Egyetértés, 1884. november (18. évfolyam, 302-330. szám)
1884-11-21 / 321. szám
/ * 1884 TIZENNYOLCZADIK ÉVFOLYAM. 321. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HÍMZŐ-UTCA I. SZ. KÉZIRATOKAT vissza nem küldünk, CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt , Egy negyedévre 5 frt &*/* évre „ 10 frt Egy bora 1 írt 80 kr. Balfüldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. 1 janczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyolországokba , Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta* •»•rzedeshez tartoznak, negyedévre S frt 20 kr. Egy Hsam 8 krajcsár. mány — úgy látszik — maga jószántából alig érleli meg. JL községi jegyzők. Bámulatra méltó az elméleti és gyakorlati tudományok ama nagy száma és roppant tömege, melyből a községi jegyzőnek szigorlatot kell kiállani. Az ország alkotmánya; a közigazgatási, bírói és pénzügyi hatóságok beosztása és hatásköre; a katonahatósági közegek beosztása és elhelyezése; a községek rendezéséről szóló törvények és a megyei statútumok; az adók kivetését, biztosítását és beszedését tárgyazó törvények; az egyenérték, illeték- és bélyegtörvény ; a dohánytermelésre, szeszégetésre, bor- és húsfogyasztásra s a sörfőzésre vonatkozó törvények; a véderő-törvény s a sok fóliánsból álló véderő-utasításnak a fölmentésre, sorozásra és házasságra vonatkozó részei ; a katonabeszállásolási törvények és szabályok; az elemi oktatásról szóló törvények és miniszteri rendeletek; a közmunkaügyre s ennek minden részére vonatkozó törvények és statútumok; a belvízi, útépítési és távirdafelügyeleti, a vasúti és kisajátítási törvények és rendeletek; mezőrendőrség, fillékszéra, faiskola, vadászati és ipartörvény; állategészségügyi és közegészségi törvények és utasítások, a mérték és súlyrendszer; az igazságszolgáltatás községi adminisztrácziója; az építészeti, tűz-, víz-, ut- és közrendőrség; a betegápolási, lelencz- és szegényügy, az árva- és gyámhatóság s a mindezekre vonatkozó ezerféle törvények, miniszteri rendeletek s megyei statútumok. Ezek az elméleti ismeretek tárgyai. Gyakorlatilag szükséges a községi bíráskodás, ügyvitel, háztartás, pénzkezelés, számvitel módjának tüzetes ismerete, az adók elengedése és a birtokok nyilvántartása iránti eljárás; a községbírósági, elöljárói és képviselőtestületi jegyzőkönyvek vezetése; ítéletek, egyezségek, hivatalos jelentések, felterjesztések, bizonyítványok és egyéb szokott ügyiratok fogalmazása; a községi leltár, költségvetés, számadás stb. szerkesztése. Ezeket említi fel a miniszteri rendelet. Pedig ezeken kívül még nagy fontosságú teendői vannak a községi jegyzőnek. Ismernie kell a telekkönyvi eljárást s az öröklési és birtokjogot; jártasnak kell lennie a telekkönyvi és kataszteri helyszínelési eljárásokban s az ezekre vonatkozó rendeletekben, hiszen mindezek nélkül egy napig se biztos, hogy a község egyetemének, vagy egyes lakosainak jól végzi-e dolgát, nem okoz-e nagy kárt ? Vajjon hat gimnáziumi osztályt végzett egyén képes-e mindezekre? De hiszen ez kérdésnek is furcsa. Hiszen a hat gimnáziumi osztályban — úgyszólván — egyetlenegy tárgyat se adnak elő abból a száz meg ezer törvényből és rendeletből s ezek által szabályozott tárgyakból — melyek a jegyzői szigorlaton mind előfordulnak. Az a gimnáziumi tanulás voltaképen csak az elme fegyelmezésére s a tudományok iránti fogékonyság némi fölgerjesztésére való. De még erre is kevés. S azért igaza volt a községi és közjegyzők szeptemberi egyesületi közgyűlésének, midőn 8 gimnáziumi osztály elvégzését javasolta. De még ez sem elég. A gyakorlati előképzésre kell fektetni a fősulyt s azért az a három évi gyakornokság, melyet a törvény megkíván, minimumnak