Egyetértés, 1884. november (18. évfolyam, 302-330. szám)
1884-11-01 / 302. szám
SZERKESZTŐSÉG: Budapest, ív. hímző-utcza i. az. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK, CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva* Egy egész évre 10 frt | Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre . 10 frt | Egy hóra 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyolországokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postat őrződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 10 kr. Ssy szám 6 krajczár. 1884 TIZENNYOLCZADIK ÉVFOLYAM. 802. SZÁM. BUDAPEST, SZOMBAT, NOVEMBER 1. KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1.8*. HIRDETÉSEKET ÉS NYÍLTTÉRBE 9alÓ KÖZLEMÉNYEKET fELVESZ A KIADÓHIVATAL* Hirdetéseket felvesz a külföldem. Sédben: Főügynökségünk: Stern Morita hüldetési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppelik A,, I. Stubenbastei Nr. 2. Bosse Rudolf, I. Seiíerstütte Nr. 2. Kaaseustem és Vogler, I. Wallfischgaese lfiu Daube G. L. és Társa, I. Wöüzeile Nr. It* Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, 1. Woilzaile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. Párúban: R, Mosse, 40, r. Notre*Dame«<l.»ViftL Agence Havas (place de la BourseX. mm A kizárt országnagyok. Ha a főrendi tábla szervezéséről szóló törvényjavaslat törvénnyé válik, az esetre a mai országnagyok nagy része elveszti a törvényhozói jogot, mely alkotmányos államban a legszebb és legfontosabb, mert e jog közjogi,sőt része a fenségjognak. Elvesztik e jogot az indigenák. Elvesztik a főispánok. Es a czimzetes és fölszentelt püspökök. Es az erdélyrészi királyi hivatalosak. Végre elvesztik a kisebb birtoku főrendi családok egészen, a nagyobb birtoku családoknak pedig megfelelő örökséghez vagy vagyonhoz meg nem jutott nagykorú tagjai. Az indigenák feltételesen vesztik el. Ha kizárólag a magyar törvényhozásban akarják nucuamoorr r Jinmibot mratirAlni Q Ilii P7.tiiri----------U-----t/ U VV snepélyesen kijelentik: az esetre érintetlenül hagyatik főrendi táblai joguk, — ellenkező esetben elenyészik az. Az indigenátusi jognak e korlátozása helyes felfogáson alapszik. Épen mi voltunk azok, kik ez év elején kimutattuk, mily esztelen s esetleg mily káros és hazafiatlan intézménnyé vált századok folyamán az indigenátus. A ki azonban az indigenák közül hazánkban bir és lakik, nemzetünk nyelvét és erkölcsét elsajátitó s egyéb államokban birt hasonló jogáról lemond, az méltán megérdemli, hogy a többi hazai főrendekkel egyenlő közjogi állással bírjon vagy ne bírjon. A törvényjavaslat azonban e pontnál mégis könnyelműen van fogalmazva. Csak azon indigenákról szól ugyanis, kik Ausztriában is bírnak főrendi jogosultsággal s nem szól a lengyelekről, olaszokról, németekről, belgákról, angolokról. Nem szól továbbá azon magyar főurakról, kik itthon örökösek ugyan, de Ausztriában indigenák, pedig ilyen is van néhány. S végre a lemondást se föltétlennek, se véglegesnek nem jelenti ki s azért a törvényjavaslat szerint megtörténhetik, hogy az indigena egyik törvényhozási szakban nálunk, másik törvényhozási szakban másutt, tehát felváltva gyakorolja a jura comitiorum-ot. E hibákat mulhatlanul ki kell javitani. A czimzetes és fölszentelt püspökök kizárása, a mennyiben utóbbiak egyházmegyével s királyi adományu javadalommal nem bírnak, egészen helyes s mind a régi magyar közjognak, mind