Egyetértés, 1878. május (12. évfolyam, 120-150. szám)
1878-05-28 / 147. szám
N XII. évfolyam. Budapest 147. szám. Kedd, 1878. május 28. ——■—— mmmam m—— <1.1 '—■ [UNK] [UNK] [UNK]»■ ■ .......... n i> . — ..... ... sJSSSieSŰtt^íaSSe.' ------------ ■ ■ +------------------------------, . n Előfizetési díj: ________________________________ ___ _________ ___ ____________J/f__________ ___ Szerkesztői Iroda: Vidékre PORtioj^r helyben hizbo* PPIWT ^86^ M WSSHBä —BBMMi MgB S " Bí/^Sf, /K hlmzö-UtCZB l SZ. Effévíz :::...... 18:- B_ \# I 8_ 8 JH 8_ tt. h ° vf r'äp ^1'eu,;/éözét/;e‘5. a nde“ egyedévre..............................6.- km Hl lemi |Í |rm tAgang^ H McnEm közlemény küldendő. A küldemények Egy hóra..................................1.80 ■ [UNK] [UNK] [UNK] Hj H8HH| ^HrmH Hj fetmi ^KáK^aa^m. raj BbPBIHI csak bérmentesen fogadtatnak el. Egy szám 6 krajczár. ",‘J ® Ä JB BH Hs 8mBB 2 d Kéziratok csak rendkívüli esetben kfil-Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy Bnuna ^kagPSiEB ^gm»g ^ Hj « MB KggKgjBKHMH szeri hirdetése 12 br., többször lu kr. ■HHHHEfl HIfel ^ms. mi ■HBBmHHHIÍ Kiadó hivatal: laB3oLe.edÍÍ minden hírdetésér‘ kÜ . Budapest, IV. himse-utcsa 1. se. Nyilttér: Öt hasábos sor S0 krajczár. POLITIKAI ES KÖZGAZDASAGI NAPILAP, ^.*-a A kortes zsibaj. Habok jönnek, habok mennek, egymást nyaldosva, egymás után szakadva meg zátonyok homokján, szirtek akadályán. Hanem azért a tenger tenger marad és zátonyok homokja csigakövületek szírije daczára tör előre. Zátony és szikla gyanánt emelkedik a magyar néptenger csöndes óczeánjában ama rendszer, melyen a legbecsesebb kincsekkel megrakott hajók sülyednek a fenékre. E zátonyok sekélyes iszapvizében ólálkodnak a hajóvesztők; e sziklák mentén lappangnak a tenger prédaleső szörnyei. Mennyi küzdelem vész kárba, mennyi emberélet semmisül meg e zátonyokon és szirteken, hanem azért a magyar nemzet magyar nemzet marad, s az eszméinek és érdekeinek gazdag bizományát rejtő kisded csolnak rendíthetlen evezőivel megy és hatol előre. A magyar néptenger lassú árja salakzátonyt hordhat össze ismét és ismét; a tenger alján termő csigavilágból szirtakadályok képződhetnek újra meg újra: csak egy friss életerős áramlat, s amit összehordott selejtességből, ami képződött csenevész állatok egymásra hullásából, elsöpri a földagadt és megtisztult tenger. Április 13-án rakódott le a magyar nemzet politikai tóéletének medrében az új párt, új programmjának iszapállománya és csigakövülete, hogy ugyanazon törvények szerint, amelyek tíz év óta alapjában poshadttá tették a társadalom vizét, a mászó állatok sokadalmával népesítek be felölről lefelé rétegzetét, kúszó növények hálózatában tartották fogva a kormánylapátokat, s megfenekeltették a jogainkkal, szabadságunkkal, igazainkkal evező hajót, ugyanazon törvények szerint akasszák meg a kibontakozást előre és lehetetlenné tegyék a haladást az állami függetlenség révébe. Nem ez volt az első lerakodás, nem ez volt az első képződés. Kiválás volt az csak és uj lerakodás, uj képződés az iszap és csiga óriás ama uralkodó és elhatalmasodó rétegzeteiből, melyeket a gazdasági önállás felé lüktető lecsapkodott hazafiság s a keleti kérdésben támadt reményár. Nincs benne köszönet! Régi elemek megifjulás, régi program , felfrissülés nélkül. Olvassuk a programm, mely közös vámterületével, kielégítő bankmegoldásával, dupla hadseregével, közös kiadásaival, az „óriás“ fusió programmjától, semmit, de semmit nem különbözik. Minek is különböznék ? A naptár a bolygók ez idei járásáról és láthatóságáról április havára úgyis följegyzi, hogy „Merkur, mint esti csillag a kosban tűnik fel.