tekintendő. A három évi gyakorlat voltaképen csak úgy eléséges, ha azt nem megyei közigazgatási vagy szolgabírói hivatalnál, hanem kizárólag a községben, mint segédjegyző tölti el. De ha már törvény és kormány oly kegyetlen rendszabályokat állít föl a községi jegyzők minősítésére nézve: vajjon gondoskodik-e egyúttal arról is, hogy a jegyzők tisztességgel megélhessenek s idejüket hivataluknak szentelhessék? S más részről a selejtesebb felsőbb helyről bepártolt jegyzők állásukkal vissza ne élhessenek? Erről gondoskodni a belügyminiszternek nem jutott eszébe. A jegyző minimális fizetése most 400 forint. Nevetséges csekélység. Ennél többre megy a komornyikok fizetése s ennyire megy mindent összevéve a megyei hajdúk, törvényszéki hivatalszolgák, börtönőrök stb. fizetése. Ezektől pedig jóformán elég tudomány, ha silbakot tudnak állani, s ezektől se törvény, se miniszter nem követel annyi tudományt, a mennyire a főispánok és miniszteri tanácsosok nem képesek, de a mennyire a községi jegyzőnek képesnek kell lenni. És aztán még a meglevő fizetés egy része is naturáléból áll, melynek maga a jegyző kénytelen utána nézni. S addig üres a hivatal, míg annak nézi utána, míg szánt, vet, arat, takarít. A jegyzők egyetemes közgyűlése 800 forintban javasolja a fizetések minimumát megállapítani. Ez helyes felfogás. Ennyire szükség is van a lakáson felül. Ha a községi jegyzők egyetemének vállára nehezedik az állami közigazgatás legtöbb s minden irányú teendője, akkor gondoskodni kell anyagi létezhetésének feltételeiről is. De egyidejűleg gondoskodni kell arról is, hogy a községek lakosaitól a jegyzők mikor s mily munkáért s mennyi dijat szedhetnek. Mind a fuvarnak, mind a munkadijnak tarifáját el kell és pedig a vármegyén készíteni, nehogy állásuk kötelességeiről esetleg megfeledkező egyének a közönséget zsarolhassák. Épen a jegyzői kar tekintélyének érdekében szükséges ez. És még egyet. Ma a jegyző fölött csaknem korlátlanul rendelkezik alispán, szolgabíró, adófelügyelő. Ezek mindegyike adja ki az utasításokat, szabja meg a teendőket, jelöli ki az időhatárokat, tekintet nélkül a jegyző fizikai képességére s hivatalos elfoglaltatására. S ha a jegyző képe nem tetszik neki bármi okból: alispán, szolgabiró, adófelügyelő egyaránt bírságolja őt. A felelős tisztviselőnek természetesen kell bírni rendelkezési sőt fegyelmezési hatalommal is. De a jegyzők függetlenségét s állásuk méltóságát is a szükség mérvéig biztosítani kell. Hogy miként, erre nézve a javaslatok kezdeményezését a jegyzők egyesületétől, megérlelését pedig az időtől kell várni. Mert a kor Budapest, nov. 20. «4» ország a f/ülési függetlenségi és 43-as párt énteken, november 11-én d. u. 6 órakor érteezletet tart. A pénzügyi bizottság s a kisdedóvodák. Pár nap előtt volt alkalmunk lapunk élén kifejteni, hogy a kormánynak mily nagy kötelességet kellene teljesíteni, s mily nagy érdemet lehetne még a jövendők előtt is szerezni, ha ő az állam mezei és erdőgazdaságaiban, fém- és sóbányáin, vas- és kőszéntelepein, patronátusi egyházaiban s általán összes nagyobb vállalatain kisdeaóvodákat állítana fel s ezeket teljesen alkalmas magyar övök kezelésére bízná, s általában jól fölszerelné. A pénzügyi bizottság mai ülésében Madarász József képviselő indítványt jelentett be, melynek a kisdedóvodákra vonatkozó része lényegesen összhangzik az általunk kifejtett nézetekkel. Wahrmann Mór képviselő kifejti, hogy e nézet nem pártnézet, s nem is czélszerű azt akként állítani elő, mert az a pénzügyi bizottság minden tagjának nézete és törekvése. Érdemileg ily értelemben nyilatkozott Trefort és gr. Szapáry miniszter is, mire Madarász József kijelenté, hogy nem tartja fenn különvéleményét. Mi