Egyetértés, 1882. január (16. évfolyam, 1-31. szám)

1882-01-13 / 13. szám

XVI. évfolyam. Budapest. Sz­ rkositá­­s kiadó-hivatals csak bérmentes levelek fogadtatnak .I. Kéziratok vissza nem küldetnek. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva, így övre ... ... 20.— Félévre.............................................10.— Negyedévre................................... Egy hóra........................................1.80 «Mmee#M«FiaB3awe»Kü»afl Budapest IV. himző-utcza és kalap-utcza sarkán 1. szám. Egy szám 6 krajczár. raiw.mg.«^ '«Bwargnacgaae . szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A budgsz-vita első napj­a. A vita, mely a képviselőház mai ülé­­­­sén kifejlett, kiváló fontosságú. Sokkal fon­tosabb, mint m­ás alkalmakkor az ilyen viták rendesen lenni szoktak. Nem a kor­mány érdeme, hogy így történt. Ezen a bizottsági előadó a maga Mert­hi­elkövetett mindent, hogy megtartsa részéről a vi­tatkozást ma is szokott alacsony színvo­nalon. Egész beszéde a pénzügyi bizottság­­jelentésének rövid elrec­itálásából állott, s nélkülözte még az érveket is, melyek arra szolgálhattak volna, hogy a helyzet iránt legalább némi reményt nyújtsanak. Hanem érdekessé tették e vitát a Somssich Pál és Eötvös Károly beszédei. Midőn közéletünk­nek egy oly veteránja, ki érdemekben őszült meg s inkább vágyik már a nyu­galom, mint a parlamenti élet idegfeszitő harczai után: kénytelenítve érzi sorompóba lépni s hatalmas hangon magát ki­áltani vezet az űzött politika és annak szomorú következményei elé, ez magában is fontossá teszi a pillanatot. Annyival inkább­ fontoss­á válik az akkor, ha oly alakban történik, mint a­hogy azt Somssich mai nap tette. Eötvös Károly a függetlenségi­­ párt nevében és megbízásából szólott. Meg­kapó s­inekben ecsetelte a helyzetet, mint a­hogy ő rendesen szokta S ha a hatás, melyet elért, a rendesnél nagyobb lett, úgy bizony abban nem annyira a szónoki for­máknak és fogásoknak volt része, mint az adatok erejének, melyek felett rendelkezett. A roppant aránytalanság, melyet egyrészt improduktív kiadásaink roppant számai, másrészt a nemzeti czélok érdekében tett áldozataink csekélysége között kimutatott; a budget óriási növekvése az utolsó eszten­dők alatt, mióta ez a kormány d­e­z­i a pénzügyeinket; az általános „re­n­­e­sze­gényedés, egész községek tönkrejutása és kivándorlása; a kormány adóvégrehajtóinak visszaélései, melyeket vázolt: mind oly ter­mészetű dolgok, hogy megkapják még legérzéketlenebb, az ország dolgaival sem­a mit sem törődő embert is. S a helyzet ko­mor sötét voltához járul még az, kilátás egy jobb jövő iránt normális hogy esz­közökkel s normális viszonyok között nem mutatkozik semmi irányban. A­kinek volt még reménye állapotainkhoz, el kell hogy veszítse ezt a reményt, ha figyelemmel elemezgeti ezt a beszédet. A Somssich Pál beszéde a­zon több rendbeli nagy haladásról tett tanúbizonysá­got, melyet az egyesült ellenzék a legújabb időiben tett. Mindenekelőtt a budget felfo­gásával szemben megváltoztatta álláspont­ját. S e tekintetben az egyesült ellenzék pártálláspontja valóban nem volt könnyű, sőt ma sem az. Parlamenti viszonyok kö­zött, ha általánosságában vettetik el a költségvetés, az új kormány helyzete igen nehéz. Költségvetés nélkül lehetetlen csak egy napig is­ kormányozni. Új költség­­vetést