Egyetértés, 1884. október (18. évfolyam, 271-301. szám)

1884-10-01 / 271. szám

1884 TIZEN­NYOLCZADIK ÉVFOLl Itt. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HÍMZŐ- UTCZA í. BZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. ISAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. .... ELŐFIZETÉSI DÍJ : Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt I Egy negyedévre 5 írt Sä««**».. 10 frt I Egy bóra 1 frt 80 tar. Külföldre: 8 bóra Németországba 8 frt 30 Wr. Franczia-,Olasz-, Orosz-, Török-, Görög-, Spanyol­­országokba , Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postas­zerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy anám 6 kxajcsár. 271. SZÁM. BUDAPEST, SZERDA, OKTÓBER 1. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. SB. HIRDETÉSEKET és nyilt térbe VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL, Hirdetéseket felvesz a külföldön: Beetben: Főügynökség­ünk: Stern Morits hir­detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppeiik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mossp Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. II Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, 1. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. Várúban: R. Mosse, 40, r. Notre*Dame*d.*Viit# Ageoce Hava« (place de le Bourse 1. A «trónbeszéd» Zágrábban. Az is «trónbeszéd», melylyel ma Zágráb­ban a horvát-szlavon-dalmát királyság tarto­­mánygyű­lése megnyittatott. De a ki irta , az az állam-okmányok készítésében aligha tette még le valaha az érettségi vizsgát. Szerencse, hogy ő felsége a király se törvénynél, se al­kotmányos gyakorlatnál fogva nem kényte­len az ily «trónbeszédet» személyesen el­mondani. Általános frázisok , szavakkal való édesge­tés; a belső bajok teljes agyonhallgatása; abszolút tartalmatlanság; ízléstelen irálygya­korlat kezdők számára; erőlködés valamit mondani ott, a­hol nincs mondanivaló semmi: ime körülbelől ebből áll az a megnyitó királyi leirat. Három dologra hívja fel a leirat a tarto­­mánygyülést. Az első az: csináljon új vá­lasztási törvényt, most már a volt határőrvi­dékre is kiterjedőt. A második az: vizsgálja át az autonóm belügyi költségvetést. A har­madik pedig az, hogy a budapesti közös or­szággyűlésre küldje el a követeket. E három ügyrendszerű és egyszerű dolgot aztán oly bő és édeskés lében ereszti fel, mely szinte émelyít. Van a leiratban egy dolog, mely más alak­ban előadva, némi komolyságot kölcsönzött volna a leiratnak. Ez a Magyarországgal való szövetség szükségességének és czélszerűségé­­nek hangsúlyozása. Ezt különösen ajánlja a leirat a horvát uraknak, megjegyezvén, hogy e szövetség biztosítja számukra a nemzetisé­get, az alkotmányosságot és az önkormány­zatot. Természetesen nem rossz a kormány szán­déka, mikor ezt figyelmébe ajánlja a horvát uraknak. De szándéka, sőt annak nyilvánítása is teljesen kárba vesz a modor miatt, mel­lyel az ki van tüntetve­ . Miért kell fennállani Magyarország és Hor­vátország közt a szövetségnek úgy, a­hogy az fennáll ? Először azért, mert ezt közös megegyezés ekként hozta létre, ezen tehát a horvát urak egyoldalúlag semmi változtatást nem te­hetnek. Másodszor azért, mert a magyar korona egysége, a magyar birodalom oszthatlansága oly dolog, melyhez nyúlni, melyet felforgatni a magyar nemzet semmi föltétel alatt meg nem enged, akár tetszik a horvát uraknak, akár nem. Harmadszor azért, mert