Egyetértés, 1884. szeptember (18. évfolyam, 242-270. szám)

1884-09-11 / 251. szám

1884 TIZENYOLCZADIK ÉVFOLYAM. 251. SZÁM, BUDAPEST, CSÜTÖRTÖK, SZEPTEMBER 11. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HÍMZŐ-UTCZA 1. SZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. CMK bérmentes leveleket fogadunk el. ELŐFIZETÉSI díj : Vidékre postát, vagy helyben házhoz hordva. Egy egész évre 20 frt ! Egy negyedévre 5 frt £ El?y fél évre .. 10 frt | Egy hóra 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postai szerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szám 6 krajcnár. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. 8Ä. HIRDETÉSEKET ÉS NYIT.T­ÉRRE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Seeghan: Főügynökségünk: Stern Mórit* hír«­lietési irodája, •. Wollzeile fír. 22. Oppelik A,, I. Stubenbastei Nr. 2. Moase Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G. L. ós Társa, ,1. Wollzeile Nr. IS. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik. I. WolizHle Nr. 14. Herndl Alajos, í. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. Váriéban: R. Mosse, 40, r. Not.re-Dame«d**Vi®8« Ageuce Havas (piaca de le Bourse). Tisza Kálmán Nagyváradon, Magyarország miniszterelnöke megjelent választói körében, s elmondta más nemzetek vezető államférfiainak példájára, minő irányt kíván ő­ a kormányzatban érvényesíteni, s melyek azok a legközelebbi feladatok, a­me­lyek törvényhozás útján való megoldásra várnak. S a­mit a miniszterelnök úr beszélt, abban nincs semmi új, semmi meglepő. Ugyanazt a nótát, mel­lyel Tisza Kálmán Nagyváradon lelkesítette föl hallgatóit, hallot­tuk már Ivánka Imrétől Szabadkán, Trefort­­tól Pozsonyban s csak három napja Tisza Lajostól Dicső-Szent-Mártonban. E három nyilatkozat ép úgy, mint a nagyváradi, nem győzte eléggé hangsúlyozni, mily gondvise­­lésszerűen van hivatva a Tisza-kormány a fölmerült reakczionárius áramlatokkal szem­ben megmenteni a liberalizmust, ennek fejé­ben természetesen azt követelvén a nemzet­től, hogy a­mi kevés igazán szabadelvű insti­­tuczió a múltból rá maradt, azt engedje ha­tályon kívül helyezni. A n­­ váradi beszéd igazán azt a hatást teszi ránk, mint egy mutatvány, mennyire meg lehet téveszteni gyöngébb ítéletű hallga­tókat ügyes szofizmákkal. A «szabadelvűség» ma is a legjobb hangzású jelszók közé tarto­zik Magyarországon, ebből indul­hat ki a be­széd is, de csak azért, hogy egy ügyes fordu­lattal rámutasson azokra a visszaélésekre, melyek a szabadelvű intézmények oltalma alatt lehetők. A zsidó­ heczczek s némely oláh és szerb lapnak henczegése elegendő alapul szolgálnak a miniszterelnök urnak, hogy a faji és felekezeti háborúságoknak oly rikító képét fesse hallgatói elé, a melytől azok háta megborsódzik. A társadalmi rend — Tisza kormányzata óta már isten tudja hányadszor, •— újra veszélyben van, hasznát vehetni te­hát megint a régi példaszónak: salust reipu­­blicae suprema lex. Vagyis— Tisza ur szavai szerint — «a rendes eszközök nem elégsége­sek­, kivételes hatalmat kell adni a kormány­nak, hogy a bajokkal elbánhasson. A kivéte­les rendszabályok alkalmazását megszokhat­tuk már a Tisza-kormánytól, tapasztalhattuk sokszor, hogy az, mihelyt egy kissé bonyoló­dik a helyzet, máskép, mint a törvények legá­­zolásával, nem tud kilábolni, nem lep meg tehát most sem, hogy kellő ok híjján készül alkotmányon kívüli eszközöket alkalmazni. Érdekesebb, hogy az uj kis ostrom-állapot a sajtó ellen van tervezve. Világosan lehetne erre következtetni a beszéd ama passzusából, mely izgatókról beszél, ha a minap Tisza La­jos a sajtó megrendszabályozásának szüksé­gét nyíltan nem fejezte volna is ki.