hirtelen­ében nem készíthet. Annak van tehát kitéve, hogy egy ideig a régi, eddig rosznak vallott és hirdetett költség­vetés alapján kormányozzon. Elvetni tehát átalánosságban is, eddig nem látszott jó­nak. Kivált miután kormány és ellenzék úgy is egy alapon állottak, s az új budget is nem ellentéte, hanem csak lett volna a réginek. A lépés, új kiadása melyre a párt elhatározta magát, nem tehet tehát egyebet, mint vagy azt, hogy a párt elvi­leg is eltávolodott a kormánytól, vagy azt, hogy egy esetleges kormányválság esetén a kabinetalakítást elvállalni nem akarja. " A másik, miben az egyesült ellenzék megváltoztatta álláspontját: a kérdése. Ez nő­i me tangere volt hadsereg pártra nézve. Talán azért, mert e eddig a kérdés felvetésével bizonyos felsőbb kegyek el­vesztésétől tartottak. Talán azért, mert azt hitték, hogy e kérdés rendezése fölül fogja múlni erejüket. Somssich egy igaz férfiú őszinteségével mondotta ki, hogy pénz­ügyeink rendezését addig képzelni sem tudja, mig a hadsereg jelen formájában áll fent­, s míg a birodalom azokra a széles­körű nagyhatalmi alapokra van fektetve, melyeken ez a mostani egész rendszer felépült. S itt lehetetlen nem éreznünk azon nagy közeledést, mely ezen felfogásban a függetlenségi párt irányában benfoglalta­­tik. Érezte azt bizonyosan Somssich Pál is, csakhogy nem adott neki kifejezést. Pedig csak egy lépéssel kellett volna az őszinte­ségben tovább mennie. Be kell hogy lássa, s ki kell hogy fejezze, miszerint ez a nagyha­talmi állás, s ez a fényesen kiállított had­sereg csak akkor lesz föladva elvileg, mi­kor a közösügyes kiegyezés. Együtt áll fent ez a kettő, mert egymást támogatja. A­mit utoljára kell kiemelnünk Soms­sich beszédében, az abban nyilvánul, hogy ő sem az emberekben keresi a hibát, nem az emberektől várja a szabadulást. Szapá­­rynak jóakaratában ép oly kevéssé két­kedik mint tehetségeiben, Tisza Kálmánt nem tar­ja rosszabb államférfiénak akárki mást. De a mi állapotainkon mint nem segít semmi genialitás, mert azoknak okai rém az emberekben rejlenek. Vajjon szük­séges-e ezen pontra nézve is kimutatni a mi álláspontunkhoz való közeledését ? Ki ne látná első tekintetre? Csak meg kell vonni egész őszintén a konzequencziát. Ott, a­hol nem az emberekben fekszik a hiba, nem feküdhet másban, csak a rendszerben. Ott, hol a leggeniámn­abb ember sem tud mu­­tatni kibontakozást, ott fel kell hagyni minden további kísérlettel az eddig köve­tett irányban, s elölről kell kezdeni az egészet. Nem nehéz kimutatni, hogy hol kezdődjék ez az elől Állapotaink 1867 óta fejlettek idáig, azoknak hatása alatt, mik akkor és azóta történtek. Itt nincs más p­isszibilis következtetés, de sincs más a bajokból, mint az kimenekülés egész kö­­zö ügyes rendszer elvetése. Mi hiszen belátjuk, hogy ilyen követ­keztetésekbe sem Somssich Pál, sem az egész egyesült ellenzék nem bocsátkozha­tott. Mert akkor már nem állana többé azon alapon, melyet elfoglal, hanem lenne közjogi oppozíczió melyet mi sem választ el többé a függetlenségi párttól. Idáig jöjj­­ek már ez alkalommal. S hogy azt se nem vártuk, se nem reménytettük. De el fognak a jövőben jönni egész bizonyosan. Talán nem egyszerre, csak egyenkint, de annál hamarább. A helyzet nyomasztó vol­tának nem lesznek kép­ek sokáig ellen­­állani Az ország­ állapota iránt élénk