“ Épen Merkur járásának idején tűnt fel a kos „kormányképes“ jegyében, mint hazánk alkonyának esti csillaga az uj pártbolygó. Tárczalkusz politikának, mely sátort üt a piaczon, az istene Merkur, az az elve szédelgés, programmja csalás, rábeszélése ámítás, az eszköze reclam. Nézzünk szemébe a humbugnak. Lássuk a nagyhangú reclamot. Mert humbug ám itt minden legnagyobb humbug maga a reclam. Vádolni Tiszát, hogy „szegre akasztotta elveit,“ fejéhez verni, hogy „megszegte ünnepélyes ígéreteit“, jog, melylyel oly elvkufárral szemben élni kötelesség. És ha van joga most szemére lobbantatii valakinek, bizonyára legtöbb joguk van, akik jóhiszeműleg állottak táborába, hogy megkerülve döntsék le Jericho falait. De váljon az erkölcs és lelkiismeret tiszta elveivel összefér-e, hogy a „megszegett ünnepélyes ígéretek“ és „cserben hagyott elvek“ hályogmetsző tapasztalatai után, a szerencsétlenségek és csapások bűnrészesei kiáltság a „feszítsd meg“ jelszót, amikor a jóhiszemű bűnrészességet, most azzal a részhiszemű bűnrészességgel tetézik, hogy az erkölcsileg és anyagilag bukott zászló foszlányait, mint valami drága ereklyét hordozzák s tizenkét hieroglyphden körül az ország választói előtt. Vagy igaz, hogy azért követték Tiszát a fusióba, mert hitték, hogy a trójai faló história ismétlődni fog s Machiavelli árnyéka a Parlamentarismus egyenes ösvényein a furfangot, hitszegést és erőszakot döntő tényezővé teszi ama elvek keresztülvitelére, vagy nem hitték, s csupán a megbomlott erkölcsi rend vitte őket, a kormánypártba hasznot és hivatalt keresni. Ha hitték, hogy Tisza majd a kormányon valósítani fogja elveit, de csalatkoztak, mivel indokolják, hogy a csalódás után az elvek hangoztatása helyett, most már az elveket nyilvánosan tagadják meg ? Ha pedig egyedül a Lloydbeli konyha húsos fazekainak ínycsiklandozó ételei kábították oda, ahol oly óriás többség megvendégelésére se elkészülve nem voltak, se az elszegényedett ország elég erővel nem bírt, minő jogon mernek apellálni a nemzetre, hogy amazokat kikorbácsolva, őket ültesse az „ur tisztelt asztalához.“ Egy párt, mely apellálásában esze és érzelmi világával nem bir tovább vergődni „a kiegyezés elvetésénél, ha még lehetséges“, azontúl pedig, „ha nem lehetséges; megáll, mint egy kitömött őslény ; egy párt, mely emlegeti az egyensúly helyreállítását, mint emlegette anyapártja, de egyetlen rongyos eszmét sem képes felállítani a kivitel biztosítéka gyanánt ; egy párt, mely a kapaczitások hosszú sorának tehetetlensége után a viszonyok, események, a történet és számtalan elemi igazságai által absurdul feltüntetett rendszertaposó malmába fogódznak:ez a párt azt meri kiabálni, hogy pelyvája búza, s ő maga „népámítás“-sal nem foglalkozik, mert sem szószegővé lenni, sem a hazát zavarokba ejteni szándékában nem lehet. Oh! képmutató eszme és erkölcs szavára a szemérmetlen népszámitásnak, s a hazát bukásba hajtó önös szándék összehabarodásának ! Hát van ahoz fogható népámitás, melyet a népcsalás fészkében költenek ki, s alighogy csipegni kezd, anyja hangját, mozdulatait utánozza, s ha kacsa, melynek sokat bir meg a gyomra, rohan elemében a kabarékba. Hát nem szószegés-e, kettős szószegés minazok ténye, akik elválva az elvtagadás emlőjétől, nagykorúságukat azzal kezdik meg, hogy hallani sem akarnak elveikről ? Hát nem a házát ejtik-e a kétségbeesés zavarába, midőn a jelen pénzügyi és gazdasági rendszert, amely