Wahrmann képviselőnek s a nevezett minisztereknek kijelentését örömmel vesszük tudomásul azért is, mert feltesszük azt, hogy most már ez úgy nem marad a puszta óhajtás keretében, hanem a kormány által mihamar erélyesen kezdeményezve és sikerre juttatva lesz. A közösügyi minisztereknek gróf Bylandt hadügyminiszter lakásán tartott tanácskozása után, ma délután 1-től 4 óráig ő felsége elnöklete alatt közös miniszteri tanácskozás volt, amelyben részt vettek Kálnoky gróf, Bylandt gr., Kállay, Taaffe gr., Dunajewski,Welsersheimb gr., Tisza Kálmán,Szapáry gr., Fejérváry báró miniszterek. A tanácskozás tárgyát a többi közt több katonaügyi előterjesztés, így nevezetesen a hadi szolgálmányokra vonatkozó törvényjavaslat is képezte. A konferencziában részt vett a vezérkar főnöke, Beck báró is. Hét kir. törvényszéki elnök állása kerül betöltés alá legközelebb a vidéken. Az üresedések közül egy állomás — haláleset, kettő — betegeskedés, kettő egyéb okok, kettő pedig az illetők előhaladt kora folytán nyílt és nyílik meg. Hír szerint Berczelly Jenő igazságügyminiszteri tanácsos és a minisztérium által vizsgálati körútra kiküldött biztos utazásával hozható néhány vidéki törvényszéki elnök nyugalmaztatása kapcsolatban a megürült állomások betöltése tárgyában az igazságügyminiszter már a legközelebbi napokban javaslatokat fog terjeszteni a minisztertanács elé. BUDAPEST, PÉNTEK, NOVEMBER 21 KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. 0» HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ * KIADÓHIVATAL, Hirdetéseket felvesz „ külföldön: Billben: Főügynökségünk: Stern Mariit bildetési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppetik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Seilerstiilte Nr. 2, Haaseiistem és Vogler, I. WatlGschgasse 10. Daube ti. L. és Társa, 1. Woilzeile Nr. 11 Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schaiek Henrik, 1. Woilzeile Nr. 14, Herndl Alajos, 1. Woilzeile Nr. 20. Frankfurtban a:M.: Daube 6. L. és Társa. fámban: R. Mosse, 40, r. Notre-Damo-d.-VUt Agence Havas (piac# da la Bourse!, Az orosz kulturharcz. Egy uj «kulturkampf» felhőárnya vonul fel a láthatáron, csakhogy nem porosz és protestáns, de orosz és orthodox kiadásban. Néhány nappal ezelőtt a szentpétervári kormány elismert félhivatalos közlönye heves támadást intézett a római kúria ellen, hogy nem tartja meg a görög-katholikusok viszonyainak rendezésére kötött konkordátumnak feltételeit, a római kúria pedig sietett visszafordítani a vádat, hogy épen az orosz kormány játsza ki a konkordátumnak megállapodásait. A hamis vádaskodás és ürügykeresés minden kétségen kívül az orosz kormány rovását terheli meg. A római kúriáról bajosan lehet föltenni, hogy általában az orosz állam ellen és kivált a görög-katholikusok miatt offenzív szándékokkal bírna, az meg teljességgel hihetetlen, hogy maga kérdésessé akarná tenni azt a konkordátumot, melyet hosszú küzdelem után becses vívmánynak tekinthetett. A pápaság viszonyai nem olyanok, hogy ok nélkül új és hatalmas ellenségeket akarna támasztani. Minden valószínűség szerint úgy kell állania a dolognak, mint a kúria lapjai feltüntetik. Oroszország abban az időben, mikor még a két szomszéd hatalommal nem valami barátságos viszonyokat tartott fenn, nagy szükségét érezte annak, hogy a kúriát békésebb indulatra hangolja maga iránt és némi engedményekkel lefegyverezze a katholikus világnak ellenséges érzületét. De hogy Skiernewiczén megtörtént a három császár találkozása és Oroszország ismét az intim szövetkezés pompás kilátásainak néz elébe, Szt-Pétervárott nagyon sajnálják a kúriának tett konczessziókat, szeretnének megszabadulni minden akadályból, mely