ben­nük az érzék, különben nem volnának op­­pozicsió Ellenállhatatlanul azon az uton, melyen idáig fognak jönni haladtak. S követni fogja őket a kormány egy része is. A­mily feltartózhatatlanul f­jlanek ma­guk az események, oly ellenállhatlanul éreztetik velük is erejöket. Be fogják látni, hogy az egyesült ellenzék soraiban sem akad ember, mint a­hogy a kormánypár­ton sem akad, a­ki rendezni tudná e vi­szonyok között az állapotokat. Mi csak azt óhajtjuk, hogy mentől előbb jöjjön el ez az idő. _________ O' Mundapesrit, január ISf. A kúriának képviselő válasz­tási ügyekben való bíráskodásáról szóló törvényjavaslatot a képviselőház igazságügyi bizottsága f. hó 16-dikán d. u. 5 órakor tartandó ülésében fogja tárgyalni. pápuáik mű számához egy ég fél­i? mesélhez van csatolva. Péntek, 1882. január 13. Hirdetések és nyilt terek felvétetnek árszabály szerint a kiadó hivatalban: Budapest IV. himző-utcza és kalap-utcza sarkán 1. sz. Hirdetések felvétetnek a külföldön: Bécsben: Oppelik A.-nál, Stubenbaster Nr. 2. Mosse Rudolfnál, Seiterstatte Nr. 2. Hansenstein és Voglernél, Wallfisehgasse 10. Daube G. L. és társánál, Wollzeile Nr. 12. Párisban: Rudolf Mosse, 40. rue notre dame­­des-Vietoires (place de la Bourse.) Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és társánál„ jass 113 Vilmos császár legutóbbi rendelete mellett, bármily világosan szólt is az, mindig ér­dekesek maradtnde hivatalos és félhivatalos lapok magyarázatai, melyekkel az uralkodói akarat e nyilatkozását kisérik. A berlini kormány nézetei­nek leghitelesebb magyarázója, a „Provinzial Correspondent“ így szól: „A császár, midőn a birodalmi gyűlésben és a sajtóban még a császári üzenet után is két­ségbe vonták az ő személyes nézetének jogosult­ságát, a január 4-iki rendelettel szét akarta tépni a par­iamenti czórnaszálakat, melyekkel az ő állá­sát korlátozni iparkodtak, erélyesen utalva arra az uralkodói hivatásra, mely a nép öntudatában folyvást él. . . Poroszországban a király uralkodik és kor­mányoz. A birodalom alkotmánya Poroszország királyának e jogát csak megerősíteni iparkodott. Hogy a király csak uralkodik, de nem kormá­nyoz, az idegen földön keletkezett felfogás. E tannal és az abból eredő tévedésekkel szembe­­szállani, joga és kötelessége a koronának, bárhol és bármikor nyílik is erre alkalom. A királynak az államminisz­t­ériumhoz intézett szava a porosz alkotmánynak tiszta kifolyása, nem foglal az magába semmiféle újítást, sőt épen az újítási kí­sérletek ellen van irányozva. Az uralkodónak ma is ez a törekvése, hogy a fennálló viszonyo­­nyokat bolygatni ne engedje, miként húsz évvel ezelőtt, iásdon ő felsége a trónról ezt hirdette: „Sohasem engedhetem meg, hogy belső állami életünk kifejlése a korona jogát, Poroszország hatalmát és biztonságát kérdésessé tegye vagy veszélyeztesse.“ Az uralkodónak ez a személyes állásfogla­lása a birodalmi gyűlés tegnapi ülésében, mely, mint táviratunk már jelentette, a Wind­horst-féle indítván­nyal foglalkozott, ismét szóba jött, ha csak futólag érintetett. Virchov tanár ugyanis, ki a haladó­ párt többsége nevében az indítvány mellett szólalt föl, rosszalólag nyilatkozott a felől, hogy a jelenlevő miniszterek kétségben hagyják a birod. gyűlést a felöl, hogy a kormány az indítván­nyal szemben milyen állást foglal el. Tiltakozik aztán az