Egyetértés, 1884. október (18. évfolyam, 271-301. szám)
1884-10-01 / 271. szám
1884 TIZENNYOLCZADIK ÉVFOLl Itt. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HÍMZŐ- UTCZA í. BZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. ISAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. .... ELŐFIZETÉSI DÍJ : Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt I Egy negyedévre 5 írt Sä««**».. 10 frt I Egy bóra 1 frt 80 tar. Külföldre: 8 bóra Németországba 8 frt 30 Wr. Franczia-,Olasz-, Orosz-, Török-, Görög-, Spanyolországokba , Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postaszerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy anám 6 kxajcsár. 271. SZÁM. BUDAPEST, SZERDA, OKTÓBER 1. KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. SB. HIRDETÉSEKET és nyilt térbe VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL, Hirdetéseket felvesz a külföldön: Beetben: Főügynökségünk: Stern Morits hirdetési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppeiik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mossp Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. II Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, 1. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. Várúban: R. Mosse, 40, r. Notre*Dame*d.*Viit# Ageoce Hava« (place de le Bourse 1. A «trónbeszéd» Zágrábban. Az is «trónbeszéd», melylyel ma Zágrábban a horvát-szlavon-dalmát királyság tartománygyűlése megnyittatott. De a ki irta , az az állam-okmányok készítésében aligha tette még le valaha az érettségi vizsgát. Szerencse, hogy ő felsége a király se törvénynél, se alkotmányos gyakorlatnál fogva nem kénytelen az ily «trónbeszédet» személyesen elmondani. Általános frázisok , szavakkal való édesgetés; a belső bajok teljes agyonhallgatása; abszolút tartalmatlanság; ízléstelen irálygyakorlat kezdők számára; erőlködés valamit mondani ott, ahol nincs mondanivaló semmi: ime körülbelől ebből áll az a megnyitó királyi leirat. Három dologra hívja fel a leirat a tartománygyülést. Az első az: csináljon új választási törvényt, most már a volt határőrvidékre is kiterjedőt. A második az: vizsgálja át az autonóm belügyi költségvetést. A harmadik pedig az, hogy a budapesti közös országgyűlésre küldje el a követeket. E három ügyrendszerű és egyszerű dolgot aztán oly bő és édeskés lében ereszti fel, mely szinte émelyít. Van a leiratban egy dolog, mely más alakban előadva, némi komolyságot kölcsönzött volna a leiratnak. Ez a Magyarországgal való szövetség szükségességének és czélszerűségének hangsúlyozása. Ezt különösen ajánlja a leirat a horvát uraknak, megjegyezvén, hogy e szövetség biztosítja számukra a nemzetiséget, az alkotmányosságot és az önkormányzatot. Természetesen nem rossz a kormány szándéka, mikor ezt figyelmébe ajánlja a horvát uraknak. De szándéka, sőt annak nyilvánítása is teljesen kárba vesz a modor miatt, mellyel az ki van tüntetve . Miért kell fennállani Magyarország és Horvátország közt a szövetségnek úgy, ahogy az fennáll ? Először azért, mert ezt közös megegyezés ekként hozta létre, ezen tehát a horvát urak egyoldalúlag semmi változtatást nem tehetnek. Másodszor azért, mert a magyar korona egysége, a magyar birodalom oszthatlansága oly dolog, melyhez nyúlni, melyet felforgatni a magyar nemzet semmi föltétel alatt meg nem enged, akár tetszik a horvát uraknak, akár nem. Harmadszor azért, mert