a magyar király határozottan ragaszkodik a szövetségnek mind alakjához, mind tartalmához s Magyar­­országot feldarabolni s annak kapcsolatából a horvátokat kibocsátani ő sem akarja, ő sem engedheti. S végül negyedszer igen­is fenn kell állani a szövetségnek azért is, mert a horvát nemzet­nek a nemzetiséget, az alkotmányosságot és az önkormányzatot nem biztosítja semmi más, mint a Magyarországgal való benső szö­vetség a történelmi alapokon. A mint hogy a kerek földön nincs szláv faj, mely oly régóta s oly biztosan volna birtokában ama három nagy vívmánynak, csak a horvát s ő is csak akkorra mikor velünk békében s jó barátság­ban él. íme ezek a fennálló szövetség valóságos in­dokai. S a leirat ezek közül csak egyetlen­egyet sorol fel s a többit egyszerűen elhall­gatja. S még ezt is oly sima, könyörgő, alá­zatos hangon említi meg, mintha a magyar királynak kellene köszönetét kifejezni azért, mert a jó horvát urak alkotmán­nyal, önkor­mányzattal s nemzetiségük szabad fejlődésé­nek biztos föltételeivel rendelkeznek. Oly országban, hol Starcsevics-féle pártok létezhetnek, a trónról másként, más modor­ban kell nyilatkozni. Az ilyen rábeszélő, édes­gető, minden nagy igazságot gondosan kike­rülő beszédre csak fittyet hány Starcsevics. A királyi leirat «netalán felmerülő futóla­gos félreértésnek» nevezi a rettentő izgatást, mely Horvátországban folyton folyik. Folyik már fékezhetlen vadsággal öt év óta. Nyílt lázadásba tört ki tavaly. Fel kellett füg­geszteni az alkotmányt, katonai erővel kellett szétverni a lázadó tömeget, vér folyt, embe­rek hullottak el, ország czimere csúfosan le­­szaggattatott, horvát bán elbocsáttatott, os­tromállapot behozatott, egy pár képviselő a tartománygyülésből zsandárokkal kidobatott s most mindezt a királyi leirat «netalán föl­merült futólagos félreértésnek» nevezi. Uram isten, vajjon minek kell még tör­ténni, hogy azt a kormány valósággal meg­történt bajnak s ne futólagos félreértésnek ismerje fel? Hiszen ha Starcsevics Dávid hu­szonötöd magával azt látja, hogy ő eddig semmi egyebet nem csinált, mint egy futóla­gos félreértést «talán» előidézett: rettenete­sen el kell magát szégyenlenie s mulasztását ezen túl kell valami külömb dologgal helyre­hoznia. Hanem hát Tisza Kálmán kezére ismerünk abban a furcsa leiratban. Ő Aradon a királyi szó tekintélyét harczba tudta s akarta vinni a magyar katholikus fő­papság ellen igen nehezen bebizonyítható okok miatt ezerszerte kisebb emóczió meg­bélyegzésére, de a horvát túlzók és izgatók ellen magát a királyi tekintélyt is az aláza­tosság hamuzsákjába öltözteti, nehogy valaki valahol az udvarnál megnehezteljen rá vala­miképen, így jó horvát politikát csinálni, Horvátor­szágban a politikai belső békét és nyugalmat, a tartománygyűlésben a higgadt, tárgyilagos tanácskozást helyreállítani teljes lehetetlen. Csodálatos az az udvari felfogás a horvát dolgokban. Ausztriának van tizenhét tartománygyű­­lése vagy 1060 képviselővel — s német, cseh, lengyel, orosz, román, szlovén, szerb, olasz nemzetiséggel s mindezek együtt véve nem „csinálnak annyi bajt, mint a kis Horvátország nekünk. Mert ott a központi kormány talpára áll s ha valamely tartománygyülés vásott kölyök módjára rugdalózni kezd, a kormány nem restelli azonnal a királyi szó tekintélyét is szövetségesül venni. S nálunk? Nálunk a zágrábi tartománygyülésben hiva­talosan éltetik a királyt, Zágráb utczáin pedig lelkesen éltetik Starcsevicset s a király nevén arany betűkkel örökítsük meg köztünk léte utolsó napjának emlékét. Két emléktábla jelöli immár hazánk földén, az ő rövid, de dús életének határpontjait. Kis-Kőrös az élet első napjának fölragyogását, Marosvásárhely a végbucsut, az utolsó nap alkonyát hirdeti. 