a folytonos russzifikácziónak vallásos és nemzeti propagandáját feltartóztatja. A dolgok ez a fejlődése nagyon természetes is. Oroszország fellépése a lengyel katholiczizmus és elsősorban a görög-katholikus egyház ellen csak folyománya Oroszország százados és tradiczionális politikájának, összefügg Oroszország egész államrendszerével és csak erősödést nyerhet az új orosz nemzeti irányzatokból, úgy hogy bármilyen konkordátum teremthet rövidebb, hosszabb időre fegyverszünetet, adhat némi pihenőt a felekezeti üldözés vad munkájában, de egyáltalán nem állíthatja meg az orosz orthodoxia hódító és elnyomó rendszerét. Az összeütközés az orthodox keleti egyház és a katholiczizmus között forrásában nem vallási természetű. A keleti egyház Oroszországban elsősorban politikai intézmény, a legerősebb ostromszerkezet az általános russzifikáczió munkájában, mely a czáriak vallási és nemzeti főnöksége alatt «egy vallás, egy nyelv, egy törvény» keretébe igyekszik összefoglalni a nagy orosz birodalom minden lakosát. Ezért folyik már II. Katalin cárnőnek idejétől a legkegyetlenebb irtó harcz hol pénzzel, hol erőszakkal közvetlenül a görög-katholikus egyház ellen, mely egyházi elvekre megegyezik a keleti egyházzal, de elismeri a pápának fensőbbségét, kisebb mértékben és közvetve a többi egyházak ellen is. Az orosz történelem nagy hóhéralakjai mind kitűntek a vérengző brutalitás vallási propagandájában. Jelenleg pedig a pánszlávizmus főapostolai: Pobjedonoszev, Katkov és Aksakov ez irányban remélik elérni megváltó elméleteiknek megkoronázását. A műveltség, a felvilágosodás és humanizmus európai világa persze a legkevesebb méltánylással kíséri az orosz kulturkampf erőfeszítéseit. A barbár és kegyetlen üldözés jelenetei, melyek az orosz kulturhősök munkáját ékesítik, már sokszor idézték fel az egész czivilizált emberiség legerősebb utálatát az orosz kormányzat ellen. De czélját tekintve, kulturharcznak is nagyon elijesztő kép az orosz orthodoxia térfoglalása. A modern kulturharczok általában nem kelthetnek valami igazi rokonszenvet, mert politikai czélok kedvéért erőszakot gyakorolnak a vallásos lelkiismeretre. Mégis a protestáns porosz állam részéről érteni lehetett, ha harczát a katholikus egyház túlbefolyása ellen a német műveltség és a szellemi szabadság fénylő vértével igyekezett felékesíteni. De az orosz orthodoxia térítő buzgalmában bármi szellemi és kulturális érdeket csak épen az volna képes találni, ki a Katkovok és Akszakovok tanítása szerint az egész nyugati czivilizáczióban nem lát csak óriási rothadást, ellenben a kultúra valódi eszményét az orosz másikok ősi barbárságából hiszi előteremthetni. A képviselőház pénzügyi bizottságának ülése. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma délelőtt folytatta tárgyalásait Zsigmondy Vimos elnöklete alatt. A kormány részéről jelen voltak : Tisza Kálmán miniszterelnök, Kemény Gábor b., Trefort Ágoston, Bedekovics Kálmán, Pauler Tivadar, Szapáry Gyula gr., Széchenyi Pál gr. és Orczy Béla b. miniszterek. Napirenden van a függőben maradt tételek tárgyalása és az általános pénzügyi vita. Az elnök jelenti, hogy a függőben maradt tételek tárgyalása nem a mai, hanem a holnapi ülésen fog napirendre tétetni. Az általános pénzügyi vita megkezdése előtt Hegedűs Sándor előadó és jegyző röviden vázolja a pénzügyi bizottságnak megírandó jelentését, míg jelezni fogja a költségvetés főbb változtatását, az ordináriumban való egyensúly helyreállítását, a Dunaszabályozás nagy művének megkezdését, érinteni fogja a bizottság magatartását a kiadások redukczióját illetőleg. További kiemelendőnek tartja, hogy több javítás czéloztatik a tisztviselők fizetését illetőleg, majd a bevételre vonatkozólag felveszik a jelentésbe, hogy azok teljesen meg fognak felelni az előirányzatnak. Alliodálni kell a közelgő kiegyezésre is, és végül, hogy a valutak államosításánál a nyugpontra értünk. Az előadó szerint a valutakérdést is jó lenne megérinteni. Harkányi Frigyes és Tisza miniszterelnök a valutarendezés felemelését ma nem tartják időszerűnek, s czélserűnek. A min.