­­ A sajtó szabadsága rég szálka a mi liberá­lis kormányunk szemében. Évek óta próbál­gattak, tapogatództak már, nem lehetne-e rést ütni a vélemény-nyilvánítás szabadságát biztosító 48-ki törvényen. De a közvélemény, mely a sajtószabadságban helyesen a köz­­szabadság egyik lényeges alkotó­elemét és garancziáját ismerte föl, oly kevéssé mutat­kozott hajlandónak Tiszáék társadalom­mentő eszméi iránt, hogy a tervet mai fölébreszté­­séig aludni engedték. Fölösleges tán mon­danunk, hogy mi a sajtószabadság bármely irányú és tartamú megcsonkításának leghatá­rozottabb ellenzői vagyunk. Nemcsak azért, mert a viszonyokat korántsem látjuk úgy el­mérgesedve, hogy törvények felfüggesztését s egyéb kivételes intézkedéseket helyén valók­nak vélnénk, hanem azért is, mert meg va­gyunk győződve, hogy az első lépés után jönne a második, a faji és felekezeti izgatá­soknak külön bíróságok elé utalása után az egész sajtószabadság felfüggesztése. No meg arról sem vagyunk meggyőződve, hogy Tisza a kivételes hatalmat «kizárólag a magyar állam érdekében fogja használni». Ugyanilyen reakczionárius szellemű a Tisza-féle programm második pontja is: az országgyűlés tartamának öt évre való kiter­jesztése. Azt talán nem kell hosszasan bizo­nyítgatni, hogy annál szabadelvűbb valamely alkotmány, minél gyakrabban ad alkalmat a nemzetnek, kifejezni akaratát az ország kor­mányzatára vonatkozólag. Éppen azért elmé­letileg leghelyesebb alkotmány, a­hol a pol­gárok közvetetten joggyakorlat útján esetről­­esetre folynak be a törvényhozásba. Képvise­leti alkotmány mellett pedig, a minő a mienk, a nemzeti akarat kijelentéseinek legföljebb akkora időközöket lehet szabni, hogy a kor­mányok bizonyos határig állandók legyenek, nehogy minden adminisztrác­ió lehetetlenné váljék. Nos, nálunk e tekintetben a három év nem bizonyult túlságosan rövid időköznek. Tisza különben nem is ilyen elvi szempont­ból sürgeti az öt éves ciklust, hanem csupán azért, mert a választások sok időbe kerülnek és sok visszaélésre adnak alkalmat. Hát az tény, hogy a képviselőválasztások nálunk ma korántsem azok, mint voltak a 60-as években. A választók a legtöbb kerü­letben korrumpálva vannak, s pénzzel meg itallal-étellel való vesztegetés nélkül bajos a tisztelt polgártársak hazafiúi lelkesedését föl­ébreszteni. De ki cselekedte, hogy ez így van ? Bizony nem az ellenzéki pártok, melyeknek sem pénzük, sem kortes-törzskarrá szervez­hető főispánjaik és szolgabiráik nincsenek, hanem cselekedte a kormány, mely minden egyes kormánypárti jelöltnek jelentékeny ös­­­szegeket ad választási czélokra, s melynek a közegei pártérdekből néhol még nemzetiségi bujtogatásokig is elvetemednek. Választások idején valóságos vásár folyik a lelkiismere­­tekre, így persze nem csoda, ha a drága áron szerzett többséget minél hosszabb ideig óhaj­taná a kormány bírni. Persze, ha a mandá­tum öt évig lesz érvényes, akkor többet is lehet érte adni, s a kapac­itáczió anyagi eszközeivel vékonyan rendelkező ellenzék csak még nagyobb hátrányban lesz a hivata­losan támogatott jelöltek mögött, a válasz­tási visszaélések ilyen panaceája nem lehet a mi ínyünk szerint,­de a helyes logika is más orvosszerhez utal. Tessék a kormánynak tör­vényjavaslatot adni be, hogy választási ügyek­ben ne a pártszempontok által vezetett ház maga, hanem független bíróság, a Kúria ítél­jen, majd meglátja, mindjárt kevesebb lesz a visszaélés, ha néhány évre egyik-másik szavazatvásárló miniszter is felfüggesztetik polgári jogai élvezetétől. A sajtó s a választási periódusok kérdésén i ■ - f > | i 'j: ,-üi' { -} ::; j: i:. i ■ [UNK]y: /.. kívül kiterjeszkedett még Tisza a főrendiház reformjára is. Nem szokunk a kákán csomót keresni s szívesen konstatáljuk, hogy Tisza e tekintetben magáévá tette a közvélemény többségének óhajtását: nem távozni a törté­nelmi alapról, hanem azt a jelen viszonyok­hoz mérten kibővíteni és módosítani. Persze a Tisza szavai után előre nem lehet elin­dulni, s csak ha valósággal előttünk lesz a törvényjavaslat, akkor tudhatjuk meg, meg­felel-e az azoknak az intenczióknak, melyeket Tisza magáévá tenni látszik. Végül a vámszövetség kérdésével foglalko­zott a miniszterelnök, és nem mondott semmi újat. A közös-ügyes magyar parlamentben feltalált ama közgazdasági elvnek az aposztro­­fálása az egész, hogy ipítőczikkeknek nyitni fogyasztó területet és annyit jelent, mint nyers terményeket engedni be vámkorlátozá­sok nélkül. ’ Ezekben számoltunk be a miniszterelnök úr programm beszédjéről. Olyan volt, mint mindig: száraz és agyafúrt, hijján minden oly eszmének, mely gondolatait és terveit egy magasabb egységbe kötné össze. S amit szán­dékairól, a törvényhozás legközelebbi fel­adatairól elmondott, abban a kormánypárti korifeusok eddigi nyilatkozatai után nem mu­tatkozott semmi új. V­IDÉK. * Czegléd, szept. 