Egyetértés, 1884. november (18. évfolyam, 302-330. szám)

1884-11-01 / 302. szám

SZERKESZTŐSÉG: Budapest, ív. hímző-utcza i. az. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK, CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva* Egy egész évre 10 frt | Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre .­ 10 frt | Egy hóra 1 frt 80 kr. Kü­lföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta­­t őrződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 10 kr. Ssy szám 6 krajczár. 1884 TIZENNYOLCZADIK ÉVFOLYAM. 802. SZÁM. BUDAPEST, SZOMBAT, NOVEMBER 1. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1.8*. HIRDETÉSEKET ÉS NYÍLTTÉRBE 9alÓ KÖZLEMÉNYEKET fELVESZ A KIADÓHIVATAL* Hirdetéseket felvesz a külföldem. Séd­ben: Főügynökségü­nk: Stern Morita hül­­detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppelik A,, I. Stubenbastei Nr. 2. Bosse Rudolf, I. Seiíerstütte Nr. 2. Kaaseustem és Vogler, I. Wallfischgaese lfiu Daube G. L. és Társa, I. Wöüzeile Nr. It* Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, 1. Woilzaile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. Párúban: R, Mosse, 40, r. Notre*Dame«<l.»ViftL Agence Havas (place de la BourseX. mm A kizárt országnagyok. Ha a főrendi tábla szervezéséről szóló tör­vényjavaslat törvén­­nyé válik, az esetre a mai országnagyok nagy része elveszti a törvény­hozói jogot, mely alkotmányos államban a legszebb és legfontosabb, mert e jog közjogi,­­sőt része a fenségjognak. Elvesztik e jogot az indigenák. Elvesztik a főispánok. Es a czimzetes és fölszentelt püspökök. Es az erdélyrészi királyi hivatalosak. Végre elvesztik a kisebb birtoku főrendi családok egészen, a nagyobb birtoku csalá­doknak pedig megfelelő örökséghez vagy va­gyonhoz meg nem jutott nagykorú tagjai. Az indigenák feltételesen vesztik el. Ha ki­zárólag a magyar törvényhozásban akarják nucuamoorr­ r J­inmibot mratirAlni Q Ilii P7.t­iiri­----------U-----t/ U VV s­­nepélyesen kijelentik: az esetre érintetlenül hagyatik főrendi táblai joguk, — ellenkező esetben elenyészik az. Az indigenátusi jognak e korlátozása he­lyes felfogáson alapszik. Épen mi voltunk azok, kik ez év elején kimutattuk, mily eszte­len s esetleg mily káros és hazafiatlan intéz­­mén­nyé vált századok folyamán az indige­­nátus. A ki azonban az indigenák közül ha­zánkban bir és lakik, nemzetünk nyelvét és erkölcsét elsajátitó s egyéb államokban birt hasonló jogáról lemond, az méltán megér­demli, hogy a többi hazai főrendekkel egyenlő közjogi állással bírjon vagy ne bírjon. A törvényjavaslat azonban e pontnál mégis könnyelműen van fogalmazva. Csak azon indigenákról szól ugyanis, kik Ausztriában is bírnak főrendi jogosultsággal s nem szól a lengyelekről, olaszokról, néme­tekről, belgákról, angolokról. Nem szól to­vábbá azon magyar főurakról, kik itthon örökösek ugyan, de Ausztriában indigenák, pedig ilyen is van néhány. S végre a lemon­dást se föltétlennek, se véglegesnek nem je­lenti ki s azért a törvényjavaslat szerint meg­történhetik, hogy az indigena egyik törvény­hozási szakban nálunk, másik törvényhozási szakban másutt, tehát felváltva gyakorolja a jura comitiorum-ot. E hibákat mulhatlanul ki kell javitani. A czimzetes és fölszentelt püspökök kizá­rása, a mennyiben utóbbiak egyházmegyével s királyi adományu javadalommal nem bír­nak, egészen helyes s mind a régi magyar közjognak, mind az elmélet igazságainak, mind a gyakorlati