Egyetértés, 1884. szeptember (18. évfolyam, 242-270. szám)
1884-09-11 / 251. szám
1884 TIZENYOLCZADIK ÉVFOLYAM. 251. SZÁM, BUDAPEST, CSÜTÖRTÖK, SZEPTEMBER 11. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HÍMZŐ-UTCZA 1. SZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. CMK bérmentes leveleket fogadunk el. ELŐFIZETÉSI díj : Vidékre postát, vagy helyben házhoz hordva. Egy egész évre 20 frt ! Egy negyedévre 5 frt £ El?y fél évre .. 10 frt | Egy hóra 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyolországokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postai szerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szám 6 krajcnár. KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. 8Ä. HIRDETÉSEKET ÉS NYIT.TÉRRE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Seeghan: Főügynökségünk: Stern Mórit* hír«lietési irodája, •. Wollzeile fír. 22. Oppelik A,, I. Stubenbastei Nr. 2. Moase Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G. L. ós Társa, ,1. Wollzeile Nr. IS. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik. I. WolizHle Nr. 14. Herndl Alajos, í. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. Váriéban: R. Mosse, 40, r. Not.re-Dame«d**Vi®8« Ageuce Havas (piaca de le Bourse). Tisza Kálmán Nagyváradon, Magyarország miniszterelnöke megjelent választói körében, s elmondta más nemzetek vezető államférfiainak példájára, minő irányt kíván ő a kormányzatban érvényesíteni, s melyek azok a legközelebbi feladatok, amelyek törvényhozás útján való megoldásra várnak. S amit a miniszterelnök úr beszélt, abban nincs semmi új, semmi meglepő. Ugyanazt a nótát, mellyel Tisza Kálmán Nagyváradon lelkesítette föl hallgatóit, hallottuk már Ivánka Imrétől Szabadkán, Treforttól Pozsonyban s csak három napja Tisza Lajostól Dicső-Szent-Mártonban. E három nyilatkozat ép úgy, mint a nagyváradi, nem győzte eléggé hangsúlyozni, mily gondviselésszerűen van hivatva a Tisza-kormány a fölmerült reakczionárius áramlatokkal szemben megmenteni a liberalizmust, ennek fejében természetesen azt követelvén a nemzettől, hogy ami kevés igazán szabadelvű instituczió a múltból rá maradt, azt engedje hatályon kívül helyezni. A n váradi beszéd igazán azt a hatást teszi ránk, mint egy mutatvány, mennyire meg lehet téveszteni gyöngébb ítéletű hallgatókat ügyes szofizmákkal. A «szabadelvűség» ma is a legjobb hangzású jelszók közé tartozik Magyarországon, ebből indulhat ki a beszéd is, de csak azért, hogy egy ügyes fordulattal rámutasson azokra a visszaélésekre, melyek a szabadelvű intézmények oltalma alatt lehetők. A zsidó heczczek s némely oláh és szerb lapnak henczegése elegendő alapul szolgálnak a miniszterelnök urnak, hogy a faji és felekezeti háborúságoknak oly rikító képét fesse hallgatói elé, a melytől azok háta megborsódzik. A társadalmi rend — Tisza kormányzata óta már isten tudja hányadszor, •— újra veszélyben van, hasznát vehetni tehát megint a régi példaszónak: salust reipublicae suprema lex. Vagyis— Tisza ur szavai szerint — «a rendes eszközök nem elégségesek, kivételes hatalmat kell adni a kormánynak, hogy a bajokkal elbánhasson. A kivételes rendszabályok alkalmazását megszokhattuk már a Tisza-kormánytól, tapasztalhattuk sokszor, hogy az, mihelyt egy kissé bonyolódik a helyzet, máskép, mint a törvények legázolásával, nem tud kilábolni, nem lep meg tehát most sem, hogy kellő ok híjján készül alkotmányon kívüli eszközöket alkalmazni. Érdekesebb, hogy az uj kis ostrom-állapot a sajtó ellen van tervezve. Világosan lehetne erre következtetni a beszéd ama passzusából, mely izgatókról beszél, ha a minap Tisza Lajos a sajtó megrendszabályozásának szükségét nyíltan nem fejezte volna is ki. A sajtó szabadsága rég szálka a mi liberális kormányunk szemében. Évek óta próbálgattak, tapogatództak már, nem lehetne-e rést ütni a vélemény-nyilvánítás szabadságát biztosító 48-ki törvényen. De a közvélemény, mely a sajtószabadságban helyesen a közszabadság egyik lényeges alkotóelemét és garancziáját