió tengerészeti bizottsága ma d. e. 10 órakor ülést tartott, a­melyen részt vett gróf Bylandt- Kheidt közös hadügyminiszter is, s kíséretében ott voltak Pökli altengernagy May­raid tá­bornok s öt szakreferens. A tengerészeti bizottság ülését megelőzőleg Andrássy gr. hosszabban értekezett a hadügyminiszterrel. A tengerészeti bizottság hol­nap befejezi munkálatait. I. e. 11 órakor a pénz­ügyi s a hadügyi bizottság ült össze. A pénz­ügyi bizottság ülésén jelen volt Hoffmann közös pénzügyminiszter. A hadügyi bizottság­ban hosszas vita fejlődött ki a felett, hogy a had­sereg felszerelésénél a magyar ipar lehetőleg te­kintetbe vétessék. Az osztrák delegátió holnap este 7 órakor tart ülést, a­melyen Andrássy külügymi­niszter előterjeszti expozéját.­ ­ A választók között. Nos, a mi képviselőink újra haza­mentek. Lehet, hogy most, valamennyien ko­molyabb hangulatban térnek választóik közé; lehet, hogy a különben leghallga­tóbbak is ezúttal beszédesek lesznek. Az országgyűlés végleges szétoszlása előtt valószínűen ez az utolsó szünet és a „válasz­tónak“ sokat emlegetett alakja a homályos fogalmak ködéből már némi fogható tartalom­má fürüdik össze. A képviselők önmagukban leginkább azt a kérdést fogják is meg­hányni, mi az, mi a választónak fogalmá­ban lakik. Mi is a választó, mit kell azért tenni, micsoda kötelezettséget avagy tiszteletet kell tanúsítani irányában ? S hajh te ma­gyar választó, a nemzeti souveraiiitásnak ki­fejezője , hányak­ lesznek képviselőid közül, kik tisztába jönnek magukkal, hogy te nem vagy voltakép egyéb, mint egy készen tartott­ sodronybáb az alkotmányosságn­ak sze­líd házi kisértete, a­mely megjelenik előre ki­tűzött időben, megteszi az előre megren­delt kijelentést és dolga végeztével ismét bele­kerül a lomkamarának elnyűtt szer­tárába . Bizonyos, a képviselők legnagyobb ré­sze legkevésbé kerül haza oly öntudattal, hogy ő neki a választók meggyőződését kellett képviselnie, vagy akár a választók ellenére is a nemzetnek igaz érdekeit kel­lett gondoznia. Micsoda nagyszerű jelenté­seket tehetnek is ők most a választóknak! A többség tagjai talán épen könnyebbült kedél­lyel és örvendező megnyugvással beszélhetik el, hogy hála istennek utóvégre is megbirkóznak a kiegyezéssel, ők már megszavaznak minden sarczot és jogfel­adást, már teljesen sanctionálják Magyar­­ország gyarmati kiszivattyúzását! Nemde tisztelt választók, igazán bol­dog állapot az, a­mikor a nemzeti köve­telésekből már nem maradt több áldozni való és a nemzeti gazdaság tönkretétele az utolsó koporsószegig elő van készítve . A többség tagjai mellett jöhetnek mások, a­kik ellenzékieknek vallják magukat, s a­kik elbeszélhetik a választóknak, hogy ők őszinte buzgalommal akarják megbuktatni Tisza Kálmánt, meg minden áron, és az­után friss erővel ott kívánják folytatni, hol Tisza Kálmán abba­hagyta! Nemde ez is nagyszer­­ kilátás ! Mindezek után a választóknak nem is eshetik nehezen ki­­számítaniok, hogy képviselőik kegyelméből micsoda újabb terhekre kell elkészülve lenniök, a sülyedés és romlás mennyi fo­kozottabb próbáját kell még elszenved­niük ! Mert afféle balga választó azt hi­hette, a helyzet már elérte a tűrhetetlen­­ség határát, a szenvedések mértéke betelt, és a legnagyobb ideje, hogy a tisztelt