a magyar király határozottan ragaszkodik a szövetségnek mind alakjához, mind tartalmához s Magyarországot feldarabolni s annak kapcsolatából a horvátokat kibocsátani ő sem akarja, ő sem engedheti. S végül negyedszer igenis fenn kell állani a szövetségnek azért is, mert a horvát nemzetnek a nemzetiséget, az alkotmányosságot és az önkormányzatot nem biztosítja semmi más, mint a Magyarországgal való benső szövetség a történelmi alapokon. A mint hogy a kerek földön nincs szláv faj, mely oly régóta s oly biztosan volna birtokában ama három nagy vívmánynak, csak a horvát s ő is csak akkorra mikor velünk békében s jó barátságban él. íme ezek a fennálló szövetség valóságos indokai. S a leirat ezek közül csak egyetlenegyet sorol fel s a többit egyszerűen elhallgatja. S még ezt is oly sima, könyörgő, alázatos hangon említi meg, mintha a magyar királynak kellene köszönetét kifejezni azért, mert a jó horvát urak alkotmánnyal, önkormányzattal s nemzetiségük szabad fejlődésének biztos föltételeivel rendelkeznek. Oly országban, hol Starcsevics-féle pártok létezhetnek, a trónról másként, más modorban kell nyilatkozni. Az ilyen rábeszélő, édesgető, minden nagy igazságot gondosan kikerülő beszédre csak fittyet hány Starcsevics. A királyi leirat «netalán felmerülő futólagos félreértésnek» nevezi a rettentő izgatást, mely Horvátországban folyton folyik. Folyik már fékezhetlen vadsággal öt év óta. Nyílt lázadásba tört ki tavaly. Fel kellett függeszteni az alkotmányt, katonai erővel kellett szétverni a lázadó tömeget, vér folyt, emberek hullottak el, ország czimere csúfosan leszaggattatott, horvát bán elbocsáttatott, ostromállapot behozatott, egy pár képviselő a tartománygyülésből zsandárokkal kidobatott s most mindezt a királyi leirat «netalán fölmerült futólagos félreértésnek» nevezi. Uram isten, vajjon minek kell még történni, hogy azt a kormány valósággal megtörtént bajnak s ne futólagos félreértésnek ismerje fel? Hiszen ha Starcsevics Dávid huszonötöd magával azt látja, hogy ő eddig semmi egyebet nem csinált, mint egy futólagos félreértést «talán» előidézett: rettenetesen el kell magát szégyenlenie s mulasztását ezen túl kell valami külömb dologgal helyrehoznia. Hanem hát Tisza Kálmán kezére ismerünk abban a furcsa leiratban. Ő Aradon a királyi szó tekintélyét harczba tudta s akarta vinni a magyar katholikus főpapság ellen igen nehezen bebizonyítható okok miatt ezerszerte kisebb emóczió megbélyegzésére, de a horvát túlzók és izgatók ellen magát a királyi tekintélyt is az alázatosság hamuzsákjába öltözteti, nehogy valaki valahol az udvarnál megnehezteljen rá valamiképen, így jó horvát politikát csinálni, Horvátországban a politikai belső békét és nyugalmat, a tartománygyűlésben a higgadt, tárgyilagos tanácskozást helyreállítani teljes lehetetlen. Csodálatos az az udvari felfogás a horvát dolgokban. Ausztriának van tizenhét tartománygyűlése vagy 1060 képviselővel — s német, cseh, lengyel, orosz, román, szlovén, szerb, olasz nemzetiséggel s mindezek együtt véve nem „csinálnak annyi bajt, mint a kis Horvátország nekünk. Mert ott a központi kormány talpára áll s ha valamely tartománygyülés vásott kölyök módjára rugdalózni kezd, a kormány nem restelli azonnal a királyi szó tekintélyét is szövetségesül venni. S nálunk? Nálunk a zágrábi tartománygyülésben hivatalosan éltetik a királyt, Zágráb utczáin pedig lelkesen éltetik Starcsevicset s a király nevén arany betűkkel örökítsük meg köztünk léte utolsó napjának emlékét. Két emléktábla jelöli immár hazánk földén, az ő rövid, de dús életének határpontjait. Kis-Kőrös az élet első napjának fölragyogását, Marosvásárhely a végbucsut, az utolsó nap alkonyát hirdeti. 