10. (Az «Egyetértés” tudósítójának távirata.) Városunk képviselőtestülete ma töltötte be a Károlyi Kálmán lemondása folytán megürült polgármes­teri állást. A választói közgyűlésen Földváry Mihály al­ispán elnökölt, kit megjelenésekor , lelkes éljenzéssel fogadtak a képviselők. A közgyűlés megnyitásával kije­lentette az alispán, hogy ő már a pár hó előtt megtartott tisztújítás alkalmával előre meg volt győ­ződve arról, hogy a választás nem sokára be fog kö­vetkezni, mert az akkor megválasztott polgármester nem leend képes ,e nagy városnak még mindig zilált viszo­nyait, rendezni.Ugyanezért figyelmeztetett arra, hogy most oly egyént válas­szon a képviselőtestület, a­ki ez iránt teljes biztosítékot nyújt. Azután kijelentette, hogy két egyén ajánltatik ; az egyik a lelépett Károlyi Kálmán, — a­kit állhatatos pártja — dac­ára saját kijelentésének, mely szerint ő állásának megfelelni nem képes — újból kijelölt; a másik Gubody Ferencz, a helybeli járásbíróság jegyzője. E szerint két jelölt lévén, a szavazás megestetett, minek eredménye jön,hogy Gubody Ferencz 83 szava­zattal 60 szavazat ellenében Czegléd polgármes­terévé meg­választatott s az esküt az alispán üdvözlő beszéde után azonnal le is tette. Az uj polgármester rövid beszédében, — mely az ellenpártiaknál is jó hatást kell­tett — a város ügyeinek rendezését, a városi közigazgatás pártatlan gyakorlását, úgy a város, mint egyes polgárok szel­lemi és vagyoni érdekeinek előmozdítását ígérte, külö­nösen hangsúlyozva még, hogy nemcsak a maga részé­ről, de bármelyik tisztviselő részéről is nem tartja he­lyesnek a politikai pártmozgalmakban tényezőként szere­pelni s ezt meggátolni annál is inkább törekedni fog, mert a köztisztviselő iránti bizalmat semmi se képes annyira meglazítani, mi­tha ez a politikai pártharczok­­ban zászlóvivői szerepet visz. A beszéd­­ általános helyes­léssel s lelkesült éljenzéssel fogadtatott. * Dicsőszentmártonból írják lapunknak: Dicső­­szentmártonban Kis-Küküllő megye alsó kerületének köz­pontjában, mint a lapok már említették, hatalosan is kijelentette Tisza Lajos gróf, e hó 7-én ki­hogy a kerü­letnek többé nem lehet képviselője. Lenn volt Horváth Gyula is és magán után, de legkivált a banketten Beth­len Gábor gróf főispán, Tisza Lajos gróf és Horváth Gyula minden áron azon voltak, hogy a Kemény Já­nos báró számára egyengessék a talajt. Előzőleg is tu­datták már az alispánnal, Szilágyi Lajos kir. taná­csossal, hogy Kemény János bárót látnák, legszívesebben­­ oda jönne is, ha elnyerhetné a dicsőszentmártoni man­dátumot. De Szilágyi alispán kijelentette, hogy „idegen* s épen mágnás, semmi szin alatt sem kell, s a­mig ő alispán lesz, addig Kisküküllő megye első kerületének csak megyebeli lesz a képviselője. Az alispán jelöltje Kispál Sándor szőkefalvi birtokos, e mellett van a gentry legnagyobb része is. Jelöltként emlegetik még Gerendy Istvánt is, de csak épen hogy emlegetik. Hire jár, hogy a függetlenségi­ párt is készül jelöltet állítani, a­mire az alispán kijelenti, hogy az esetre, ha Kemény János bárót minden áron felléptetik, bár ő határozott kormánypárti, de mégis maga fogja fölhívni a függet­­lenségi­ párt vezető férfiait, hogy állítsanak jelöltet. Való­színű, hogy a főispán s a többi mágnás végre is engedni fog, s az alispán jelöltjét, Kispál Sándort választják meg. Itt ellenzéki jelölt 15 év óta nem volt.­­ Szeged, szept. 10. Tisza Lajos gróf az itteni man­dátum iránti nyilatkozat végett holnapután este az al­földi vasúton Szegedre érkezik s szombaton délelőtt 11 órakor a közgyűlési teremben választói előtt beszédet tart. Fogadtatása iránt nagyban folynak az előkészülete­tek. A program a következő: pénteken délután óra­kor a Klauzál-térről kivonulás az alföldi vasúthoz. 