kép­viselő urak valami segítségről gondoskod­tak volna! Tanulja meg, hogy még csak most következik az istenkisértés ! Ha eddig vesszőkkel fegyelmezték Izrael népét, ezen­túl majd scorpiókkal fogják elégületlensé­­géből kigyógyitani! Magyarország sok csodás tünetei kö­zül bizonyára nem utolsó az a viszony sem, melyben a képviselő állhat azokhoz, kiknek érdekeit képviselnie kellene. Két­ségtelenül előfordult már másutt is, hogy parlamentáris testületek megfeledkeztek a reájuk ruházott missióról és hozzájárultak bűnös merényletekhez, melyeket megbízóik jogai és érdekei ellen intéztek. De talán sehol sem láttuk még oly következetesen a kísérletet, hogyan lehessen egy ország népét saját választottai s bizalmának leté­teményesei által minden lényeges érdeké­ben megtámadni, legbecsesebb jogaiból ki­forgatni, a legsúlyosabb terhekkel elhalmozni, anélkül, hogy a nemzeti hiúságnak vagy akár az emberek merő anyagi önzésé­nek a legkisebb kárpótlással szolgál­nának. III. Napóleon szolgai kamaratestüle­tek szentesítését nyerte vétkes jogtapodá­­saihoz, de legalább katonai dicsőséggel és méginkább az általános anyagi jól­létnek nagymérvű fejlesztésével vesz­tegette meg a franczia nemzetnek be­látását. A mi honmentő kormányunk és a mi dicső törvényhozóink feladnak nemzeti jogokat, elkoboznak emberi jogokat, de mellette lázas sietséggel juttatják koldus­botra az adófizető polgárokat, állítják Eu­rópa előtt a gyávaság pellengérére a ma­gyar faj erkölcsi öntudatát! Mindez úgy történik, mert Magyarország népe képvi­­sői többségének parlamentáris megbízást ad reá! Valóban, népek különös szoká­sokkal bírhatnak. Némely maláj törzsről azt mondják, hogy a ragadozó párduczo­­kat és hyaenákat a­zért hogy őket fel­falják, istenekül tisztelik és a védelem min­den gondolatát­ is szentségtörésnek tekin­tik! Magyar nép! neked vannak törvényhozóid, hogy hát nem azért boldogulásod feltételeit szaporítsák s az egyéni erőködé­­sen felül az összeségnek tehetségeit javad előmozdítására fordítsák, hanem csak azért, hogy még a­mit a természet önkényt adott, az is bárki ves­szen, és saját kezed ne­héz munkájának gyümölcsei tönkremen­jenek!? Mezei Ernő, Budapest, május 27. A jelen várakozó állapotra nagyon illenek azon angol közmondások, melyek szerint: „nem kell a csibéket előbb számlálni, míg ki nincsenek költve“ és „a pohár széle s az ajkak közt még elég nagy a hézag.“ Oroszor­szág azon lekiismeretlen adósság­csináló és könnyelmű kozhely, ki, midőn hitelezői szorítják, örvend, hogy ha csak egy hetet nyert is, és nem kell iskolába mennie, alá ir új váltót, ír hozzá kamatokat derüre-borura, a vizsga közéig, de hát hisz holnap is van nap és jó az isten, ezzel vi­gasztalja magát, így múlik nap nap után, a hi­telezők nem várnak, a foglalók lakába rontanak, pecsétet tesznek utolsó rongyára is, a handlék osztozkodnak a drágán vásárlott csecsebecsén és más napon itt a vizsga is, a disz­ruha, mely ott volt, hogy abban parádézzon, tudja az isten há­nyadik kézen fordult már meg, ezzel eltűntek az iskolai könyvek is, s a dominus diáknak a vizsgá­lati pad szégyen­paddá változik, hol rá­sütik a nagy irgalmatlan tertiát s mehet haza szüleihez lesütött szemekkel. Az alkusz pedig, azon élősdi paraszta, ki vele dorbézolt, segítette