Egyetértés, 1882. január (16. évfolyam, 1-31. szám)

1882-01-14 / 14. szám

XVI. évfolyam. Budapest. Szerkeszti- s kiadó-hivatal: Budapest IV. himző-utcza és kalap-utcza sarkán 1. szám. Csak bérmentes levelek fogadtatnak eL Kéziratok vissza nem küldetnek. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy évre ... ... 20.— Félévre..................................................10.— Negyedévre...........................................5.— Egy hóra...............................................1.80 Egy szám 6 krajczár. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A független Egyiptom. A hivatal ügyvédeskedés nem valami háladatos hivatásnak van ismerve a pol­gári életben, de bizonyos körülmények kö­zött európai nagyhatalmak épen ezt a hi­vatást szokták előszeretettel választani. An­glia és Francziaország együttes­ jegyzékben tudatták a kairói kormán­­nyal hogy ők el vannak határozva Egyiptomnak jelenlegi tényleges függetlenségét min­den áron fenntartani. Az első kérdés az, hogy ki fenyegeti Egyiptomnak független helyzetét, és a második kérdés rá hogy mi indítja a nyugati hatalmakat erre a nagylelkű protektori szerepre Egyip­tom függetlensége irányában. Egyetlen ál­lam sem mond le szívesen független állá­sáról, és ha Egyiptom függetlensége ko­molyan fenyegetve volna, bizonyosan az egyiptomi államférfiak első­sorban minden külső ösztökélés nélkül buzgólkodnának rajta, hogy hazájuk kivívott nemzetközi önállását továbbra is fenntartsák. Már évtizedek előtt is épen csak az európai hatalmak fellépése Mehemed Ali, az egykori egyiptomi helytartó ellen aka­dályozta meg azt, hogy Egyiptom tö­kéletesen kiszakadjon a török biro­dalom kötelékeiből. De még csak a múlt évben is az egyiptomi katonaság utczai forradalma sem történt egyéb okból, csak hogy a kairói kormányzatot az idegen befolyás járma alól felszabadítani lehessen. „Egyiptom az egyiptomiaknak“, mondotta Arabi bej, a forradalom főnöke, úgy lát­szik ezekből, hogy az egyiptomiak csak törődnek valamit független államiságukkal Hogyha pedig komoly külső veszedelem ellenében függetlenségük megvédelmezésére még az európai nagyhatalmak fegyveres támogatását is megnyerhetnék, lehetetlen, hogy ezt ezer szerencsének ne tekintenék. Hisz az ilyen főnyeremény műveit európai államon, melynek nemzeti önállásáért kell küzdenie, soha meg nem esik, legalább ingyen, önzetlenül, csak puszta jószántából nem adja azt most még a „felszabadító szent Oroszország“ sem. A nyugati nagyhatalmak mégis min­den fölkérés nélkül tudatják a kairói kor­mán­nyal, hogy karddal kezekben álljanak ki Egyiptom függetlenségéért, ezt oly fenyegető hangon épen Sőt­te­zik a kedive irányában, hogy az egyiptomi államférfiak szörnyű megszeppenést éreznek reája. Sze­gény kormányzat, melyet vasmarokkal nyűgöznek le, hogy független lehessen. Mi is az ily furcsa dolognak bibéje ? Azt hir­detik : a török szultán most új kísérleteket tesz, hogy névleges szuverenitását Egyiptom felett, melyet még a szerződések meghagy­tak, tényleges fennhatósággá változtassa és ezt önkénytes megegyezés útján, az egyiptomi kormány szabad alárendelésével törekszik biztosítani. Azt hinnők, hogy az ily kísér­letek aligha ejthetik valódi veszedelembe Egyiptom önállását. De különben is, ha az egyiptomiak egész önként czélszerűbbnek találják a szultánnak több jogot engedni maguk és országuk felett, ezt az európai