tönkretette a hazát,, „honmentő“ eszméül fogadják el ? rus És mégis van valami meglepő ekho„felhívási“ zsidajában. A parlament alakulási jelenetei és bűnös cselekedetei után itt kapjuk az utójátékot torzalakjainak torzképeihez. A hitel után kapaszkodókat, a hatalom után ágaskodókat, a bizalom után fuldoklókat, renegátokat és apró szenteket, félig mamelukokat, félig a választók képét imádókat, a korszak alacsonyságainak és jellemgyöngeségeinek összekeveredett alfajait merő ösztönből mind összehajtotta a rettegett tisztító ár. Közös fedél alá hajtotta őket a közös veszély. S most akarva nem akarva a farkas megtűri a bárányt, róka a tyúkot, ragadozó a szelídet, s e közös érzet behatása alatt, maguk veszik észre legkevésbé, hogy lejárták magukat. A végzet logikája, a nemesis keze erősen dolgozik. Ugyanazon elemek táborából, amelyek megcsinálták az óriás ámitás fasióját, kivált egy praetorianus légió, hogy azokkal a tisztátalan fegyverekkel, melyeket kezekbe adtak, a melyeknek forgatására begyakorolták, most anyapártjukat támadják meg . Tragoedia iró tollára méltó látvány is, midőn a fattyupárt az örökölt orgyilkot mélyen forgatja anyja szivében az örökségért, hogy aztán az igaz eszmék örök erejénél fogva a nemzet által kivégeztessék maga is, mint oly gyümölcs, mely fájával együtt tűzre való ! És e nemzet ki is fogja őket végezni. Oly igaz, minthogy e nemzetnek, ha nem akar elenyészni, első kötelessége politikai templomát megtisztítani. Verhovay Gyula: A magyar delegatió kedden, d. u. 5 és fél órakor teljes ülést fog tartani. A magyar delegatió tengerészeti bizottsága ma d. e. 10 órakor ülést tartott, amelyen részt vett gróf Bylandt- Kheidt közös hadügyminiszter is, s kíséretében ott voltak Pökli altengernagy Mayraid tábornok s öt szakreferens. A tengerészeti bizottság ülését megelőzőleg Andrássy gr. hosszabban értekezett a hadügyminiszterrel. A tengerészeti bizottság holnap befejezi munkálatait. I. e. 11 órakor a pénzügyi s a hadügyi bizottság ült össze. A pénzügyi bizottság ülésén jelen volt Hoffmann közös pénzügyminiszter. A hadügyi bizottságban hosszas vita fejlődött ki a felett, hogy a hadsereg felszerelésénél a magyar ipar lehetőleg tekintetbe vétessék. Az osztrák delegátió holnap este 7 órakor tart ülést, amelyen Andrássy külügyminiszter előterjeszti expozéját. A választók között. Nos, a mi képviselőink újra hazamentek. Lehet, hogy most, valamennyien komolyabb hangulatban térnek választóik közé; lehet, hogy a különben leghallgatóbbak is ezúttal beszédesek lesznek. Az országgyűlés végleges szétoszlása előtt valószínűen ez az utolsó szünet és a „választónak“ sokat emlegetett alakja a homályos fogalmak ködéből már némi fogható tartalommá fürüdik össze. A képviselők önmagukban leginkább azt a kérdést fogják is meghányni, mi az, mi a választónak fogalmában lakik. Mi is a választó, mit kell azért tenni, micsoda kötelezettséget avagy tiszteletet kell tanúsítani irányában ? S hajh te magyar választó, a nemzeti souveraiiitásnak kifejezője , hányak lesznek képviselőid közül, kik tisztába jönnek magukkal, hogy te nem vagy voltakép egyéb, mint egy készen tartott sodronybáb az alkotmányosságnak szelíd házi kisértete, amely megjelenik előre kitűzött időben, megteszi az előre megrendelt kijelentést és dolga végeztével ismét belekerül a lomkamarának elnyűtt szertárába . Bizonyos, a képviselők legnagyobb része legkevésbé kerül haza oly öntudattal, hogy ő neki a választók meggyőződését kellett képviselnie, vagy akár a választók ellenére is a nemzetnek igaz