elemészteni vagyonát, szerzett neki pénzt, hogy eltékozolja, nemcsak vállát vonja, hanem még maga is, neki áll feljebb és előhordja zsebéből az apró váltócs­kákat, melyeket alkusz díj fejében alá irt a csá­bított pazarló. Mind­ennek vége a csőd, a vagyon­­bukás, az örökség­vesztés és marad hátra pisztoly, evankali vagy kötél. Ezen allegória illik M­u­s­z­k­a­or­szágra, mert még csak azon stádiumban látjuk, midőn kétségbeesett pénzügyi műveleteket tesz, elzálogítja és eladja ősi jószágait, a congres­­sus előtt áll, hol a szégyenpad várja, és hol még AZ „EGYETÉRTÉS" TÁRGYÁJA. A hajóvesztők, REGÉNY. Írta: Rochefort Henrik. (10-ik folytatás.) Itt nevezték ki a minisztereket sütemény­evés és malaga-ivás közben. Prankoff, a szabó, legelőször tudta meg rendesen a legfontosabb új­ságokat, s az európai kabineteknek nem is sok titka maradt előtte. Épen azért a régi, de külö­nösen az új pártok működése gyakran készté e mondásra az ő kétkedő lelkét. „Ugyan ne beszéljenek nekem ilyenekről! Ha a császárnak volnék, már régen itt hagytam volna ezt az egész komédiát.“ Mussidan asszony most a zenészeti előadások tengerébe látván magát, túlzások után vágyó ter­mészeténél fogva azonnal a legdivatosbat, a leg­drágábbat választá. Rendesen igen egyszerűen öl­tözködött ugyan, mert szerette a kényelmet, ru­hákban, mint egyebekben, de most az egyszer meg­engedő Prankoffnak, hogy rajta piperészeti kísérle­tet tegyen. Ez, ki a nőben legnagyobb reclamot látta a maga részére, belőle öltözék! remek­művet akart alkotni s a nagy közönség ízlésének, valamint az akkori divat kicsapongó követeléseinek egyaránt megkívánt felelni. Trivulcenek fellépése Etienette élete drámájában Prankoffnak oly bizto­sítékot nyújtott, melyben a telhetetlen ruhaművész kimeríthetlen medret látott a zongorázónő tékoz­­lási tengere számára. De ezen éles látású művész igen otthonos volt azon tudományban, mely a hitelezés netovábbjának tekinthető. Etienettet tizenöt ezer frankig belé vinni ügyesség volt, de őt huszonöt ezerig belé meríteni már oktalanság lett volna, így tehát az egyetlen mód, hogy Etiennette előtt bezárva legyen Prankoff ollózó műhelye, csak az lett volna, ha a karmelita apáczák zárdáját választá lakhelyéül, így tehát mindenek fölött arról kellett gondoskodnia, hogy inkább tegyen eleget a szükségtelennek, mint a szükségesnek. Mi divat rabjai sokkal könnyeb­ben hagyunk fel kenyérsütőnkkel, mint szabónkkal. Ilyen volt azon nevezetes intézet, melyet Tre­­vieres Emmanuelnek kellett meglátogatni, megbízó­jával Grunsburg gróffal tartott párbeszéde után. Először is egy előcsarnokba lépett, melynek falait óriási tükrök bor­ták. Egy támlányba vetette ma­gát, festői helyzetében hasonlított azon hamadry­­adok egyikéhez, melyeket Watteau gyönyörű ké­pein csodálunk, azon különbséggel, hogy a XIX. század divatát lehetett benne személyesítve látni. Emanuel kocsisát megbízta, hogy Mussidan asszonyét küldje haza, erre azonnal rá­ismert a sorban álló fogatok közt Prankoff házkapuja előtt. Három óra volt épen. Ellennette, ki dél óta egy hosszú uszályos aczél szürke ruhát öltve, tükör­ben csodálta, mi szépen illik ez rá, nem késhetett már sokáig. És csakugyan nem sokára meg is pilantotta őt, mert megérkezése után kevés perczczel léptek közeledtek és Emmanuel maga mellett Etiennettet látta szilfidként elsuhanni és az ajtót őrző inas előtt megállani, kihez didalmas hangon e varázs szókat m­ondá: „Fogatomat!