ellen, hogy a kulturharcz ódiumát egyedül csak a szabadelvű pártra hárítsák s hogy a kormány ily módon akar a hínárból ki­keveredni. A szabadelvű párt csakis Bismarck és a császár kezdeményezését követte. A mai hely­zet olyan, hogy a szervezett egyházzal egyáltalá­ban lehetetlen az állandó béke, hacsak^,J Bismarck föl nem használja diskreczionális teljhatalmát arra, hogy hadjáratot indít Róma ellen és fog­ságra veti a pápát. Virchov egyébiránt a májusi tör­vények részleges revíziója mellett van s azt legalább is szükségesnek tartja, hogy állandó viszonyokat teremtsenek meg. Csakhogy Bismarck her­­czeg mostanában m­inden esztendőben uj politikát csi­n­á­l és azt kíván­ja a császártól, hogy ő is részt vegyen eiad azokban a változá­sokban. Az, amit a birodalmi kanczellár mű­vel, nem politika, hanem ötletek sorozata, melyek tökéletlen előtanulmányokon alapulnak. Az ilyféle politikának pedig mielőbb véget kell szakítani . Böttcher államtitkár az utóbbi vádra így felült: „Ha a császár kijelenti, hogy egy vagy más pontban megváltoztatta a nézetet, azt köszönettel és hódolattal kell fogadni.“ Franc­­iaországban ezalatt egyre éle­sebbé válnak az ellentétek a politikai helyzetben Gamb­ettának a megyék szerinti szavazás tárgyában jelzett ultimátumát képviselői kö­rökben nem fogadják el. Bizonyos, hogy a javas­lat erős ellenzésre fog találni, mert attól tarta­nak, hogy a képviselőház feloszlatását a kormány még a javaslat elfogadása után is szükségesnek fogja tartani. A szélsőbaloldal sok­kal konokabb állást foglal el a Giambetta-kabi­­nettel, mint bármely eddigi kabinettel szemben, s ha eddig egészen bizonyosra vették, hogy Gam­­betta mégis győzni fog, ez a bizalom most már nagyon megingott. A JiTiTtiTti Timiit Ä tisztelt házból. Január 11. Olyan gyéren szállingóztak az ülés elejére a tisztelt honatyák, hogy szinte rettegni kezdtünk a gondolattól. Csanády bátyánk népszámlálást talál indítványozni, kiderül, hogy nincs határo­zatra képes szám, a budgetvita elmarad, a kor­mány költségvetés nélkül marad s megteszi azt a csodát a némaság, a­mit a legviharosabb szó­­özön sem bírt megtenni eddig, — a kormány megbukik s Tisza Kálmán cum gentibus hoppon marad. Milyen unalmas egy állapot lett volna ez. No de mégis megszállta a képviselő urakat a szentlélek, besompolyogtak nagy kedvetlenül, mert hát kiáll­hatatlan az az elnök az ő örökös harangozásával, megköveteli az embertől, hogy hagyja félbe a c­igarettejét olyan hassontalan­­ság miatt, mint egy országos költségvetés. Mire is való ez az egész komédia ? Hát nem elfogad­tuk már a liberális klubban szőröstül bőröstül ? Pedig hát ez a klub a többség, a többség pedig a ház, — olyan ház, mint ha a ház fogadta volna el. — No de Somssich Pali beszélni akar! A múlt országgyűlésen kimaradt, mint a torzsa a hóból, de meggyülemlett benne a sok idea s régóta készül, hogy fölborítja a miniszteri széke­ket. Lássuk hát, hogy tesz ki magáért az öreg, tegyük meg neki azt az örömet, hallgassuk meg. A kormánypárt régi jellemvonása a nagy­lelkűség, most is elhatározta tehát, hogy azt gyakorol. Beültek hát, ki-ki a más helyére, a jó mamelukok, azzal az erős elhatározással, hogy elviselnek minden dikeziót, amit a sors rájuk mért, még meg se mukkannak alatta, s a végén aztán megszavazzák a budgetet, még az arczuk izma se mozdul