Egyetértés, 1884. szeptember (18. évfolyam, 242-270. szám)
1884-09-16 / 256. szám
t \ ■ [UNK] [UNK]mBmBmbBWMambBmBfflBmmfffinSaggiaaaBeaahMmHWMHBBmBmE 1884 TIZERNYOLCZADIK ÉVFOLYAM. 256. SZÁM. ________BUDAPEST. KEDD, SZEPTEMBER. 16. SZERKESZTŐSÉG: BtDAPEST, IV. HÍMZŐ-UTCZA I. SZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK, CSAK BÉRMENTES leveleket FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DU; Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva) Egy egész évre 20 frt 1 Egy negyedévre 5 frt Spy fél évre 10 frt hóra 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hózországba 8 frt 30 kr. granczia:.01au-,Őre§ Görög-, Spanyol-OTS tagokba, Svéjcz-, alánia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postca- VMT födéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr, í gy aMám 6 krajcnár* KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. Sz, HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE TOLÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL, Hirdetéseket felvesz n. külföldön: Bériben. Főügynökségünk: Stern Moritz hirdetési irodája, I. Wolizeile Nr. ° 1. Oppelik A., 1. Stubenbastei Nr. £ älosae Rudolf, I. Seilerstutte Nr V, Haasenstein és Vogief, I. WällHschgasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wolizeile Nr. IS. Dukes Miksa, I. itiemergasse Nr. 12. gihalek Henrik, 1. Wolizeile Nr. 1*. Herudl Alajos, 1. Wolizeile Nr. 25. Frankfurtban aítí.: Daube G. L. és Társa. rérúban: R. Messe, éü, r. Notre*Dunie*d,.Vi«ti Agence Havaz (place de la Bourse!. Szkiernievicze. Szkiernievicze, ez a neve. Van-e ember nagy Magyarországon, még ha mindjárt geographiae professor is, aki hitét hallotta valaha ? Mától kezdve minden ember tudni fogja ezt a nevet. Világtörténeti nevezetességű hely lett. Három koronás fő találkozása teszi azzá s e találkozás természete hozandja magával, ha nem olvassák-e majd utódaink történeti iskolakönyveinkben kegyeletes borzalommal a nagy jelentőségű szavakat : «a szkiernieviczei szerződés», «a szkiernieviczei szövetség», «a Szkiernieviczei saint-alliance.» Egyelőre megmarad szkiernieviczei entrevuenek, de mint ilyen is a legnevezetesebb momentum napjaink politikai történetében. Egy uralkodó, a kinek egyetlen lépése nem biztos, a kinek szive atyja szétszakgatott testének véres emlékezetével van tele, kire minden bokorból, minden kinyitott ablakból száz halál leselkedik, ki legjobb barátjáról, legközelebbi rokonáról nem tudhatja, váljon a testvéri ölelkezés pillanatában nem meriti-e keblébe a gyilkos vasat s ki lázas remegése közben egy lépést nem bátorkodik tenni, mielőtt szolgáival — a kik árulói is lehetnek — át ne kutatná s fegyveres őrizettel meg ne szállatná azt a darab földet, melyre lábát teendő lesz: vasútra ül s elrobog rajta fővárosába egy országnak, ahol még nem mert megjelenni, mióta atyja véres koronáját hordja fején s ahol, tudja jól, nincsenek, mert nem is lehetnek hívei, kivéve azokat, akik fizetést fogadnak el azért, hogy nem ellenségei. Elszánja magát a nehéz, nagy útra, noha egy perczig sincs bizonyossága a felől, hogy nem ez lesz-e életében a legutolsó. Egy másik uralkodó, öreg, törődött aggastyán, a kit a nagy kor elgyöngitett, hogy elbotlik már a sima padlón is s a kit orvosi tilalom tart vissza attól is, hogy saját országában úgy teljesítse a testi törődéssel járó uralkodói tisztet, mint megszokta volt azelőtt : leküzdi aggság szülte fizikai gyarlóságait s messze földről útnak indul, idegen országba, idegen nép közé, hogy keblére szorítsa egy idegen nép uralkodóját. Végre egy harmadik, akit otthon népek milliói fognak körül szeretetükkel, a ki ott nyugodtan hajthatná le fejét alattvalói akármelyikének az ölébe, a ki egymás koronás