érdekeit kellett gondoznia. Micsoda nagyszerű jelentéseket tehetnek is ők most a választóknak! A többség tagjai talán épen könnyebbült kedéllyel és örvendező megnyugvással beszélhetik el, hogy hála istennek utóvégre is megbirkóznak a kiegyezéssel, ők már megszavaznak minden sarczot és jogfeladást, már teljesen sanctionálják Magyarország gyarmati kiszivattyúzását! Nemde tisztelt választók, igazán boldog állapot az, amikor a nemzeti követelésekből már nem maradt több áldozni való és a nemzeti gazdaság tönkretétele az utolsó koporsószegig elő van készítve . A többség tagjai mellett jöhetnek mások, akik ellenzékieknek vallják magukat, s akik elbeszélhetik a választóknak, hogy ők őszinte buzgalommal akarják megbuktatni Tisza Kálmánt, meg minden áron, és azután friss erővel ott kívánják folytatni, hol Tisza Kálmán abbahagyta! Nemde ez is nagyszer kilátás ! Mindezek után a választóknak nem is eshetik nehezen kiszámítaniok, hogy képviselőik kegyelméből micsoda újabb terhekre kell elkészülve lenniök, a sülyedés és romlás mennyi fokozottabb próbáját kell még elszenvedniük ! Mert afféle balga választó azt hihette, a helyzet már elérte a tűrhetetlenség határát, a szenvedések mértéke betelt, és a legnagyobb ideje, hogy a tisztelt képviselő urak valami segítségről gondoskodtak volna! Tanulja meg, hogy még csak most következik az istenkisértés ! Ha eddig vesszőkkel fegyelmezték Izrael népét, ezentúl majd scorpiókkal fogják elégületlenségéből kigyógyitani! Magyarország sok csodás tünetei közül bizonyára nem utolsó az a viszony sem, melyben a képviselő állhat azokhoz, kiknek érdekeit képviselnie kellene. Kétségtelenül előfordult már másutt is, hogy parlamentáris testületek megfeledkeztek a reájuk ruházott missióról és hozzájárultak bűnös merényletekhez, melyeket megbízóik jogai és érdekei ellen intéztek. De talán sehol sem láttuk még oly következetesen a kísérletet, hogyan lehessen egy ország népét saját választottai s bizalmának letéteményesei által minden lényeges érdekében megtámadni, legbecsesebb jogaiból kiforgatni, a legsúlyosabb terhekkel elhalmozni, anélkül, hogy a nemzeti hiúságnak vagy akár az emberek merő anyagi önzésének a legkisebb kárpótlással szolgálnának. III. Napóleon szolgai kamaratestületek szentesítését nyerte vétkes jogtapodásaihoz, de legalább katonai dicsőséggel és méginkább az általános anyagi jóllétnek nagymérvű fejlesztésével vesztegette meg a franczia nemzetnek belátását. A mi honmentő kormányunk és a mi dicső törvényhozóink feladnak nemzeti jogokat, elkoboznak emberi jogokat, de mellette lázas sietséggel juttatják koldusbotra az adófizető polgárokat, állítják Európa előtt a gyávaság pellengérére a magyar faj erkölcsi öntudatát! Mindez úgy történik, mert Magyarország népe képvisői többségének parlamentáris megbízást ad reá! Valóban, népek különös szokásokkal bírhatnak. Némely maláj törzsről azt mondják, hogy a ragadozó párduczokat és hyaenákat azért hogy őket felfalják, istenekül tisztelik és a védelem minden gondolatát is szentségtörésnek tekintik! Magyar nép! neked vannak törvényhozóid, hogy hát nem azért boldogulásod feltételeit szaporítsák s az egyéni erőködésen felül az összeségnek tehetségeit javad előmozdítására fordítsák, hanem csak azért, hogy még amit a természet önkényt adott, az is bárki vesszen, és saját kezed nehéz munkájának gyümölcsei tönkremenjenek!? Mezei Ernő, Budapest, május 27. A jelen várakozó állapotra nagyon illenek azon angol közmondások, melyek szerint: „nem kell a csibéket előbb számlálni, míg ki nincsenek költve“ és „a pohár széle s az ajkak közt még elég nagy a hézag.