hatalmaknak miért kellene minden áron megakadályozniok ? Nos minden különös­nek látszó dolognak is van oka-foka. Bizonyos, hogy a legutóbbi orosz-tö­rök háború óta az egész mohamedán vi­lágot nagymérvű forrongás, viharos nyug­talanság lepte meg. A mohamedán állami alakulások, bármily különbözők is népve­­gyülékre és nyelvre és bár a múltból erős versengés szokásait örökölték, azt veszik most észre, hogy őket egy közös veszede­lem fenyegeti, törökök, arabok és bedui­nok mind úgy látják, hogy az európai ha­talmak leszámolnak velük, mint jövő ural­muk osztozásra felvett területeivel. A tö­rök birodalom megcsonkítása után Tunisz elfoglalása a francziák által leginkább kelt­hetett aggodalmat az egyiptomi államfér­fiakban. A­helyett, hogy a török hatalom lehanyatlását Egyiptomnak teljes független­sége érdekében aknáznák ki, mint ez még ezelőtt nagyon valószínűnek látszott, így történik, hogy a kairói politikusok inkább igyekeznek bizonyos erősebb szolidaritást létrehozni Törökországgal, mely a moha­medán világnak még mindig vezérállama. Tudják, hogy minden függetlenség, mit a szultán irányában még kivívhatnak, csak annál gyorsabb alárendelésbe sodorná őket az európai hatalmak irányában. Lehet, hogy a kölcsönös érdekek szö­vetségének biztosítására az egyiptomi kor­mány a szultán fennhatóságának gyakorlati engedményeket is kész tenni, de aligha gondolnak reá, hogy Egyiptomnak a nehéz küzdelmek között megszerzett független ál­lását feláldozzák. De a­mitől ők valóban féltik Egyiptom függetlenségét, az az euró­pai hatalmak kapzsi rablóvágya, s a­mit már most is nagyon súlyosan éreznek, az a nyugati két nagyhatalom pénzügyi és gazdasági gyámsága és épen azért töre­­kesznek a mohamedán államok szorosabb összetartozására, hogy függetlenségöket ez irányban megvédhessél Legrosszabb eset­ben is üdvösebbnek képzelhetik a kalifa fennhatóságát, mint a gyaur világ nagy­lelkű pártfogását. Persze ezután természe­tes is, hogy a nyugati nagyhatalmak oly vehemencziával szá­llnak síkra Egyiptomnak drága függetlenségéért. De Egyiptom sem köszöni meg a hivatan ügyvédeknek nagy fáradságukat. Budapest, január II. Az országgyűlési szabadelvű párt ma este 6 órakor Vizsoly­i Gusztáv el­nöklete alatt ülést tartott. Elnök az ülés meg­nyílása után előadta, hogy a holnapi országos ülés napirendjére első tárgyat az igazságügyi bi­zottságnál megürült hely betöltése révén kitűzve, erre a kijelölő bizottság Kőrösy Sándort je­lölte ki. Az értekezlet a kijelölést elfogadta. Az értekezlet második tárgya a pénzügyi bi­zottságnak a költségvetés tárgyában be­nyújtott általános jelentése s az ebben foglalt három határozati javaslat tárgyalása volt. Hegedűs Sándor a pénzügyi bizottság­­ előadója beható indokolása után az ér­tekezlet mind elfogadta a határozati javaslatokat. E javaslatok így hangzanak: 1. Utasítsa a ház a kormányt arra, hogy tegye tanulmányozása tár­gyává az ipari szakoktatás és ipar­fejl­esztés körüli intézkedések és kiadá­sok lehetőleg egy miniszteri tárczá­­b­a­n való egyesítésének kérdését és a tanul­mány eredményéről tegyen a háznak jelentést. 