fő régi látogatásának visszaadásával még ma is adós, a ki mint idősebb uralkodó jogosan várhatta volna el, hogy a korra, uralkodási időre ifjabb császár részesítse őt az első látogatás megtiszteltetésében, félretéve minden biztonsági tekintetet s az ennél sokkal szigorúbb udvari etiquette szabályait, siet a találkozásra, a bizonytalan útra, veszélybe talán. . . És mind a három magával viszi legbensőbb környezetét, legbizalmasabb tanácsosait, birodalma sorsának legelőkelőbb intézőit. Miért mindezt kérdezik a népek szivszorongva, megszokván a földi istenek találkozásaiból nem várni magukra semmi jót, de mégis reménykedve, hátha ezúttal máskép lesz talán. Hiszen annyi csapás, ínség, nyomorúság nehezedik a népekre, annyi kíncs átok sújtja le a föld poráig, hogy milliók és milliók áldására tenné magát érdemessé, a ki mindezt még csak föl is említené ama hatalmasok tanácsában, kiknek e nehéz bajokat, ha nem is egészen elenyésztetni, de legalább enyhíteni annyi mód állana a rendelkezésükre. Hej, de volna miről tanácskozni a három leghatalmasabb uralkodónak, ha akadna bátor ember, aki őket erről meggyőzni megkisérlené! De tegyünk le a hiú reményről. Emberiségboldogitó magas eszmék akadémiai fejtegetésébe koronás fők nem bocsátkozhatnak. Aztán ennek volna más módja is, nem okvetetten szükséges hozzá a személyes érintkezés. Égetőbb, közelebbi, journalisztikailag szólva, aktuálisabb dolognak kell annak lenni, ami különböző országok különböző jellemű és gondolkodású uralkodóit arra készteti, hogy egymással oly megállapodásokra jussanak, melyet személyes találkozás nélkül, bármennyire kellemetlen s nem veszély nélküli az, nem hisznek elérhetni. Mindazokat a föltevéseket, melyek a három császár találkozásához fűződtek, sorra czáfolgatják a különböző államok officziózusai. Szó volt róla, hogy Oroszországnak, mely Lengyelország neki jutott részében a Beckek és Muraviewek idejéből ismeretes kíméletlenséggel folytatja a russzifikáczió kegyetlen munkáját, szemet szúr a galicziai lengyelek aránylag jobb helyzete, tartományi autonómiája s viszonylagos szabadsága, , mely kimérve a nemzetiséget, tápot ad a régi aspiráczióknak s fölidézi az álmodozást Nagy-Lengyelországról az orosz uralom alatt élő lengyelekben is. Németország maga, mely Pózenben emberségesebb módon ugyan, de annál biztosabb sikerrel, ugyanazt teszi, amit Oroszország a varsói «kormányzóságban», szintén nem nézi jó szemmel a galicziai lengyeleknek többi honfitársaikéhoz mérve kiváltságos helyzetét, kik Ausztriában már-már irányadó szerephez jutottak. Tehát a «jogegyenlőségnek valami alkalmas módusát fogják most keresni a szkiernieviczei találkozón. E hozzávetés képtelen volta első pillanatra is szembeötlik. Tudtunkkal a mai napig még csak az osztrák-magyar monarchia és Németország között van szövetség, de Oroszországgal nincs. Azonban,ha lenne is, nem képzelhető oly szoros szövetség egymástól független államok között, mely az egyiknek jogot adna a másiknak belügyeibe közvetlen befolyást érvényesíteni. Kivált olyan befolyást, mely az ezt tűrni kényszerített állam egész szervezetét fenyegetné. Mert azt csak nem képzelheti senki, hogy a galicziai lengyeleknek akár az orosz, de akár csak a német kaptafára kormányzása is a jelenleg fönnálló államjogi szervezet gyökeres fölforgatása nélkül lenne keresztülvihető. A tartományok autonómiáját kellene mindenek előtt eltörülni s ezzel fölrúgni azt a föltételt, mely mellett Magyarország 1867-ben a kiegyezést megkötötte, azt a sarkalatos föltételt ugyanis, hogy az alkotmány az előbb abszolutisztikus módon kormányzott örökös tartományoknak is megadassák. Vagy tán úgy érti a czár az egyenlőséget, hogy ne a galicziai lengyelek közjogi helyzete változzék