1823. január 1-seje és 1849. julius 31-ike ama két nap, mely 26 éves életének keskeny mesgyéül szolgált. Oly rövid földi pálya, mely közönséges halandóknak alig elég arra, hogy a férfias munkát megkezdjék, míg ő, ezalatt irodalmunkban korszakot alkotott, örökbecsű műveket teremtett, az emberi dicsőség tetőpontját érte el, és a mivelt nemzeteknél hazájára is visszasugárzó hírnevet szerzett. Nem lehet czélom most, ez ünnepélyes alkalommal az ő bár rövid, de küzdelmes, változatos gyermek és ifjú korát leírni. Köteteket írtak arról tudósaink, költőink, élő nagyjaink s máig sincs kimerítve, nincs bevégezve. Én szerényen beérem azzal, ha néhány főbb vonásban az ő nagy nevét, élete hatását és emlékét felújíthatom. Mint a nép egyszerű gyermeke, az alföld népiskoláiban kezdi meg tanulását, s mig 1838. aug. 31-én — tehát 16-ik évében — Selmeczen, a költészeti osztályba beíratta magát, már öt iskolának volt tagja. Eddig részint családi körülmények, vagy gyermeki szeszély vezették; itt kezdődik az ébredező ifjú álmok, ábrándos vágyak küzdelme a szegénység, a nélkülözések ólomsulyával. Innen űzi nyugtalan lelke a színpadra és a tudomány csarnokába, a katona élet sivár, egyhangú — s a feltétlen alárendeltség miatt reá nézve elhordozhatlan útjára. Később ismét iskola és szinpad közt ingadozva, de folyton tanulva, magát vasakarattal képezve, végül Pesten, Vörösmarty és Bajza, irodalmunk két jeles kormányosa, irányt adott s horgonyt vetni segített a kincsekkel rakott, sokat hányatott csolnaknak. Oh, de az a csolnak, mely az ő életét hordozta, még azután is sok hullámverésen ment keresztül, mert önmagában horda a vihart . . . Bármily kimerítő és sokoldalú színezését adnék is jellemének, életképének, három fő vonás mindég kitűnnék a többi közül. A népet, melynek szülöttje volt, forrón szerette. Annak buját, baját, terheit hőn érzi, fájlalja, sorsának javításáért sokszor fölemeli szavát. «Jogot a népnek, az emberiség Nagy, szent nevében, adjatok jogot, ben a kormány mégis csak könyörögve beszél a lázadókkal. A választás elleni kérvények. A korelnök ma a képviselőházban 13 választás elleni kérvényt terjesztett elő s e szám alig fog egykettővel szaporodni. Nem érkeztek be kérvények Hontból, Aradból s az erdélyrészi több vármegyéből. Vasból se a szombathelyi, se a körmendi választás nem lett megtámadva, pedig amott Pázmándy Dénes pártját teljes szervezetű katonai erő tartá vissza, emitt Szecsődy pártját oly többség szokta le, melynek tagjai nyíltan, áldra nélkül szavaztattak le egy-egy embert ötször-hatszor is. Nem támadtatott meg a veszprémi választás, hol Eötvös Károlynak jelentékeny többségben levő pártját egyenesen katonai erő tiporta és vagdalta szét minden elképzelhető ok nélkül, több rendbeli halál és súlyos sebesülés következvén be az erőszak folytán s még így is csak tíz szóval győzött a kormánypárt. A vesztegetések, hivatalos hatalommal való visszaélések, véres erőszakok szomorú nagyságú tömege ekként leleplezetlenül adatik át a feledékenységnek. Ennek okát azonban nem a választók közönyösségében s nem is kötelességük