-elnök felhozza még, hogy a kiegyezésről sem tartaná helyesnek nyilatkozni, mert a két kormány közt ez csak megnehezíti a tárgyalást, mivel Ausztriában is hasonló utasítást adhatnak a kormánynak. Kéri ezt mellőzni Horánszky Nándor, anélkül, hogy a pénzügyi helyzet felett vitába ereszkednék, helyzetéből és álláspontjából kifolyólag csak egy rövid nyilatkozatot kíván tenni, mely abból áll, hogy úgy ama propozícziók felett, melyeket az előadó az általános jelentésbe felvenni kíván, valamint a költségvetés és pénzügyi helyzet felett is fentartja magának, hogy a házban nyilatkozhassék. Madarász József is, tekintve azt, hogy a ház többsége által lévén az előadó megválasztva, minthogy az ellenzék a bizottságban még a ház pártjai számaránya szerint sincs képviselve: — nem kíván az előadó nézeteire reflektálni. Hogy a vasutak államosításánál elértük e a nyugpontot, e felett sem akar vitatkozni. A magyar önálló hadsereg — önálló pénzügy, vám — nagy kérdései fölött sem lehet vitatkozni. De csak bejelenti, hogy több kérdésről különvéleményt fog benyújtai. Így a kisdedóvodákat illetőleg, továbbá az elemi népiskolák szaporításáról, a telepítési törvény behozataláról stb. A vagyonosság és intelligenczia szólónak is programja. E hazában való minden népfajnak megadja saját nyelve fejlődésére mindent megtehetni, de főczélja a magyar szellem megerősítése. Határozati javaslata így hangzik: Határozati javaslat. 1. A ház utasítja a kormányt hogy a jövő év végéig, a kisdedóvodáknak országszerte leendő létesítése tárgyában, törvényjavaslatot terjesszen a ház elé. 2. A ház utasítja a kormányt, terjesszen elő javaslatot a jövő évben az iránt, hogy mindazon községekben, melyekben a gyermekek oktatában nem részesülhetnek, az állam által elemi népiskolák állíttassanak. 3. A ház utasítja a kormányt oly telepítési törvényjavaslat előterjesztésére, hogy a lehető kedvezmények és legjutányosabb árak mellett alkalom nyujtassék: egyrészt a tulapes nagyobb városoknak polgáraik kitelepítésével, másrést Bukovina és Moldva-Oláhországokban lakó magyarok visszatérhetésével, újabb virágzó községek, telepek alakítására. Trefort Ágoston miniszter egyetlenegy esetet sem tud, hogy ő a kisdedóvodákat s népiskolákat illetőleg nem tett meg mindent. De e felett határozati javaslatot provokálni nem tartja helyesnek. Lambert, Tencin és Du Deffand asszonyok szalonjai. A társasélet modern formája egy nemzet kebelében sem vert oly erős gyökeret és fejlődött ki oly korán, mint a francziánál. Természetes központját nő, szellemes nő képezvén mindig, ez képviseli benne a napot, mely körül sok kisebb-nagyobb bolygó — hol attól fényt kölcsönözve, hol pedig amazét emelve — a maga pályájában mozgott. E központ, a vendégszerető házinő természete és hajlamai határozták meg szalonja jellegét is; találni tehát közöttük szentélyeit az erénynek, leginkább azonban otthonait a szellemi élvezeteknek, melyek közé a szerelem édességei is vegyültek. Közös vonásuk abban nyilvánult, hogy nagynevű férfiak, úgymint Fontenelle, Voltaire, Rousseau eszméi képezték a szellemi kapcsot, mely a társaságot összetartá. Ezeknek szolgálatában működött és fáradozott első sorban a háziasszony s lebilincselvén rendesen szerette méltóságával szalonja látogatóit, szélesebb körben tudott azoknak érvényt szerezni. Így