2. Utasítsa a ház a kormányt a nyugdíj­tör­vény elkészítésére. — 3. A kormány felhivatik az országos számvitel re­formjáról szóló­­javaslat elkészítésére. — Ezután elhatározták, hogy a pártkör a költség­­vetést részletesen abban a sorrendben fogja tár­gyalni, melyben a képviselőház. Végül el­határozták, hogy holnap az országos ülé­sen indítványoztassék, hogy a horvát képvise­lőkre való tekintetből első­sorban a közös ma­­gyar-horvát ügyeket kezelő minisztériumok költ­ségvetései tárgyaltassanak, mint a mely tárgya­lásokba a törvény értelmében ők is befolyhat­nak ; tehát hogy a belügyi, közokta­tás- és igazságügyi tárczák költségve­tése a tárgyalás végére halasztassék. 14. Ifcü& Szórni uif, 1882. január 14 Hirdetések és nyiltterek felvétetnek árszabály szerint a kiadó hivatalban: <Budapest IV. himző-utcza és kalap-utcza sarkán i. sz. Hirdetések felvétetnek a külföldön: Bécsben: Oppelik A.-nál, Stubenbaster Nr. 2. Mosse Rudolfnál, Seilerstätte Nr. 2. K­aasenstein és Voglernél, Wallfischgasse 10. Daube G. L. és társánál, Wollzeile Nr. 12. Pirisban: Rudolf Mosse, 40. rue notre dama­­des-Viotoires (place de la Bourse.) Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és társánál. Budapest, január IS. Az általános német iskolaegylet Berlinben kiadott s a 40 millió némethez intézett felhívá­sát, melyben őket segítségül hívja fel a magyar­országi s erdélyi németek védelmére az elnyomó barbár magyarok ellen, annak idején közöltük olvasóinkkal. Méltán feltűnt e felhívás ép úgy Németországban, mint nálunk. A németek igen tekintélyes, komoly férfiaktól tudják meg, hogy fajrokonaik Magyarországban elnyomás alatt nyögnek, hogy a magyarság a német kultúrát következetesen tönkre igyekszik tenni, hogy tör­vényeink megtiltják a német tannyelvű iskolák felállítását, s hogy itt „modern barbárság lábbal tiporja a német kultúrát,“ s be vagyunk mutatva, mint a legtürelmetlenebb, leg­erőszakosabb faja a kontinensnek, mely éjjel-nappal máson se töri a fejét, mint azon, mikép pusztítson ki ebből az országból minden idegen fejt, s e czélra követ­kezetesen és tervszerüleg alkotja meg törvényeit s ezeket szigoruan s tervszerűleg hajtja végre, hogy ezt az országot magyarrá tegye. A magyar embernek, a­ki ezt olvassa, bi­zonyára, keserű kaezaj hangzik ajkairól. Minő okosaknak s erélyeseknek tartanak bennünket ezek a németek nemzeti érdekeink megvalósítá­sában ! A valóság pedig az, hogy türelmesek va­gyunk az indolenéziáig, liberálisok saját érde­keink feláldozásáig, óvatosak a gyávaságig. Nem mi magyarosítunk másokat, de mi germanizáljuk magunkat, nem mi vagyunk az elnyomók, hanem mi vagyunk az elnyomottak. Aki látni akarja, láthatja mindenütt a határvonalon, hol a ma­gyar faj más elemmel érintkezik. Ismételjük-e megint, hogy a tót, az oláh fogyasztja a ma­gyart egyházával és iskolájával, mert a hol ha­talmasabb a községben, nem teszi meg neki azt az engedményt, hogy a magyar nyelven is tör­ténjék az isteni tisztelet, prédikáczió s az elemi oktatás­­­ Törvényeink nem ismerik a magyarság érdekeit, a végrehajtás még ke­­vésbbé. Mindenütt a magyarság érdekei esnek áldozatul, mert a kormánynak s törvényhozásnak nincs meg az a bátorsága, hogy megszerezze a magyar nemzet érdekeinek biztosítékait a köz­oktatás terén. S mily iróniája a sorsnak, hogy míg a német maga, a kis szerb, oláh, horvát kí­méletlenül nyomja el az idegen fajokat, mi pe­dig saját nemzeti érdekeink elhanyagolásával vagyunk türelmesek, nem a nevezett nép­faj­ok elnyomó , erőszakos politikája miatt jajdul fel a német s az európai sajtó, hanem bennünket mu­tat be a világnak mint erőszakos elnyomókat; a­mit minden európai nemzet