elmulasztásában kell keresni, hanem egyes-egyedül abban, hogy a választók semmi bizalmat se táplálnak a bíráló bizottságok igazságszeretete s pártatlansága iránt. Tizenöt év óta öt országgyűlés gyakorlata bizonyította be, hogy a többségben levő parlamenti párt akként alakítja meg a bíráló bizottságokat, hogy azok a megtámadott választásokat a kormánypárt érdekében mindig fentartsák s a kérvényezőknek soha se adjanak igazat s ennek fejében a megtámadott ellenzéki választásokat is következetesen fölmentsék a vádak alól. Ily tanulságokkal szemben a jogaikban megsértett választók újabb költségekbe nem verik magukat, újabb nehéz fáradságra, melylyel a bizonyitékok összegyűjtése jár, nem vállalkoznak. Nem kivált annak tudatában, hogy kérvényük rendszerint érdemleges tárgyalás alá sem kerül, mert a legcsapongóbb fantázia által felfedezhető nevetséges alaki hibák miatt szoktak a súlyos tartalmú kérvények rendszerint elutasittatni. — Hogy pedig a kormány, melynek állásánál fogva is az erkölcsi és törvényességi szempontok érvényesítésére kellene felhasználnia hatalmát, miként fogja fel e kérdést, mutatja a kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslat sorsa is. Maga Tisza Kálmán és pártja volt az, mely 1874-ben határozottan követelte, hogy a kérvénynyel megtámadott választások kérdésében a kúria bíráskodjék. Az elv bele is jött a törvénybe, s azóta tiz év múlt el, ebből kilencz éven át épen Tisza Kálmán vezette a kormányt és parlamentet s a törvény máig sincs meghozva. Ily körülmények közt valósággal nem lehet kárhoztatni a választókat, hogy kérvényezési jogukkal még ily nagy fontosságú kérdésben sem élnek. Országgyűlési függetlenségi és 48-as párt. Az új országgyűlés ama tagjai, kik azzal különböztetik meg magukat a többi pártok tagjaitól, hogy Magyarország állami függetlenségét vallják legfőbb s minden más tekintetet domináló politikai czéljuk gyanánt, az eddigi függetlenségi körben tegnap oly határozatokat fogadtak el, melyeknek mélyreható befolyása úgy a párt beléletére, mint külső akciójának súlyára elvitázhatatlan. Ama pártban, melynek tagjai kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy az Ausztriával kötött közjogi és gazdasági kiegyezést kárhoztaták, kezdettől fogva egymás mellett állott két árnyalat. A nagyközönségnek erről alig volt valami homályos sejtelme, csak annyit tudott, hogy az egyik magát 48-asnak, a másik függetlenséginek nevezi; de hogy a kettő közti különbség lényege, ha egy átalában lehetett szó különbségről, — miben áll, arról kevesen voltak tájékozva. Annyi bizonyos, hogy a választó közönség a kettő között nem distingvált s mindenben egyértelműnek tekintette mind a két elnevezést s több kerület, mely magát 48-asnak nevezte, választott képviselőt, ki magát a függetlenségi párt tagjának vallotta, és megfordítva. Maga Irányi Dániel, a 48-as párt vezére, maga is beiratkozott a függetlenségi kör tagjai sorába. Senki ebben nem látott haeresist, sőt azt a czéljaikra egyező pártárnyalatok között természetesnek tartotta. Pedig némi különbség még is volt a két árnyalat között. A függetlenségi párt, mely e nevet Kossuth Lajos tanácsára azért fogadta el, mert a párt közjogi programmját egyetlen rövid szóval kifejező elnevezés alatt egyesíthetni vélte mindazokat, akik Magyarországot független államnak óhajtják, rövid néhány sorban formulázta a közjogi programmot minden