meg bele. Hegedűs Sándor előterj­eszti a budgetet,má­sodik javított és bővített kiadásában, a­hogy azt a pénzügyi bizottság kieszelte. Rendkívül óvako­dott , nehogy szónoki empirázisba essék valahogy. Olyan száraz volt, mint egy­­ numerus. Nem is beszélt mást, mind csak numerust. Kétszer kettő öt, hatot ha tízből kivonok, marad kilencz, hu­szonhathoz (a defic­it), hozzáadva 14 et (zimonyi vasút), meg 9-et (beruházás), meg 5 öt (eladott államjavak), az épen netto 28 s igy ment az fél­óra hosszat, mialatt úgy foroghatott sírjában sze­gény Maróti, mint nyárson a malaca. Annyit kisütött mégis, hogy nem rózsás a helyzet, de nem is kétségbeejtő. 1875 től 8 mil­lióval növekedtek a bevételek évenkint, 9 millió­val a kiadások, a mi igen szép ilyen ifjú állam­tól, hogy oly korán megtanult kontóra élni. Még sokra viheti. Különben biztosított bennünket, hogy ne tartsunk semmitől, nem vásárlunk min­den évben vasutat, árvíz se lesz, mert az tavaly elfogyott, Boszniábat sem foglalhatunk mindun­talan. Takarékoskodni, az már persze nem lehet, egyenes adót növelni nem lehet, hát a fogyasz­tási adók terén kell utol­érni a kultúr­­államokat. Lám Ghyczynek is ez a reczipéje, pedig az okos doktor. Államadóssági kamatnövekedés csak lát­szólagos. Szóval nem vagyunk híjával a „biztató jeleknek.“ E beszéd alatt vonult be a terembe Tisza Kálmán, nem kevéssé csodálkozva, hogy a több­ség sem lelkesül az előterjesztésen s még csak meg se koszorússa a referenst, mikor az újra megalapítva Magyarországot, egy egész eszten­dőre, — csapja össze az ad­áit és leül. Gsak akkor tódult tele honatyákkal a ház, mikor a jegyző szólásra hivta föl Somssichot. Mozgásba jött az egész terem s idő kellett rá, mig lecsendesül. Egész az utolsó pillanatig voltak olyanok, kik nem hitték, hogy a ház egykori elnöke be­szélni fog. Még csak nem­régiben feküdt bete­gen, a­mi 73 év mellett nem tréfa dolog. És most oly vállalkozásba ereszkedni, mely erősen igénybe veszi a fizikumot, nem mindenki hitte valószínűnek. Pedig a fizikai erőfeszítés elenyészett ama morális mellett, melyet ma Somssich kifejtett. Egy volt konzervatívnek, egy volt kormánypárti­nak, s ott is vezérférfiunak nem csekély elhatá­rozásra van szüksége, midőn támadást kell intéz­nie egy rendszer szomorú következményei ellen, mely rendszernek egykor ő is alkotója s fenn­tartója volt. Támadni ugy, hogy következetlenség vádja ne érhesse, s daczára a támadás vehemen­­cziájának, mégis úgy álljon ott, mint a ki híve a rendszernek ma is, csak gonosz szüleményei­nek ellensége. A ré­gi iskola leggyakorlottabb szónokai­nak perfekt rutinjával oldotta meg nehéz fölada­tát. Tömörség és világosság az előadásban, szo­ros logikai rend a következtetésekben, helyes arány a tagozatokban, erő és szabatosság a ki­fejezésekben — és ehhez a meggyőződés melege, a honfiúi aggodalom őszintesége és a harmonikus törekvés, hatni az értelemre úgy, mint az érzelemre — beszédét szónokilag is a leg­elsők sorába emelik, a­melyeket az utóbbi években hallottunk. Somssich Pál joggal hi­vatkozhatott meggyőződése szilárd voltára, mely a viszonyok állandó figyeléséből, tanulmá­nyozásából meríti erejét s nincs változásnak alá­vetve máról holnapra. Ha nem jelentette volna is ki ezt, meg kell vala róla győződnünk beszé­dének úgy tartalmából, mint hangjából. Arczán meglátszott