6 órakor,a megérkező képviselőt Zsótér Andor pártelnök üdvözli. Ezután bevonulás a budapesti sugárúton, Széchényi-téren, a Kárász-utczán és Klauzál-téren át az a Európa vendégfogadóhoz, hol Tisza lakni fog. Este a város belső része, főleg a Tisza Laj­os-körut, a Széchényi-, Klauzál- és Rudolf-tér, a Horváth Mihály-utcza, a Kárász­­hid és iskola , terek és a belvárosi Tisza-part kivilágittatnak. Szombaton az Európa-vendégfogadó nagy termében disz­­ebéd lesz. Tisza Lajos gr. még szombaton este elutazik Pécsre, az országos erdészeti egyesület közgyűlésére. Tisza Kálmán miniszterelnök Nagyváradon. Nagyvárad, szept. 10. (Az «Egyetértés» tudó­sítójának távirata.) Nagyvárad város orsz. képvise­lője Tisza Kálmán miniszterelnök ma délelőtt 9 óra után érkezett ide az alföldi vasúton. A miniszterel­nöknek az volt ugyan az óhajtása, hogy ne rendez­zenek számára ünnepies fogadtatást, itteni választói mégis megengedték maguknak azt a kedvtelést, hogy megcsinálták a fogadtatási ünnepiességeket. Tegnap egész napon át esett az eső, de ma verőfényes tiszta időjárás köszöntött be. A vasúthoz vezető főutczán fellobogózták a házakat, az ablakokat szőnyegekkel s virágfüzérekkel díszítették fel. Már nyolcz óra felé nagy csoportokban hullámzott ki a nép a pályaud­varhoz. A perronon a nagyváradi kormánypárt végrehajtó bizottságának tagjai a város és megye elő­kelőségei gyülekeztek össze. Kívül, valamint a pálya­ház előtt lévő téren nagy közönség tolongott s fé­nyes fogatok nagy tömkelege rajzott alá s föl. Az alföldi vasút kilencz óra után 20 perczczel érkezett meg. Tisza Kálmán miniszterelnök kíséretében vol­tak : Tisza Lajos gr., Tisza István, a miniszterelnök fia, Tarkovics miniszteri tanácsos és Dőry József br. Biharmegye főispánja, ki Cséffáig elébe ment a ven­dégeknek. Mikor a miniszterelnök kiszállt a vasúti kocsiból, zajos éljenzés hangzott fel, melynek lecsön­­desülése után a miniszterelnököt körülvevő csoport élén álló Sál Ferencz polgármester a következő be­széddel üdvözölte Tisza Kálmánt. Örömmel, tiszteletteljes szeretettel üdvözöljük kegyel­mes úr, körünkben, szülővárosában, melynek polgárai a legszebb jutalommal, mit polgár polgárnak adhat, a képviselői mandátummal ismételve megajándékozták.' Fenkölt büszkeséggel üdvözöljük szeretett ’ hazánk mi­niszterelnökét, városunk e nagy fiát, (Éljenzés)’ ki már­­már egy évtizeden át magyar szívvel, magyar értelem­mel vezeti az ország kormányát azon czél felé, mely után buzgó imádság eredez százezerek ajakán. Vajha most az időt, melyet országos gondjaitól, kedves család­jától elvonva körünkben tölteni kegyes lesz, mesen töltené el, mint a­mily igazi bensőséggel oly kelle­mi fo­gadjuk és mondjuk: «Isten hozta körünkbe!» A polgármester e szavait élénk éljenzés követte, s mikor a csend helyre állott, Tisza Kálmán mi­niszterelnök következőleg válaszolt: Nagyon köszönöm a hozzám intézett sziélyes szava­kat. Lelki örömmel jelentem meg, hogy kifejezhessem élőszóval köszönete­met az irántam m­­ásodszor is tanúsí­tott bizalomért. Arról minden viszony közt biztosíthatom, hogy minden peret, melyet a város kebelében töltök, legboldogabb óráimat hozza emlékezetembe. Az erre felhangzott éljenzések után a miniszter­elnök barátságosan üdvözölte Sas polgármestert, s a párt bizottságának tagjait, kezet fogva valamennyi­vel, azután a jelenlevők kikisérték Tisza Kálmánt a pályaház elé, hol kocsikra ültek s a menet megin­dult a főutczán át Újvárosba a fekete sas szálló elé. A menet élén a rendező bizottság elnöke hajtatott, kezében ,lobogtatva a párt zászlaját. Ezután a Li­­povniczky István megyés püspök négyes diszfogatán jött a miniszterelnök, Lipovniczky Sándor orsz. kép­viselő és Sál Ferencz polgármester. Majd a többi vendég, s a kocsik hosszú során a bizottság tagjai, s a város és megye intelligencziájának számos tagja, végül a gyalog közönség nagy tömege. A menet a főutezán s a Kőrös hidján átvonult. A