tagjára kötelező gyanánt; míg a 48-as párt kijelentette azt is, — amit amaz, mint magától értetődőt, szükségtelennek vélt hangsúlyozni, — hogy az ország függetlenségét békés, alkotmányos eszközökkel akarja kiküzdeni, azon az alapon, melyet 1848-iki törvényeinkben látunk legrészletesebben meghatározva, az Ausztriával való kapcsot egyedül az uralkodó ugyanazonosságában — perszonális unió — keresvén. A 48-as párt már 1872-ben kiadta részletes programmját, melyben a közjogi kérdéseken kívül egyebekre is kiterjeszkedett. A függetlenségi párt 1874-től kezdve szintén több ízben formulázta programmpontjait, s csaknem minden választási alkalommal újra kiadott manifesztumokban fejtette ki. Ezek között és a 48-as párt programmja között egyetlen oly eltérés sem fordult elő, mely lényegesnek lett volna tekinthető. Mikor a függetlenségi párt néhány tagja, abból a föltevésből indulva ki, hogy a párt minden tagjára a programmnak csak közjogi pontja tekinthető kötelezőnek, — jogot követelt magának arra, hogy ellentétbe helyezze magát a pártnak szintén alapját képező egyenlőség, testvériség,szabadság alapelveivel, — mindinkább fölmerült annak szüksége, hogy a függetlenségi párt a közjogi ponton kívül is részletesen szövegezze programmját, mely egyfelől tagjainak irányadóul szolgáljon, másfelől elejét vegye minden balértelmezésnek s annak a kellemetlenségnek, hogy azok is a párt tagjai gyanánt tekintessenek, kiket pedig a vezérelvekre nézve lényeges különbözet, sőt egyenes ellentét rekeszt ki abból. Imminenssé tették e szükséget a párt kebelében fölmerült s mindenki által mélyen fájlalt súrlódások, melyek nem csekély mértékben járultak hozzá az ország legnépszeszakad.» S mindezek után teszi ama szép, ama nagy vallomást: • Magyar vagyok s arczom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt mi nálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap is ragyog. De semmi kincsért s hírért e világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hönszeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!» A valódi költő lelke olyan, mint az őserdő. A felhőkig nyúló, viharral, vészszel daczoló törzsek alatt, folyondár és rezgő bokor, nefelejts és ibolya is helyet talál; s ha elhallgatott a királyi vadnak ég és föld viszhangját fölverő hangja, megszólal a párját kereső gerle bugása és a szerelmében epedő fülenme csattogása, így a Petőfi eszméinek égi szárnyalásai, szabadság, népjog és hazáért lángoló lelkének az ország egyik határától a másikig harsogó szózatai mellett, megtaláljuk az élet apró örömeinek, vidám humorának, pajkos játékának üde virágait, játszi csattogását, kedves szép hangjait. Humorának pajkos csapkodása sehol sem oly gazdag, mint bordalaiban, melyek oly élethien tükrözik a bor mámorának szivárványképeit, hogy a ki azokat olvassa, hajlandó lesz Petőfit a legkorhelyebb borozók mintaképének tartani. Pedig kortársai, barátai az ellenkezőt bizonyítják. Jókai erre ily megjegyzést tett: «Az a rengeteg bor, ami verseiben szomjaztatik és elfogyasztatik, valami ideális borhelynek a lelkét terhelheti: Ó csak a verseket irta felőle». «Miljom átok, bort a billikomba, részegítő lánghullámu bort! Mely keservet és but martalékul, a felejtés örvényébe hord.» «Hányadik már e pohár! csak ötödik? Teremt’ úgyse! becsülettel működik.» «Az én torkom álló malom, úgy őröl, ha locsolgatom». Hát a csüggedőknek mily