meg az orosz lengyeleké szerint, de megfordítva? Fájdalom, ez a föltevés is csak hiú ábránd, melynek semmi pozitív alapja nincs. A czárizmus és az alkotmány között oly áthidalhatatlan hézag tátong,melyet betölteni a lehető leghatalmasabb czár hatalma sem elég. Még ha rászánná is magát, megakasztanák szándékai kivitelét azok, kik a kényuri hatalom árnyékában érzik jól magukat. Ezek lennének a még sokkal veszedelmesebb nihilisták. De megakasztanák a czárizmus ellenségei is, akik egy szabad Lengyelországban örökre legyőzhetetlen akadályát látnák ábrándjuk, a pánszlávizmus megvalósulásának. És megakadályoznák végre azok a külföldi uralkodók, kik maguk se szívesen mondtak le az abszolutizmus felelősség nélküli, kényelmes mindenhatóságáról s váltig remélhetik a régi jó idők visszatértét, míg a meztelen abszolutizmusnak Európában oly menedékvára van, mint a cári birodalom. A nihilizmus, az anarchizmus, a szoczializmus ellen közösen megállapítandó rendszabályokat szintén fölvették a három császár tanácskozásainak lajstromára. Lehet, hogy lesz róla szó s hogy ennek hatását meg is fogjuk érezni egy átalános reakczióban, melynek Európában már régóta érezzük előszeleit, s melynek egy lebbenése legújabban Nagyváradról ütközött arczunkba. A lehetőség nincs kizárva. Nem gondolnék azonban, hogy az oly megállapodásokra vezethessen, melyek a non intervencziónak féltékenyen őrzött elvét, mint az állami függetlenség fő attribútumát, halomra döntenék. A fönnálló társadalmi rendet utóvégre a három csácsár birodalmaiban nem egyenlő veszélyek, s nem egyenlő mértékben fenyegetik, egyenlő elbánás alá tehát nem is kerülhetnek. E kérdés tehát az elvi megállapodások általánosságának keretén túl alig terjeszkedhetnék. Ennyi is több, mint elég! Mennyiben áll a három császár találkozása összefüggésben a Balkán-félszigeten fennálló ,ideiglenes állapotok állandósításával»: ez nem maradhat sokáig titok. Már a legközelebbi országgyűlés meghozhatja a fölvilágositást, lesz-e az okkupáczióból annexió, vagy tán több is lesz még s napvilágra kerülnek bizonyos expanziv törekvések, melyeket ma még a titok köde borít. Akkor aztán kikerülhet az is, hogy Oroszország igen jó barátunk, örömmel üdvözli térfoglalásunkat a Balkánfélszigeten s ebbeli törekvéseink békés szemlélését megígérte a szkiernieviczei találkozón. Megtudjuk akkor egyúttal azt is, mibe kerül nekünk orosz barátunk és drága szövetségesünk e kegyes nagylelkűsége. A legáltalánosabb föltevés, hogy a három császár Szkiernieviczén a béke érdekében találkozik. Erre nézve már kifejtettük nézetünket akkor, mikor a találkozás híre először merült föl pozitív alakban. Nincs okunk akkor kifejezett meggyőződésünkön akár egy jót át is változtatni, hogy az Ausztria-Magyarország és Németország közötti szövetség a béke biztosítására tökéletesen elegendőnek bizonyult s ha csak ez volt a czél, egész fölösleges volt azt kiterjeszteni. A béke biztosítására kötött szövetséghez módjában és szabadságában volt akármely államnak hozzá csatlakozni, mint csatlakozott Olaszország s mint csatlakozhatnék maga a franczia köztársaság is, minden feltűnés, ünnepélyességek és találkozások nélkül. Oroszország is megtehette ezt, a nélkül, hogy a három császár találkozására okvetetlen szükség lett volna. Akkor se néztük volna valami nagy örömmel a csatlakozást, de legalább meg lettünk volna győződve, hogy Oroszország a békét őszintén akarja, semmi egyebet nem akar, mint a békét s annak nem is tűz ki föltételeket. így, amint most történt, erről se lehetünk bizonyosak. A ceremóniáknak, melyekkel a császártalálkozás végbemegy, azt a magyarázatát adják, hogy úgy Oroszországot, mint az egész világot eklatáns módon meg kellett győzni afelől, hogy a