szükségnek megfelel. Két fő ok volt, mely miatt őseink józan fel­fogása szerint az egyh­áznagyokat törvényho­zói joggal fel kellett s észszerűen fel lehetett ruházni. Az egyik ok, hogy ők ép úgy királyi adományosak — regiae donationis benefi­­ciati — miként a világi főrendek és zászlós urak. A másik ok pedig az, hogy a kik egy nagy egyházmegye kormányzására, a szent­széki bíráskodás vezetésére, nagy latifundiu­mok kezelésére, széles kegyúri jogok gyakor­lására méltók és hivatottak, azok már ez által hivatottak arra, hogy a törvényhozásnak jogosult tényezői lehessenek, miután már ez által megszerzik maguknak a törvényhozói gyakorlati képességeket. Ez okból van helyén, hogy ha a kormány a történelmi alapot nem hagyja el, a megyés egyháznagyok s a királyi adományos főapá­tok és nagyprépostok ezentúl is tagjai legye­nek a főrendek táblájának. De ép ez okból nem lehetnek tagjai a czim­zetes püspökök, kiknek állása inkább csak czim­zetes, kik egyházmegyét nem kormányoznak és se a közigazgatás, se a bíráskodás terén gyakorlati funkcziót nem teljesítenek s kik tényleg a székes káptalanok egyéb javadalmas tagjaitól nem különböznek. A főispánok kizárásának kérdése már ko­moly vitatást igényel. Mi ugyan egy perczig se habozunk kijelen­teni, hogy a mai főispánok mai hatáskörük­,1 w\n­t fii rv­r~\ n­Á­r»íi Irk­ 1 ÁvkAV>/NÁr»/-»Al «eama -r-rr» 1 /Cl» “w*" , mint olyanok, a törvényhozó testbe. Ők ma nem az államkormánynak egy országrészbe kihelyezett tagjai, hanem egyszerűen a belügy­miniszter alárendelt közegei, minden szorosan meghatározott valódi hatáskör és független­ség nélkül. De vajjon nem lehetne-e a főispáni állásból nagyobb méltóságot, nagyobb közjogi hatal­mat teremteni nagyobb felelősséggel, de egyúttal nagyobb függetlenséggel? Természe­tesen akként, hogy a vármegye legyen előző­leg mostani ájultságából kiemelve s alkalmas közjogi hatáskörrel megerősítve. S vajjon a parlamentarizmus és felelős kor­mányzat mezején nem mentünk-e már igen messze — nemcsak mi, hanem más nemze­tek is — abban az irányban, melynek vége nem lehet más, mint minden hatalomnak a parlamentben és koronában s e kettő által a kormány kezében való összpontosítása s ezzel a valódi szabadságnak megbénítása? Az ez irányban való rohamos haladás ellenében nem kellene a tartományi, területi, megyei önkormányzatot jobban kifejteni, a közsza­badságoknak minél több erődöt emelni, a me­gyei önkormányzatok élére jelentékeny hatás­körű és függetlenségű férfiakat állítani s eze­ket a főrendek közé bevenni ? S vájjon az a püspök, a­ki egyházi dolgok­ban kormányoz egy megyét, mert volna in­kább helyén az országnagyok közt, mint az a főispán, a­ki állami, politikai és polgári dol­gokban tud jól kormányozni egy vármegyét? Oly kérdések ezek, melyeknek fel kell vet­tetniük, a­mikor a törvényhozás a javaslatot tárgyalja. Tudjuk, hogy a kabinet mai elnöke se ha gondolkodik, se ha kormányoz, se ha kodifi­kál, a dolgok mélyére hatolni nem szokott s nem is szeret, hanem megmarad a dolgoknak felszínén, az intézményeknek pedig csak tol­­dozásánál. De a parlamentben kell lenni fér­fiaknak, kik érezzék az igazi reformnak szük­ségét s képességgel és bátorsággal bírjanak az igazi reform eszméit megtalálni és ki­mondani. Budapest, okt. 31. Az osztrák delegáczió november hó 4-én, kedden délelőtt 11 órakor tartja első érdemleges ülését az aka­démia Kisfaludy-termében. A tanácskozás tárgyát a kül­ügyminisztérium költségvetése képezi. A közegészségügy: Tisza Kálmán miniszterelnök, mint belügyminisz­ter pár nap előtt terjesse a képviselőház elé az ország közegészségügyi viszonyaira vonatkozó jelen­tését az 1881-ik évről. Uj jelentés készitését a tör­vény szabja meg. A törvényhozás azonban, mikor az 1876. évi 14. t.