az elmélet igazságainak, mind a gyakorlati szükségnek megfelel. Két fő ok volt, mely miatt őseink józan felfogása szerint az egyháznagyokat törvényhozói joggal fel kellett s észszerűen fel lehetett ruházni. Az egyik ok, hogy ők ép úgy királyi adományosak — regiae donationis beneficiati — miként a világi főrendek és zászlós urak. A másik ok pedig az, hogy a kik egy nagy egyházmegye kormányzására, a szentszéki bíráskodás vezetésére, nagy latifundiumok kezelésére, széles kegyúri jogok gyakorlására méltók és hivatottak, azok már ez által hivatottak arra, hogy a törvényhozásnak jogosult tényezői lehessenek, miután már ez által megszerzik maguknak a törvényhozói gyakorlati képességeket. Ez okból van helyén, hogy ha a kormány a történelmi alapot nem hagyja el, a megyés egyháznagyok s a királyi adományos főapátok és nagyprépostok ezentúl is tagjai legyenek a főrendek táblájának. De ép ez okból nem lehetnek tagjai a czimzetes püspökök, kiknek állása inkább csak czimzetes, kik egyházmegyét nem kormányoznak és se a közigazgatás, se a bíráskodás terén gyakorlati funkcziót nem teljesítenek s kik tényleg a székes káptalanok egyéb javadalmas tagjaitól nem különböznek. A főispánok kizárásának kérdése már komoly vitatást igényel. Mi ugyan egy perczig se habozunk kijelenteni, hogy a mai főispánok mai hatáskörük,1 w\nt fii rvr~\ nÁr»íi Irk 1 ÁvkAV>/NÁr»/-»Al «eama -r-rr» 1 /Cl» “w*" , mint olyanok, a törvényhozó testbe. Ők ma nem az államkormánynak egy országrészbe kihelyezett tagjai, hanem egyszerűen a belügyminiszter alárendelt közegei, minden szorosan meghatározott valódi hatáskör és függetlenség nélkül. De vajjon nem lehetne-e a főispáni állásból nagyobb méltóságot, nagyobb közjogi hatalmat teremteni nagyobb felelősséggel, de egyúttal nagyobb függetlenséggel? Természetesen akként, hogy a vármegye legyen előzőleg mostani ájultságából kiemelve s alkalmas közjogi hatáskörrel megerősítve. S vajjon a parlamentarizmus és felelős kormányzat mezején nem mentünk-e már igen messze — nemcsak mi, hanem más nemzetek is — abban az irányban, melynek vége nem lehet más, mint minden hatalomnak a parlamentben és koronában s e kettő által a kormány kezében való összpontosítása s ezzel a valódi szabadságnak megbénítása? Az ez irányban való rohamos haladás ellenében nem kellene a tartományi, területi, megyei önkormányzatot jobban kifejteni, a közszabadságoknak minél több erődöt emelni, a megyei önkormányzatok élére jelentékeny hatáskörű és függetlenségű férfiakat állítani s ezeket a főrendek közé bevenni ? S vájjon az a püspök, aki egyházi dolgokban kormányoz egy megyét, mert volna inkább helyén az országnagyok közt, mint az a főispán, aki állami, politikai és polgári dolgokban tud jól kormányozni egy vármegyét? Oly kérdések ezek, melyeknek fel kell vettetniük, amikor a törvényhozás a javaslatot tárgyalja. Tudjuk, hogy a kabinet mai elnöke se ha gondolkodik, se ha kormányoz, se ha kodifikál, a dolgok mélyére hatolni nem szokott s nem is szeret, hanem megmarad a dolgoknak felszínén, az intézményeknek pedig csak toldozásánál. De a parlamentben kell lenni férfiaknak, kik érezzék az igazi reformnak szükségét s képességgel és bátorsággal bírjanak az igazi reform eszméit megtalálni és kimondani. Budapest, okt. 31. Az osztrák delegáczió november hó 4-én, kedden délelőtt 11 órakor tartja első érdemleges ülését az akadémia Kisfaludy-termében. A tanácskozás tárgyát a külügyminisztérium költségvetése képezi. A közegészségügy: Tisza Kálmán miniszterelnök, mint belügyminiszter pár nap előtt terjesse a képviselőház elé az ország közegészségügyi viszonyaira vonatkozó jelentését az 1881-ik évről. Uj jelentés készitését a törvény szabja meg. A törvényhozás azonban, mikor az 1876. évi 14. t.