még a kiállott szenve­dések halványsága, s félteni lehetett a kimerü­léstől. De a hang elevensége, tidesége csakha­mar eloszlatott minden aggódást. A hetvenhárom éves aggastyán úgy beszélt, mint egy ifjú, hév­vel, lelkesen, a hói úgy­ kívánta a helyzet s be­szédének egy szótagja sem veszett el az infám is rossz akusztikájú teremben. Mindenekelőtt az előadó „biztató kilátásait“ szállította alá helyes arányaikra. S aztán egyene­sen bele veré magát in rés médiás. Rámutatott, hogy komoly bajban van, az ország s e baj kutforrása nem a személyekben keresendő, — mert azon se­gíthetnének más személyek, — de abban a vég­zetes tévedésben, hogy a monarchia hatalmi ál­lását oly nagyszabású intézményekkel kívántuk biztosítani, melyeknek költségeit meg nem bírják a monarchia népei. Hivatkozik, hogy öt év előtt, kormánypárti korában is ezt mondta , a helyzet illusztrálására idézni kezdte a szá­mokat. Nem sokat.­­ Csak a közösügyi kiadások, az összes kiadások, a defic­itek, az államkölcsönök kamatainak mai tételeit hasonlí­totta a hét év előttiekhez, a­mikor pedig oly két­ségbeesett volt az ország helyzete, hogy az ak­kori többség az ellenzék segítségéhez folya­modott. Mekkora adóemelések történtek azóta i s mi az­ eredmény ? A közösügyi kiadás nyolczad­­fél, az összes kiadás 87, a defic­it 2, az állam­adóssági kamat 35 millióval nagyobb, mint volt a fúziókor, midőn Tisza Kálmán az állam­­háztartás megzavart egyensúlyát helyreállítani vállalkozott! Az együttes jegyzék, melyet a kai­rói franczia és angol főkonzulok e hó 7-ikén kaptak meg távirati után kormányaiktól, s me­lyet vasárnap nyújtottak át a khedivének, a „Times“ közlése szerint így hangzik: Ön már több ízben bízatott meg azzal, hogy a khedivének és az egyiptomi kormánynak adja tudtára Angolország és Francziaor­­szág amaz elhatározását, hogy támo­gatni fogják ö fenségét és kormá­nyát a különféle nehézségek ellen, melyek Egyiptomban a közügyek fejlődését gátolhatnák. A két hatalom teljesen egyetért e tárgyban, s az újabb körülmények, nevezetesen az országos megbízottak összegyűlése, alkalmat szolgáltattak nekik arra, hogy e tárgyban újabb eszmecserét kezdjenek. Fölkérem önt, jelentse ki a khedivének, hogy a britt és a f ránézi a kormány ő fenségé­nek a trónon azon feltételek mellett való fenntartás­át, melyeket a porta egymás után kibocsátott formánjai szentesítettek, s melyeket a két hatalom is hivatalosan elfogadott, olyan ténynek tekintik, mely a jelenben és a jö­vőben is egyetlen lehető biztosítéka Az idők jelét láttuk, mikor az agg szónok, szakítva minden tekintettel, csupán aggódó lelke sugalm­ára hallgatva, kimond­ azt a szót, melyet az u. n. mérsékelt ellenzék padjairól elhangzani még soha nem hallottunk, hogy ő és társai az előterjesztett állami költségvetést még a részletes vita alapjául sem fogadják el, s benyújtja elve­tésére indokolt határozati javaslatát, melyet alá­­jegyeztek mind ama politikusok, kik ellenzéki­ségükben eddig oly határozott mértékletességet tanúsítottak, hogy szinte gyanúba keverték ellen­zéki voltukat. Még Apponyi is! Az óvatos Apponyi! Oda irta ne­mét s azzal leégetett maga mögött minden hidat. Még e napokban az a hir merült fel a la­pokban felőle, hogy pártját s tán az egész poli­tikát is oda hagyni készül, mert pártja a szélső­bal felé sodortatik. Örülünk, hogy