“ Oroszország azon lekiismeretlen adósságcsináló és könnyelmű kozhely, ki, midőn hitelezői szorítják, örvend, hogy ha csak egy hetet nyert is, és nem kell iskolába mennie, alá ir új váltót, ír hozzá kamatokat derüre-borura, a vizsga közéig, de hát hisz holnap is van nap és jó az isten, ezzel vigasztalja magát, így múlik nap nap után, a hitelezők nem várnak, a foglalók lakába rontanak, pecsétet tesznek utolsó rongyára is, a handlék osztozkodnak a drágán vásárlott csecsebecsén és más napon itt a vizsga is, a diszruha, mely ott volt, hogy abban parádézzon, tudja az isten hányadik kézen fordult már meg, ezzel eltűntek az iskolai könyvek is, s a dominus diáknak a vizsgálati pad szégyenpaddá változik, hol rásütik a nagy irgalmatlan tertiát s mehet haza szüleihez lesütött szemekkel. Az alkusz pedig, azon élősdi paraszta, ki vele dorbézolt, segítette elemészteni vagyonát, szerzett neki pénzt, hogy eltékozolja, nemcsak vállát vonja, hanem még maga is, neki áll feljebb és előhordja zsebéből az apró váltócskákat, melyeket alkusz díj fejében alá irt a csábított pazarló. Mindennek vége a csőd, a vagyonbukás, az örökségvesztés és marad hátra pisztoly, evankali vagy kötél. Ezen allegória illik Muszkaországra, mert még csak azon stádiumban látjuk, midőn kétségbeesett pénzügyi műveleteket tesz, elzálogítja és eladja ősi jószágait, a congressus előtt áll, hol a szégyenpad várja, és hol még AZ „EGYETÉRTÉS" TÁRGYÁJA. A hajóvesztők, REGÉNY. Írta: Rochefort Henrik. (10-ik folytatás.) Itt nevezték ki a minisztereket süteményevés és malaga-ivás közben. Prankoff, a szabó, legelőször tudta meg rendesen a legfontosabb újságokat, s az európai kabineteknek nem is sok titka maradt előtte. Épen azért a régi, de különösen az új pártok működése gyakran készté e mondásra az ő kétkedő lelkét. „Ugyan ne beszéljenek nekem ilyenekről! Ha a császárnak volnék, már régen itt hagytam volna ezt az egész komédiát.“ Mussidan asszony most a zenészeti előadások tengerébe látván magát, túlzások után vágyó természeténél fogva azonnal a legdivatosbat, a legdrágábbat választá. Rendesen igen egyszerűen öltözködött ugyan, mert szerette a kényelmet, ruhákban, mint egyebekben, de most az egyszer megengedő Prankoffnak, hogy rajta piperészeti kísérletet tegyen. Ez, ki a nőben legnagyobb reclamot látta a maga részére, belőle öltözék! remekművet akart alkotni s a nagy közönség ízlésének, valamint az akkori divat kicsapongó követeléseinek egyaránt megkívánt felelni. Trivulcenek fellépése Etienette élete drámájában Prankoffnak oly biztosítékot nyújtott, melyben a telhetetlen ruhaművész kimeríthetlen medret látott a zongorázónő tékozlási tengere számára. De ezen éles látású művész igen otthonos volt azon tudományban, mely a hitelezés netovábbjának tekinthető. Etienettet tizenöt ezer frankig belé vinni ügyesség volt, de őt huszonöt ezerig belé meríteni már oktalanság lett volna, így tehát az egyetlen mód, hogy Etiennette előtt bezárva legyen Prankoff ollózó műhelye, csak az lett volna, ha a karmelita apáczák zárdáját választá lakhelyéül, így tehát mindenek fölött arról kellett gondoskodnia, hogy inkább tegyen eleget a szükségtelennek, mint a szükségesnek. Mi divat rabjai sokkal könnyebben hagyunk fel kenyérsütőnkkel, mint szabónkkal. Ilyen volt azon nevezetes intézet, melyet Trevieres Emmanuelnek kellett meglátogatni, megbízójával Grunsburg gróffal tartott párbeszéde után. Először is egy előcsarnokba lépett, melynek falait óriási