fellobogózott s másképen is feldíszített főutezán egész csöndben vo­nult át a menet. Itt-ott a házak ablakaiból nők lobog­tattak fehér kendőket a miniszterelnök elé. Pontban tíz órakor ért a menet a Fekete sas elé, mely lobogók­kal és zöld gályákkal volt díszítve. Tisza Kálmán és kísérete a vendéglő erkélyes szobáját foglalta el. Ez­alatt a nagy termet szorongásig megtöltötte a kö­zönség, míg a karzatokat ,díszes hölgyközönség fog­lalta el. A terem bejáratával szemben délszaki nö­vényekkel körülvett emelvény állott a miniszterel­nök számára; ez előtt nyúlt­ el egy hosszú asztal, mely körül a végrehajtó bizottság tagjai ültek, köz­­bül pedig egy kisebb asztal mellett a h­írlaptudósí­­tók foglaltak helyet. Tisza Kálmán és kísérete az erkély-teremben várta be a választók küldöttségét, mely a nagy te­rembe meghívta. Erre a miniszterelnök a küldött­ség s a többi vendég kíséretében a terembe vonult. Belépésekor harsány éljenzés hangzott fel. Tisza miniszterelnök az emelvényre lépve azonnal hozzá­kezdett több mint háromnegyed óráig tartó beszédéhez, mely egész terjedelmében így hangzik: Tisztelt polgártársaim ! Midőn szívem régi vágyát kö­vetve, eljöttem, hogy annak mélyéből megköszönjem önöknek, hogy most már másodszor m­egtis­zeltek azzal a bizalommal, hogy képviselőjüknek megválasztottak, engedjék meg, hogy mindenekelőtt indokoljam azt, hogy miért jelentem meg csak most és miért nem már a vá­lasztást megelőzőleg. (Halljuk!) Tisztelt polgártársaim ! Én abban a meggyőződésben vagyok, hogy oly ember fölött, ki annyi éven át műkö­dik a közpályán s több mint 9 évet oly exponált hely­zetben töltött, mint én. Ítélni az iránt, hogy megér­­demli-e a bizalmat, vagy nem, talán még sokkal elfo­­gulatlanabbul lehetne akkor, ha ez nem jön el közvetle­nül az ítélet kimondása előtt maga mellett próbálori beszédet tartani. (Helyeslés.) De nem jöttem azért sem, mert nem volt kétségem az iránt, hogy azok, kik — tudtomra ugyan nem itten, de másutt, — a­miatt, hogy nem jöttem el a választás előtt, meg­támadtak, ha jövök magam, azt mondták volna kétségkívül, hogy a kormány és párt mellett kor­teskedni s kortesbeszédet tartani jöttem. Én tehát lemondtam erről, pedig talán nem ámlta maga­mat, ha azt hiszem, hogy nem tudtam volna ugyan má­sokkal, kik ugyancsak bejárták az országot, az ígéretek tételében versenyezni, de igenis ki tudtam volna mutatni sok felhozott vád teljes alaptalanságát és sok hangzatos ígéretnek üres voltát. (Éljenzés.) De lemondtam erről, bízva személyemet illetőleg ezen város polgáraira, a pár­tot illetőleg az ország összes választóira, hogy mindezek daczára hozzanak tetszésük szerint ítéletet. Ezeknek előrebocsátása után talán megengedik, hogy átalánosságban szóljak egy pár szót arról, hogy miként fogom én fel a legközelebbi jövőben kötelessé­günket és azután egy pár, szerintem nagyon fontos kérdés iránt is nyilatkozom. (Halljuk !) A­mi az elsőt illeti, én abban a meggyőződésben va­gyok, hogy minél inkább lehet minden emberi számítás szerint teljesen bíznunk abban, hogy a béke megza­vartatni nem fog, annyival inkább kötelességünk egész tisztelettel és egész igyekezettel és teljes komoly­­­sággal felhasználni az időt arra, hogy saját intézmé­nyeinket a nemzet szellemi és anyagi jóllétévé fejles­­­szük és gyarapítsuk és nem csekély hazafiui bűnt fog­­nának elkövetni azok — ha lennének olyanok, — a­kik gátul vetnék fel magukat abban, hogy ezen munkássá­got sikerrel folytatni lehessen. (Igaz!) Mindenekelőtt nem szabad e munkánál szem elől té­veszteni, hogy az ország államháztartásában az egyensúly, — mely iránt, bármit mondjanak, igen hathatós előlépés történt, — teljesen is helyreállíttassék. De az e felé való törekvésnek is van szerintem határa. Az egyik határ az, a­hol a miatt, hogy az gyorsabban elérhető legyen, túlságos terhekkel kellene az ország la­kóit sújtani. (Helyeslés.) A másik határ mutatkozik a különben oly szükséges takarékoskodásban. A takarékos­kodásban el kell m­enni annyira, hogy lemondjunk sok olyanról is, a­mi jó, helyes és