praxisában termé­szetesnek s felemlitésre méltónak sem tartanak, azt ép nekünk veszik rossz néven, kik e tekin­tetben nem csatlakoztunk az európai nemzet­ek praxisához. A­mit a német s az európai sajtó, a­mit a német iskolaegylet állít felöl­­ k, abban nincs egy csepp igazság sem. De azé, ne kicsinyeljük az ily jelenségeket. Az a düh így megvetés, akár igazság, akár hazugság idéz,e elő, mel­lyel ben­nünket az európai sajtóban emlegetnek, nagyon komoly dolog. Tudják ezt azok nagyon jól, kik e hangulatot az európai sajtóba­: mesterségesen felköltötték, mert valóban nem érdemeljük meg, Európa sajtójának ellenséges hangulatát. Az euró­pai sajtó e hangulata a szlávság befolyására s az erdélyi tzaszon­ v­­­­e v­e­­­the­tő vissza. Mi védtelenül állunk az európai sajtóban. H­a nem gondolkodunk e téren védelmünkről, ha jó hírnevünket az európai közvélemény felvilágo­sítása s megnyerése által, nem sikerül vissza­nyerni, akkor a jövő bonyodalmai és veszélyei közepette egy hatalmas tényezőtől leszünk meg­fosztva, az európai közvélemény támogatásától, melynek jóindulata vagy ellenszenve annyi eset­ben mutatta már hatalmát és befolyását a nem­zetek sorsára. Neményi Ambrus ismert jeles publi­­c­istánk vállalkozott a magyar nemzet védelmére a német sajtóban az általános német iskolaegylet felhívása által keltett hangulattal szemben. Az „Ungarische Revne“, utolsó számában, „H­u­n­­­garice­res“ czim alatt s külön lenyomat­ban is megjelent czikksorozata e feladatot fé­nyesen oldotta meg. Kimutatja az általános német iskola-egylet felhi­vásában foglalt állítá­sok alaptalanságát, ismerteti közoktatásunk szer­vezetét s iskoláink statisztikáját nyelvi szem­pontból, leleplezi az erdélyi szászok fondolkodá­­sait s gonosz indulatból eredő koholmányaikat s teszi ezt annyi alapossággal, beható ismerettel, szellemmel és melegséggel, hogy az igazság be­nyomását kell tennie e füzetnek a legelfogultabb emberre is. S valóban Neményi Ambrus munká­jának hatása már­is érezhető a bécsi német saj­tóban. Ha nem is akarnak felhagyni az ellensé­ges indulattal irántunk, azt mégis beismerik, hogy az általános német iskolaegylet eljárása nagy balfogás volt. Meg fogja tenni hatását munka a német sajtóra is s Neményi nagy há­­­lára kötelezett bennünket, midőn a magyar nemzet jó hírneve érdekében tollat fogott és pedig a mennyiben egyes embernek lehet, ked­vező eredménynyel. De Neményi úr egyes ember s kivánhat­­juk-e tőle, hogy harczot folytasson érdekünkben az egész európai sajtóval ? Elég-e arra egy em­ber, hogy az összes európai lapokat figyelemmel kisérje s azonnal kifejtse a megfelelő akcziót a ránk nézve kártékony hatás ellensúlyozására ? De ha tehetné is, módjában volna megnyerni czikkei számára az európai sajtó tekintélyes or­gánumait ? Nem. Egy ember ereje nem elég e feladat megoldására s azért minden állami kö­zösségben élő nemzet érdekeinek védelme a sajtó terén szervezve szokott lenni. A szer­vezet abból áll, hogy van nyilván­tartja az európai egy orgánum, mely sajtó nyilatkoza­tait s összeköttetései útján befolyásolja az európai sajtó egy részét saját érdekében. Ily szervezett védelemmel az európai sajtó terén rendelkezik Törökország, Oláhország, Bulgária és Szerbia, csak Magyarország nem. A legki­sebb államok megtalálják a szükséges pénzt e fontos czélra, csak Magyarország nem találja meg 325 milliós költségvetésével, hogy