tükrök borták. Egy támlányba vetette magát, festői helyzetében hasonlított azon hamadryadok egyikéhez, melyeket Watteau gyönyörű képein csodálunk, azon különbséggel, hogy a XIX. század divatát lehetett benne személyesítve látni. Emanuel kocsisát megbízta, hogy Mussidan asszonyét küldje haza, erre azonnal ráismert a sorban álló fogatok közt Prankoff házkapuja előtt. Három óra volt épen. Ellennette, ki dél óta egy hosszú uszályos aczél szürke ruhát öltve, tükörben csodálta, mi szépen illik ez rá, nem késhetett már sokáig. És csakugyan nem sokára meg is pilantotta őt, mert megérkezése után kevés perczczel léptek közeledtek és Emmanuel maga mellett Etiennettet látta szilfidként elsuhanni és az ajtót őrző inas előtt megállani, kihez didalmas hangon e varázs szókat mondá: „Fogatomat!“ Az inas kiment, de azonnal visszatért. — „Messidan asszony kocsisa“ úgymond, „már egy óra negyed előtt eltávozott. Úgy tetszik, asszonyom, hogy önmaga parancsolta ezt neki.“ — Én! Soha sem mondottam neki, hogy távozzék. A buta úgy látszik, mással kell őt felcseréltetnem. Ezen „mással kell őt felcseréltetnem,“ úgy hangzott, hogy abból ki lehetett venni, miszerint hónapos kocsit bérlett. Utóbb jogosult haragra lobbanván, azt tette hozzá: — És most, hogy hálóköntösben és papucsban jöttem ide ruháimat megtekinteni, mikop fogok haza mehetni? — Ön engem talán kissé vakmerőnek tartand, — mond Trevieres fölkelvén és udvariasan közeledvén Etiennetehez, de ha szerencséltetni akar azzal, hogy kocsimat elfogadja, igen boldognak fogom magam érzeni. Valakit vártam, de tévedtem, mert látom, hogy nem jön. — Asszonyom, lehetek szerencsés önt haza kocsiztatni. Etiennette az ajánlatot némi segélyezéssel elfogadta. Noha Emmanuel előre megmondotta kocsisának, hogy csak lassan ügetve hajtson, azért mégsem maradt rendelkezésére több ideje, mint 20 percre, Montholon tértől Godot-de-Mauroy utczáig. Legtanácsosabb volt tehát, minden előlegességeket mellőzni és rögtön megkezdeni az alkudozásokat. A kocsi vánkosai alól elő vont egy példányt a „Franczia lobogódból, melyet az nap reggelén vett meg s ezt úgy bontotta szét, hogy Etiennette megpillantván a czimet, figyelemét arra vonta. — Ön Archambault ur hirlapjára előfizet? kérdő Eliennette — Úgy van asszonyom. Én ugyan nem osztom politikai és társadalmi elveit , de minő szerkesztő ! Igen gyakran megszántam azokat, kik körmei közzé estek. — Az egész világ azt mondja róla. És mégis mondhatom önnek, hogy magányéletben ez a legszelidebb, legnemesebb lelkű teremtés, mit csak képzelhetni. — Ön talán személyesen ismeri őt? mond Emmanuel, kinek kíváncsisága legmagasbb fokra látszott csigázva lenni. — Ő egyike legjobb barátimnak, válaszol Etiennette, nem látszott sokat törődni azzal, minő értelemben fogja föl kísérője e szót „barátom.“ — Azon nemeslelkűiség, melyet ön neki tulajdonít, igen gyakran találhat alkalmat arra, hogy azt gyakorolhassa, jegyzé meg Trevieres, mert úgy látszik, oly párthoz tartozik, melynek feladata sok nyomorúságon segíteni. Boldog, ha oly gazdag, hogy teheti. — Gazdag! kiált fölkaczagva Etiennette. — Ah, látszik, hogy ön őt nem ismeri! Csoda, ha némelykor húsz frank van zsebében. Igen sokszor tűnődöm azon, vájjon hová lesz mindazon sok pénz, melyet keres. Ezen nagy tárgyilagos hazugságot egészen jóhiszemüleg mondotta. Párisban százankint találhatni nőket, kik minden reggelen hozzánk jőnek, hogy szekrényeink fiókjait kiürítsék és este mégis azt mondják: „Mit csinálsz a sok pénzzel, hogy mind elköltőd ?