*cz. ide vonatkozó rendelkezését megcsinálta, bizonyára nem gondolá, hogy az évi jelentéseket a kormány ily későn, csak három év múltával terjeszti elő. A jelentésnek tudományos értéke — már annyi a mennyi — igy is meg­van, de gyakorlati fontossága vajmi kevés, vagy épen­­séggel semmi. Szükségesnek tartottuk ezt előzőleg megjegyezni s a belügyminisztert e körülményre ; már azért is aggalmeztetni, mert előterjesztett je­lentése sem terjedelem, sem tartalom tekinteté­ben nem oly érdemes mű, hogy ennek készí­tés« h­áromi év«t. v«tt volna szükség e'kénpn i^énvh« Áttérve a tartalomra, örömmel konstatáljuk, hogy a születések és halálozások aránya az 1881-ik évben sokkal jobb volt, mint 1880-ban, amennyiben a születések száma 111,662 fővel múlta felül a halá­lozásokét, míg 1880-ban csak 68,707 lélekkel múlta felül. Vannak azonban szomorú jelenségek ez év­ben is. Több vármegyében alig valami csekély a szaporodás, néhány vármegyében épenséggel nagy a fogyatkozás. Fogarasban, Turóczban, Zemplén északi és középső részein, valamint Kassa, Pozsony, Temesvár városokban a román, tót és német aja­kúaknál áll elő a rossz arány, de m­ár Gömör és Kis­hont, Szatmár és Szabolcs megyékben s Nagyvárad és Szatmárnémeti városokban a magyarajkuak közt is nagy a baj. Különösen Szabolcs megye tüntet fel valósággal borzasztó arányt. Itt 1881-ben 3335 lé­lekkel halt meg több, mint a mennyi született, mintha csak valamely gyilkos, járványos dög­vész pusztított volna. A miniszteri jelentés ugyan­csak tömeges betegségeket hoz fel indokul, de kétségtelen, hogy itt a közegészségügyi közigazga­tás hanyagsága és mulasztásai is részben leg­alább okot szolgálnak különösen az egészségtelen cselédlakásoknál, a járványos és ragályos gyermek­­betegségeknél, hol a vármegyének nagyobb erél­­­lyel kellene a preventív rendszabályokról gondos­kodni. Általában a kedvezőtlen vagy kevésbbé ked­vező aránynál a gyermekbetegségek a legnagyobb tényezők. Ezek egy részénél ugyan a tudomány is tehetetlen, de a főbajt mégis az ápolás hiányának, az anyagi szegénységnek, a lakások és iskolák túl­­tömöttségének s általán a közigazgatási ellenőrzés lanyhaságának kell felróni . Szóm­om tüneteket mutat a prostitúczió is, a­mennyiben a nyilvános ellenőrzés alatt álló prostitutáltnak több mint egy­­harmada volt bujakóros, a­miből következtetést lehet vonni azok egészségi állapotáról, kik nyilvá­nos ellenőrzés alatt nem állanak. — Nem ugyan rohamosan, de rendszeresen fejlődik előre a községi és körorvosi intézmény, s a kórház-ügy is, mit ör­vendetesnek kell tekintenünk. — Hazai fürdőinket is lassan bár, de évről-évre többen látogatják, noha, ha a kimutatások helyesek volnának, Magyarország 85 fürdőjében nem fordult volna meg annyi látogató, mint a­mennyi Csehország három fürdőjében szo­kott. Szerencsére a dolog nem így áll, miután a a kimutatások nem egyneműek, de azért a dolog mégis igen rosszul áll,különösen nemzetgazdaságilag, a­mennyiben legalább pár millió forintra megy azon összeg, melyet évenkint honnaink külföldi fürdőkre költenek. A hasonló föltételek jó fürdőkre nálunk is