közép-európai szövetség éle nincs Oroszország ellen irányozva. Hát hiszen erről meggyőzhetett mindenkit a lefolyt idő, mire való, csupán ehhez, még más bizonyíték ? Amíg Oroszország nem fogott oly tervekhez, melyeknek okvetetlen a béke megzavarásához kell vezetni, biztos lehetett, hogy a közép-európai szövetség felől békében maradhat. Avagy talán vannak oly tervei, amelyek szükségessé teszik, hogy ez oldalról biztosítsa bántatlanságát, mint már történt egyszer az első három császár-szövetség korszakában, s most ezt a biztosítást kapja meg második kiadásban is Szkiernieviczében ? Megválik ez is rövid időn. Addig maradjunk nyugodtan, hagyjuk a hatalmasokat csinálni a világhistóriát, mi pedig szépen fogjuk be a szánkat és fizessük az adót, mint jámbor állampolgárokhoz illik. i Budapest, szept. 15. A Bud. Corr. írja: ő felsége e hó 32-én Bécsből huzamos tartózkodásra Budapestre lő. A király az új opera megnyitásán — mely most már végleges elhatározás szerint e hó 27-én lesz — meg fog jelenni. A szeptember 25-dikére egybehívott országgyűlés ünnepélyes megnyitása ezúttal nem mindjárt a szokásos három előkészítő nap után , vasárnap, hanem csak hétfőn, e hó 29-én fog megtörténni a királyi váriakban; ő felsége az említett napon trónbeszéddel nyitja meg az országgyűlést. Az országgyűlési antiszemita pártról azt a hírt közli budapesti levelezőjének távirata alapján a bécsi Fremdenblatt, hogy a kormány vád alá helyezését fogja indítványozni, mivel az tönkreteszi az országot. Az antiszemitapárt közlönyének, Istóczy Győző >12 röpiratának» ma jelent meg a szeptemberij száma. «Fel a munkára !» czím alatt hosszasabban foglalkozik az országgyűlési antiszemitapárt legközelebbi teendőivel, de e közleményben a Fremdenblattban említett vádalá helyezési indítványról semmi szó sincs, A 12 röpirat czikkéből közöljük a következőket: Tegyék magukat az antiszemita képviselők «Marschbereitschaft»-ba, mert 10 nap múlva mobilizálva lesznek egy három éves hadjáratra — a «pogányok» elleni . Most, amidőn az antiszemita képviselők nem egy csekély töredéket, hanem egy számbaveendő pártot képeznek, pártunkat szervezni, fegyelmezni kell. Első teendőnk lesz tehát az «Országgyűlési antiszemita pártkor» újjászervezése. E részben nézetünk az, hogy tekintettel a párttagok kétféle politikai árnyalatára, két társelnök lenne választandó : egy közjogi alapon álló ellenzéki és egy függetlenségi antiszemita s alig csalódunk ha azt hisszük, hogy e két férfi báró Andreánszky Gábor és Ónody Géza tagtársaink lesznek. Az alakuló házban lesz két körjegyzőnk: Vadnay Andor és dr. Iácz Géza; sőt, ha véletlenül az öreg Boér Antal bácsi e hó végével gyengélkedni talál, minden zsidók és zsidóbarátok elszörnyűködésére, a tisztelt ház korelnöke is antiszemita képviselő lesz, t. i. dr. Nenátrich Károly. A választott tisztikarba persze annál nehezebb lesz bejutnia antiszemita képviselőnek. De azén t..s . gondja pártunknak arra, hogy elnök és egy jegyzafej éltet állítson fel. Igen könnyen megeshetik aztán, hogy ezen jelölte jóval több szavazatot fognak kapni mint ahány a körbe beiratkozott antiszemita képviselő lesz, mert hát a választás titkos lévén, a többi pártoknál levő titkos antiszemiták minden aggodalmaskodás nélkül követhetik szivük sugallatát és szavazhatnak az antiszemita párt jelöltjére. El lehetünk e tekintetben meglepetésekre készülve, amik ugyan nem reánk, hanem a zsidókra és fullajtárjaikra nézve lesznek meglepetések. Az elnök és jegyzőválasztásnál lesz a pártok legelső mérkőzése, ami azonban csak «Vorpostengefecht» lesz. Az első döntő csata hamarosan következik ezután, s ez a felirati vita. Jeruzsálem András kora óta ez lesz a legelső eset, hogy a zsidók által vérig zaklatott magyar