vigasztalást ad? Jobb pártja tekintélyének csorbításához s elkedvetlenedést szültek a pártnak úgy országgyűlési, mint azon kívüli épen legkomolyabb és leglelkesebb elemei között. Ennek volt eredménye a múlt év elején kiadott manifesztum s ennek az eredménye az eddigi függetlenségi és 48-as pártárnyalat közötti teljes összeolvadás. Ama pontozatok, melyeknek alapján az összeolvadás végbement, az országgyűlési függetlenségi és a 48-as párt vezéregyéniségei között létrejött előzetes megbeszélések után állapíttattak meg, formulázottan terjesztettek a függetlenségi kör függetlenségi és 48-as képviselő tagjainak értekezlete elé, mely azokat tegnap minden részletes vita mellőzésével változatlanul és egyhangúlag elfogadta s jegyzőkönyvébe iktatását elhatározta. E határozat következése lesz, hogy a két pártárnyalat egy közös név, a «függetlenségi és 48-as párt» neve alatt egyesül; hogy Irányi Dániel, a 48-as párt vezére, ki a függetlenségi körbe beiratkozott ugyan, de annak értekezleteiben részt nem vett, ezentúl a körnek is tevékeny tagja lesz s valószínűleg már legközelebb elnökévé választatik; hogy vele együtt nem egy buzgó és lelkes tagja a pártnak, ki a kör tanácskozásaitól eddig bármi okból távol maradni szándékozott, újabb tevékenységre merti kedvet s tehetségét a parlamenti sikeres összműködés előkészítő munkálataitól nem vonja el; hogy a szabatosan formulázott programm-pontozatokból mindenki tájékozást szerezhet, tekintheti-e magát a párt tagjának; s hogy végre a divergens elemeknek, kik a párt kebelében csak a visszavonást és békétlenséget tennék permanenssé, távol tartására meg van találva a mód. A párt tegnapi értekezletén nem csak változatlanul és egyhangúlag fogadták el a régi programmot változatlanul föntartó, de azt részleteiben is kifejtő és szabatosan formulázó pontozatokat, hanem valódi lelkesedéssel is, mely a párt sikeres működése iránt méltán kelthet reményt s örömmel fognak erről értesülni széles ez országban a közjogi ellenzék tagjai, akár függetlenségieknek, akár 48-asoknak nevezték magukat az előtt. Mocsáry Lajost és Irányi Dánielt pedig, amazt, mint az eddigi függetlenségi, ezt, mint a 48-as párt vezérét, kiknek az eredmény sikerében oroszlánrésze volt, hálás elismerés illeti fáradozásukért pártjuk részéről, mely most egységesen, erőt emésztő belső zavaroktól menten indulhat nagy föladatai elé. ORSZÁGGYŰLÉS 1. A képviselőház ülése szept. 30-án. Ünnepi beszéd, a Petőfi-emléktábla leleplezési ünnepén tartotta Dénári József. Maros-Vásárhelytt, 1884. szept. 28-án. Két hónappal ezelőtt múlt el 35 éve, hogy a szabadság eszméjének két fölkent bajnoka, a magyar szabadságharcz két legrokonszenvesebb alakja, a nemzet tiszteletének és bámulatának mythósi magaslatra emelt tárgyai, a népszabadító harczokban sebekkel borított hős vezér és az isteni eszmékkel népét lelkesítő dalnok, Petőfi és Bem városunk vendégei voltak. Innen indultak ki ama végzetes harcz mezejére, melyen az egyik még egyszer megkísérlé a lehetetlent lehetővé tenni, maroknyi szabadságharczossal kifacsarni két lánczot készítő nagyhatalom kezéből a már-már kész győzelmet; a másik odament, hogy hős vezére oldalán még egyszer csatára tüzelje bajtársait, s ha győzni nem lehet, a szabadság zászlójával együtt vesszen el, mert a nélkül az élet kincsek özönével sem kellett neki. Segesvári véres csatamező! fölötted hazánk egéről két