képviselve le­gyen az európai sajtóban, s megvédhesse jó hl. nevét a szláv és szász befolyás által terjesztett koholmányok ellen. Mi czélra adjuk hát a rendelkezési alapot a miniszterelnök kezébe ? Hogy a kormány mire fordítja a rendelkezési alapot, azt nem tudjuk. Vannak a­kik azt mondják, hogy legnagyobb része nem fordíttatik közcsélokra. Egy azonban bizonyos, hogy a nemzet érdekeinek védelmezésére az európai sajtóban, nem jut belőle semmi sem. Figyelmeztetjük a miniszterelnök urat, hogy Magyarország nem Bihar vármegye, s a­mire en­nek nem volt szüksége, nem következés, hogy az országnak ne legyen rá szüksége. Egy ország kormányzata nem áll pusztán a hivatalok betöl­téséből s egy nemzet élete és érdekei tovább ter­jednek az ország határainál s nagy fontossága van nemzetközi szerepének és reputácziójának, figyelmeztetjük tehát, hogy van egy nagy té­nyező, az európai sajtó, melyet kormány­férfiak, a­kiknek egy kis sejtelmük van az állami és nem­zeti érdekekről, nem ignorálhatnak, hogy a ren­delkezési alap nagyobb részben az európai sajtó befolyásolására szokott fordíttatni s hogy az kormány, mely tudva mint írnak rólunk az euró­a­pai lapokban, ezt nem teszi, bűnös mulasztást követ el, melyért a legsajtóbb ítéletet érdemli meg. vidékekben az esküdtek nemzetiségek szerint csoportosíttassanak és a tótok ügyében tótok, a németekében né­met esküdtek ítéljenek, akkor a közvetlen­ség meg lenne ugyan óva, de ez egyrész­ről messzeható politikai miatt a magyar államiság következményei elfogadhatók, s másrészről szempontjából a rokonszenv és ellenszenv veszélyeinek tenné ki az es­­küU­­ 4. nemzetiségéhez esetleg nem tartozó másik felet. Ebben részben igaza van. De azért ez argumentum mit sem bizonyít, mert alaptétele hamis. Felesleges volt ugyanis magának ily ajánlatot tetetni, hogy annak abszurditását kimutathassa, mert tényleg ily javaslatot ha csak Miletics és consoles nem kísérlik meg, a magyar parlamentben komolyan tenni senki sem fog, s ha tenné, csak meg­botránkozásra s nem támogatásra tarthat igényt. Az ez iránt felhozott érv, tehát tel­jesen tárgytalan. A­mi pedig a rokonszenv és ellenszenv behatását illeti, ez, mert túl­zás, helytelen. Először is magától értetődik, hogy azon bűntények tekintetében, melyeknek politikai jelentőségük van, épúgy, mint a­hogy most csak a budapesti és marosvá­sárhelyi királyi törvényszékek vannak ille­tőséggel felruházva, ugyanez történhetnék az esküdtszéki intézmény mellett is. De másodszor közbűntényeknél nem is igen szokott a nemzetiségi rokonszenv szerepet játszani, nem legalább nagyobbat, mint a rendes bíróságoknál, melyeknek tag­jai, ha nemzetiségbeliek, épen magasabb műveltségüknél fogva fokozottabb mérvben hordozzák magukban ennek öntudatát. A tolvajban és rablóban, a gyilkosban és csa­lóban, senki sem szereti — legyen az akár egyszerű polgár, akár állami hivatalnok — nemzetiségbelijét felismerni, sőt még a ro­konsági fokot is meg szokták ily helyzetben tagadni az emberek. Némely esetleges túlzók ellen pedig el­ég hatályos remedium: a rekuzá­­czió. A­mi pedig csak az esküdtszéki intéz­mény eszköze s nemigen alkalmazható a ha­sonló viszonyok közé jutható állambiróság­­gal szemben is. Ez ellenvetés nem ér többet tehát, mint fj mondva csinált oppozíczió. Azonban van a javaslat még egy másik kifogása is. Azt szerzőjének mondja, ha az esküdtek képesítésére