ismerte föl, oly kevéssé mutatkozott hajlandónak Tiszáék társadalommentő eszméi iránt, hogy a tervet mai fölébresztéséig aludni engedték. Fölösleges tán mondanunk, hogy mi a sajtószabadság bármely irányú és tartamú megcsonkításának leghatározottabb ellenzői vagyunk. Nemcsak azért, mert a viszonyokat korántsem látjuk úgy elmérgesedve, hogy törvények felfüggesztését s egyéb kivételes intézkedéseket helyén valóknak vélnénk, hanem azért is, mert meg vagyunk győződve, hogy az első lépés után jönne a második, a faji és felekezeti izgatásoknak külön bíróságok elé utalása után az egész sajtószabadság felfüggesztése. No meg arról sem vagyunk meggyőződve, hogy Tisza a kivételes hatalmat «kizárólag a magyar állam érdekében fogja használni». Ugyanilyen reakczionárius szellemű a Tisza-féle programm második pontja is: az országgyűlés tartamának öt évre való kiterjesztése. Azt talán nem kell hosszasan bizonyítgatni, hogy annál szabadelvűbb valamely alkotmány, minél gyakrabban ad alkalmat a nemzetnek, kifejezni akaratát az ország kormányzatára vonatkozólag. Éppen azért elméletileg leghelyesebb alkotmány, ahol a polgárok közvetetten joggyakorlat útján esetrőlesetre folynak be a törvényhozásba. Képviseleti alkotmány mellett pedig, a minő a mienk, a nemzeti akarat kijelentéseinek legföljebb akkora időközöket lehet szabni, hogy a kormányok bizonyos határig állandók legyenek, nehogy minden adminisztráció lehetetlenné váljék. Nos, nálunk e tekintetben a három év nem bizonyult túlságosan rövid időköznek. Tisza különben nem is ilyen elvi szempontból sürgeti az öt éves ciklust, hanem csupán azért, mert a választások sok időbe kerülnek és sok visszaélésre adnak alkalmat. Hát az tény, hogy a képviselőválasztások nálunk ma korántsem azok, mint voltak a 60-as években. A választók a legtöbb kerületben korrumpálva vannak, s pénzzel meg itallal-étellel való vesztegetés nélkül bajos a tisztelt polgártársak hazafiúi lelkesedését fölébreszteni. De ki cselekedte, hogy ez így van ? Bizony nem az ellenzéki pártok, melyeknek sem pénzük, sem kortes-törzskarrá szervezhető főispánjaik és szolgabiráik nincsenek, hanem cselekedte a kormány, mely minden egyes kormánypárti jelöltnek jelentékeny összegeket ad választási czélokra, s melynek a közegei pártérdekből néhol még nemzetiségi bujtogatásokig is elvetemednek. Választások idején valóságos vásár folyik a lelkiismeretekre, így persze nem csoda, ha a drága áron szerzett többséget minél hosszabb ideig óhajtaná a kormány bírni. Persze, ha a mandátum öt évig lesz érvényes, akkor többet is lehet érte adni, s a kapacitáczió anyagi eszközeivel vékonyan rendelkező ellenzék csak még nagyobb hátrányban lesz a hivatalosan támogatott jelöltek mögött, a választási visszaélések ilyen panaceája nem lehet a mi ínyünk szerint,de a helyes logika is más orvosszerhez utal. Tessék a kormánynak törvényjavaslatot adni be, hogy választási ügyekben ne a pártszempontok által vezetett ház maga, hanem független bíróság, a Kúria ítéljen, majd meglátja, mindjárt kevesebb lesz a visszaélés, ha néhány évre egyik-másik szavazatvásárló miniszter is felfüggesztetik polgári jogai élvezetétől. A sajtó s a választási periódusok kérdésén i ■ - f > | i 'j: ,-üi' { -} ::; j: i:. i ■ [UNK]y: /.. kívül kiterjeszkedett még Tisza a főrendiház reformjára is. Nem szokunk a kákán csomót keresni s szívesen konstatáljuk, hogy Tisza e tekintetben magáévá tette a közvélemény többségének óhajtását: nem távozni a történelmi alapról, hanem azt a jelen viszonyokhoz mérten kibővíteni és módosítani. Persze a Tisza szavai után előre nem lehet elindulni, s csak ha valósággal előttünk lesz a törvényjavaslat, akkor tudhatjuk meg, megfelel-e az azoknak az intenczióknak, melyeket Tisza magáévá tenni látszik. Végül a vámszövetség kérdésével foglalkozott a miniszterelnök, és nem mondott semmi újat. A közös-ügyes magyar parlamentben feltalált ama közgazdasági elvnek az aposztrofálása az egész, hogy ipítőczikkeknek nyitni fogyasztó területet és annyit jelent, mint nyers terményeket engedni be vámkorlátozások nélkül. ’ Ezekben számoltunk be a miniszterelnök úr programm beszédjéről. Olyan volt, mint mindig: száraz és agyafúrt, hijján minden oly eszmének, mely gondolatait és terveit egy magasabb egységbe kötné össze. S amit szándékairól, a törvényhozás legközelebbi feladatairól elmondott, abban a kormánypárti korifeusok eddigi nyilatkozatai után nem mutatkozott semmi új. VIDÉK. * Czegléd, szept. 