1823. január 1-seje és 1849. julius 31-ike ama két nap, mely 26 éves életének keskeny mesgyéül szolgált. Oly rövid földi pálya, mely közönséges halandóknak alig elég arra, hogy a férfias munkát megkezdjék, míg ő, ezalatt irodalmunkban korszakot alkotott, örökbecsű műveket teremtett, az emberi dicsőség tetőpontját érte el, és a mivelt nemzeteknél hazá­jára is visszasugárzó hírnevet szerzett. Nem lehet czélom most, ez ünnepélyes alkalom­mal az ő bár rövid, de küzdelmes, változatos gyer­mek és ifjú korát leírni. Köteteket írtak arról tudó­saink, költőink, élő nagyjaink s máig sincs kime­rítve, nincs bevégezve. Én szerényen beérem az­zal, ha néhány főbb vonásban az ő nagy nevét, élete hatását és emlékét felújíthatom. Mint a nép egyszerű gyermeke, az alföld népis­koláiban kezdi meg tanulását, s mig 1838. aug. 31-én — tehát 16-ik évében — Selmeczen, a köl­tészeti osztályba beíratta magát, már öt iskolának volt tagja. Eddig részint családi körülmények, vagy gyermeki szeszély vezették; itt kezdődik az ébre­dező ifjú álmok­, ábrándos vágyak küzdelme a sze­génység, a nélkülözések ólomsulyával. Innen űzi nyugtalan lelke a színpadra és a tudomány csar­nokába, a katona élet sivár, egyhangú — s a fel­tétlen alárendeltség miatt reá nézve elhordozhat­­lan útjára. Később ismét iskola és szinpad közt in­gadozva, de folyton tanulva, magát vasakarattal képezve, végül Pesten, Vörösmarty és Bajza, iro­dalmunk két jeles kormányosa, irányt adott s hor­gonyt vetni segített a kincsekkel rakott, sokat há­nyatott csolnaknak. Oh, de az a csolnak, mely az ő életét hordozta, még azután is sok hullámverésen ment keresztül, mert önmagában horda a vihart . . . Bár­mily kimerítő és sokoldalú színezését adnék is jellemének, életképének, három fő vonás mindég kitűnnék a többi közül. A népet, melynek szülöttje volt, forrón szerette. Annak buját, baját, terheit hőn érzi, fájlalja, sorsá­nak javításáért sokszor fölemeli szavát. «Jogot a népnek, az emberiség Nagy, szent nevében, adjatok jogot, ben a kormány mégis csak könyörögve beszél a lázadókkal. A választás elleni kérvények. A korelnök ma a képviselőházban 13 választás elleni kérvényt terjesztett elő s e szám alig fog egy­­kettővel szaporodni. Nem érkeztek be kérvények Hontból, Aradból s az erdélyrészi több vármegyé­ből. Vasból se a szombathelyi, se a körmendi válasz­tás nem lett megtámadva, pedig amott Pázmándy Dénes pártját teljes szervezetű katonai erő tartá vissza, emitt Szecsődy pártját oly többség szok­ta le, melynek tagjai nyíltan, áldra nélkül szavaztattak le egy-egy embert ötször-hatszor is. Nem támadta­­tott meg a veszprémi választás, hol Eötvös Károly­­nak jelentékeny többségben levő pártját egyenesen katonai erő tiporta és vagdalta szét minden elkép­zelhető ok nélkül, több rendbeli halál és súlyos sebesülés következvén be az erőszak folytán s még így is csak tíz szóval győzött a kormánypárt. A vesztegetések, hivatalos hatalommal való vissza­élések, véres erőszakok szomorú nagyságú tö­mege ekként leleplezetlenül adatik át a feledékeny­­ségnek.