nem így van, s hogy abban a pártban, mely „a szélsőbal felé sodortatik“, őt is ott találjuk. Tiltakozni fog ugyan az „inzinuá­­czió“ ellen, valószínűleg, hogy ő bárminemű kö­zeledést tanúsítana a szélsőbal felé. De az ese­mények s azok között Somssich mai beszéde, reményt keltenek bennünk, hogy a tény való. A nagyhatalmi svindlinek hozott esztelen áldoza­tok hangoztatása, a közösügyi költségek külön fölvetése azt mutatják, hogy a közjogi alap hí­veinek legelőkelőbb köreiben is gondolkozni kez­denek már a helyzetről, gyökerére kezdenek te­kinteni a bajoknak s az eszmék forrongása azt látszik bizonyítani, hogy a meggyőző erő, mely hiányzott a mi érveléseinkben, megvan és érez­teti­k már hatalmát a kényszerítő viszonyokban a rajok is. Ha ez örvendetes jelenség. De nem fogják merni bevallani, amint nem merte Somssich. He­lyes logikával be kellett volna pedig vallania. His­szük, hogy ez is bekövetkezik s his­szük,­­ hogy előbb következik be, mint mikor már késő I lenne. A kormánypárt kedvetlenül, mogorva hall­­­­gatással fogadta Somssich beszédét. Kevés volt a­­ közbeszólás is, sokkal komolyabb és higgad­­­­tabb volt különben a hang is, sem hogy pro­vokálta volna- Tisza Kálmán keserű mosolya és sűrű l­egyezgetése árulta csak el, hogy nem bírja közön­nyel venni a kivált ő ellene irányzott vád­­beszédet, melynek az a része, a­hol Somssich végzetes mulasztásnak mondta, hogy nem maradt­­ é a rend fenntartásának és az ország közjóléte ki­­fejlesztésének, a­miben Angolország és Franczia­­ország egy iránt érdekelve vannak. A két kormány szorosan egye­sült abban az elhatározásban, hogy közös erőfeszítéssel hárítsanak el minden okot a bel- vagy külföldi bonyo­dalmakra, melyek az Egyiptomban most fennálló kormányzatot fenyegethetnék. Semmi kétségük sincs abban, hogy ily módon nyilvánosan kijelentett formaszerű elhatározásuk­­ közreműködhetik abban, hogy elejét vegye ama veszélyeknek, melyektől a khedive kormá­nyának esetleg tartania lehet, mely veszé­ly­e­k m­i­n­d­e­n­e­s­e­t­r­e egyesülten fog­ják szemközt találni Angolorszá­got és Francziaországot. Reményük, hogy maga a khedive is oly bizalmat és erőt fog meríteni e nyilatkozatból, melyre Egyiptom és népe sorsának vitézéhez szüksége van.“ fa angol-franczia jegyzék. A csapatösszevonások és a delegácziók. — As „Egyetértés“ saját levelezőjétől. — Bécs, jan. 12. A kormányok, mint értesülök, komolyan foglalkoztak azon kérdéssel, váljon a dalmácziai és herczegovinai zavargások elleni csapat­össze­vonások költségének megszavazása miatt fennfo­rog e a delegácziók összehívásának szüksége. Az okokat, melyeknél fogva egyetértőleg abban álla­podtak meg, hogy ily szükség nem forog fenn, a következőkben minden megjegyzés nélkül kö­zöljük : nyeri. A csapatösszevonások nem oly jelenték,­hogy a kormány a miniszteri felelősség alapján nem intézkedhetnék önállóan is. Tulajdon­képen jelenleg nem történt egyéb, mint némely garnisonok megerősítése. Összesen csak 7000 em­berrel több lesz ama vidékeken, mint különben lenni szokott. Ezek is úgy vannak kirendelve, hogy kizárólag oly csapatok mennek oda, melyek a már ott levők felváltása végett tavas­szal úgy is oda mentek volna, és hogy a felváltandók tavas­szal csakugyan visszahívhatók lesznek, még mindig lehetséges, így tehát eddig csak néhány ezer embernyi garnison