10. (Az «Egyetértés” tudósítójának távirata.) Városunk képviselőtestülete ma töltötte be a Károlyi Kálmán lemondása folytán megürült polgármesteri állást. A választói közgyűlésen Földváry Mihály alispán elnökölt, kit megjelenésekor , lelkes éljenzéssel fogadtak a képviselők. A közgyűlés megnyitásával kijelentette az alispán, hogy ő már a pár hó előtt megtartott tisztújítás alkalmával előre meg volt győződve arról, hogy a választás nem sokára be fog következni, mert az akkor megválasztott polgármester nem leend képes ,e nagy városnak még mindig zilált viszonyait, rendezni.Ugyanezért figyelmeztetett arra, hogy most oly egyént válasszon a képviselőtestület, aki ez iránt teljes biztosítékot nyújt. Azután kijelentette, hogy két egyén ajánltatik ; az egyik a lelépett Károlyi Kálmán, — akit állhatatos pártja — dacára saját kijelentésének, mely szerint ő állásának megfelelni nem képes — újból kijelölt; a másik Gubody Ferencz, a helybeli járásbíróság jegyzője. E szerint két jelölt lévén, a szavazás megestetett, minek eredménye jön,hogy Gubody Ferencz 83 szavazattal 60 szavazat ellenében Czegléd polgármesterévé megválasztatott s az esküt az alispán üdvözlő beszéde után azonnal le is tette. Az uj polgármester rövid beszédében, — mely az ellenpártiaknál is jó hatást kelltett — a város ügyeinek rendezését, a városi közigazgatás pártatlan gyakorlását, úgy a város, mint egyes polgárok szellemi és vagyoni érdekeinek előmozdítását ígérte, különösen hangsúlyozva még, hogy nemcsak a maga részéről, de bármelyik tisztviselő részéről is nem tartja helyesnek a politikai pártmozgalmakban tényezőként szerepelni s ezt meggátolni annál is inkább törekedni fog, mert a köztisztviselő iránti bizalmat semmi se képes annyira meglazítani, mitha ez a politikai pártharczokban zászlóvivői szerepet visz. A beszéd általános helyesléssel s lelkesült éljenzéssel fogadtatott. * Dicsőszentmártonból írják lapunknak: Dicsőszentmártonban Kis-Küküllő megye alsó kerületének központjában, mint a lapok már említették, hatalosan is kijelentette Tisza Lajos gróf, e hó 7-én kihogy a kerületnek többé nem lehet képviselője. Lenn volt Horváth Gyula is és magán után, de legkivált a banketten Bethlen Gábor gróf főispán, Tisza Lajos gróf és Horváth Gyula minden áron azon voltak, hogy a Kemény János báró számára egyengessék a talajt. Előzőleg is tudatták már az alispánnal, Szilágyi Lajos kir. tanácsossal, hogy Kemény János bárót látnák, legszívesebben oda jönne is, ha elnyerhetné a dicsőszentmártoni mandátumot. De Szilágyi alispán kijelentette, hogy „idegen* s épen mágnás, semmi szin alatt sem kell, s amig ő alispán lesz, addig Kisküküllő megye első kerületének csak megyebeli lesz a képviselője. Az alispán jelöltje Kispál Sándor szőkefalvi birtokos, e mellett van a gentry legnagyobb része is. Jelöltként emlegetik még Gerendy Istvánt is, de csak épen hogy emlegetik. Hire jár, hogy a függetlenségi párt is készül jelöltet állítani, amire az alispán kijelenti, hogy az esetre, ha Kemény János bárót minden áron felléptetik, bár ő határozott kormánypárti, de mégis maga fogja fölhívni a függetlenségi párt vezető férfiait, hogy állítsanak jelöltet. Valószínű, hogy a főispán s a többi mágnás végre is engedni fog, s az alispán jelöltjét, Kispál Sándort választják meg. Itt ellenzéki jelölt 15 év óta nem volt. Szeged, szept. 10. Tisza Lajos gróf az itteni mandátum iránti nyilatkozat végett holnapután este az alföldi vasúton Szegedre érkezik s szombaton délelőtt 11 órakor a közgyűlési teremben választói előtt beszédet tart. Fogadtatása iránt nagyban folynak az előkészületetek. A program a következő: pénteken délután órakor a Klauzál-térről kivonulás az alföldi vasúthoz. 