­ Ennek okát azonban nem a választók kö­zönyösségében s nem is kötelességük elmulasztásá­ban kell keresni, hanem egyes-egyedül abban, hogy a választók semmi bizalmat se táplálnak a bíráló bizottságok igazságszeretete s pártatlansága iránt. Tizenöt év óta öt országgyűlés gyakorlata bizonyí­totta be, hogy a többségben levő parlamenti párt akként alakítja meg a bíráló bizottságokat, hogy azok a megtámadott választásokat a kormánypárt érdekében mindig fentartsák s a kérvényezőknek soha se adjanak igazat s ennek fejében a megtáma­dott­ ellenzéki választásokat is következetesen föl­mentsék a vádak alól. Ily tanulságokkal szemben a jogaikban megsértett választók újabb költségekbe nem verik magukat, újabb nehéz fáradságra, mely­lyel a bizonyitékok összegyűjtése jár, nem vállalkoz­nak. Nem kivált annak tudatában, hogy kérvényük rendszerint érdemleges tárgyalás alá sem kerül, mert a legcsapongóbb fantázia által felfedezhető nevetsé­ges alaki hibák miatt szoktak a súlyos tartalmú kér­vények rendszerint elutasittatni. — Hogy pedig a kormány, melynek állásánál fogva is az erkölcsi és törvényességi szempontok érvényesítésére kellene felhasználnia hatalmát, miként fogja fel e kérdést, mutatja a kúriai bíráskodásról szóló törvényjavas­lat sorsa is. Maga Tisza Kálmán és pártja volt az, mely 1874-ben határozottan követelte, hogy a kér­vénynyel megtámadott választások kérdésében a kúria bíráskodjék. Az elv bele is jött a törvénybe, s azóta tiz év múlt el, ebből kilencz éven át épen Tisza Kálmán vezette a kormányt és parlamentet s a törvény máig sincs meghozva. Ily körülmények közt valósággal nem lehet kárhoztatni a választókat, hogy kérvényezési jogukkal még ily nagy fontosságú kérdésben sem élnek. Országgyűlési függetlenségi és 48-as párt. Az új országgyűlés ama tagjai, kik azzal különböztetik meg magukat a többi pártok tagjaitól, hogy Magyarország állami függet­lenségét vallják legfőbb s minden más tekin­tetet domináló politikai czéljuk gyanánt, az eddigi függetlenségi körben tegnap oly hatá­rozatokat fogadtak el, melyeknek mélyreható befolyása úgy a párt beléletére, mint külső akc­iójának súlyára elvitázhatatlan. Ama pártban, melynek tagjai kivétel nél­­kül egyetértettek abban, hogy az Ausztriával kötött közjogi és gazdasági kiegyezést kár­­hoztaták, kezdettől fogva egymás mellett ál­lott két árnyalat. A nagy­közönségnek erről alig volt valami homályos sejtelme, csak an­­­nyit tudott, hogy az egyik magát 48-asnak, a másik függetlenséginek nevezi; de hogy a kettő közti különbség lényege, ha egy átalában lehetett szó különbségről, — miben áll, arról kevesen voltak tájékozva. Annyi bizonyos, hogy a választó közönség a kettő között nem distingvált s mindenben egyértelműnek te­kintette mind a két elnevezést s több kerület, mely magát 48-asnak nevezte, választott kép­viselőt, ki magát a függetlenségi párt tagjá­nak vallotta, és megfordítva. Maga Irányi Dániel, a 48-as párt vezére, maga is beirat­kozott a függetlenségi kör tagjai sorába. Senki ebben nem látott haeresist, sőt azt a czél­­jaikra egyező pártárnyalatok között természe­tesnek tartotta. Pedig némi különbség még is volt a két árnyalat között. A függetlenségi párt, mely e nevet Kossuth Lajos tanácsára azért fogadta el, mert a párt közjogi programmját egyetlen rövid szóval kifejező elnevezés alatt egyesít­hetni vélte mindazokat, a­kik Magyarországot független államnak óhajtják, rövid néhány sorban form­ulázta a közjogi programmot minden tagjára