*cz. ide vonatkozó rendelkezését megcsinálta, bizonyára nem gondolá, hogy az évi jelentéseket a kormány ily későn, csak három év múltával terjeszti elő. A jelentésnek tudományos értéke — már annyi a mennyi — igy is megvan, de gyakorlati fontossága vajmi kevés, vagy épenséggel semmi. Szükségesnek tartottuk ezt előzőleg megjegyezni s a belügyminisztert e körülményre ; már azért is aggalmeztetni, mert előterjesztett jelentése sem terjedelem, sem tartalom tekintetében nem oly érdemes mű, hogy ennek készítés« háromi év«t. v«tt volna szükség e'kénpn i^énvh« Áttérve a tartalomra, örömmel konstatáljuk, hogy a születések és halálozások aránya az 1881-ik évben sokkal jobb volt, mint 1880-ban, amennyiben a születések száma 111,662 fővel múlta felül a halálozásokét, míg 1880-ban csak 68,707 lélekkel múlta felül. Vannak azonban szomorú jelenségek ez évben is. Több vármegyében alig valami csekély a szaporodás, néhány vármegyében épenséggel nagy a fogyatkozás. Fogarasban, Turóczban, Zemplén északi és középső részein, valamint Kassa, Pozsony, Temesvár városokban a román, tót és német ajakúaknál áll elő a rossz arány, de már Gömör és Kishont, Szatmár és Szabolcs megyékben s Nagyvárad és Szatmárnémeti városokban a magyarajkuak közt is nagy a baj. Különösen Szabolcs megye tüntet fel valósággal borzasztó arányt. Itt 1881-ben 3335 lélekkel halt meg több, mint a mennyi született, mintha csak valamely gyilkos, járványos dögvész pusztított volna. A miniszteri jelentés ugyancsak tömeges betegségeket hoz fel indokul, de kétségtelen, hogy itt a közegészségügyi közigazgatás hanyagsága és mulasztásai is részben legalább okot szolgálnak különösen az egészségtelen cselédlakásoknál, a járványos és ragályos gyermekbetegségeknél, hol a vármegyének nagyobb eréllyel kellene a preventív rendszabályokról gondoskodni. Általában a kedvezőtlen vagy kevésbbé kedvező aránynál a gyermekbetegségek a legnagyobb tényezők. Ezek egy részénél ugyan a tudomány is tehetetlen, de a főbajt mégis az ápolás hiányának, az anyagi szegénységnek, a lakások és iskolák túltömöttségének s általán a közigazgatási ellenőrzés lanyhaságának kell felróni . Szómom tüneteket mutat a prostitúczió is, amennyiben a nyilvános ellenőrzés alatt álló prostitutáltnak több mint egyharmada volt bujakóros, amiből következtetést lehet vonni azok egészségi állapotáról, kik nyilvános ellenőrzés alatt nem állanak. — Nem ugyan rohamosan, de rendszeresen fejlődik előre a községi és körorvosi intézmény, s a kórház-ügy is, mit örvendetesnek kell tekintenünk. — Hazai fürdőinket is lassan bár, de évről-évre többen látogatják, noha, ha a kimutatások helyesek volnának, Magyarország 85 fürdőjében nem fordult volna meg annyi látogató, mint amennyi Csehország három fürdőjében szokott. Szerencsére a dolog nem így áll, miután a a kimutatások nem egyneműek, de azért a dolog mégis igen rosszul áll,különösen nemzetgazdaságilag, amennyiben legalább pár millió forintra megy azon összeg, melyet évenkint honnaink külföldi fürdőkre költenek. A hasonló föltételek jó fürdőkre nálunk