6 órakor,a megérkező képviselőt Zsótér Andor pártelnök üdvözli. Ezután bevonulás a budapesti sugárúton, Széchényi-téren, a Kárász-utczán és Klauzál-téren át az a Európa vendégfogadóhoz, hol Tisza lakni fog. Este a város belső része, főleg a Tisza Lajos-körut, a Széchényi-, Klauzál- és Rudolf-tér, a Horváth Mihály-utcza, a Kárászhid és iskola , terek és a belvárosi Tisza-part kivilágittatnak. Szombaton az Európa-vendégfogadó nagy termében diszebéd lesz. Tisza Lajos gr. még szombaton este elutazik Pécsre, az országos erdészeti egyesület közgyűlésére. Tisza Kálmán miniszterelnök Nagyváradon. Nagyvárad, szept. 10. (Az «Egyetértés» tudósítójának távirata.) Nagyvárad város orsz. képviselője Tisza Kálmán miniszterelnök ma délelőtt 9 óra után érkezett ide az alföldi vasúton. A miniszterelnöknek az volt ugyan az óhajtása, hogy ne rendezzenek számára ünnepies fogadtatást, itteni választói mégis megengedték maguknak azt a kedvtelést, hogy megcsinálták a fogadtatási ünnepiességeket. Tegnap egész napon át esett az eső, de ma verőfényes tiszta időjárás köszöntött be. A vasúthoz vezető főutczán fellobogózták a házakat, az ablakokat szőnyegekkel s virágfüzérekkel díszítették fel. Már nyolcz óra felé nagy csoportokban hullámzott ki a nép a pályaudvarhoz. A perronon a nagyváradi kormánypárt végrehajtó bizottságának tagjai a város és megye előkelőségei gyülekeztek össze. Kívül, valamint a pályaház előtt lévő téren nagy közönség tolongott s fényes fogatok nagy tömkelege rajzott alá s föl. Az alföldi vasút kilencz óra után 20 perczczel érkezett meg. Tisza Kálmán miniszterelnök kíséretében voltak : Tisza Lajos gr., Tisza István, a miniszterelnök fia, Tarkovics miniszteri tanácsos és Dőry József br. Biharmegye főispánja, ki Cséffáig elébe ment a vendégeknek. Mikor a miniszterelnök kiszállt a vasúti kocsiból, zajos éljenzés hangzott fel, melynek lecsöndesülése után a miniszterelnököt körülvevő csoport élén álló Sál Ferencz polgármester a következő beszéddel üdvözölte Tisza Kálmánt. Örömmel, tiszteletteljes szeretettel üdvözöljük kegyelmes úr, körünkben, szülővárosában, melynek polgárai a legszebb jutalommal, mit polgár polgárnak adhat, a képviselői mandátummal ismételve megajándékozták.' Fenkölt büszkeséggel üdvözöljük szeretett ’ hazánk miniszterelnökét, városunk e nagy fiát, (Éljenzés)’ ki mármár egy évtizeden át magyar szívvel, magyar értelemmel vezeti az ország kormányát azon czél felé, mely után buzgó imádság eredez százezerek ajakán. Vajha most az időt, melyet országos gondjaitól, kedves családjától elvonva körünkben tölteni kegyes lesz, mesen töltené el, mint amily igazi bensőséggel oly kellemi fogadjuk és mondjuk: «Isten hozta körünkbe!» A polgármester e szavait élénk éljenzés követte, s mikor a csend helyre állott, Tisza Kálmán miniszterelnök következőleg válaszolt: Nagyon köszönöm a hozzám intézett sziélyes szavakat. Lelki örömmel jelentem meg, hogy kifejezhessem élőszóval köszönetemet az irántam másodszor is tanúsított bizalomért. Arról minden viszony közt biztosíthatom, hogy minden peret, melyet a város kebelében töltök, legboldogabb óráimat hozza emlékezetembe. Az erre felhangzott éljenzések után a miniszterelnök barátságosan üdvözölte Sas polgármestert, s a párt bizottságának tagjait, kezet fogva valamennyivel, azután a jelenlevők kikisérték Tisza Kálmánt a pályaház elé, hol kocsikra ültek s a menet megindult a főutczán át Újvárosba a fekete sas szálló elé. A menet élén a rendező bizottság elnöke hajtatott, kezében ,lobogtatva a párt zászlaját. Ezután a Lipovniczky István megyés püspök négyes diszfogatán jött a miniszterelnök, Lipovniczky Sándor orsz. képviselő és Sál Ferencz polgármester. Majd a többi vendég, s a kocsik hosszú során a bizottság tagjai, s a város és megye intelligencziájának számos tagja, végül a gyalog közönség nagy tömege. A menet