kötelező gyanánt; míg a 48-as párt kijelentette azt is, — a­mit amaz, mint magától értetődőt, szükségtelennek vélt hang­súlyozni, — hogy az ország függetlenségét békés, alkotmányos eszközökkel akarja ki­­küzdeni, azon az alapon, melyet 1848-iki törvényeinkben látunk legrészletesebben meg­határozva, az Ausztriával való kapcsot egye­dül az uralkodó ugyanazonosságában — perszonális unió — keresvén. A 48-as párt már 1872-ben kiadta részle­tes programmját, melyben a közjogi kérdése­ken kívül egyebekre is kiterjeszkedett. A füg­getlenségi párt 1874-től kezdve szintén több ízben formulázta programmpontjait, s csak­nem minden választási alkalommal újra ki­adott manifesztumokban fejtette ki. Ezek között és a 48-as párt programmja között egyetlen oly eltérés sem fordult elő, mely lényegesnek lett volna tekinthető. Mikor a függetlenségi párt néhány tagja, abból a föltevésből indulva ki, hogy a párt minden tagjára a programmnak csak közjogi pontja tekinthető kötelezőnek, — jogot köve­telt magának arra, hogy ellentétbe helyezze magát a pártnak szintén alapját képező egyen­lőség, testvériség,­szabadság alapelveivel, — mindinkább fölmerült annak szüksége, hogy a függetlenségi párt a közjogi ponton kívül is részletesen szövegezze programmját, mely egy­felől tagjainak irányadóul szolgáljon, másfelől elejét vegye minden balértelmezés­nek s annak a kellemetlenségnek, hogy azok is a párt tagjai gyanánt tekintessenek, kiket pedig a vezérelvekre nézve lényeges különbö­zet, sőt egyenes ellentét rekeszt ki abból. Imminenssé tették e szükséget a párt ke­belében fölmerült s mindenki által mélyen fájlalt súrlódások, melyek nem csekély mér­tékben járultak hozzá az ország legnépsze­szakad.» S mindezek után teszi ama szép, ama nagy vallomást: • Magyar vagyok s arczom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt mi nálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap is ragyog. De semmi kincsért s hírért e világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hönszeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!» A valódi költő lelke olyan, mint az őserdő. A felhőkig nyúló, viharral, vészszel daczoló törzsek alatt, folyondár és rezgő bokor, nefelejts és ibolya is helyet talál; s ha elhallgatott a királyi vadnak ég és föld viszhangját fölverő hangja, megszólal a párját kereső gerle bugása és a szerelmében epedő fülenm­e csattogása, így a Petőfi eszméinek égi szárnyalásai, szabad­ság, népjog és hazáért lángoló lelkének az ország egyik határától a másikig harsogó szózatai mellett, megtaláljuk az élet apró örömeinek, vidám humo­rának, pajkos játékának üde virágait, játszi csatto­gását, kedves szép hangjait. Humorának pajkos csapkodása sehol sem oly gazdag, mint bordalaiban, melyek oly élethi­en tük­rözik a bor mámorának szivárványképeit, hogy a ki azokat olvassa, hajlandó lesz Petőfit a legkorhelyebb borozók mintaképének tartani. Pedig kortársai, ba­rátai az ellenkezőt bizonyítják. Jókai erre ily meg­jegyzést tett: «Az a rengeteg bor, a­mi verseiben szomjaztatik és elfogyasztatik, valami ideális bor­helynek a lelkét terhelheti: Ó csak a verseket irta felőle». «Miljom átok, bort a billikomba, részegítő lánghullámu bort! Mely keservet és but martalékul, a felejtés örvényébe hord.» «Hányadik már e po­hár! csak ötödik? Teremt’ úgyse! becsülettel műkö­dik.» «Az én torkom álló malom, úgy őröl, ha lo­­csolgatom». Hát a csüggedőknek mily