czélszerű volna, de nem szabad elmennünk annyira, hogy megtagadtassuk az is, a­mi az ország anyagi és szellemi fejlesztésére mulhat­­lanul szükséges, (Ügy van!) mert túlterhelés és túlságos takarékossággal meg lehet, sőt valószínű, előbb helyre lehetne állítni a teljes egyensúlyt. De az nem lehetne Három opera­ház. (Bécs. — Pária. — Budapest.) I. A modern építészet egyik legkedveltebb tárgya a színház. Annyi költséggel, a­mennyit napjainkban áldoznak rá, csak a rómaiak építették amfiteátrum­jaikat. Nem dicsekedhetik renaissance-szal, habár a drámai irodalom nagy mesterei annak korában éltek és felkelthették az igényt, hogy a költészet és zeneművészet remekei, az építészet remekeiben ta­láljanak ápolást. A képzőművészet újjászületésének nagy korszaka annyira sem becsülte a színművésze­­tet, hogy méltó csarnokot nyújtott volna neki. A mai kor, melynek építészeti irányát becsmé­relni szeretjük, s melyről váltig azt mondjuk, hogy «modora a — modortalanság», s melyben a képző­művészet jövője ama múltra utal vissza, mely an­­­nyira fukar volt a színművészet iránt: — ez a mai kor van hivatva arra, hogy most oly gazdag és fé­nyes csarnokokat építsen neki, a­milyeneket az előbbi korok csak a­­ vallásnak emeltek. Templomok helyett, múzsa-templomok épül­nek mindenfelé. A külföldön újabban keletkezett színházi paloták majdnem mindegyike nagy igényű architektúrás alkotás, s egyik-másik a klasszic­itásra is jogot tart. Legutóbbi külföldi utazásom alatt, Nyu­gat-Európa nagy részében tanulmányaim tárgyát a színházak is képezték. Hadd mondjam el tapaszta­lataimat, most a midőn a mi operaházunk is immár elkészült s megnyitása küszöbön van. Kétségkívül mindenütt a dalszínházak azok, me­lyek napjainkban a fentebb említett képzőművé­szeti rehabilitáczióról elég gazdag bizonyságot nyúj­tanak. A renaissance-korszak létrehozott palotákat, templomokat, de megfeledkezett a színházról; most a színházak építői csakugyan mind a renaissance­­­ stilt követik. S ama három legnagyobbszerű mo­dern múzsatemplom, mely az utóbbi évtizedben épült, mindegyike dalszínház. Ezek a bécsi, az új párisi és budapesti opera­házak. * A két első fényes palotának tollrajzából követ­keztetést vonhatunk a mi dalszínházunkra. A pár­huzam nemcsak azért kívánatos, mert a művészeti gyakorlás kitűzött czéljában megegyeznek s terve­zetükben több érintkezési pont van, hanem azért is, mert a kivitelben nem egy tanulságos jelenségre bukkanunk. Hiszen a bécsi operaház építése a hír­lapi felszólalások és szakirodalmi tiltakozások egész áradatát idézte elő s egész botrányokra szolgálta­tott alkalmat. A párisi dalszínház pedig az újabb franczia építészeti irányt,mely a czifrát, a hatásosat, a pompát tűzte ki programmjául, minden előnyé­vel és hátrányával a legérdekesebben illusztrálja. Különös jelenség, hogy valamely kiválólag ala­kitó tehetséggel megáldott nemzet ép amaz eszkö­zökkel képes hatni s néha elragadni, a melyeket más, inkább elemző képességgel fölruházott nép, ugyan­ott alkalmazva, a művészettel szinte meg nem egye­zőknek ismert, vagy ha igen, úgy azokat a kivitel­ben kellőleg nem érvényesíthető. Maradjunk egyelőre Bécsben. Az új dalszínház amaz első monumentális épület volt, mel­lyel az osztrák főváros rendszeresítése és a Ring­i­e mind eszméje, mind kivitele következ­tében nagyszerű város­építészeti remekmű — szé­pítése kezdetét vette. Egy alkalmas dalszínház hiá­nya elég érezhető volt a bécsieknél, s azért a város­építő bizottság oly mohón járt el az új operaház emelésében, s a vállalkozók oly nyakra-főre siettek az eszme valósításával, hogy a Van der Null és Siccardsburg által tervezett épület a genialitás és művészi gyávaság, a nagyszerűség és kicsinyeske­dés különös egyesülése. A palota mindenekelőtt nem uralkodik ama té­ren, melyet elfoglal. Pedig alkalmasabb helyet alig választhatott volna a bizottság. A város legszebb részében, oly ponton áll az opera, a­hol a közleke­dés élénk, az utczák elég tágasak, s a Ring egyik legszebb kanyarulata kezdődik. Itt, e helyen, min­den oldalról