is megvolnának, csak alkalmas vezetés, megfelelő kezelés és befektetés kellene fürdőtelepeinkbe. — A gyógyszertári ügy, védhimlőoltás, szülészeti kezelés okszerűen s r rendszeresen fejlődik, ellenben — mint a jelentésből nem egy helyt kitűnik — a lakásügy hazánkban igen rossz lábon áll. Nem természetes halálok 5126 esetben idézte elő a halált s ebből erőszakos haláleset: 1201; öngyilkosság pedig: 1146. Szomorú szám. Általában meg kell jegyeznünk a jelentésre, hogy ez pusztán nyers adatok feldolgozatlan halmaza, melyet így a törvényhozás tagjai alig vagy csak nagyon kevéssé használhatnak. A belügyminiszter utasíthatná minisztériumának közegészségügyi osztályát, hogy az adatok egyúttal dolgoztassanak is fel s így terjesztessenek a törvényhozás elé. Az újabb tervről, mely szerint a kormány közegészségügyi felügyelőket állítana fel, a nem fwAl Halottak napján. Hol cziprus árnyán tört sziveknek Sírján virágot hintegetnek, Hol büszke, márvány oszlopoknak Tövében lángok fellobognak; Hol sorsszeszélytől űzött lélek Csendes, nyugalmas sírhelyének Szomszédja lett a sors kegyencze; Hol rang, külömbség eltemetve, Hol annyi szív gyógyirt keresve Könnyezve hajlik sírkeresztre, S holtaknak enyhet, nyugtot kérve: Milliók imája száll az égre — Ha száll az alkony szemfödője Oh, menjetek a temetőbe ! Én is megyek! bár senkim sincsen, Kiért e szív itt könnyet ejtsen, Az én halottam sírja mellett Könnyezve soha sem térdepelnek. És nincs ki csendes nyughelyére Csak egy hervadt virágot lépne. Fáklyát sem gyujtnak, sir keresztjét Vihar, vész régen elseperték. . . Ha felkeresném s feltalálnám Valami vén akácznak árnyán: Óh, ráborulnék szivdobogva Arra a kedves sirhalomra, És záporként szabadna könnyem Siratni, hogy miért szült engem. Lévay Sándor Állami közösség-e vagy egység? A kir. leirat, mellyel a legújabb tartományi gyűlés megnyittatott, a horvát ultrák részéről egyes kifejezéseire nézve bírálat alá vétetett és nevezetesen Mazzura azt a kifogást tette, hogy miután a kir. leirat az állami egységet hangoztatja, a horvát-szlavon-dalmát királyság autonom állása nincs eléggé elismerve. Csaknem egy hónap telt le, mig a bán a kir. leirat ellen emelt megjegyzéseket kiforgatni megkísérli. De ezen kísérletéért részünkről nem érdemel köszönetet. Az 1868. évi kiegyezési törvény (§. 1.és 3.) azt mondja, hogy Magyarország, és Horvát-, Dalmát- és Szlavonországok megoszthatlan állami közösséget képeznek. Ellenben a királyi leirat azzal kívánja megnyugtatni a zágrábi gyűlésen képviselt királyságokat, hogy a magyar korona tartományainak állami egysége által megkövetelt garancziák mellett nemzetiségük, alkotmányuk és önkormányzatuk biztosítva van. A bán szükségesebbnek tartotta a horvát ellenzéket megnyugtatni, mintsem Magyarországot, mert miután a kiegyezési törvény állami közösségről ugyan, de nem állami egységről szól, mi a kir. leirat által használt utóbbi kifejezést csak örömmel fogadhattuk, mint a mely a zavaros fogalmu állami közösséget magyarázza. Azonban a bán f.