vigasztalást ad? Jobb pártja tekintélyének csorbításához s el­­kedvetlenedést szültek a pártnak úgy ország­gyűlési, mint azon kívüli épen legkomolyabb és leglelkesebb elemei között. Ennek volt eredménye a múlt év elején ki­adott manifesztum s ennek az eredménye az eddigi függetlenségi és 48-as pártárnyalat közötti teljes összeolvadás. Ama pontozatok, melyeknek alapján az összeolvadás végbement, az országgyűlési függetlenségi és a 48-as párt vezéregyéniségei között létrejött előzetes megbeszélések után állapíttattak meg, formulázottan terjesztettek a függetlenségi kör függetlenségi és 48-as képviselő tagjainak értekezlete elé, mely azo­kat tegnap minden részletes vita mellőzésé­vel változatlanul és egyhangúlag elfogadta s jegyzőkönyvébe iktatását elhatározta. E határozat következése lesz, hogy a két pártárnyalat egy közös név, a «függetlenségi és 48-as párt» neve alatt egyesül; hogy Irányi Dániel, a 48-as párt vezére, ki a független­ségi körbe beiratkozott ugyan, de annak érte­kezleteiben részt nem vett, ezentúl a körnek is tevékeny tagja lesz s valószínűleg már leg­közelebb elnökévé választatik; hogy vele együtt nem egy buzgó és lelkes tagja a párt­nak, ki a kör tanácskozásaitól eddig bármi okból távol maradni szándékozott, újabb tevé­kenységre merti kedvet s tehetségét a parla­menti sikeres összműködés előkészítő mun­kálataitól nem vonja el; hogy a szabatosan formulázott programm-pontozatokból min­denki tájékozást szerezhet, tekintheti-e magát a párt tagjának; s hogy végre a divergens elemeknek, kik a párt kebelében csak a vissza­vonást és békétlenséget tennék permanenssé, távol tartására meg van találva a mód. A párt tegnapi értekezletén nem csak vál­tozatlanul és egyhangúlag fogadták el a régi programmot változatlanul föntartó, de azt részleteiben is kifejtő és szabatosan formu­­lázó pontozatokat, hanem valódi lelkesedés­sel is, mely a párt sikeres működése iránt méltán kelthet reményt s örömmel fognak erről értesülni széles ez országban a közjogi ellenzék tagjai, akár függetlenségieknek, akár 48-asoknak nevezték magukat az előtt. Mocsáry Lajost és Irányi Dánielt pedig, amazt, mint az eddigi függetlenségi, ezt, mint a 48-as párt vezérét, kiknek az eredmény si­kerében oroszlánrésze volt, hálás elismerés illeti fáradozásukért pártjuk részéről, mely most egységesen, erőt emésztő belső zavarok­tól menten indulhat nagy föladatai elé. ORSZÁGGYŰLÉS­ 1. A képviselőház ülése szept. 30-án. Ünnepi beszéd, a Petőfi-emléktábla leleplezési ünnepén tartotta Dénári József. Maros-Vásárhelytt, 1884. szept. 28-án. Két hónappal ezelőtt múlt el 35 éve, hogy a sza­badság eszméjének két fölkent bajnoka, a magyar szabadságharcz két legrokonszenvesebb alakja, a nemzet tiszteletének és bámulatának mythósi ma­gaslatra emelt tárgyai, a népszabadító harczokban sebekkel borított hős vezér és az isteni eszmékkel népét lelkesítő dalnok, Petőfi és Bem városunk vendégei voltak. Innen indultak ki ama végzetes harcz mezejére, melyen az egyik még egyszer megkísérlé a lehetetlent lehetővé tenni, maroknyi szabadságharczossal ki­facsarni két lánczot készítő nagyhatalom kezéből a már-már kész győzelmet; a másik odament, hogy hős vezére oldalán még egyszer csatára tüzelje baj­társait, s ha győzni nem lehet, a szabadság zászló­jával együtt ves­szen el, mert a nélkül az élet kin­csek özönével sem kellett neki. Segesvári véres csatamező! fölötted hazánk egé­ről két fényes