“ Emmanuel a perezzet kedvezőnek tartotta a tovább tapogatódzásra. — Talán megtakarítja a keresményét“, szólott. — Ő ? Hogy is ne! Ő valóságos gyermek! Azon eszme, hogy valaki tőkét tegyen félre, a végből, hogy ez neki kamatozzék, soha sem fért volna fejébe. Egyébiránt én jobban ismerem viszonyait, mint ő maga. Minden,mit eddig megtakarított, nem egyéb mint adósságok. — Ő tehát kártyás? — Oh, a szegény fiú, még soha sem játszott csak egy játszma dominót is! — Adósságok! kiált föl Emanuel. Egy ember, ki minden eszközzel bír arra, hogy szerencsét csináljon! Mennyi adóssága lehet ? — Mi — már hogy ő, mindent beleértvén, negyven ezer frankkal tartozik, felelt a zongorásznő. „Mindent beleértvén“, annyit jelentett, hogy neki magának is volt egy csomó adóssága. — Negyven ezer frank, kiált föl Emanuel, hisz ez kevesebb a semminél! — Micsoda! kevesebb a semminél! ismétlő Etiennette, gondolataiban azon kérdést intézvén magához, minő milliomos mellett foglal a kocsiban helyet, mely — Többet ismerek tiz olyan kormánynál, kötelességének tartaná ezen nehézségeket félre hárítani az útból. — Micsoda indokból kinálná meg egy kormány Trivulcet, hogy őt azon zavarokból kirántsa, melyek közé süppedt? mond Etiennette, oly annyira neki hevülve, hogy nem is figyelt arra, midőn a „Franczia lobogó“ szerkesztőjét keresztnevén említette meg. — Ismerek már egyet, folytatá buzgón Emanuel, ki, mihelyt Archambault akarja, rendelkezésére készen tart ötvenezer forintnyi összeget, mi franczia pénzben valamivel több százezer franknál. — Minő czélból? kérdé Etiennete. Azon czélból ... azon czélból, mond Emmanuel szót keresvén, mely elég hosszú legyen, hogy egy lap jelentőségét növelje, mely feladatául tűzte ki magának az igaz ügy védelmét, a nemzet egyesülése és függetlensége biztosítását. — A nemzetek függetlensége . . . Trivulre nekem sokat beszél erről. Semmit sem óhajt annyira, mint annak fenntartását. A követség első titkára restellezte, hogy Etiennette nem fogta föl czélzását, de mégsem merte neki bevallani, miszerint a nemzetek függetlenségéről csak annyiban tett említést, amennyiben ezt el kivánta volna rabolni és a nemzeteket rabszolgákká tenni. Ugyanazon szavakat a politikában, jelesül a diplomatában, a legellentmondásosabb tárgyakra alkalmazhatni és igy Trevières Emmanuel beszéde Etiennettenek igen tág mezőt nyitott leghatározatlanabb magyarázatokra. A kocsi aperezben éppen a Godot-de-Mauroy utcza sarkához ért; Mussidan asszony éppen búcsúzott szeretetreméltó kísérőjétől, így tehát alig maradt idő a tárgy megközelítéséhez. Emmánuel,ki el volt határozva arra, hogy martaléka ki ne sikamolják ujjai közül, kihajlott a kocsi ablakából és anélkül, hogy kérdezné Etiennettét, a kocsisának ezt kiáltá: — A boulognei erdőbe! — Mit akar ön, uram? Hisz én itthon vagyok. Ez itt lakásom, haza kell mennem ! Ön engem borzasztó bajba kever. Meg kell jegyeznünk, ha egy nőt bajba hozunk, ez mindig „borzasztón“ szokott lenni, mert — Asszonyom, mond Emmanuel, ön félre isszándékaimat. Kocsizásunkat meghosszabbítom, mivel szükség, hogy önnel komolyan, hosszasan és őszintén szólljak. Mindenekelőtt elkerülhetlennek látom, önt arról értesíteni, hogy megnyugtassam lelkiismeretét, ha mindabban, mit önnek mondani fogok, önről is van szó, a főszemély itt mégis Archambault Trivulce úr, az ön barátja. — Szegény Trivulce! sóhajtott Etiennette; kíváncsisága a legmagasb fokra volt fölcsigázva, és mindenből, mit eddig hallott, ösztönszerüleg egy hasznot hajtó üzletet látott maga felé mosolyogni. (Folytatása következik.) ,