él október 27-én úgy nyilatkozik, hogy a kir. leiratban előforduló állami egység kifejezés csak synonimumja az ugyan e kir. leirat következő kikezdésében használt állami «szövetség» kifejezésének. Ez a magyarázat ugyan erős hitet követel tőlünk, de ha XVI. Lajos király parancsolja, hogy le carrosse kell mondani, és nem la carrosse, — akkor mi is szegre akasztjuk nyelvészeti ismereteinket és rá hagyjuk, hogy egység — szövetség. De jóakaratunkat meghiúsítják rajtunk kívül álló okok, mert midőn nyelvészeti szkepticzizmusnak alig csillapodott, felötlik a kir. leirat azon állítása, hogy Magyarország és Horvát-Szlavonország közt évszázadokon át megpecsételt szövetség létezik. Az ellen meg történeti érzékünk háborodik fel, mert a partes subjectae, vagy kapcsolt részek viszonya, Magyarországhoz nem volt szövetség, sőt inkább olyan, melyet bizonyos időtől kezdve alattomos bitorlásnak kell neveznünk. Ha szövetség létezett volna, akkor a Strossmayer pártja által tervezett felirati javaslat még igazat mondott volna, állítván, hogy a horvátok velünk 1868-ban a szövetséget megújították. Szóval, bajos elképzelni, hogy azon dráván túli három magyar vármegye,melyeket csak a múlt századi tudatlanság nevezett el Szlavóniának, továbbá, hogy ama más három vármegye, mely a XIII. század végétől kezdve a múlt század végéig a Szlavónia nevet bitorolta és éjjeli időn ezégét Horvátországra átváltoztatta, — vagy végre, hogy a tenger felé eső Horvátország, melyet Kálmán király két ----11------- --- _ l » T « « • r xjwöjwiutwuij |ma£jaj.uj.öz<ci|5Uclft. századok óta szövetségese lett volna. A bán oly magyarázatot ad az egységnek, melyet határozottan vissza kell utasítanunk. Igazolva találja ugyanis «az egység kifejezését annyiban (kérem: «annyiban»mondja a bán) a mennyiben ez egységes ügyekre vonatkozik, melyek a kiegyezés értelmében közösek, és közösen, egységesen elintéztetnek. Állami egység azért létezik, mert az egész (mi az ?) Szent István koronája által koronáztatik.» Már bocsánatot kérünk, de álladalmi létet ily ruganyos alapra fektetni nem lehet. Ennél sokkal világosabb a kir. leirat, mely előtérbe állítja azt a tételt, hogy a magyar korona tartományainak állami egysége bizonyos garancziákat kíván és hogy a mennyiben ezek nem sértetnek, nem mellőztetnek, hanem fentartatnak, a zágrábi gyűlésen képviselt tartományok nemzetisége, alkotmánya és önkormányzata biztosítva van. A kir. leirat illető pontjának értelme ez — a bán, ha Mazzarának kedvezni akart — visszafelé magyarázhatja a kir. leirat szövegét, de ezt aztán csak saját személyes művének tekintheti. Ha az ország egyes részei elválaszthatlanok egymástól, ha az állam megoszthatlan, mint az 1868. évi kiegyezés mondja, vajjon miért, nem nevezzük azt egységes államnak ? vagy ha elvétve így nevezzük, miért sietnek főméltóságaink egy pár lépést bátran visszafelé tenni? Távol sem gyönyörködünk az egységi eszme folytonos hangoztatásában. Midőn Ausztria leggyengébb volt, akkor legsűrűbben emlegette nagyhatalmi állását, Francziaország pedig soha sem szól állami egységéről, mert arra szükség nincs. Gondoskodjanak inkább hatalmasaink, hogy a magyar állam egysége valósággá legyen. Van-e különbség a közös állam, és az állami közösség közt ? Lássuk. Közös fejedelem az, akit több ország vagy tartomány uralkodójának elismer. A fejedelem tehát egy, a birtokos több. Közös korona az, melynek souverainitása több tartományra kiterjeszkedik, — a tárgy egy, a hódoló tartomány több. Közös állam az, melyet különféle népség hazájának nevez. Magyarország tehát közös hazája az abban lakó magyarnak, tótnak, A gyermek-orvos. — Emlékezés Bókáira. Van egy ára a hosszú életnek, a mely a megvénülésnél is keserűbb: a mikor mi megmaradunk s mellőlünk el-eltünnek a kedves, megszokott