fényes csillag hullott le egyszerre: a szabadságharczba vetett remény — és Petőfi. Lengyel és magyar nép dicső vezére, Erdély hős védelmezője, te, elnyomott nép nagy fia, Bem 1 kinek neved és emléked, mint szent ereklye él Erdély hegy-völgyein, kinek a nemzet által emelt érezszobrod mintegy megelevenülve tekint e perczben dicső dalnokod emléktáblájára: hozzon e nap is uj fényt emlékedre, fénylő homlokodra egy uj koszorút. Két hónappal ezelőtt múlt el 35 éve, hogy Petőfi Sándor a magyar nép legkedveltebb, legünnepeltebb költője, a nemzeti irodalom büszkesége, a szabadságharcz hősöket teremtő lantosa, e házban lakott és e ház akkori lakóinak s azok körébe gyűlt tisztelőinek volt utoljára vendége . . . Eltávozott e hajlékból, mely utoljára adott pihenőt a dicsőültnek, és másnap a dúló csata hevében örökre elveszítők őt. Valóban a gyilkoló lándzsa vagy golyó, mely talán nagy szivét átjárta, egy nemzeten ütött örökké sajgó sebet. És most, t. közönség! összegyűltünk; nem, hogy ama nagy napok végsőiről a gyászfátyolt fellebbentsük; nem, hogy megsirassuk azt, kinek homlokán a halhat*lanság dicsfénye ragyog, hanem azért, hogy a nemzeti kegyeletnek egy újabb ünnepet szentelve, Petőfink életét fölelevenitve, márvány lapba vésett S a hon nevében egyszersmind, a mely eldől, ha nem nyer új védoszlopot.» És mi természetesebb, hogy midőn a nép természetadta jogait védi, egyszersmind lecsap sújtó villámaival a kiváltságai mögött tétlenül tespedő nemességre, s a vagyonukat külföldön elpazarló gazdagokra : «Ti fekélyek a hazának testén . . . — Annyi kincse van hát e hazának. Hogy nem is fér benne meg ? Petőfi, szüleinek vagyoni bukása miatt, kora ifjúságában szegény, segélytelen lett; de lelkében már akkor meg-megvillant a nagyra törekvés, egy magasabb hivatás hajnalfénye. Szegényen, elhagyatva, ismeretlenül magasra törni, egy korban, melyben a költőt még oly kevesen értették meg; segélyt nem kérve, sőt megvetve, csak munkája és önérzete által táplálva; a természet és az emberek hidegségét a lélek büszkeségével ségi hevével oszlatva, gúnyt űzni a nyomorból s végül e küzdelemből diadalmasan, koszoruzottan kerülni ki, mely küzdelemben a köznapiság elaljasul, vagy elbukik : ezt csak égi ihletségü magasztos lélek tehette, hogy dicsőíthesse a függetlenség által fűszerezett száraz kenyeret és a koldusbotot. Ez lelke másik fő vonása, mely átvonul egész életén. De miként hagyhatnám említés nélkül, a nyomorral küzdő és nemesen daczoló jó fiúnak szülői iránti gyöngédségét és szerető gondoskodását? És a fiúi hálás érzelmeknek nemcsak versben adott kifejezést, hanem az élet minden körülményei közt tettekben is. Harmadik s tán legkiválóbb vonása lelkének, haza szeretete. Annak szabadsága, annak nagysága, népeinek boldogsága : ez az ifjú költő kezdő imája, ez a halálra kész férfi hattyúdala. «Tied vagyok, tied hazám, e szív, e lélek. Kit szeretnék, ha tégedet nem szeretnélek?» Róla szól költeményeiben az első vers, róla szól az utolsó, keresztül minden hanglépcsőjén az érzelemnek. És valóban: itt borong, ott kesereg, majd reményt köt, jövendőbe lát, istent kér, embereket ébreszt, kétségbeesik, majd maró gúnyt vág a szemünk közé: «Ez a nemzet éltet nem érdemel.» «Isten csodája, hogy még áll hazánk!» Aztán megint elragadtatással mondja: «Ha a föld isten kalapja, hazánk a bokréta rajta», majd újra keserű lesz: «Addig ostorozlak