a főutezán s a Kőrös hidján átvonult. A fellobogózott s másképen is feldíszített főutezán egész csöndben vonult át a menet. Itt-ott a házak ablakaiból nők lobogtattak fehér kendőket a miniszterelnök elé. Pontban tíz órakor ért a menet a Fekete sas elé, mely lobogókkal és zöld gályákkal volt díszítve. Tisza Kálmán és kísérete a vendéglő erkélyes szobáját foglalta el. Ezalatt a nagy termet szorongásig megtöltötte a közönség, míg a karzatokat ,díszes hölgyközönség foglalta el. A terem bejáratával szemben délszaki növényekkel körülvett emelvény állott a miniszterelnök számára; ez előtt nyúlt el egy hosszú asztal, mely körül a végrehajtó bizottság tagjai ültek, közbül pedig egy kisebb asztal mellett a hírlaptudósítók foglaltak helyet. Tisza Kálmán és kísérete az erkély-teremben várta be a választók küldöttségét, mely a nagy terembe meghívta. Erre a miniszterelnök a küldöttség s a többi vendég kíséretében a terembe vonult. Belépésekor harsány éljenzés hangzott fel. Tisza miniszterelnök az emelvényre lépve azonnal hozzákezdett több mint háromnegyed óráig tartó beszédéhez, mely egész terjedelmében így hangzik: Tisztelt polgártársaim ! Midőn szívem régi vágyát követve, eljöttem, hogy annak mélyéből megköszönjem önöknek, hogy most már másodszor megtiszeltek azzal a bizalommal, hogy képviselőjüknek megválasztottak, engedjék meg, hogy mindenekelőtt indokoljam azt, hogy miért jelentem meg csak most és miért nem már a választást megelőzőleg. (Halljuk!) Tisztelt polgártársaim ! Én abban a meggyőződésben vagyok, hogy oly ember fölött, ki annyi éven át működik a közpályán s több mint 9 évet oly exponált helyzetben töltött, mint én. Ítélni az iránt, hogy megérdemli-e a bizalmat, vagy nem, talán még sokkal elfogulatlanabbul lehetne akkor, ha ez nem jön el közvetlenül az ítélet kimondása előtt maga mellett próbálori beszédet tartani. (Helyeslés.) De nem jöttem azért sem, mert nem volt kétségem az iránt, hogy azok, kik — tudtomra ugyan nem itten, de másutt, — amiatt, hogy nem jöttem el a választás előtt, megtámadtak, ha jövök magam, azt mondták volna kétségkívül, hogy a kormány és párt mellett korteskedni s kortesbeszédet tartani jöttem. Én tehát lemondtam erről, pedig talán nem ámlta magamat, ha azt hiszem, hogy nem tudtam volna ugyan másokkal, kik ugyancsak bejárták az országot, az ígéretek tételében versenyezni, de igenis ki tudtam volna mutatni sok felhozott vád teljes alaptalanságát és sok hangzatos ígéretnek üres voltát. (Éljenzés.) De lemondtam erről, bízva személyemet illetőleg ezen város polgáraira, a pártot illetőleg az ország összes választóira, hogy mindezek daczára hozzanak tetszésük szerint ítéletet. Ezeknek előrebocsátása után talán megengedik, hogy átalánosságban szóljak egy pár szót arról, hogy miként fogom én fel a legközelebbi jövőben kötelességünket és azután egy pár, szerintem nagyon fontos kérdés iránt is nyilatkozom. (Halljuk !) Ami az elsőt illeti, én abban a meggyőződésben vagyok, hogy minél inkább lehet minden emberi számítás szerint teljesen bíznunk abban, hogy a béke megzavartatni nem fog, annyival inkább kötelességünk egész tisztelettel és egész igyekezettel és teljes komolysággal felhasználni az időt arra, hogy saját intézményeinket a nemzet szellemi és anyagi jóllétévé fejlesszük és gyarapítsuk és nem csekély hazafiui bűnt fognának elkövetni azok — ha lennének olyanok, — akik gátul vetnék fel magukat abban, hogy ezen munkásságot sikerrel folytatni lehessen. (Igaz!) Mindenekelőtt nem szabad e munkánál szem elől téveszteni, hogy az ország államháztartásában az egyensúly, — mely iránt, bármit mondjanak, igen hathatós előlépés történt, — teljesen is helyreállíttassék. De az e felé való törekvésnek is van szerintem határa. Az egyik határ az, ahol a miatt, hogy az gyorsabban elérhető legyen, túlságos terhekkel kellene az ország lakóit sújtani. (Helyeslés.) A másik határ mutatkozik a különben oly szükséges takarékoskodásban. A takarékoskodásban el kell menni annyira, hogy lemondjunk sok