történt azután, hogy nők, kiragadtatva természetszabta körükből, uralkodtak szalonjaik segítségével, hatalmas tényezőivé lettek a társadalomnak és irodalomnak egyaránt, hangadók nem csupán a divat és ízlés dolgaiban, hanem a legfőbb kitüntetéseknek, az akadémia székeinek osztogatásában is. Az első férfi, kinek eszméit hölgyek karolták fel, Fontenelle volt. A tizennyolczadik század első évtizedében Lambert marquisne fényes termeiben lelte fel azt a kört, melyben fesztelenül hirdethette eszméit. Széleskörű képzettségével Voltaire számára egyengette a talajt s egy évszázadra kiterjedő élete elég hosszú volt arra nézve, hogy az elhintett magnak közeledő gyümölcsözését is észlelhesse. E szalonban még nem találhatni fel a későbbiek radikális tendenciáit, mert Lambert marquisne sem arisztokratikus hagyományaival, sem a vallással szakítani nem óhajtott — tartván mind a kettőt a finomság, az illem kellékeinek; mégis övé az érdem, hogy a modern lovagiasság, a galanterie szelleme újból föléledt. Bizalmas barátja, Hénault, emlékirataiban hű képét adja nekünk e kiváló hölgynek. Művei — úgymond — ritka írói tehetséget a legszebb fényben tüntetik föl. Sajnálni azonban csak azt az egy körülményt lehet, hogy a nagy közönség bennük nem gyönyörködhetett. Szellemének finomsága s alapos világismerete azokban ép úgy nyilvánult, mint elragadó társalgásában. Szalonja rendes találkozója volt kora legelső férfiainak; itt olvasgatták és birálgatták a megjelenésre kész müveket, itt állították fel az akadémia jelöltjeit. Hetenkint egyszer asztala köré gyűjtötte hiveit; a délutánt akadémiai diskussziókkal töltötték. Az estebédre a megszokott társaságnak leggarantabb tagjai gyűltek össze; a tudósok elvonulván, a diskussziók más térre csaptak át s mig a bájos háziasszony hévvel hirdette a plátói, a nemes galantériát, addig nem egy, kevésbbé eszményi, de annál boldogítóbb viszony fogamzott meg. Én — úgymond Hénault — mindkét körhöz tartoztam, vitatkoztam nappal, udvaroltam este. Mily dolgok és kérdések kerülhettek szőnyegre a komoly és a galant vitatkozások alkalmával, arról a szellemes marquisne «Reflexions sur les femmes» czimü munkája, mely szép színben tünteti fel szerzője emberismeretét, leginkább adhat felvilágosítást. Mig egy helyen pl. dicséneket zeng a szemérmetességre, nevezvén azt a szemek örömének, a szivek vonzóerejének és az erények kezesének, addig egy lappal tovább már a következőket mondja: «Ha már az (a szemérmetesség) biztonságot nyújt a női erénynek, nem tagadható viszont az sem, hogy kiválólag fokozza a feléje irányzott kívánságokat is. Egy neme az a legválogatottabb kaczérságnak, a bájak fokozásának, azoknak épen elrejtése által. Szemérmetesség nélkül a szerelem is dics és ízléstelen szórakozás.A Maintenon és De Sevigné asszonyok leveleiben hasonló sorokat hiába keresnénk, pedig azok kortársai voltak Lambert marquisnőnek és szintén rendes látogatói a preciensek táborának, a hôtel de Rambouillet-nek. Mindkettőt azonban rendkívül józan, majdnem nyárspolgárias gondolkozásmódja távol tartott a gondolatok ilynemű elpuhultságától, mely nem ritkán a szív elpuhultságára is enged következtetni. Lambert marquisnő csak egy férfi iránt viseltetett gyöngéd barátsággal. E férfi, ki hatvan éves korában szerelmi verseket irt hozzá, St.