megvolnának, csak alkalmas vezetés, megfelelő kezelés és befektetés kellene fürdőtelepeinkbe. — A gyógyszertári ügy, védhimlőoltás, szülészeti keze­lés okszerűen s r rendszeresen fejlődik, ellenben — mint a jelentésből nem egy helyt kitűnik — a lakás­ügy hazánkban igen rossz lábon áll. Nem természe­tes halál­ok 5126 esetben idézte elő a halált s ebből erőszakos haláleset: 1201; öngyilkosság pedig: 1146. Szomorú szám. Általában meg kell jegyez­nünk a jelentésre, hogy ez pusztán nyers adatok feldolgozatlan halmaza, melyet így a törvényhozás tagjai alig vagy csak nagyon kevéssé használhatnak. A belügyminiszter utasíthatná minisztériumának közegészségügyi osztályát, hogy az adatok egyúttal dolgoztassanak is fel s így terjesztessenek a tör­vényhozás elé. Az újabb tervről, mely szerint a kor­mány közegészségügyi felügyelőket állítana fel, a n­em fwAl Halottak napján. Hol cziprus árnyán tört sziveknek Sírján virágot hintegetnek, Hol büszke, márvány oszlopoknak Tövében lángok fellobognak; Hol sorsszeszélytől űzött lélek Csendes, nyugalmas sírhelyének Szomszédja lett a sors kegyencze; Hol rang, külömbség eltemetve, Hol annyi szív gyógyirt keresve Könnyezve hajlik sírkeresztre, S holtaknak enyhet, nyugtot kérve: Milliók imája száll az égre — Ha száll az alkony szemfödője Oh, menjetek a temetőbe ! Én is megyek! bár senkim sincsen, Kiért e szív itt könnyet ejtsen, Az én halottam sírja mellett Könnyezve soha sem térdepelnek. És nincs ki csendes nyughelyére Csak egy hervadt virágot lépne. Fáklyát sem gyujtnak, sir keresztjét Vihar, vész régen elseperték. . . Ha felkeresném s feltalálnám Valami vén akácznak árnyán: Óh, ráborulnék szivdobogva Arra a kedves sirhalomra, És záporként szabadna könnyem Siratni, hogy miért szült engem. Lévay Sándor Állami közösség-e vagy egység? A kir. leirat, mel­lyel a legújabb tartomá­nyi gyűlés megnyittatott, a horvát ultrák ré­széről egyes kifejezéseire nézve bírálat alá vétetett és nevezetesen Mazzura azt a kifo­gást tette, hogy miután a kir. leirat az állami egységet hangoztatja, a horvát-szlavon-dal­mát királyság autonom állása nincs eléggé elismerve. Csaknem egy hónap telt le, mig a bán a kir. leirat ellen emelt megjegyzéseket kiforgatni megkísérli. De ezen kísérletéért részünkről nem érdemel köszönetet. Az 1868. évi kiegyezési törvény (§. 1.és 3.) azt mondja, hogy Magyarország, és Horvát-, Dalmát- és Szlavonországok megoszthatlan állami közösséget képeznek. Ellenben a ki­rályi leirat azzal kívánja megnyugtatni a zágrábi gyűlésen képviselt királyságokat, hogy a magyar korona tartományainak állami egy­sége által megkövetelt garancziák mellett nemzetiségük, alkotmányuk és önkormányza­tuk biztosítva van. A bán szükségesebbnek tartotta a horvát ellenzéket megnyugtatni, mintsem Magyaror­szágot, mert miután a kiegyezési törvény állami közösségről ugyan, de nem állami egy­ségről szól, mi a kir. leirat által használt utóbbi kifejezést csak örömmel fogadhattuk, m­int a mely a zavaros fogalmu állami közös­séget magyarázza. Azonban a bán f.