nemzet hivatott képviselői a koronához fognak fordulni a nemzet szenvedéseinek orvoslásáért. Az antiszemita párti képviselők, a trónbeszédre válaszul felirati javaslatot fognak előterjeszteni a képviselőházban, amelyben őfelsége előtt fel fogják tárni az ország súlyos állapotát, amelybe azt a zsidóság a vele összeszövetkezett rablólovagokkal együtt juttata, s a magyar állammal együtt a magyar társadalmat is az örvény szélére vitte. Felette kívánatos, hogy a két politikai árnyalathoz tartozó antiszemita párti képviselők egy felirati javaslatban állapodjanak meg, mert ez az okmánynak a súlyát csak növelni fogja. De talán lesz mód arra is, hogy a felirati javaslatban kifejezésre lehessen juttatni a párttagok egy részének külön politikai álláspontját is, s így minden skrupulus nélkül aláírhatják azt úgy a közjogi alapon álló mint a függetlenségi antiszemiták. A felirati vitánál pártunk uj szónokai és a Tűzbe fognak menni. Az antiszemita párt álláspontja tehát alaposan ki lesz fejtve a felirati vita folyamán. Ez a felirati vita lesz a legelső érdemleges mérkőzése az uj antiszemita pártnak a többi pártokkal, ez lesz az első döntő csata. Fel tehát antiszemita képviselők a munkára ! Az a válasz, melyet Istóczy 12 röpirata az antiszemita sajtó megrendszabályozásának tervére ad, világosan mutatja, hogy a sajtószabadság ellen készülő merénylethez csak ürügy lehet az antiszemita s a nemzetiségi sajtó izgatásaira való utalás , hogy a kormány készülő rendszabályai bevallott czéljukat nem fogják elérni. A 12 röpirat a tervezett megrendszabályozásról így nyilatkozik: Ha Tisza Kálmán e fenyegetődzés komoly, úgy rendszabályaival kissé megkésett. Mert ha az antiszemita sajtó szájára lakatot fog is tehetni, a 15—20 antiszemita képviselő annál többet és annál keményebben fog beszélni majd a parlamentben. Egyébiránt annak a «meghatározott rövid ideig tartó kivételes rendszabálynak» a törvényhozás retortáin való keresztülhajtásáig még sok víz fog lefolyni a Dunában. S ha Tiszáék azon terve, hogy az antiszemitikus sajtó elleni eljárás a közigazgatási hatóságok ügykörébe utaltassák, — sikerülni is fogna: ez a «12 röpirat»-ot legkevésbbé se fogja alterálni. Mert hát a legrosszabb esetben nálunk is behozzák az osztrák u. n. objektív eljárást, amely mellett még Ausztriában (!) is azért bizony javában megjelennek antiszemita lapok, mint az «Oesterreichischer Volksfreund», a «Die Judenfrage», az «Unverfälschte deutsche Worte», stb. A lap kinyomott első példányai felküldetnek a rendőrséghez; ez a túlságos kemény czikkeket kitörli, amelyek helyett a szerkesztőség aztán «szelidebbeket» szedet a lapba s a lap egy-két nappal későbben azért szépen megjelenik. Ez az «objektiv eljárás” napi és hetilapoknak még nagyobb bajokat okoz; havi közlönynél, ahol nem tesz különbséget, hogy a füzet pár nappal előbb vagy később jelenik-e meg, bizony nem csinál nagy bajt. Egyébiránt arra az esetre, ha Tisza Kálmán policziája nagyon is mélyen bele találná ütni az orrát a «12 röpirat» czikkeibe, majd intézkedünk az iránt, hogy a tisztelt policzájnak semmiféle köze se legyen füzeteinkhez. Ezt pedig egyszerűen az által érjük el, hogy a «12 röpirat»-ot Drezdában, Lipcsében, Berlinben vagy más németországi városban (ahol még nem mindenható ur a zsidó) nyomatjuk s ugyanennél zárt borítékban, mint a nemzetközi szerződés által biztosított levéltitok szentségének örve alatt levő levelet küldjük meg előfizetőinknek. A «Gartenlaube» czimü lipcsei hetilap évekkel ezelőtt felséges királynénk ellen elkövetett durva sértegetései miatt az osztrák-magyar monarchia területéről kitiltatott. Mit tett erre az élelmes szerkesztőség? Zárt boritékokban akadálytalanul küldte meg továbbra is lapját a