emberek ; a mikor szeretetünk olvasójáról, melyre felfűztünk minden drága nevet, le iesiklik egy szem; a mikor már nem a remény hajnala felé tekintünk boldogan, hanem bánatosan merengünk el az emlékezet alkonyán; a mikor lelkünkön áthajt a múlandóság szele, az ősznek az a nagy sóhajtása, mely megszedi a fa lombját s elhervasztja a virágot künn az erdőn s benn a mi szivünkben. Az én életem fájáról is alápereg már a levél ; több alatta az avar, mint koronáján az élő lomb. Szívesebben andalgok a sírok közt, mint a zengő ligetben. Az összehajtó, fosztott ágak búgásából azok szavát hallom, a kiket már ide temettem. Tán hívnak, tán riasztanak vissza az életbe — mit tudom én. De velük lenni jólesik nekem. A szomorúságnak is megvan a maga édessége. Egy halommal több. Nehezebb szívvel még nem láttam domborulását. Mert akit oda eresztettek le, annak legnagyobb vesztese az, aki a világon a legszánandóbb, a legtehetetlenebb , a beteg gyermek. Még az édesanyja sem érti a szavát. Emelgeti, duczolgatja, hütimelengeti, de csak nem tud rátérni, mi lelte az ő halovány bimbóját. Álmában riadoz, imetten szunyókál, és fogy, fogy, fogy, mint a gyertyaszál, ha a szél fújja — a halál szele, melyben az élet gyorsan ellobog. S belép egy nyájas öreg ember. Az a jó arczából vigasztalás derül a szorongó édes anya felé. — Ó tanár úr, olyan nyűgös a kicsike! Hogy is vizsgálja majd meg? . .. Az orvos puha bár, de határozott fogással kifejti az ölelő karokból a kis nagybeteget, s mialatt magához emeli, már megtapinta a fagyos vagy forró kezecskének erülését, már meghallgatta ziháló mellkasának lélegzetét, már belenézett a szemnek fátyolos fényébe — s aztán óvatosan bocsátja vissza a pihegő madárkát abba a fészekbe, melyet a szerető keblen, az ölelő karban váj magának. A szeretet és aggódás nagyra nyílt szemekkel néz fel az orvoshoz. Mi lesz az ő itélete?*Ez az a pillanat, amelyben a szülő szívében összetorlódik minden remény, minden remegés. Ez az a pillanat, melyben a bűnös asszonyt is megváltotta a szenvedés. Ha felgyógyul a kicsike, megemberkedik s egész életét arra szánja, hogy ezért az egy pillanatért adjon jutalmat az édes anyának; tartozásának csak egy morzsáját rótta le. De a végzet perselyébe busásan vissza fogja fizetni egy pereznek abban a töredékében, a midőn maga is küzködő gyermekének bölcsője fölé hajlik, elfojtva a szivéből felszakadó könnyeket s mosolygó beszédet intézve a szenvedő babához, a kinek apró testét a hagymáznak negyven fokú tüze emészti. A tanár homloka elborul, lágy szava nyugodtságra int. Odalép a fehér ágyacskához, melynek párnáiban vergődik a sorvadó kis test, picziségében foglalata egy véghetetlen szeretetnek. — Istenem, mért is szenved úgy! Hát kinek vétett ez a csöpp teremtés ? Nem vagyok-e itt én, az erősebb, a tudatosabb, a bűnősebb, hogy megszenvednék érette? Mért is vagyok az anyja, ha még ennyit sem tehetek az ő segítségére ? Ó tanár úr, a Jézus szent nevére, mentse meg az én kis gyermekemet ! S oda omlik az orvos elé s lábait átkulcsolja s a térdeit áztatja forró sírással. Az orvos nem is fárad vele, hogy fölsegítse a fuldokló nőt. Lehajtva ősz fejét, néz le rája, s míg kezével simogatja szegénynek szerte boruló haját, fürkésző tekintete oda villan a fehér párna felé. Agyában egymásután czikáznak el hosszú rendben mindazok az esetek, melyek hasonlók ehhez; nagy elméjében végig vizsgálja a