él október 27-én úgy nyi­latkozik, hogy a kir. leiratban előforduló ál­lami egység kifejezés csak synonimumja az ugyan e kir. leirat következő kikezdésében használt állami «szövetség» kifejezésének. Ez a magyarázat ugyan erős hitet követel tő­lünk, de ha XVI. Lajos király parancsolja, hogy le carrosse kell mondani, és nem la carrosse, — akkor mi is szegre akasztjuk nyelvészeti ismereteinket és rá hagyjuk, hogy egység — szövetség. De jóakaratunkat meghiúsítják rajtunk kí­vül álló okok, mert midőn nyelvészeti szkepti­­czizmusnak alig csillapodott, felötlik a kir. leirat azon állítása, hogy Magyarország és Horvát-Szlavonország közt évszázadokon át megpecsételt szövetség létezik. Az ellen meg történeti érzékünk háborodik fel, mert a par­tes subjectae, vagy kapcsolt részek viszonya, Magyarországhoz nem volt szövetség, sőt in­kább olyan, melyet bizonyos időtől kezdve alattomos bitorlásnak kell neveznünk. Ha szövetség létezett volna, akkor a Strossmayer pártja által tervezett felirati javaslat még iga­zat mondott volna, állítván, hogy a horvátok velünk 1868-ban a szövetséget megújították. Szóval, bajos elképzelni, hogy azon drá­­ván túli három magyar vármegye,melyeket csak a múlt századi tudatlanság nevezett el Szla­vóniának, továbbá, hogy ama más három vármegye, mely a XIII. század végétől kezdve a múlt század végéig a Szlavónia nevet bito­rolta és éjjeli időn ezégét Horvátországra átváltoztatta, — vagy végre, hogy a tenger felé eső Horvátország, melyet Kálmán király két ----11------- --- _ l » T « « • r xjwöjwiutwuij |ma£jaj.uj.öz<ci|5Uclft. századok óta szövetségese lett volna. A bán oly magyarázatot ad az egységnek, melyet határozottan vissza kell utasítanunk. Igazolva találja ugyanis «az egység kifejezését annyiban (kérem: «annyiban»mondja a bán) a mennyiben ez egységes ügyekre vonatko­zik, melyek a kiegyezés értelmében közösek, és közösen, egységesen elintéztetnek. Állami egység azért létezik, mert az egész (mi az ?) Szent István koronája által koronáztatik.» Már bocsánatot kérünk, de álladalmi létet ily ruganyos alapra fektetni nem lehet. Ennél sokkal világosabb a kir. leirat, mely előtérbe állítja azt a tételt, hogy a magyar korona tartományainak állami egysége bizo­nyos garancziákat kíván és hogy a mennyi­ben ezek nem sértetnek, nem mellőztetnek, hanem fentartatnak, a zágrábi gyűlésen kép­viselt tartományok nemzetisége, alkotmánya és önkormányzata biztosítva van. A kir. leirat illető pontjának értelme ez — a bán, ha Mazzarának kedvezni akart — vis­­­szafelé magyarázhatja a kir. leirat szövegét, de ezt aztán csak saját személyes művének tekintheti. Ha az ország egyes részei elválaszthatla­­nok egymástól, ha az állam megoszthatlan, mint az 1868. évi kiegyezés mondja, vajjon miért, nem nevezzük azt egységes államnak ? vagy ha elvétve így nevezzük, miért sietnek főméltóságaink egy pár lépést bátran vissza­felé tenni? Távol sem gyönyörködünk az egységi eszme folytonos hangoztatásában. Midőn Ausztria leggyengébb volt, akkor legsűrűbben emlegette nagyhatalmi állását, Francziaország pedig soha sem szól állami egységéről, mert arra szükség nincs. Gondoskodjanak inkább hatalmasaink, hogy a magyar állam egysége valósággá legyen. Van-e különbség a közös állam, és az ál­lami közösség közt ? Lássuk. Közös fejede­lem az, a­kit több ország vagy tartomány uralkodójának elismer. A fejedelem tehát egy, a birtokos több. Közös korona az, mely­nek souverainitása több tartományra kiter­jeszkedik, — a tárgy egy, a hódoló tartomány több. Közös állam az, melyet különféle nép­ség hazájának nevez. Magyarország tehát kö­zös hazája az abban lakó magyarnak, tótnak, A gyermek-orvos. — Emlékezés Bókáira. Van egy ára a hosszú életnek, a mely a megvé­­nülésnél is keserűbb: a mikor mi megmaradunk s mellőlünk el-eltünnek a kedves, megszokott embe­rek ; a mikor