oly szabály fogadtatnék is el, mely által elérhető, hogy azok túlnyomó többsége, például két­har­madrésze, az illető vidéken nagyobb szám­ban levő különböző nemzetiségbeliek nyel­vét beszélje, illetőleg értse, és hogy vala­mennyien egyszersmind egy közös nyelvet is beszéljenek, mely esetben, ha egy-két esküdt nem is értené a vádlott vagy ta­nult nyelvét, a hallottakat megmagyaráz­nák nekiek az e nyelvben jártas többi es­küdt társai, mi a tolmácsok alkalmazását tenné nélkülözhetővá, ez azért elfogadhat­ó­, mert eredménye az lenne, hogy elő­ször az esküdtképesség igen szűk körre, leginkább a több nyelvet beszélő jobbosz­tály­úakra szorulna, mely esetben azok nem lennének a vádlott „paresei“ s a jómódúak ítélnének az alsóbb osztályúak felett, s más­részről azokkal szemben, kik vádlott nyel­vét nem beszélik, ismét csak elenyésznék a közvetlenség garancziája.­­Hát a­mi a „pareseket“ illeti, tagad­hatatlan, hogy ez a szó szoros értelmében nem lenne elérhető. De nem érhető ez el Angliában sem és sehol a világon, mert az esküdtképesség tekintetében minden ál­lam még a legdemokratikusabb is, bizo­nyos czenzust állít fel, s miután a vádlot­tak legnagyobb része a vagyontalan osz­tályból kerül ki, in ultima ratione, mindig a vagyonosabb osztály fog ítélni a vagyon­talan felett. Egy pillantás a bűnvádi statisztikába azt mutatja ugyanis, hogy volt: az 1872-ik évben 16504 elitért közül 1480 vagyonos, az 1873-ik évben 21,976 elitért közül 1615 vagyonos, az 1874-ik évben 23,451 elítélt közül 1624 vagyonos. Az elítéltek 93%-ka tehát oly földön­futókból áll, kik a legszabadelvűbb czenzus mellett sem bírnának esküdtképességgel. A­z tehát, hogy „paresek“ ítéljenek a „pa­­resek“ felett, sehol és semmi körülmények között nem volt és nem lesz elérhető. Így, ha az nálunk sem érhető el, nem kü­­­lönösen a nemzetiségi vidékeken, ez még nem teszi lehetetlenné az esküdtszéket, s ebből nem következik az, hogy ha a teljes egyenlőség el nem érhető, hát legyen még nagyobb az egyenlőtlenség, Ítéljenek állam­­hivatalnokok a polgárok felett, holott ta­­gadhatlan, hogy a polgár, ha jobb módú is, közelebb áll a polgárhoz, mint a hiva­talnok. Azután nincs is szó itt vagyonos vagy nem vagyonos osztályokról. Lehet valaki szegény, s azért tud magyarul s ismer még egy a vidéken divó nemzeti­ségi nyelvet is, s lehet a másik gazdag s még­is nem tud sem valamely nemzetiségi nyelvet, sem pedig magyarul. A tétel tehát nem úgy áll, hogy vagyonos osztály fog ítélni a vagyontalan a felett, hanem, hogy a műveltséggel bi­­rók fognak ítélni a kevésbé miveltek felett. Ez pedig sem az észszerüséggel, sem az esküdtszéki intézmény szellemével nem ellenkezik, sőt némileg erősíti azt. Igaz ugyan, hogy azért így is meg­maradhat azon eshetőség, hogy az esküd­tek egyike vagy másika nem fogja érteni a tanú vagy fél nyilatkozatait, mert ha p. o. az aradi esküdt tud is magyarul meg olakul, de esetleg egy szerb tanú lesz ki­hallgatva, ez már nehézségbe fog ütközni, mert e nyelvet csak kevesen fogják érteni az esküdtek közül, de ezt sem úgy nem akarnám elhárítani, a­mint azt a törvény­­javaslat tisztelt szerzője opponense magának javasoltatja, sem pedig oly által ne­hézségnek el nem ismerhetem, mely az esküdtszéki intézmény ellen bizonyít. Ez ép úgy előfordul az állambiráknál, mint az esküdteknél, sőt előbbieknél még in­kább, mert a jogtudomány bő