olyanról is, ami jó, helyes és czélszerű volna, de nem szabad elmennünk annyira, hogy megtagadtassuk az is, ami az ország anyagi és szellemi fejlesztésére mulhatlanul szükséges, (Ügy van!) mert túlterhelés és túlságos takarékossággal meg lehet, sőt valószínű, előbb helyre lehetne állítni a teljes egyensúlyt. De az nem lehetne Három operaház. (Bécs. — Pária. — Budapest.) I. A modern építészet egyik legkedveltebb tárgya a színház. Annyi költséggel, amennyit napjainkban áldoznak rá, csak a rómaiak építették amfiteátrumjaikat. Nem dicsekedhetik renaissance-szal, habár a drámai irodalom nagy mesterei annak korában éltek és felkelthették az igényt, hogy a költészet és zeneművészet remekei, az építészet remekeiben találjanak ápolást. A képzőművészet újjászületésének nagy korszaka annyira sem becsülte a színművészetet, hogy méltó csarnokot nyújtott volna neki. A mai kor, melynek építészeti irányát becsmérelni szeretjük, s melyről váltig azt mondjuk, hogy «modora a — modortalanság», s melyben a képzőművészet jövője ama múltra utal vissza, mely annyira fukar volt a színművészet iránt: — ez a mai kor van hivatva arra, hogy most oly gazdag és fényes csarnokokat építsen neki, amilyeneket az előbbi korok csak a vallásnak emeltek. Templomok helyett, múzsa-templomok épülnek mindenfelé. A külföldön újabban keletkezett színházi paloták majdnem mindegyike nagy igényű architektúrás alkotás, s egyik-másik a klasszicitásra is jogot tart. Legutóbbi külföldi utazásom alatt, Nyugat-Európa nagy részében tanulmányaim tárgyát a színházak is képezték. Hadd mondjam el tapasztalataimat, most a midőn a mi operaházunk is immár elkészült s megnyitása küszöbön van. Kétségkívül mindenütt a dalszínházak azok, melyek napjainkban a fentebb említett képzőművészeti rehabilitáczióról elég gazdag bizonyságot nyújtanak. A renaissance-korszak létrehozott palotákat, templomokat, de megfeledkezett a színházról; most a színházak építői csakugyan mind a renaissance stilt követik. S ama három legnagyobbszerű modern múzsatemplom, mely az utóbbi évtizedben épült, mindegyike dalszínház. Ezek a bécsi, az új párisi és budapesti operaházak. * A két első fényes palotának tollrajzából következtetést vonhatunk a mi dalszínházunkra. A párhuzam nemcsak azért kívánatos, mert a művészeti gyakorlás kitűzött czéljában megegyeznek s tervezetükben több érintkezési pont van, hanem azért is, mert a kivitelben nem egy tanulságos jelenségre bukkanunk. Hiszen a bécsi operaház építése a hírlapi felszólalások és szakirodalmi tiltakozások egész áradatát idézte elő s egész botrányokra szolgáltatott alkalmat. A párisi dalszínház pedig az újabb franczia építészeti irányt,mely a czifrát, a hatásosat, a pompát tűzte ki programmjául, minden előnyével és hátrányával a legérdekesebben illusztrálja. Különös jelenség, hogy valamely kiválólag alakitó tehetséggel megáldott nemzet ép amaz eszközökkel képes hatni s néha elragadni, a melyeket más, inkább elemző képességgel fölruházott nép, ugyanott alkalmazva, a művészettel szinte meg nem egyezőknek ismert, vagy ha igen, úgy azokat a kivitelben kellőleg nem érvényesíthető. Maradjunk egyelőre Bécsben. Az új dalszínház amaz első monumentális épület volt, mellyel az osztrák főváros rendszeresítése és a Ringie mind eszméje, mind kivitele következtében nagyszerű városépítészeti remekmű — szépítése kezdetét vette. Egy alkalmas dalszínház hiánya elég érezhető volt a bécsieknél, s azért a városépítő bizottság oly mohón járt el az új operaház emelésében, s a vállalkozók oly nyakra-főre siettek az eszme valósításával, hogy a Van der Null és Siccardsburg által tervezett épület a genialitás és művészi gyávaság, a nagyszerűség és kicsinyeskedés különös egyesülése. A palota mindenekelőtt nem uralkodik ama téren, melyet elfoglal. Pedig alkalmasabb helyet alig választhatott volna a bizottság. A város legszebb részében, oly ponton áll az opera, ahol a közlekedés élénk, az utczák elég tágasak, s a Ring egyik legszebb kanyarulata kezdődik. Itt, e