szereket, amelyektől javulást várhat. A részvét, a vele érző fájdalom élesíti s gyorsítja ítéletét. Nincs veszteni való idő. Mert azokhoz a nagy és hű orvosokhoz tartozik ő, akiket első sorban a beteg érdekel, s csak azután a «Casus». Mily összege a türelemnek, megfigyelésnek, mennyi ész s összevető vizsgálat, mekkora szorgalom s lelki erő, szeretet és jóság kellett hozzá, hogy a beteg gyermeket az orvos megértse egy pittyentésiből, rohadt szeme egy pillantásából, erősen kalapáló szivének egy döbbanatából, s hogy bátorítsa a csüggedő szülőket és hogy, ha üdülőben van a kis beteg, eljátszadozzon vele, mint a gyermekek pajtása, akinek zsebében mindig van egy aranyos kis katona, csak bele kell nyúlni érte, s ajkán egy aranyos kis mese, amit hallgatni a legjobb orvosság a világon. Az a fürtös babafej ügyes fogás. A gyermek megpillantja, meghökken, egy perczig nyugodt, mialatt az orvos kedvére megvizsgálhatja. így rögzíti még az élelmes fotográfus is az ő kis vendégét — míg a fölrebbenő gépmadárka után pillant, addig már a gyermek arczát becsukta abba a boszorkányos fiókba. Van-e ünnep az égben és a földön, a mely boldogabb annál, mint a mikor az első mosolyka szalad végig ismét azon a fonnyadt, halovány képecskén? Mi a hajnal aranyos derűje, a nap keltének dicső ragyogása, hozzá fogva az apránkint teljesedő arczocska rózsáihoz, a vidáman kigyuló szem tüzéhez ? S tud-e szebb dalt az angyalok zengő kara annál, a mely fölcsendül a fölépült baba első, csattogó nevetésében ? Nehéz hivatásának virágait ilyenkor szedi az orvos. Hisz én is az voltam egyszer, s épen Bókái mellett másfél esztendőn át az ősz-utczai gyermekkórházban mindennapos szemlélője az ő tudása és jósága nyilatkozatainak. A lépcsőházat, a folyosót ellepte a sok szegény asszony, fővárosi és vidéki egyaránt, aki ide hozta szenvedő magzatát, többnyire áldozatait az ínségnek, a kuruzslásnak és gonoszságnak. A nyirkos pinczelakás megszüli a nyavalyát, a szükség neveli, a tudatlanság dajkálja s a lelketlenség elvágja előtte a gyógyulás útját. Hányszor támadt rá szelíd keserűségével egy-egy anyára, hogy nem érdemli meg az anyaság boldogságát, mikor így el tudja hanyagolni az istenadta gyermeket! A mire bizony akárhány • anya a népből» azzal felelt volna, a mivel az egyszeri kertész, akit gazdája a részegsége miatt szidott meg, hogy: «az volna csak nekem jó !» Mert szegény embernek — úgy tartják ők — a gyermek teher, a beteg gyermek nyűg. «Bár csak magához venné az istenke!» Azt mondottam: akárhány anya a népből — ami azt jelenti, hogy nem valamennyi. Tiszteletükre legyen mondva: erősebb ezekben az állat, amelyet fönséges ösztöne hajt arra, hogy ápolja szülöttét; akikből a sanyarú megélhetésért folytatott harcz nem ölte ki a szeretet örök magvát, szikár ujjaival a hideg szükség nem tépte ki a hűség arany virágát. Ha nyomorban is, ha betegen is, az isten ne vegye el tőlük, ami legdrágábbat adott nekik ebbe az ő szegénységükbe. A zsongás halk suttogásra válik. Mint a Mester előtt a víz hullámai, a tanár előtt szétválik a sokaság. S meg-megezirógatva a szöszke fejeket, ő is azt mondja a Mesterrel: engedjétek hozzám jönni a kisdedeket! S viszik be utána s hihetlen sivalkodás támad a kis eklézsiában, a melybe csititólag cseng bele a csöngetyü, s a heretyutyunak dajkai átirata, s megrezdül az ablak a békéltető tánczban s nyekereg a palló a szórakoztató himbálásban. Angyala