széles, a kocsizörgés és lódobogás el­fojtására aszfalttal bevont utczák által elszigetelve épült a zeneköltészet e palotája. De ép a tér és a környezet nagyon is pompás színezete hátrányára szolgál az épületnek. A művé­szek a nagy sietségben kevés tekintettel vol­tak jövő építésztársaik iránt, a­mit ezek az­tán akkop viszonoztak, hogy túlságos udvariatlanok lettek elődjeik iránt. A bécsi operaház mindig je­lentékeny, sőt kiváló épület, de­­ nem ott, a­hol áll. Mikor még kevésbbé fényes, de elég tisztessé­ges bérházak voltak az egyedüli szomszédjai, még nagyszerűségét se vonhatta senki kétségbe. De nem sokára Hansen Teofil jött, e kitűnő építőművész s oda teremté átellenben a pompás aranyozással és falfestményekkel díszes «Heinrichshof»-ot, mel­lyel azóta az operaház kénytelen farkasszemet nézni. Az összehasonlítás által nem a magánépület, hanem a múzsatemplom részít. Hansen nem akarta ge­­nialitását a Van der Nüll iránti udvariassággal szabályozni s úgy háttérbe szorította az operát, mint a mi régi nemzeti színházunkat a leégett «Griff» fogadó hamvaiból föltámadt «Pannónia»,és áz ellen­­ben az új «Bazár»-épület. Új homlokzatot is kellett emelni színházunk számára, hogy az arány helyre állíttassák, de Bécsben ilyen reparálás persze lehe­tetlen. És mintha csak a «Heinrichshof» fény- és szín­­gazdag csillogásának ama világítást kellett volna nyújtania, a­melyben az operaház hiányai szembe­tűnjenek : most egyszerre felőtlöttek mind ama fo­gyatkozások, melyeket a kétségkívül nagyszámú előnyök és jó tulajdonok nem bírnak eléggé fe­ledtetni. Mindenekelőtt az épület alsó része, különösen a főhomlokzatnál, nagyon alacsony. Oly mélyen áll a földben, s oly súlyosnak és nehézkesnek tetszik, mintha lesülyedt volna. A két művész egyszerűen nem rendelkezett ama képességgel, hogy a nagy di­menziókat s a nagyszabású részeket kellő érvényre juttassa. Az épületet körülvevő árkádok alacso­nyak, nyomottak. Az arányok nem hangzanak ös­­­sze, s az ivezés oly masszív, a­milyent az oszlopok meg nem tűrnek. Az építészeti eszme itt nem nyer kellő kifejezést s a kifejezés nem éri el az eszme czélját. Hisz ez árkádok még az épület többi ará­nyaitól eltekintve sem teszik azt a hatást, melyet valamely iveretes építészeti részletnek eszközölnie kell. A kicsinyesség — ez sarkalatos hibája az épü­letnek, s ez ha nem is ily sértőn, de többé-kevésbbé más részeiben is észlelhető. Az «impozáns»-nak jellege, melyet a palota mind a közép és hátsó részek szabása s a gerinczezet arányai által igényelni látszik, egészen elvész a diszitményes részek sokaságában. A dekoratív elem iránti sze­retet túlbuzgóságra ragadta a két művészt, s ezek, nem látván a fáktól az erdőt, elfelejtették, hogy a lényeges részeket kellőleg kiemeljék. Ez a pazarlás a detaile-ban oly nagymérvű, hogy,­az épület stílegysé­­gét is veszélyezteti, a mi ép oly baj, mint mikor a költemény alapgondolatát az egymás hatását csök­kentő metaforák lánczolata megsemmisíti. A színház franczia renaissance stílben van ter­vezve s három hajója, hosszas épület. A franczia renaissance modornak e kissé modernizált neme sok szabadságot enged a szerkezet teljességében s inkább a részletek csínjában és élénkségében köve­telő. Van der Nüll a stíl e kevésbbé előnyös tulaj­donságait túlságosan fejti ki, s mit nyert vele ? Azt, hogy maguk a részletek is nagyobbára elvesztették élüket. Ha az ékítményezésben követett eljárást figyeljük, ki is lehet mutatni ama motívumokat, melyek a stíl egységét és tisztaságát megszakítják és zavarják. Mindenütt­ oszlop­ nyalábok, áttört ablakok, a­hol ezekre semmi szükség. Tagadhatatlan, hogy e részletek kivitele a maguk nemében kitűnő és föltétlen elismerést igényel, de az egészbe nem illik. A legcsinosabb faragványok, ép oly gonddal, mint ügyességgel kivive, ott is díszítik a falakat, a hol szembe se tűnnek s a hol minden fáradság és művészet fölösleges, mert hatását té­­veszté. Van der Nüll, mint minden bécsi műve mu­tatja, az építészetben nem a nyugodt, kolosszális s egyszerűsége által