-Aulaire marquis volt; ezt választatta be Boileau és nehány más akadémikus minden ellenkezése daczára az akadémiába. Mindamellett Lambert marquisnő mint anya és mint nő kifogástalan volt. Az volt, ha mindjárt a szerelem sikamlós lejtőjére lépett is. Ritka erkölcsi erejéről tesz tanúságot, hogy e bizonytalan talajon is szilárdul meg birt állni, daczára annak, hogy fennen hirdette országnak-világnak: a szerelem az élvezetek és örömök sorában az első, a leghizelgőbb, a legédesebb önámítás. Sőt egyik estélyén azt a kérdést is vetette fel, nem kellene-e a szív nemesítésére és művelésére szintén iskolákat emelni, ha már a szellem kiműveléséről oly bőven van gondoskodva? Különböző alkalmakkor St. Évremond-t is magasztalta azon állításáért: az ember ifjúságában azért él, hogy szeressen, előrehaladott korában viszont szeret, hogy élhessen. Általában véve Szalonjának jellemzésére megjegyezhetjük, hogy az inkább a régi bonne société hagyományainak, mint az újkori társadalom szabad szellemének menhelye volt. Fontenelle azonban leginkább Tencin asszony termeiben érvényesítette korlátlan befolyását. Míg Lambert marquisne arisztokratikus nézetei nem kedveztek mindenben e merész normand bölcsész szkepticzizmusának, addig Tencin asszony társasága kapva kapott az alkalmon, hogy a mester nézeteit, filozófiáját túlhajtsa. Nem keveset járult ehez maga a kor, mely a társadalmat a vallástalanság felé terelte és azon lejtőre állította, melyről visszatérés nincs, mely előbb-utóbb, múlhatatlanul a romlás örvényébe vezet. Tencin asszony sok tekintetben különbözik Lambert marquisnőtől. Szellemes volt ugyan ép oly nagy mértékben, mint előzője, irodalmi termékeit is ép oly gondosan őrizte, de míg a marquisnő tartózkodása arisztokratikus előítéletekre vezethető vissza, addig Tencin asszonyban csak merő számítást észlelünk. A kritika, mely minden időben meglehetős keményen suhogtatta ostorát, bizonyára őt sem kímélte volna, s mint oly nő, ki jól tudta, hogy szivét és szellemét teljesen kitárnia nem szabad, ha körében feltétlenül uralkodni vágy, nem koczkáztathatta befolyását az akkori hót nemzedék körében. Szalonja egyike volt a legkeresettebbeknek s Voltaire és Rousseau kivételével alig akadt ió, ki örömmel ne kereste volna fel vendégszerető házát. Mairan, Marivaux, Pirou, Montesquieu, Duclos, Marmontel és többen mások tartoztak rendes vendégei közé, kiket hol pártfogásával, hol apró szolgálataival örökre lekötelezett. Csak az egy Montesquieu! említjük, kinek L’Esprit des Lois czimű remekműve az ő pártfogásának köszönheti elterjedését, ő volt az, ki megvásárolván az egész kiadást, barátjai és ismerősei között terjesztett azon eszméket, melyekhez a franczia nemzet, sajnos! Csak roppant véráldozatok után tért vissza . Ezeknek érvényt, igaz, nem bírt szerezni, de hogy örökre eltemetve nem maradtak, hogy Montesquieu még életében élvezhette a dicsőség édességét, azt csak egyedül neki köszönhette Tencin asszony az írói világra igen jó hatással volt. Ez a hatás azonban nem inspirácziókban nyilvánult, nem is mondható ő egy mű sugalmazójának sem; tapasztaltságával azonban, környezete iránti önfeláldozó barátságával, jó tanácsaival valóságos jóltevőnője volt rendes körének. Mindez természetes volt egy oly nő részéről, kinek átható tekintete, szabadelvűsége államférfinak is becsületére vált volna. Helyes látásának 1743-ban adta fényes tanúbizonyságát, midőn nyíltan kijelentette, hogy ha csak a gondviselés láthatólag közbe nem veti magát, physikailag lehetetlen, hogy az állam ne bukjék. Hogy e bukás sok embert, barátot és ellenséget egyaránt idő előtt el fog temetni, hogy e bukásból a nemzet újból fel fog támadni és pezsgő életerejének fényes tanujeleit fogja még adni, mely megrázkódtatja majd a világot, azt társalgás közben több ízben hangoztatta. Ily rendkívüli nő nem szorítkozhatott az érzelmek és szenvedélyek elméleti fejtegetésére. Férfias lélekerővel bírván, a szerelemnek és becsvágynak szentelé életét. Szalonja a már meghonosodott galantériának legkedveltebb otthona jön. Változás csak annyiban állott be idővel nála, hogy fiának