helyen, minden oldalról széles, a kocsizörgés és lódobogás elfojtására aszfalttal bevont utczák által elszigetelve épült a zeneköltészet e palotája. De ép a tér és a környezet nagyon is pompás színezete hátrányára szolgál az épületnek. A művészek a nagy sietségben kevés tekintettel voltak jövő építésztársaik iránt, amit ezek aztán akkop viszonoztak, hogy túlságos udvariatlanok lettek elődjeik iránt. A bécsi operaház mindig jelentékeny, sőt kiváló épület, de nem ott, ahol áll. Mikor még kevésbbé fényes, de elég tisztességes bérházak voltak az egyedüli szomszédjai, még nagyszerűségét se vonhatta senki kétségbe. De nem sokára Hansen Teofil jött, e kitűnő építőművész s oda teremté átellenben a pompás aranyozással és falfestményekkel díszes «Heinrichshof»-ot, mellyel azóta az operaház kénytelen farkasszemet nézni. Az összehasonlítás által nem a magánépület, hanem a múzsatemplom részít. Hansen nem akarta genialitását a Van der Nüll iránti udvariassággal szabályozni s úgy háttérbe szorította az operát, mint a mi régi nemzeti színházunkat a leégett «Griff» fogadó hamvaiból föltámadt «Pannónia»,és áz ellenben az új «Bazár»-épület. Új homlokzatot is kellett emelni színházunk számára, hogy az arány helyre állíttassák, de Bécsben ilyen reparálás persze lehetetlen. És mintha csak a «Heinrichshof» fény- és színgazdag csillogásának ama világítást kellett volna nyújtania, amelyben az operaház hiányai szembetűnjenek : most egyszerre felőtlöttek mind ama fogyatkozások, melyeket a kétségkívül nagyszámú előnyök és jó tulajdonok nem bírnak eléggé feledtetni. Mindenekelőtt az épület alsó része, különösen a főhomlokzatnál, nagyon alacsony. Oly mélyen áll a földben, s oly súlyosnak és nehézkesnek tetszik, mintha lesülyedt volna. A két művész egyszerűen nem rendelkezett ama képességgel, hogy a nagy dimenziókat s a nagyszabású részeket kellő érvényre juttassa. Az épületet körülvevő árkádok alacsonyak, nyomottak. Az arányok nem hangzanak össze, s az ivezés oly masszív, amilyent az oszlopok meg nem tűrnek. Az építészeti eszme itt nem nyer kellő kifejezést s a kifejezés nem éri el az eszme czélját. Hisz ez árkádok még az épület többi arányaitól eltekintve sem teszik azt a hatást, melyet valamely iveretes építészeti részletnek eszközölnie kell. A kicsinyesség — ez sarkalatos hibája az épületnek, s ez ha nem is ily sértőn, de többé-kevésbbé más részeiben is észlelhető. Az «impozáns»-nak jellege, melyet a palota mind a közép és hátsó részek szabása s a gerinczezet arányai által igényelni látszik, egészen elvész a diszitményes részek sokaságában. A dekoratív elem iránti szeretet túlbuzgóságra ragadta a két művészt, s ezek, nem látván a fáktól az erdőt, elfelejtették, hogy a lényeges részeket kellőleg kiemeljék. Ez a pazarlás a detaile-ban oly nagymérvű, hogy,az épület stílegységét is veszélyezteti, a mi ép oly baj, mint mikor a költemény alapgondolatát az egymás hatását csökkentő metaforák lánczolata megsemmisíti. A színház franczia renaissance stílben van tervezve s három hajója, hosszas épület. A franczia renaissance modornak e kissé modernizált neme sok szabadságot enged a szerkezet teljességében s inkább a részletek csínjában és élénkségében követelő. Van der Nüll a stíl e kevésbbé előnyös tulajdonságait túlságosan fejti ki, s mit nyert vele ? Azt, hogy maguk a részletek is nagyobbára elvesztették élüket. Ha az ékítményezésben követett eljárást figyeljük, ki is lehet mutatni ama motívumokat, melyek a stíl egységét és tisztaságát megszakítják és zavarják. Mindenütt oszlop nyalábok, áttört ablakok, ahol ezekre semmi szükség. Tagadhatatlan, hogy e részletek kivitele a maguk nemében kitűnő és föltétlen elismerést igényel, de az egészbe nem illik. A legcsinosabb faragványok, ép oly gonddal, mint ügyességgel kivive, ott is díszítik a falakat, a hol szembe se tűnnek s a hol minden fáradság és művészet fölösleges, mert hatását téveszté. Van der Nüll, mint minden bécsi műve mutatja, az építészetben nem a nyugodt, kolosszális s