nagyhatású jellegnek képviselője, hanem az élénk, tetszetős irány nagy mestere. Abban a hiedelemben, hogy az egyszerűség által unalmassá válik, az ellenkező tulságba esik és­­ nyugtalan lesz. E mellett a mű létesítése is sok, az építészektől távol eső akadályokkal volt egybekötve. Művészeti szabadságuk sok tekintetben korlátozva volt. Becs­vágyukat amaz előzmények és intermezzók, melyek az operaház keletkezésének történetét képezik, épen nem ingerelhették.A bécsi képzőművészeti akadémiá­ban akkor különösen két egyén bírt döntő befolyás­sal ez ügyben. Ezek egyike a góth modornak túlzott híve, míg a másik a román stílnek föltétlen barátja. E két tekintély közül mindegyik a maga nézetét kívánta volna az operaház építésére oktrojálni. Góth vagy román dalszínház! Hát lehet-e csodálkozni rajta, hisz nálunk egész városnyolczadot csúcsíves modorúnak építenek majd az új parlamenti palota kedvéért. A bécsi két tekintély aztán káros hatással is volt Van der Nüll és Siccardsburg tervére ,épúgy mint miná­­lunk Ybl Miklós dalszínház tervére hátrányosan folytak be a térbeli és más nehézségek, a­melyek miatt a projektumot - mint látni fogjuk - meg is kellett változtatnia. Sokkal jobban sikerült a bécsi operánál mindaz, a­mi a tervezetben a színházi czél eléréséhez tarto­zik : az egész belső szerkezet, díszítés és fölszerelés. A lépcsőházak pompásak, festői hatásúak, a csar­nokok minden kívánalmat kielégítenek, az olasz modorban szerkesztett loggia pedig valóságos fény­pontja a palotának. De mielőtt a­ facade­ot, ennek tetőzetét s a loggia szoborműveit és freskóit vizsgál­nék, lássunk el Párisba, a «nouvel opera »-hoz. Ha már bécsi társa föltételesen elég alkalmas he­lyen áll: a franczia főváros opera-épülete föltétle­nül szerencsés helyi viszonyokkal dicsekedhetik. Mint minden, különösen nyilvános monumentális vállalatoknál, a francziák lehető legmagasabb czélt tűzik ki: az új opera létesítésénél is nemcsak költ­séget nem kímélték, (hisz a legdrágább építő­anya­­got­ használták) hanem a hel­lyel sem fukarkod­tak, mert az uj, minden eddigit felülmúló színház­nak tervezete rém egy utcza áttörését követelte. A keleti színgazdagsággal, pazar fén­nyel tün­döklő, hatalmas palota Páris egyik legszebb pontján, a boulevard des Capucines-t megszakító place de l’Operá-n áll. E térről nem kevesebb, mint tíz utcza nyílik a szélrózsa minden irányában, melyek többnyire nagyhírű zeneszerzők és librettó-írók nevét viselik. Van : rue Seribe, Auber, Gluck, Ha­­lévy, Meyerbeer, Weber stb. Azonkívül két boule­vard fogja át az érdekes tért: elől a boulevard des Capucines, hátul a boulevard Haussemann. Ekkép az épület környezete és szomszédsága min­den tekintetben megfelelő; dominálja is az egész vidéket, a­nélkül, hogy ezáltal az összhang zavartat­nék. De hisz az ilyenben a symmetria és forma­érzék nagy nemzete páratlanul áll. És Garnier, e kitűnő párisi építész, kit 1860-ban bíztak meg a nagy feladat megoldásával, a párisi modern építé­szetben korszakalkotó művet hozott létre. A színház, szerkezetének megfelelőleg, két fő­ részre oszlik. Az előrészt (foyer és nézőtér) a gazdag olasz re­­naissance-homlokzattal, magas és merészen kon­struált kupola tetőzi. Az oldal-fagade-okon az épü­let pavillonokba szögellik ki s ezek mindegyike, a nagy, kupolához hasonló tetőzettel, magában is mestermű. A baloldalon levő magasabban áll (két oldalt rácsozatos hintó­út vezet föl), az udvari ko­csik pitvarát képezi, mely után egy előcsarnok s még néhány társalgó-terem következik, a­honnan végre az udvari páholyokba­ juthatni. A jobbolda­lon lévő pavilion (átellenben a rue Mayerbeer-rel) földszintes , szintén kerítéses kocsiúttal és a nagy közönség foyer-ját képezi. Az épület hátsó része (színpad, színészek öltözői, díszlettárak) egy emelet­ ■ *• A bayreuthi színház egész specziális épület. Mint rchitektnrai remek nem jöh­et szóba. Dr. P. J. * A «Nouvel Opéra»-t tudvalevőleg III. Napóleon épit­­te­tte s a császári ház számára készült helyiségek pazar fénye egészen páratlan. Dr. P. J.

Next