csillag hullott le egyszerre: a szabad­­ságharczba vetett remény — és Petőfi. Lengyel és magyar nép dicső vezére, Erdély hős védelmezője, te, elnyomott nép nagy fia, Bem 1 ki­nek neved és emléked, mint szent ereklye él Erdély hegy-völgyein, kinek a nemzet által emelt érezszob­­rod mintegy megelevenülve tekint e perczben dicső dalnokod emléktáblájára: hozzon e nap is uj fényt emlékedre, fénylő homlokodra egy uj koszorút. Két hónappal ezelőtt múlt el 35 éve, hogy Petőfi Sándor a magyar nép legkedveltebb, legünnepel­­tebb költője, a nemzeti irodalom büszkesége, a sza­badságharcz hősöket teremtő lantosa, e házban la­kott és e ház akkori lakóinak s azok körébe gyűlt tisztelőinek volt utoljára vendége . . . Eltávozott e hajlékból, mely utoljára adott pihenőt a dicsőült­nek, és másnap a dúló csata hevében örökre elve­szítők őt. Valóban a gyilkoló lándzsa vagy golyó, mely talán nagy szivét átjárta, egy nemzeten ütött örökké sajgó sebet. És most, t. közönség! összegyűltünk; nem, hogy ama nagy napok végsőiről a gyászfátyolt fellebbent­­sük; nem, hogy megsirassuk azt, kinek homlokán a halhat*lanság dicsfénye ragyog, hanem azért, hogy a nemzeti kegyeletnek egy újabb ünnepet szentelve, Petőfink életét fölelevenitve, márvány lapba vésett S a hon nevében egyszersmind, a mely eldől, ha nem nyer új védoszlopot.» És mi természetesebb, hogy midőn a nép termé­szetadta jogait védi, egyszersmind lecsap sújtó vil­lámaival a kiváltságai mögött tétlenül tespedő ne­mességre, s a vagyonukat külföldön elpazarló gaz­dagokra : «Ti fekélyek a hazának testén . . . — Annyi kincse van hát e hazának. Hogy nem is fér benne meg ? Petőfi, szüleinek vagyoni bukása miatt, kora ifjú­ságában szegény, segélytelen lett; de lelkében már akkor meg-megvillant a nagyra törekvés, egy maga­sabb hivatás hajnal­fénye. Szegényen, elhagyatva, ismeretlenül magasra törni, egy korban, melyben a költőt még oly keve­sen értették meg; segélyt nem kérve, sőt megvetve, csak munkája és önérzete által táplálva; a termé­szet és az emberek hidegségét a lélek büszkeségé­vel s­égi hevével oszlatva, gúnyt űzni a nyomorból s végül e küzdelemből diadalmasan, koszoruzottan kerülni ki, mely küzdelemben a köznapiság elalja­­sul, vagy elbukik : ezt csak égi ihletségü magasztos lélek tehette, hogy dicsőíthesse a függetlenség által fűszerezett száraz kenyeret és a koldusbotot. Ez lelke másik fő vonása, mely átvonul egész életén. De miként hagyhatnám említés nélkül, a nyo­morral küzdő és nemesen daczoló jó fiúnak szülői iránti gyöngédségét és szerető gondoskodását? És a fiúi hálás érzelmeknek nemcsak versben adott kifejezést, hanem az élet minden körülményei közt tettekben is. Harmadik s tán legkiválóbb vonása lelkének, haza szeretete. Annak szabadsága, annak nagysága, népeinek boldogsága : ez az ifjú költő kezdő imája, ez a halálra kész férfi hattyúdala. «Tied vagyok, tied hazám, e szív, e lélek. Kit szeretnék, ha tége­det nem szeretnélek?» Róla szól költeményeiben az első vers, róla szól az utolsó, keresztül minden hanglépcsőjén az érzelemnek. És valóban: itt bo­rong, ott kesereg, majd reményt köt, jövendőbe lát, istent kér, embereket ébreszt, kétségbeesik, majd maró gúnyt vág a szemünk közé: «Ez a nemzet éltet nem érdemel.» «Isten csodája, hogy még áll hazánk!» Aztán megint elragadtatással mondja: «Ha a föld isten kalapja, hazánk a bokréta rajta», majd újra keserű lesz: «Addig ostorozlak