“ Az inas kiment, de azonnal visszatért. — „Messidan asszony kocsisa“ úgymond, „már egy óra negyed előtt eltávozott. Úgy tet­szik, asszonyom, hogy ön­maga parancsolta ezt neki.“ — Én! Soha sem mondottam neki, hogy tá­vozzék. A buta­ úgy látszik, mással kell őt fel­cseréltetnem. Ezen „mással kell őt fel­cseréltet­nem,“ úgy hangzott, hogy abból ki lehetett venni, miszerint hónapos kocsit bérlett. Utóbb jogosult haragra lobbanván, azt tette hozzá: — És most, hogy hálóköntösben és papucs­ban jöttem ide ruháimat megtekinteni, mikop fogok haza mehetni? — Ön engem talán kissé vakmerőnek tar­­tand, — mond Trevieres fölkelvén és udvariasan közeledvén Etiennetehez, de ha szerencséltetni akar azzal, hogy kocsimat elfogadja, igen boldognak fo­gom magam érzeni. Valakit vártam, de tévedtem, mert látom, hogy nem jön. — Asszonyom, lehetek szerencsés önt haza kocsiztatni. Etiennette az ajánlatot némi segélyezéssel elfogadta. Noha Emmanuel előre megmondotta ko­csisának, hogy csak lassan ügetve hajtson, azért még­sem maradt rendelkezésére több ideje, mint 20 percre, Montholon­ tértől Godot-de-Mauroy ut­­czáig. Legtanácsosabb volt tehát, minden előleges­ségeket mellőzni és rögtön megkezdeni az alkudo­zásokat. A kocsi vánkosai alól elő vont egy pél­dányt a „Franczia lobogódból, melyet az nap reggelén vett meg s ezt úgy bontotta szét, hogy Etiennette megpillantván a czimet, figyelemét arra vonta. —­ Ön Archambault ur hirlapjára előfizet? kérdő Eliennette — Úgy van asszonyom. Én ugyan nem osz­tom politikai és társadalmi elveit , de minő szer­kesztő ! Igen gyakran megszántam azokat, kik kör­mei közzé estek. — Az egész világ azt mondja róla. És még­is mondhatom önnek, hogy magány­életben ez a legszelidebb, legnemesebb lelkű teremtés, mit csak képzelhetni. — Ön talán személyesen ismeri őt? mond Emmanuel, kinek kíváncsisága legmagasbb fokra látszott csigázva lenni. — Ő egyike legjobb barátimnak, válaszol Etiennette, nem látszott sokat törődni azzal, minő értelemben fogja föl kísérője e szót „barátom.“ — Azon nemeslelkűiség, melyet ön neki tu­lajdonít, igen gyakran találhat alkalmat arra, hogy azt gyakorolhassa, jegyzé meg Trevieres, mert úgy látszik, oly párthoz tartozik, melynek feladata sok nyomorúságon segíteni. Boldog, ha oly gaz­dag, hogy teheti. — Gazdag! kiált fölkaczagva Etiennette. — Ah, látszik, hogy ön őt nem ismeri! Csoda, ha némelykor húsz frank van zsebében. Igen sokszor tűnődöm azon, vájjon hová lesz mind­azon sok pénz, melyet keres. Ezen nagy tárgyilagos hazugságot egészen jóhiszemüleg mondotta. Párisban százankint talál­hatni nőket, kik minden reggelen hozzánk jőnek, hogy szekrényeink fiókjait kiürítsék és este még­is azt mondják: „Mit csinálsz a sok pénzzel, hogy mind el­költőd ?