anyaga s az állásuk illő betöltéséhez szükséges egyéb tanulmányok annyira igénybe veszik min­den egyesnek idejét, hogy az kevésbé van azon helyzetben, valamely vidéken dívó összes nyelveket elsajátítani, mint akármely iparos vagy kereskedő. Nem vonom kétségbe, hogy vannak az állambíróságoknak és vannak az esküdt­székeknek is hátrányai és előnyei, fény- és árnyoldalai. Nem sorolom fel sem az egyiket, sem a másikat. Lehet ezzel is, azzal is jól szervezni a juszticziát. Sőt visszaélni is az egyikkel, úgy mint a másikkal egyaránt lehet. Két sajátsága van azonban az es­küdtszéknek, melyet az álombíróságok in­tézményével elérni nem lehet. Egyike, hogy visszaélni vele nehezebb. Ennélfogva iránta fokozottabb a közbiro­­dalom. Míg az álombírósági intézmén­­­nyel, ha akár felülről ,akár alulról vissza nem élnek, nem az institucziónak, hanem csak az egyes kiváló jellemeknek az ér­deme, addig a jurynél közönyös az, hogy kik annak a tagjai, mert már maga az intézmény szervezete von a visszaélések ellen nehezen áthágható korlátokat. Azért alig van olyan állam, melynek népe, ha élénk érzékkel bír az alkotmányosság iránt, nem bírná már vagy nem követelné an­nak behozatalát. Mindenütt és minden idő­ben nemcsak jó igazságügyi institucziónak ismertetik fel, hanem a polgári szabadsá­gok leghatályosabb védbástyájának is, s a mely nép egyszer lírta, ha elvették tőle, első volt, mit ismét visszakövetelt. Könnyű szerrel nem lehet tehát nekünk se lemon­dani róla. Ha az akadályok elháríthatók, el kell őket hárítani. A javaslat szerzője maga idézi­ De Serre Francziaország igazságügyminiszte­­rének következő szavait: „Gondolják meg önök, hogy valamennyi veszély között leg­nagyobbak egyike az, ha az út közepén megállni akarnánk, ha fel akarnék tartani az összefüggés nélküli intézményeket ak­ként, hogy egyik részének szellemét, az al­kotmányosság eszméje, a másik részének elemét pedig az abszolutizmus képezné.“ S hozzá­teszi a javaslat szerzője önmaga: „A tan, mint minden igazság, egyaránt igaz Francziaországra, valamint Magyar­­országra nézve; a benne foglalt nagy in­tés minden alkotmányos államnak, minden időre egyaránt szól.“ Én meg kérdem, hogy e lelkes szavak miért nem állanának az esküdtszékek te­kintetében is ? Hogy miként fog dönteni a törvény­­hozás bölcsesége e kérdésben, a jövő titka. Fő az, hogy a deszolált viszonyoknak egy­szer már vége legyen, s a polgári szabad­ság határozott formákban lelje oltalmát. Ez alkotás, nem egyik vagy másik párt szempontja alá esik, mert nem évekre, hanem tán századokra szól. Oly késő időre, midőn pártjaink küzdelme már régen el­némult leszen. Történelmünk e tapasztalatra int. Alkossunk olyat, mely fölé emelkedjék a politikai pártok napi küzdelmein. Dr. Friedmann Bern­át: A büntető eljárás javaslata, ni. A törvényjavaslat mélyen tisztelt ké­szítője még egy további ellenvetést is tesz önmagának, hogy azt erőteljesen megczá­­folhassa. Azt mondja ugyanis, hogy ha azt ajánlaná valaki, hogy vegyes nemzetiségű Lapunk mai számához agy és fél !▼ m­elléklet van csatolva* Bun­apest, jan. II. A német birodalmi gyűlésben csak tegnap indult meg igazán a harc a B­i­s­­marck és ellenfelei közt. A Windhorst­­féle ismeretes javaslatot jelentékeny többséggel — 235 szavazattal 115 ellen — fogadta el a ház, megerősítvén mintegy ezzel Richter szavait, ki ismét hevesen kelt ki a kormány és a kan

Next