egyszerűsége által nagyhatású jellegnek képviselője, hanem az élénk, tetszetős irány nagy mestere. Abban a hiedelemben, hogy az egyszerűség által unalmassá válik, az ellenkező tulságba esik és nyugtalan lesz. E mellett a mű létesítése is sok, az építészektől távol eső akadályokkal volt egybekötve. Művészeti szabadságuk sok tekintetben korlátozva volt. Becsvágyukat amaz előzmények és intermezzók, melyek az operaház keletkezésének történetét képezik, épen nem ingerelhették.A bécsi képzőművészeti akadémiában akkor különösen két egyén bírt döntő befolyással ez ügyben. Ezek egyike a góth modornak túlzott híve, míg a másik a román stílnek föltétlen barátja. E két tekintély közül mindegyik a maga nézetét kívánta volna az operaház építésére oktrojálni. Góth vagy román dalszínház! Hát lehet-e csodálkozni rajta, hisz nálunk egész városnyolczadot csúcsíves modorúnak építenek majd az új parlamenti palota kedvéért. A bécsi két tekintély aztán káros hatással is volt Van der Nüll és Siccardsburg tervére ,épúgy mint minálunk Ybl Miklós dalszínház tervére hátrányosan folytak be a térbeli és más nehézségek, amelyek miatt a projektumot - mint látni fogjuk - meg is kellett változtatnia. Sokkal jobban sikerült a bécsi operánál mindaz, ami a tervezetben a színházi czél eléréséhez tartozik : az egész belső szerkezet, díszítés és fölszerelés. A lépcsőházak pompásak, festői hatásúak, a csarnokok minden kívánalmat kielégítenek, az olasz modorban szerkesztett loggia pedig valóságos fénypontja a palotának. De mielőtt a facadeot, ennek tetőzetét s a loggia szoborműveit és freskóit vizsgálnék, lássunk el Párisba, a «nouvel opera »-hoz. Ha már bécsi társa föltételesen elég alkalmas helyen áll: a franczia főváros opera-épülete föltétlenül szerencsés helyi viszonyokkal dicsekedhetik. Mint minden, különösen nyilvános monumentális vállalatoknál, a francziák lehető legmagasabb czélt tűzik ki: az új opera létesítésénél is nemcsak költséget nem kímélték, (hisz a legdrágább építőanyagot használták) hanem a hellyel sem fukarkodtak, mert az uj, minden eddigit felülmúló színháznak tervezete rém egy utcza áttörését követelte. A keleti színgazdagsággal, pazar fénnyel tündöklő, hatalmas palota Páris egyik legszebb pontján, a boulevard des Capucines-t megszakító place de l’Operá-n áll. E térről nem kevesebb, mint tíz utcza nyílik a szélrózsa minden irányában, melyek többnyire nagyhírű zeneszerzők és librettó-írók nevét viselik. Van : rue Seribe, Auber, Gluck, Halévy, Meyerbeer, Weber stb. Azonkívül két boulevard fogja át az érdekes tért: elől a boulevard des Capucines, hátul a boulevard Haussemann. Ekkép az épület környezete és szomszédsága minden tekintetben megfelelő; dominálja is az egész vidéket, anélkül, hogy ezáltal az összhang zavartatnék. De hisz az ilyenben a symmetria és formaérzék nagy nemzete páratlanul áll. És Garnier, e kitűnő párisi építész, kit 1860-ban bíztak meg a nagy feladat megoldásával, a párisi modern építészetben korszakalkotó művet hozott létre. A színház, szerkezetének megfelelőleg, két fő részre oszlik. Az előrészt (foyer és nézőtér) a gazdag olasz renaissance-homlokzattal, magas és merészen konstruált kupola tetőzi. Az oldal-fagade-okon az épület pavillonokba szögellik ki s ezek mindegyike, a nagy, kupolához hasonló tetőzettel, magában is mestermű. A baloldalon levő magasabban áll (két oldalt rácsozatos hintóút vezet föl), az udvari kocsik pitvarát képezi, mely után egy előcsarnok s még néhány társalgó-terem következik, ahonnan végre az udvari páholyokba juthatni. A jobboldalon lévő pavilion (átellenben a rue Mayerbeer-rel) földszintes , szintén kerítéses kocsiúttal és a nagy közönség foyer-ját képezi. Az épület hátsó része (színpad, színészek öltözői, díszlettárak) egy emelet ■ *• A bayreuthi színház egész specziális épület. Mint rchitektnrai remek nem jöhet szóba. Dr. P. J. * A «Nouvel Opéra»-t tudvalevőleg III. Napóleon épittette s a császári ház számára készült helyiségek pazar fénye egészen páratlan. Dr. P. J.