monarchiában lakó előfizetőinek. Ugyanígy tesz Simonyi Iván is az Ausztriából kitiltott «Westungarischer Grenzbote»-jével. Ugyanígy mi, mint havi lap annál könnyebben járhatunk el, — mi, akik hozzá még nem is «felségsértést» hanem legfölebb csak «zsidósértést» vagyunk bátrak elkövetni. Tisza Kálmán miniszterelnök nagyváradi beszédét a Frankfurter Ztt. következő megjegyzésekkel kiséri • A magyar miniszterelnök beszédet intézett nagyváradi választóihoz, azonban ezúttal nem szokásszerű választói beszédről van szó, mert Tisza Kálmán igen érdekes nyi- Duflost ur éji nyugalma. — Eugéne Chavette után. — Duflost ur és neje házasságuk tizedik évfordulóján nagy lakomát csaptak, melyen Duflost ur szomszédnője irányában nagyobb előzékenységet tanusitott. Duflostné asszony az egész időn át csak alig türtőztethette magát féltékenységében. De alig lépett férjével a hálószobába, máris szabad folyást engedett haragjának. Duflostné : No lám Duflost úr ! Hát ön elég lelkiismeretlen azt hinni, hogy most aludni fog? Férj: Nem tudnám, miért ne aludjam . . . Vagy talán a borjúpecsenye ... sült máj, megfeküdné a gyomromat ? ... De remélem, a három pohárka chartreuse, melyet előrelátólag lehajtottam . .. Feleség: Tehát önből, uram, kiveszett minden előérzet ? Az az előérzet, mely a gonosztevő lázas álmait lelkifurdalásokkal népesíti be ? Férj: Mi végből okozna nekem az az előérzet ily kellemetlenségeket? Feleség: Ah! Nagyon jól tudom, hogy ennél a szemrehányásoknak nincs foganatja. Bezzeg, ha tíz évvel fiatalabb volnék, nem történt volna olyasmi, mint ma este. Én szegény teremtés, hogy képzelhettem volna ezelőtt tíz évvel, mikor a maire hivatalából kiléptünk, hogy házasságunk tizedik évfordulóján ilyesmit kell megérnem. Még magam előtt látom önt fekete frakkban, gomblyukában rózsabimbóval, amelyről ön azt mondta, hogy hozzám hasonlít. Férj:... Én mondtam volna? . .. Én??? Feleség: Jól tudom, hogy önnek szerepében áll semmire sem emlékezni abból, amit ön nekem ama napon mondott. De szerencsére, emlékszem én reá. Magam előtt látom önt, amint kiléptünk az egyházból. Ön a szó szoros értelmében elnyelt engem szemeivel. Uram, ön reszketett a vágytól. Arcra majdnem pofává fintorodott. Férj (gondolkozva): Lakkczipőim nagyon szorítottak. Feleség: Igen, most lakkczipőt emleget, de akkor egészen másról beszélt. Férj (nyugodtan): Ha két ízben házasodtál volna mig, azt hinném, összetévesztesz első férjeddel. Feleség: A lakodalom alatt ön minden szokás ellenére mellém ült és egymásután nyújtogatta át a tálakat. Legnagyobb öröme az lett volna, ha gyémántokkal etethetett volna. Természetesen ön arra sem emlékszik, hogy tiszteletemre pohárköszöntőt mondott, amelyben sok szép ígéretet tett... többek közt, hogy a boldogság óczeánján fogok úszni... a jelenlevők egytől-egyig sírva fakadtak meghatottságukban . .. Még mindig látom atyámnak könyöktől csillogó orrát és ájuláshoz közel álló anyámat. Szegény szüleim! Kétségbeesésükben levetették volna magukat a huszadik emeletről az utcza kövezetére, ha sejtelmük lett volna egyetlen gyermekük szomorú jövőjéről! És ugyanez a férj ma este mily galádul viselte magát!! Oh! Ne váltson oly csodálkozó arczkifejezést... az egész társaság meggyőződött róla, mily keveset törődik ön velem; én ez ünnepélyen fölösleges voltam, terhére estem önnek. Vendégeink restellték, hogy látniok kellett azt a gyalázatot, mellyel engem illetett.. . Különben, ön talán épen e végből hívta meg őket. Férj: Kedves gyermekem, hiszen magad küldted szét a meghívókat! Feleség (dühösen): Az nem igaz!! Talán azt mered állítani, hogy azt a Ducendray Susanne kisasszonyt én hívtam meg ? ?? Tudom azt fogod felelni, hogy fivére hozta őt magával minden meghívás nélkül. így