nemzetem, mig végre földobog szived, vagy szivem meg «A kinek nincs szeretője, bort igyák, S hinni fogja, hogy minden lány érte ég.» Petőfi teremté a magyar népnyelvet a költészet nyelvévé. Avagy nem ezt mondták ezelőtt egy évvel az akadémiában: «Petőfi, mint a nemzeti ritmmus bajnoka lép föl s mint a magyar dal nagymestere, a népköltészet nyelvének friss eredetiségét, könnyed bájait, heves szökelléseit szövi a magáéba s ebben minden magyar költőt felülmúlt.» A képviselőház mai ülésében megtették az alakuláshoz való első lépéseket. A képviselők beadták mandátumaikat, s azután sorshúzás utján megalakították az igazolási teendők végett a kilenc osztályt. Összesen háromszázkilenczven képviselő adta be mandátumát, s így még huszonhárman nem jelentkeztek. Az osztályok holnap választják meg elnökeiket. A napirend előtt a korelnök jelentést tett a választások ellen beadott kérvényekről. E szerint a mai napig tizenhárom választás ellen adtak be kérvényt. A kérvényekkel megtámadott kerületek közül csak négyben választottak ellenzéki jelöltet. Minden hazának ad végzete hű fiakat, kik szeretik s ha kell karjokkal, kardjokkal védik. Minden kornak megvannak vezérférfiai, kik irányt adnak alkotásainak. Minden eszmének volt s lesz prófétája, dalnoka és hőse. Minden nemzetnek támad egy látnoka, ki tettre, küzdelemre lelkesítse , de Petőfi mindez volt egy személyben. Soha költő jobban nem szerette hazáját, mint ő. A serdülő ifjúnak első kísérlete és a vérmezőre halni távozó férfinak utolsó dala, a hazának volt szentelve. A haza szeretete szól a mámor dalából, a szerelmes suttogásából; az édesíti meg a férj rövid boldogságát és az első apai örömöket; az feledteti a nyomort s a kiállott szenvedéseket. Az a határtalan szeretet, melylyel hazáján, keble oltárán csüggött, nála látnoki ihletté magasztosul. Oly időben, midőn Európaszerte néma csend, fásult nyugalom honolt, jóslatokat hirdet, melyek csodaszerüen mind beteljesednek. Dicső napokat, óriás harczokat hirdet, melyek hazánkat újjá alkotják. «A századviselés, születni fognak nagyszerű napok, élet-halálnak vészes napjai.» Látja, hogy a népek küzdelmeiben ott harczol legelői a magyar, s midőn már mind ki fáradának, az ő nemzete még egyre küzd. De e jóslatokkal mindenütt karöltve jár egy borús sejtelem: saját vesztének előérzete. Már 1845-ben megszólal jóslata: «Háborúval álmodám az éjjel, háborúba hitták a magyart, felhivó jelül, mint hajdan, országszerte járt a véres kard.» Más év elején ismét szól : «Véres napokról álmodom . Mik a világot romba döntik, s az ó világnak romjain az uj világot megteremtik.» Ugyanaz év végén írja «Egy gondolat bánt engemet: ágyban, párnák közt halni meg» . . . «Ha meghalok a vérpadon, vagy csatatéren, lesz, a ki majd holttestemről könyüivel lemossa vérem.» A mint az idők teljessége közeledett, előbb a nemzet reményéhez, az ifjúsághoz szól, éles, metsző hangon: «Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?— Szent hazaszeretet, mibe mártsam toltam ? Hogy dicső képedet híven lerajzoljam» . . . Azután fordul magához a nemzethez, hogy azt tétlen, érzéketlen álmából fölrázza: «konduljanak meg a vészharangok! hazámra uj viharnak közeledtét látom.» A mit hazánktól elrablanak a századok, alkotmányunk szent hagyományait, a mi fájt és vérzett s titkos vágyként élt a nemzet szivén, a mit a múlt kívánt, miért annyit küzdött , amit az önérzetre