szeretetünk olvasójáról, melyre felfűz­tünk minden drága nevet, le­ iesiklik egy szem; a mikor már nem a remény hajnala felé tekintünk boldogan, hanem bánatosan merengünk el az emlé­kezet alkonyán; a mikor lelkünkön áthajt a múlan­dóság szele, az ősznek az a nagy sóhajtása, mely megszedi a fa lombját s elh­ervasztja a virágot künn az erdőn s benn a mi szivünkben. Az én életem fájáról is alápereg már a levél ; több alatta az avar, mint koronáján az élő lomb. Szívesebben andalgok a sírok közt, mint a zengő ligetben. Az összehajtó, fosztott ágak búgásából azok szavát hallom, a kiket már ide temettem. Tán hív­nak, tán riasztanak vissza az életbe — mit tudom én. De velük lenni jólesik nekem. A szomorúságnak is meg­van a maga édessége. Egy halommal több. Nehezebb szívvel még nem láttam domborulását. Mert a­kit oda eresztettek le, annak legnagyobb vesztese az, a­ki a világon a legszánandóbb, a legte­hetetlenebb , a beteg gyermek. Még az édes­anyja sem érti a szavát. Emelgeti, duczolgatja, hüti­­melengeti, de csak nem tud rátérni, mi lelte az ő halovány bimbóját. Álmában riadoz, imetten szu­nyókál, és fogy, fogy, fogy, mint a gyertyaszál, ha a szél fújja — a halál szele, melyben az élet gyor­san ellobog. S belép egy nyájas öreg ember. Az a jó arczából vigasztalás derül a szorongó édes anya felé. — Ó tanár úr, olyan nyűgös a kicsike! Hogy is vizsgálja majd meg? . .. Az orvos puha bár, de határozott fogással kifejti az ölelő karokból a kis nagybeteget, s mialatt ma­gához emeli, már megtapinta a fagyos vagy forró kezecskének erülését, már meghallgatta ziháló mell­kasának lélegzetét, már belenézett a szemnek fá­tyolos fényébe — s aztán óvatosan bocsátja vissza a pihegő madárkát abba a fészekbe, melyet a sze­rető keblen, az ölelő karban váj magának. A szeretet és aggódás nagyra nyílt szemekkel néz fel az orvoshoz. Mi lesz az ő itélete?*Ez az a pilla­nat, a­melyben a szülő szívében összetorlódik min­den remény, minden remegés. Ez az a pillanat, melyben a bűnös asszonyt is megváltotta a szenve­dés. Ha felgyógyul a kicsike, megemberkedik s egész életét arra szánja, hogy ezért az egy pilla­natért adjon jutalmat az édes anyának; tartozásá­nak csak egy morzsáját rótta le. De a végzet per­selyébe busásan vissza fogja fizetni egy pereznek abban a töredékében, a midőn maga is küzködő gyermekének bölcsője fölé hajlik, elfojtva a szivéből felszakadó könnyeket s mosolygó beszédet intézve a szenvedő babához, a kinek apró testét a hagymáz­­nak negyven fokú tüze emészti. A tanár homloka elborul, lágy szava nyugodt­ságra int. Odalép a fehér ágyacskához, melynek párnáiban vergődik a sorvadó kis test, picziségében foglalata egy véghetetlen szeretetnek. — Istenem, mért is szenved úgy! Hát kinek vé­tett ez a csöpp teremtés ? Nem vagyok-e itt én, az erősebb, a tudatosabb, a bűnősebb, hogy megszen­vednék érette? Mért is vagyok az anyja, ha még ennyit sem tehetek az ő segítségére ? Ó tanár úr, a Jézus szent nevére, mentse meg az én kis gyer­mekemet ! S oda omlik az orvos elé s lábait átkulcsolja s a térdeit áztatja forró sírással. Az orvos nem is fárad vele, hogy fölsegítse a fuldokló nőt. Lehajtva ősz fejét, néz le rája, s míg kezével simogatja szegénynek szerte boruló haját, fürkésző tekintete oda villan a fehér párna felé. Agyában egymásután czikáznak el hosszú rendben mind­azok az esetek, melyek hasonlók ehhez; nagy elméjében végig vizsgálja a szereket, a­melyek­től