mondta legalább jelenlétemben az az ember— de nem vagyok oly ostoba, hogy ki ne eszeljem, hogy mind a hárman összejátszottatok. Igen, összejátszottatok !!! Szép szerepet játszik a fivér uram is! És amilyen a fivér, olyan a nővére! Ha, ha, ha! Olyan személy, aki idegen házakba tolakodik, anélkül, hogy oda hivatalos volna ! Férj (türelmetlenül): Azt gondolom, ideje volna, ha aludnánk. Feleség: Csak tessék! Hiszen én nem zavarom önt. Férj (falnak fordul): No hál’ istennek! (5 másodpercz szünet.) Feleség: Igen jól tudom, mi volt e Susanne czélja, mikor idejött hozzánk kémlelődni. Nincs benne kétség, ki akarta tudakolni, vajjon kellemesen élhetne-e itt, mint önnek második felesége. Hiszen nem kell sokáig várnia, hogy mindazt, ami itt van, magához ragadhassa. Érzem, hogy egy idő óta egyre pusztulok. Nem panaszkodom, de minden héten szűkebbre kell varratnom ruháimat. A szó szoros értelmében úszom fűzőmben . .. Nemsokára már bevonulhat ide ! ... Jól megfigyeltem, amint ma este izgatottan játszadozott ezüst evőeszközeinkkel; sóvár tekintetekkel vizsgálgatta monogramjaimat a villákon és kanálkon; kilátszott belőle, hogy szeretné azokat onnan kivakarni és saját kezdőbetűit helyükbe vésetni. Férj (sóhajtva): Én istenem ! Feleség: Csak sóhajtozzék, ha róla beszélek. Ez még inkább bizonyítja az ön bűnös voltát. — Szegény leány ! Szívesen látnám már őt helyemen; ez megérdemelt büntetése volna. Ha ön úgy kívánja, holnap fölkeresem szállítómat és előre hitelt eszközlök ki számára. Férj (fölindulva): Szent úristen! Asszony, te még a szenteket sem kímélnéd rágalmaidtól!! Feleség: Most már rágalmazással is vádol, mert tisztán látok ? Talán szakácsnémat, Lizettet, akit két évvel ezelőtt el kellett kergetnem a háztól, szintén rágalmaztam ? Ugyanazt a Lizettet, aki törvényszék elé hurczoltatta önt, mivel én — mint az arczátlan állította — jó hírnevét gyanúsítani mertem. A bíró csupán a perköltségekre ítélte férjem uramat, de jog szerint be kellett volna önt záratnia. A fogházban majd csak kigyógyult volna abbeli oktalanságából, hogy napjában huszonötször is kiszaladt a konyhába és meleg vizet kért a borotválkozáshoz ! Mintha bizony egy leánynak, aki fáradsággal keresi kenyerét szépnek is kellene lennie .... a mi különben Lizett nem volt. — Jól van no! Tudom, mit fog válaszolni; ezt a művészet iránti szeretet követeli. Hogy is nevezi ön? Igen, a szemek Ünnepe! ! Oh! Jól ismerem az ön szemeit. Valóságos lőporos hordók minden törvénytelen szikra iránt . . . Egyáltalában föl nem foghatom, hogy merészel ön még szemeimbe nézni. Férj: (a paplan alól, tompa hangon) De hisz én nem is nézek a szemedbe. Feleség: Természetesen ? Ha azon imádott Susannéja volna, akkor persze . .. Férj (komolyan): Még egyszer, asszonyom, kérem, esedezem, hagyjon aludni. Elég időm lesz holnap is meghallgatni az ön alaptalan gyanusítgatásait. Feleség: Jól van, igy is jól van. Önnek joga van parancsolgatni. Tisztességes férj ugyan mentségeket hozna föl .. . de ön hallgat. A bűnös mindig hallgat, attól tartva, hogy elárulja magát. (Újabb szünet.) Feleség (hirtelen): De nem, nem, nem, nem akarok hallgatni. A hóhér sem tilthatja meg áldozatának az utolsó sóhajtást! Mily joggal merészel önhallgatást parancsolni rám? Még ha a nyelvemet kiszakítja, se hallgatok . . . Férj (természetellenes nyugalommal): Az éjszaka alvásra, nem pedig arra van teremtve, hogy nyelveket szaggassunk ki. Feleség: Szeretném tudni, miért ne beszéljek arról a személyről. És hogy bánt ön vele a vacsora alatt! Mily előzékenységgel, mily gyöngédséggel! Ön nagyon jól tudja, hogy szenvedélyesen szeretem a csirkecombot és mégis elég szívtelen volt azt Susanne kisasszonynak fölajánlani. Igen, csupán azért tette, hogy engem