nemze­tem, mig végre földobog szived, vagy szivem meg­ «A kinek nincs szeretője, bort igyák, S hinni fogja, hogy minden lány érte ég.» Petőfi teremté a magyar népnyelvet a költészet nyelvévé. Avagy nem ezt mondták ezelőtt egy évvel az akadémiában: «Petőfi, mint a nemzeti ritmmus bajnoka lép föl s mint a magyar dal nagymestere, a népköltészet nyelvének friss eredetiségét, könnyed bájait, heves szökelléseit szövi a magáéba s ebben minden magyar költőt felülmúlt.» A képviselőház mai ülésében megtették az ala­kuláshoz való első lépéseket. A képviselők beadták mandátumaikat, s azután sorshúzás utján megala­kították az igazolási teendők végett a kilenc­ osz­tályt. Összesen háromszázkilenczven képviselő adta be mandátumát, s így még huszonhárman nem je­lentkeztek. Az osztályok holnap választják meg el­nökeiket. A napirend előtt a korelnök jelentést tett a választások ellen beadott kérvényekről. E szerint a mai napig tizenhárom választás ellen adtak be kérvényt. A kérvényekkel megtámadott kerületek közül csak négyben választottak ellenzéki jelöltet. Minden hazának ad végzete hű fiakat, kik szere­tik s ha kell karjokkal, kardjokkal védik. Minden kornak megvannak vezérférfiai, kik irányt adnak alkotásainak. Minden eszmének volt s lesz prófé­tája, dalnoka és hőse. Minden nemzetnek támad egy látnoka, ki tettre, küzdelemre lelkesítse , de Petőfi mindez volt egy személyben. Soha költő jobban nem szerette hazáját, mint ő. A serdülő ifjúnak első kísérlete és a vérmezőre halni távozó férfinak utolsó dala, a hazának volt szentelve. A haza szeretete szól a mámor dalából, a szerelmes suttogásából; az édesíti meg a férj rövid boldogságát és az első apai örömöket; az feledteti a nyomort s a kiállott szenvedéseket. Az a határtalan szeretet, melylyel hazáján, keble oltárán csüggött, nála látnoki ihletté magasztosul. Oly időben, midőn Európaszerte néma csend, fásult nyugalom honolt, jóslatokat hirdet, melyek csoda­szer­üen mind beteljesednek. Dicső napokat, óriás harczokat hirdet, melyek hazánkat újjá alkotják. «A század­viselés, születni fognak nagyszerű napok, élet-halálnak vészes napjai.» Látja, hogy a népek küzdelmeiben ott harczol legelői a magyar, s midőn már mind ki fáradának, az ő nemzete még egyre küzd. De e jóslatokkal mindenütt karöltve jár egy borús sejtelem: saját vesztének előérzete. Már 1845-ben megszólal jóslata: «Háborúval ál­­modám az éjjel, háborúba hitták a magyart, felhivó jelül, mint hajdan, országszerte járt a véres kard.» Más év elején ismét szól : «Vé­res napokról álmodom . Mik a világot romba döntik, s az ó világnak romjain az uj világot meg­teremtik.» Ugyanaz év végén írja «Egy gondolat bánt engemet: ágyban, párnák közt halni meg» . . . «Ha meghalok a vérpadon, vagy csatatéren, lesz, a ki majd holttestemről könyüivel lemossa vérem.» A mint az idők teljessége közeledett, előbb a nem­zet reményéhez, az ifjúsághoz szól, éles, metsző hangon: «Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?— Szent hazaszeretet, mibe mártsam toltam ? Hogy dicső képedet híven lerajzoljam» . . . Azután for­dul magához a nemzethez, hogy azt tétlen, érzéket­len álmából fölrázza: «konduljanak meg a vészha­rangok! hazámra uj viharnak közeledtét látom.» A mit hazánktól elrablanak a századok, alkot­mányunk szent hagyományait, a mi fájt és vérzett s titkos vágyként élt a nemzet szivén, a mit a múlt kívánt, miért annyit küzdött , a­mit az önérzetre

Next