megerősíté­séről és néhány hónapról van szó­. Az ügyet a delegácziók rendkívüli összehí­vása által egész Európa előtt nagyobb fontossá­gúnak feltüntetni, mint, a minő, politikai hiba volna. Ha az ügy mégis nagyobb jelentőségűvé válnék és jelentékenyebb csapatfelállításra és költ­ségre szükség mutatkoznék, akkor a delegáczió­­kat mindig össze lehet hívni, és akkor ez meg is fog történni. De épen mivel ma még azt, hogy az ügy minő dimenziókat vehet fel, megítélni nem le­het, a kormány ha össze is hívná a delegácziókat, nem mondhatná meg, hogy k­­it és mennyit kér, hanem megint csak azt kérhetné, hogy saját fe­lelőssége alapján intézkedhessek. Tehát megint csak ott volnánk,­a­hol vagyunk most. Az azonnali intézkedés szüksége­­talán el van ismer­ve és halasztást nem tűr. Ha tehát a delegácziók össze is hivatnának, csak már meg­tett intézkedésekről lehetne jelenteni, és már most is csak azt utólagos jóváhagyásukat lehetne kérni. Sem formailag, sem lényegileg nem volna tehát nyerve semmi sem, de meg volna akasztva mind a két legislative működése és a nagy appa­rátus kifejtése által minden szükség és előny nélkül oly költségek okoztatnának, melyek az eddig ki­látásba vett katonai költségeket legalább egy harmadrés­szel szaporítanák. Mert a delegácziók mégis együtt volnának vagy tíz napig és a tör­vényhozások költségei nem szünetelnének a tör­vényhozások szünetelése alatt, a bosnyák politika fölmerültekor lemondása mel­­ett, mint megmaradt Széll Kálmán, — különö­sen bánthatta őt, mint az erős és nagy igazságok rendesen. Somssich beszéde végén kimerült. Nem cso­da. Közel másfél óráig tartott a beszéd, mely va­lóban komoly gondolkozásra nyújthat anyagot s kiváncsiak vagyunk, hogyan kísérlik majd meg hatását csökkenteni. A függetlenségi párt részéről Eötvös Ká­roly indokolta a költségvetés elvetésére beadott határozati javaslatot. Beszéde kezdetén megrit­kultak ugyan a jobboldali padsorok, a nagy sor az, hogy Liléi) ötven perczig is feszült figyelem­mel hallgasson kellemetlen ellenzéki beszédet a telivér mameluk, de csak megteltek ismét. Eötvös a költségvetés irrealitását támadta meg, s rámutatott arra a humbugra, a­mit a kor­mány és pártja űz, eltagadva a defic­it felét és csak másik felét vallva be. Az előadó „biztató jeleit“ említve egy kis vidám intermezzo is elő­adta magát. —■ Vagy én nem tudok magyarul, vagy az előadó úr nem tud magyarul — mondá Eötvös. — Vagy min­d a kettőnek — kiáltott közbe, ki más, mint egy mágnás, a­ki kitünően tudja magyarral. Eötvös beszédének higgadt, mérsékelt, de lényegében erős hangjának mi sem szolgálhat na­gyobb dicséretére, mint az, hogy Somssich be­széde után is mindvégig le tudta kötni a figyel­met, pedig ez is eltartott ugyancsak másfél óráig. Tisza nem követte stereotyp szokását, s nem sietett „kívánni megjegyzéseket tenni csupán némely megjegyzésekre“, mint máskor rendesen. Nehéz is lett volna rögtönözve felelni oly dol­gokra, a­hol számok beszélnek, melyek nem tűr­nek „bűvészetet“ s melyekben ő exczellen­­cziája, mint több ízben maga bevallá, nem szak­ember. Egyes locus commundsokat, sulyokeldobá­sokat, nyelvbotlásokat, a­melyeket rendesen ki szokott kapni s diadalmasan és nagy vitézül agyonverni — nem igen találhatott a k­ét beszéd­ben, így hát hallgatott, a háta mögött ülök úgy is tudják, mi a kötelességük.

Next