boszantson ... oh, megfigyeltem önt, uram és észrevettem gúnyos mosolygását. Én természetesen attól a percztől kezdve egyetlen falatot sem tudtam lenyelni. Mert van szivem. Oh, csak fulladt volna meg a csirkedombon az az elvetemült személy, aki rizs-gateaumat elég arczátlan volt rossznak mondani. Férj: Sőt ellenkezőleg, kelletén túl dicsérte. Feleség: Ki kérdezte az ő véleményét ? Ki ruházta föl a joggal, hogy ítéletet mondjon ? Persze hogy ön seh! nem felejtem el az ön gyalázatos magaviseletét, ha száz évig élek is. .. Férj (gúnyosan): Száz évig ? . .. Hisz ép az imént jelentetted ki, hogy rohamosan pusztulsz. Feleség: Oh, ne féljen. A «száz év» csak szólásforma volt. Nem élek én már soká. Temetésem napján bátran eltánczolhat vele a templomba! Egy olyan személy, ki folytonosan csak mutogatni szeretné magát az egész világ előtt, aki nyomban a vacsora végeztével zongorához ült, hogy ezéma hangján dalokat énekeljen, miközben úgy feltátotta száját, mintha fésűt nyelt volna. Ha egész időn át nem rá szögezted volna tekintetedet, láthattad volna, hogy az egész társaság düledezett nevedében .... Persze, ön semmi mást nem látott, és gyönyörködve hallgatta annak a személynek nyávogását, ki szemeit meresztgetve szerelmi vallomást tett önnek egy erkölcstelen románczban: «Az ő neve szivembe van vésve.» És e mellett úgy elfordította szemeit, hogy csak a fehérje — mit mondok — a sárgája látszott ki. Föl nem foghatom, hogy valaki elég arczátlan legyen húsz ember társaságában így behálózni egy házas embert. Mindenki szánakozva tekintett rám. És tudja ön, hogy ez a kisasszony a kártyajátékban is megcsalta önt ? .. . Igen, megcsalta ! Mindjárt az első játékban négy disznója volt. Férj: Igen, mert fiacskánk tegnap így keverte össze a kártyákat. Minek is adsz neki ilyen játékszereket ? Feleség: Ah! Duflost úr, ezt nem vártam. Most már saját gyermekének hírnevét is beszennyezi! Hogy egy nőcskét védelmezhessen, saját fiacskáját, a négy éves ártatlant kozáknak, hamis játékosnak bélyegzi! Férj (magán kívül) : Ah! Ez már sok. Megőrülök. Feleség: Annál jobb. Inkább lássam önt az örültek házában, mintsem szívtelen atyának ! Férj (végső önmegtagadással): Hallod ! ! Azt hiszem, ma elegendő bizonyítékot nyújtottam türelmemről. Felelj kérdésemre. . . Igen, vagy nem. . . Utoljára. . . Fogsz — hagyni — aludni??? Feleség (erélyesen.): Soha!! Még akkor is beszélni fogok, ha vánkossal tömöd be számat!! (Duflost úr hirtelen kiugrik az ágyból.) Feleség: Hova siet ön ? Férj (gyorsan felöltözik): A fogadóba ! KI LESZ AZ ÖRÖKÖS ? Irta BOISGOBJBY, 7 (Folytatás.) A Daudienne-család. — Nem mindig. Mert például, tizenöt éven alul, az idősebbet veszi erősebbnek. — Jó! de szomszédaink sokkal öregebbek voltak tizenöt évesnél ? — A férj ötvenöt éves lehetett, a nő ötvennégy. Bizonyosan tudom, hogy nem volt több különbség köztük hat hónapnál. — Mindegy. Ha a férj öregebb volt, a nő örököl. — Nem tudom, nem sokat értek a joghoz. De úgy emlékszem, hogy a törvény meghatározván a törvényes túlélés feltevését, nemcsak a kort, de a nemet is tekintetbe vette. — Valóban uraim, mond Daudierne asszony, meg nem foghatom, hogy lehet ily szerencsétlenség esetében oly örökösödési kérdés felett vitatkozni, mely senkit sem érdekel közülünk. — De igenis érdekel valakit, akit ismerünk, és mivel az elhunytakat nem ismertem, természetes ha tudakozódom, milyen kilátása van Pommeralnak milliomossá lehetni ? Némi gyengeségét leszámítva, ő igen kedves fiú. — Sokkal jobb cotillon-előtánczos, mint bárki más, mond gonoszul Germaine. — Már voltak cotillon-vezetők, kik pompás férjek lettek, kisasszony, viszonzá tréfás komolysággal a nagybácsi. De most arról van szó, hivatva van-e, hogy le Fougeray ura legyen.