van annak a tanárnak , hogy kezébe veszi azt a visító kis jószágot, elcsöndesül. Azt hiszi, játszik vele az az ősz bácsi, akinek, ha jól látja, gyönyörű bábunak a feje kandikál ki a zsebéből. A tanárnak mélyen tekintő, vagy a Viczának buta üveg szemében van-e benne az igézet? . . . S perdül-fordul a kezén egyik után a másik. Némelyiknek hervatag testecskéje szinte holtan nyúlik el a kipárnázott, hosszúkás asztalon. Sivalkodna ez is, de nincs hozzá való ereje. Vékony vinnyogással érteti meg csak azt a nagy szenvedést, mely őrli alig pitymalló életét, mig a csekélyebb fájdalmat, egy-egy keleskét például, kis torka szakadtával, bőgve hirdeti egy dundi vitézke, kinek sebére kitűnő flastrom egy nagy piros alma, a mely, én nem tudom honnan, egyszerre csak oda gördült az apróka tenyérbe s most szenvedélyesen szorongatja tömzsi fehér ujjacskáival. Egy csontos asszony törekedik előre az asztalhoz. A nélkülözés, a nehéz munka s a virrasztás mély barázdákat ásott e komor, sovány arczba, melynek erősen kidülledő járomcsontjai mély, fenyegető árnyékba vonják a sötét szemeket. Hangja rekedt s röviden szól. Ide benn maradhat-e az ő gyermeke ? — egy pókhasú, vékony lábszárú fiúcska. Ő nem ápolhatja, mert otthon öt egészséges kölyök ordít kenyérért, akikért mosni jár. Mosni, mosni, mosni — míg a fehér tajtékot pirosra festi az ujjaiból serkedő vér; mosni, mosni, mosni — míg ólomnehézre válik a láb, s az elégtelen álomtól kisül a szem. A gyerekek apja — s kezével félretolja fejéről a fekete selyem keszkenőt — csak ahhoz ért, hozzávágni az üres pálinkás üveget, hogy három óráig kaparták ki a doktorok a cserepet a halánték tátongó sebéből. Ha itt nem tartják a kisfiát, ő nem tudja hová legyen vele. Leszolgálja napszámban, hiszen dolgos — mert otthon a kis nyomoréknak nincs otthona. De itt, azt mondják, az urak befogadják, ki is gyógyítják. Mit tehet ő róla, hogy a gyermekei közt ezt a magával tehetetlent szereti legjobban — s két nehéz csepp gurul alá száraz arczán. — Van-e ágy üres? kérdi a tanár. A másodorvos nemet int, a fő ápolóné egész a nehéz fülbevalóig húzza fel a kövér vállát s bodros fej kötőjét tagadólag rázza. S ágyacska mikor üresedik ? — mikor a gyermek vagy kigyógyul vagy kihal belőle. A napszámos asszony összeránczolt homlokkal nézi a tanakodást. Egyszerre vad, villámgyors mozdulattal felkapja a gyermeket s egy metsző felkiáltással, amelyből felénk nyilall a fájdalom s a fenyegetés, kirohan az ajtón. —: El ne bocsássák! Hozzák vissza! Az asszonyt visszahozzák, a tanár a másik szobába megy vele, ahonnan nemsokára zokogás halszik át hozzánk — a hála zokogása. A gyermekét magával viszi, de arcra ragyog mégis a boldogságtól, mert a pókhasú, vékony lábszárú fiúcskát lesz aki gyógyítja, lesz aki ápolja otthon is. Ehhez hasonló jelenetet nem egyszer láttam én az Ősz utczában, ahol, sajna! — mindig több volt a beteg, mint az ágy. — Majd lesz a másikban ! biztatá magát Bókái s biztató a híveket. Abban az uj gyermekkórházban az Üllői úton. S a hívek addig jártak ajtóról ajtóra, amig a persely, ha tetejével nem is, de csak szépen meg tellett. Felkötöttem a kolompot a nyakamba én is. Forgó bácsi szózatára a kis emberek elhozták uzsonna-pénzüket, névnapi ezüst forintjaikat, bérmálási arányaikat a «Kis Lapít-hoz, mig a népiskolák fehér pirzuláival s vörös krajczáraival megnövekedve, egy-egy százas bankóvá lettek. Nagy ünne-