javulást várhat. A részvét, a vele érző fájdalom élesíti s gyorsítja ítéletét. Nincs veszteni való idő. Mert azokhoz a nagy és hű orvosokhoz tartozik ő, a­kiket első sorban a beteg érdekel, s csak azután a «Casus». Mily összege a türelemnek, megfigyelésnek, men­­nyi ész s összevető vizsgálat, mekkora szorgalom s lelki erő, szeretet és jóság kellett hozzá, hogy a be­teg gyermeket az orvos megértse egy pittyentésiből, rohadt szeme egy pillantásából, erősen kalapáló szi­vének egy döbbanatából, s hogy bátorítsa a csüggedő szülőket és hogy, ha üdülőben van a kis beteg, elját­szadozzon vele, mint a gyermekek pajtása, a­kinek zsebében mindig van egy aranyos kis katona, csak bele kell nyúlni érte, s ajkán egy aranyos kis mese, a­mit hallgatni a legjobb orvosság a világon. Az a fürtös babafej ügyes fogás. A gyermek megpillantja, meghökken, egy perczig nyugodt, mialatt az orvos kedvére megvizsgálhatja. így rögzíti még az élelmes fotográfus is az ő kis vendégét — míg a fölrebbenő gépmadárka után pillant, addig már a gyermek ar­­czát becsukta abba a boszorkányos fiókba. Van-e ünnep az égben és a földön, a mely boldo­gabb annál, mint a mikor az első mosolyka szalad végig ismét azon a fonnyadt, halovány képecskén? Mi a hajnal aranyos derűje, a nap keltének dicső ragyogása, hozzá fogva az apránkint teljesedő ar­­czocska rózsáihoz, a vidáman kigyuló szem tüzéhez ? S tud-e szebb dalt az angyalok zengő kara annál, a mely fölcsendül a fölépült baba első, csattogó ne­vetésében ? Nehéz hivatásának virágait ilyenkor szedi az orvos. Hisz én is az voltam egyszer, s épen Bókái mel­lett másfél esztendőn át az ősz-utczai gyermek­kór­házban mindennapos szemlélője az ő tudása és jósága nyilatkozatainak. A lépcsőházat, a folyosót ellepte a sok szegény asszony, fővárosi és vidéki egyaránt, a­ki ide hozta szenvedő magzatát, többnyire áldozatait az ínség­nek, a kuruzslásnak és gonoszságnak. A nyirkos pinczelakás megszüli a nyavalyát, a szükség neveli, a tudatlanság dajkálja s a lelketlenség elvágja előtte a gyógyulás útját. Hányszor támadt rá szelíd keserű­­ségével egy-egy anyára, hogy nem érdemli meg az anyaság boldogságát, mikor így el tudja hanyagolni az istenadta gyermeket! A mire bizony akárhány • anya a népből» azzal felelt volna, a mivel az egy­szeri kertész, a­kit gazdája a részegsége miatt szidott meg, hogy: «az volna csak nekem jó !» Mert szegény embernek — úgy tartják ők — a gyermek teher, a beteg gyermek nyűg. «Bár csak magához venné az istenke!» Azt mondottam: akárhány anya a népből — a­mi azt jelenti, hogy nem valamennyi. Tiszteletükre legyen mondva: erősebb ezekben az állat, a­melyet fönséges ösztöne hajt arra, hogy ápolja szülöttét; a­kikből a sanyarú megélhetésért folytatott harcz nem ölte ki a szeretet örök magvát, szikár ujjaival a hi­deg szükség nem tépte ki a h­űség arany virágát. Ha nyomorban is, ha betegen is, az isten ne vegye el tőlük, a­mi legdrágábbat adott nekik ebbe az ő sze­génységükbe. A zsongás halk suttogásra válik. Mint a Mester előtt a víz hullámai, a tanár előtt szétválik a soka­ság. S meg-megezirógatva a szöszke fejeket, ő is azt mondja a Mesterrel: engedjétek hozzám jönni a kisdedeket! S viszik be utána s hihetlen sivalkodás támad a kis eklézsiában, a melybe csititólag cseng bele a csöngetyü, s a heretyutyunak dajkai átirata, s m­eg­­rezdül az ablak a békéltető tánczban s nyekereg a palló a szórakoztató himbálásban. Angyala van annak