D’Alembert-nek erős kifakadásai és egyik imádójának féltékenység miatt történt öngyilkossága következtében, élete végső szakában a becsvágyat fogadta egyedüli életczélul. E határozatot a hosszabb ideig tartó vizsgálati fogsága érlelte meg benne. E fordulásnak köszönhető a «le Comte de Comminges» czimű regénye is, mely a 18. századbeli franczia elbeszélő irodalomnak egyik legjelesebb terméke. Legjobban találjuk különben szalonját «Mari vaux Vie de Marianne» czimű művében Mine Doiin neve alatt festve. Áttérve Voltaire híveire, Du Deffand marquisnővel találkozunk, a párisi női társaság egyik legelőkelőbb, legvonzóbb és legtragikusabb alakjával. E nő rendkívüli szellemessége, szkeptikus gondolkozásmódja már zsenge leánykorában keltett feltűnést. Midőn huszonegy éves korában férjhez ment, teljesen boldognak képzelte magát, boldognak, hogy számba nem vehető férje oldalán élvezhette szabadságát. Alig vezettetett be az őt megillető társaságba, máris lebilincselte az egész férfivilágot. Maga a kormányzó Orleáns herczeg, ki a legszebb és legkiválóbb nők által vétetett körül, sem bírt hosszú ideig ellentállani e csodás természetű nő bájainak és varázsának. Walpole Horác feljegyzéseiből tudjuk, hogy egy ideig feltétlenül uralkodott felette, mi által az akkori társadalomban mindörökre biztosította befolyását. Növelte ezt az a körülmény is, hogy mindig nagy önmegtagadással azon hölgyekkel szövetkezett, kik időnkint a kormányzó herczeg jó hajlamait bírták. Ezek között kitűnt Mme de Prie, ki már csak azért is érdemel említést, mert ő volt az első, ki csalódott szerelemből. Saját élete ellen tört és szalonképessé tette az öngyilkosságot. Du Deffand asszony szalonja mind fényre, mind a társaság előkelő voltára nézve jóval felülmúlta a már említetteket. Itt, körülvéve a legfényesebb nevek hordozóitól, legnagyobb odaadással látjuk őt Voltaire eszméit hirdetni és terjeszteni; azon eszméket, melyek számára Fontenelle már előkészítette volt a talajt. Ily módon megnyervén az akkori irodalmi nagyságokat, lebilincselvén a kritikát, mely ellentállni vele szemben képes nem volt, maga is, mint méltó vetélytársa Sevigné asszonynak, az irodalom küzdterére lépett. Hénault és később 1766 után Walpole-lal folytatott levelezései őt e téren elsőrangú írónőnek tüntetik fel. E levelek kettős okból rendkívül tanulságosak az irodalom minden barátjára nézve, először, mert jobban bármily történeti kézikönyvnél ismertetik meg azt a társadalmat, melyre nézve a nagy forradalom már szükséggé lön, s mely végre sok kinövései mellett is csak jótékony tisztitó hatással volt a nemzetre nézve, melynek kebelében kitört; — másodszor mivel azokból kitűnik, hogy a nő nem csupán boldogtalanságának alapját veti meg, hanem a nevetségesség átkát is vonja magára, ha szenvedélyeinek és érzelmeinek kellő időben urává lenni nem tud. Időközben szükeknek bizonyulván szalonjai,1747-ben a sz. József-zárdába vonult vissza, azon épületbe, melyben jelenleg a hadügyminisztérium van elhelyezve. E lépésével Du Deffand marquisnő csak az akkori divatot követte, mely előkelő özvegyeket arra jogosított fel, hogy bizonyos zárdáknak világiak számára fentartott részeiben mintegy menhelyet keressenek, hol, kisebb költségek mellett nemcsak a visszavonulás nyugalmát, hanem a társas élet örömeit is élvezhették. Idegen követek, fejedelmek Párisban való tartózkodásuk ideje alatt, a legelőkelőbb nők alkották a sz. József zárdabeli szalon közönségét. La Valliére, Choiseul és Bouffiers herczegnőkből, számtalan grófnőből, írók- és államférfiakból állott még miután a háziasszony vaksága bekövetkezett is, az a társaság, mely méltán a 18. század leghatalmasabb és legelőkelőbb társadalmi és