“ Emmanuel a perezzet kedvezőnek tartotta a to­vább tapogatódzásra. — Talán megtakarítja a keresményét“, szólott. — Ő ? Hogy is ne! Ő valóságos gyermek! Azon eszme, hogy valaki tőkét tegyen félre, a vég­ből, hogy ez neki kamatozzék, soha sem fért volna fejébe. Egyébiránt én jobban ismerem viszonyait, mint ő maga. Minden,­mit eddig megtakarított, nem egyéb mint adósságok. — Ő tehát kártyás? — Oh, a szegény fiú, még soha sem játszott csak egy játszma dominót is! — Adósságok! kiált föl Emanuel. Egy em­ber, ki minden eszközzel bír arra, hogy szerencsét csináljon! Mennyi adóssága lehet ? — Mi — már hogy ő, mindent beleértvén, negyven ezer frankkal tartozik, felelt a zongo­­rásznő. „Mindent beleértvén“, annyit jelentett, hogy neki magának is volt egy csomó adóssága. — Negyven ezer frank, kiált föl Emanuel, hisz ez kevesebb a semminél! — Micsoda! kevesebb a semminél! ismétlő Etiennette, gondolataiban azon kérdést intézvén magához, minő milliomos mellett foglal a kocsiban helyet, mely — Többet ismerek tiz olyan kormánynál, kötelességének tartaná ezen nehézségeket félre hárítani az útból. — Micsoda indokból kinálná meg egy kor­mány Trivulcet, hogy őt azon zavarokból kirántsa, melyek közé süppedt? mond Etiennette, oly an­­­nyira neki hevülve, hogy nem is figyelt arra, mi­dőn a „Franczia lobogó“ szerkesztőjét keresztne­vén említette meg. — Ismerek már egyet, folytatá buzgón Ema­nuel, ki, mihelyt Archambault akarja, rendelkezé­sére készen tart ötvenezer­­ forintnyi összeget, mi franczia pénzben valamivel több százezer franknál. — Minő czélból? kérdé Etiennete. Azon czélból ... azon czélból, mond Emma­nuel szót keresvén, mely elég hosszú legyen, hogy egy lap jelentőségét növelje, mely feladatául tűzte ki magának az igaz ügy védelmét, a nemzet egye­sülése és függetlensége biztosítását. — A nemzetek függetlensége . . . Trivulre nekem sokat beszél erről. Semmit sem óhajt an­­­nyira, mint annak fenntartását. A követség első titkára restellezte, hogy Etiennette nem fogta föl czélzását, de még­sem merte neki bevallani, miszerint a nemzetek füg­getlenségéről csak annyiban tett említést, amen­­­nyiben ezt el kivánta volna rabolni és a nemzete­­ket rabszolgákká tenni. Ugyanazon szavakat a po­litikában, jelesül a diplomatában, a legellentmon­dásosabb tárgyakra alkalmazhatni és igy Trevières Emmanuel beszéde Etiennettenek igen tág mezőt nyitott leghatározatlanabb magyarázatokra. A kocsi a­perezben éppen a Godot-de-Mauroy utcza sarká­hoz ért; Mussidan asszony éppen búcsúzott sze­retetreméltó kísérőjétől, így tehát alig maradt idő a tárgy megközelítéséhez. Emmánuel,ki el volt ha­tározva arra, hogy martaléka ki ne sikamolják uj­­jai közül, kihajlott a kocsi ablakából és anélkül, hogy kérdezné Etiennettét, a kocsisának ezt kiáltá: — A boulognei erdőbe! — Mit akar ön, uram? Hisz én itthon va­gyok. Ez itt lakásom, haza kell mennem ! Ön en­gem borzasztó bajba kever. Meg kell jegyeznünk, ha egy nőt bajba ho­zunk, ez mindig „borzasztón“ szokott lenni­, mert — Asszonyom, mond Emmanuel, ön félre is­szándékaimat. Kocsizásunkat meghosszab­bítom, mivel szükség, hogy önnel komolyan, h­os­­­szasan és őszintén szólljak. Mindenekelőtt elkerül­­hetlennek látom, önt arról értesíteni, hogy meg­nyugtassam lelkiismeretét, ha mind­abban, mit önnek mondani fogok, önről is van szó, a fősze­mély itt mégis Archambault Trivulce úr, az ön barátja. — Szegény Trivulce! sóhajtott Etiennette; kíváncsisága a legmagasb fokra volt fölcsigázva, és mindenből, mit eddig hallott, ösztönszerüleg egy hasznot hajtó­­ üzletet látott maga felé mo­solyogni. (Folytatása következik.) ,

Next