a tanárnak­ , hogy kezébe veszi azt a visító kis jószágot, elcsöndesül. Azt hi­szi, játszik vele az az ősz bácsi, a­kinek, ha jól látja, gyönyörű bábunak a feje kandikál ki a zsebé­ből. A tanárnak mélyen tekintő, vagy a Viczának buta üveg szemében van-e benne az igézet? . . . S perdül-fordul a kezén egyik után a másik. Né­melyiknek hervatag testecskéje szinte holtan nyúlik el a kipárnázott, hosszúkás asztalon. Sivalkodna ez is, de nincs hozzá való ereje. Vékony vinnyogással érteti meg csak azt a nagy szenvedést, mely őrli alig pitymalló életét, mig a csekélyebb fájdalmat, egy-egy keleskét például, kis torka szakadtával, bőgve hirdeti egy dundi vitézke, kinek sebére ki­tűnő flastrom egy nagy piros alma, a mely, én nem tudom honnan, egyszerre csak oda gördült az apróka tenyérbe s most szenvedélyesen szorongatja tömzsi fehér ujjacskáival. Egy csontos asszony törekedik előre az asztalhoz. A nélkülözés, a nehéz munka s a virrasztás mély barázdákat ásott e komor, sovány arczba, melynek erősen kidülledő járomcsontjai mély, fenyegető ár­nyékba vonják a sötét szemeket. Hangja rekedt s röviden szól. Ide benn maradhat-e az ő gyermeke ? — egy pókhasú, vékony lábszárú fiúcska. Ő nem ápolhatja, mert otthon öt egészséges kölyök ordít kenyérért, a­kikért mosni jár. Mosni, mosni, mosni — míg a fehér tajtékot pirosra festi az ujjaiból ser­­kedő vér; mosni, mosni, mosni — míg ólomnehézre válik a láb, s az elégtelen álomtól kisül a szem. A gyerekek apja — s kezével félretolja fejéről a fekete selyem keszkenőt — csak ahhoz ért, hozzá­vágni az üres pálinkás üveget, hogy három óráig kaparták ki a doktorok a cserepet a halánték tá­tongó sebéből. Ha itt nem tartják a kis­fiát, ő nem tudja hová legyen vele. Leszolgálja napszámban, hiszen dolgos — mert otthon a kis nyomoréknak nincs otthona. De itt, azt mondják, az urak befo­gadják, ki is gyógyítják. Mit tehet ő róla, hogy a gyermekei közt ezt a magával tehetetlent szereti legjobban — s két nehéz csepp gurul alá száraz arczán. — Van-e ágy üres? kérdi a tanár. A másodorvos nemet int, a fő ápolóné egész a nehéz fülbevalóig húzza fel a kövér vállát s bodros fej kötőjét tagadólag rázza. S ágyacska mikor üresedik ? — mikor a gyermek vagy kigyógyul vagy kihal belőle. A napszámos asszony összeránczolt homlokkal nézi a tanakodást. Egyszerre vad, villámgyors moz­dulattal felkapja a gyermeket s egy metsző felkiál­tással, amelyből felénk nyilall a fájdalom s a fenye­getés, kirohan az ajtón. —: El ne bocsássák! Hozzák vissza! Az asszonyt visszahozzák, a tanár a másik szo­bába megy vele, a­honnan nem­sokára zokogás hal­szik át hozzánk — a hála zokogása. A gyerme­két magával viszi, de arcra ragyog mégis a boldog­ságtól, mert a pókhasú, vékony lábszárú fiúcskát lesz a­ki gyógyítja, lesz a­ki ápolja otthon is. Ehhez hasonló jelenetet nem egyszer láttam én az Ősz utczában, a­hol, sajna! — mindig több volt a beteg, mint az ágy. — Majd lesz a másikban ! biztatá magát Bókái s biztató a híveket. Abban az uj gyermekkórházban az Üllői­ úton. S a hívek addig jártak ajtóról ajtóra, a­mig a persely, ha tetejével nem is, de csak szépen meg tellett. Felkötöttem a kolompot a nyakamba én is. Forgó bácsi szózatára a kis emberek elhozták uzsonna-pénzüket, névnapi ezüst forintjaikat, bér­­málási arányaikat a «Kis Lapít-hoz, mig a népisko­lák fehér pirzuláival s vörös krajczáraival megnöve­kedve, egy-egy százas bankóvá lettek. Nagy ünne-

Next