Egyetértés, 1884. november (18. évfolyam, 302-330. szám)

1884-11-21 / 321. szám

/ * 1884 TIZENNYOLC­ZADIK ÉVFOLYAM. 321. SZÁM. SZERKESZTŐSÉ­G: BUDAPEST, IV. HÍMZŐ-UTC­A I. SZ. KÉZIRATOKAT vissza nem küldünk, CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt , Egy negyedévre 5 frt &*/*­ évre „ 10 frt Egy bora 1 írt 80 kr. Balfüldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. 1 janczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba , Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta* •»•rzedesh­ez tartoznak, negyedévre S frt 20 kr. Egy Hsam 8 krajcsár. mány — úgy látszik — maga jószántából alig érleli meg. JL községi jegyzők. Bámulatra méltó az elméleti és gyakorlati tudományok ama nagy száma és roppant tö­mege, melyből a községi jegyzőnek szigorlatot kell kiállani. Az ország alkotmánya; a közigazgatási, bírói és pénzügyi hatóságok beosztása és ha­tásköre; a katonahatósági közegek beosztása és elhelyezése; a községek rendezéséről szóló törvények és a megyei statútumok; az adók kivetését, biztosítását és beszedését tárgyazó törvények; az egyenérték, illeték- és bélyeg­törvény ; a dohánytermelésre, szeszégetésre, bor- és húsfogyasztásra s a sörfőzésre vonat­kozó törvények; a véderő-törvény s a sok fóliánsból álló véderő-utasításnak a fölmen­tésre, sorozásra és házasságra vonatkozó ré­szei ; a katonabeszállásolási törvények és szabályok; az elemi oktatásról szóló törvé­nyek és miniszteri rendeletek; a közmunka­ügyre s ennek minden részére vonatkozó tör­vények és statútumok; a belvízi, útépítési és távirdafelügyeleti, a vasúti és kisajátítási törvények és rendeletek; mezőrendőrség, fillékszéra, faiskola, vadászati és ipartörvény; állategészségügyi és közegészségi törvények és utasítások, a mérték és súlyrendszer; az igazságszolgáltatás községi adminisztrácziója; az építészeti, tűz-, víz-, ut- és közrendőrség; a betegápolási, lelencz- és szegényügy, az árva- és gyámhatóság s a mindezekre vonat­kozó ezerféle törvények, miniszteri rendele­tek s megyei statútumok. Ezek az elméleti ismeretek tárgyai. Gyakorlatilag szükséges a községi bírásko­dás, ügyvitel, háztartás, pénzkezelés, számvi­tel módjának tüzetes ismerete, az adók el­engedése és a birtokok nyilvántartása iránti el­járás; a községbírósági, elöljárói és képviselő­testületi jegyzőkönyvek vezetése; ítéletek, egyezségek, hivatalos jelentések, felterjeszté­sek, bizonyítványok és egyéb szokott ügyira­tok fogalmazása; a községi leltár, költségve­tés, számadás stb. szerkesztése. Ezeket említi fel a miniszteri rendelet. Pedig ezeken kívül még nagy fontosságú teendői vannak a községi jegyzőnek. Ismernie kell a telekkönyvi eljárást s az öröklési és birtokjogot; jártasnak kell lennie a telekkönyvi és kataszteri helyszínelési eljárásokban s az ezekre vonatkozó rendeletekben, hiszen mindezek nélkül egy napig se biztos, hogy a község egyetemének, vagy egyes lakosainak jól végzi-e dolgát, nem okoz-e nagy kárt ?­­ Vajjon hat gimnáziumi osztályt végzett egyén képes-e mindezekre? De hiszen ez kérdésnek is furcsa. Hiszen a hat gimnáziumi osztályban — úgy­szólván — egyetlenegy tárgyat se adnak elő abból a száz meg ezer törvényből és rendeletből s ezek által szabályozott tárgyakból — melyek a jegyzői szigorlaton mind előfordulnak. Az a gimnáziumi tanulás voltaképen csak az elme fegyelmezésére s a tudományok iránti fogékonyság némi fölgerjesztésére való. De még erre is kevés. S azért igaza volt a községi és közjegyzők szeptemberi egyesületi közgyűlésének, midőn 8 gimnáziumi osztály elvégzését javasolta. De még ez sem elég. A gyakorlati előképzésre kell fektetni a fő­­sulyt s azért az a három évi gyakornokság, melyet a törvény megkíván, minimumnak te­kintendő. A három évi gyakorlat voltaképen csak úgy elé­séges, ha azt nem megyei köz­­igazgatási vagy szolgabírói hivatalnál, hanem kizárólag a községben, mint segédjegyző tölti el. De ha már törvény és kormány oly kegyet­len rendszabályokat állít föl a községi jegy­zők minősítésére nézve: vajjon gondoskodik-e egyúttal arról is, hogy a jegyzők tisztességgel megélhessenek s idejüket hivataluknak szen­telhessék? S más részről a selejtesebb felsőbb helyről bepártolt jegyzők állásukkal vissza ne élhessenek? Erről gondoskodni a belügyminiszternek nem jutott eszébe. A jegyző minimális fizetése most 400 fo­rint. Nevetséges csekélység. Ennél többre megy a komornyikok fizetése s ennyire megy mindent összevéve a megyei hajdúk, törvény­­széki hivatalszolgák, börtönőrök stb. fizetése. Ezektől pedig jóformán elég tudomány, ha silbakot tudnak állani, s ezektől se törvény, se miniszter nem követel annyi tudományt, a mennyire a főispánok és miniszteri tanácso­sok nem képesek, de a mennyire a községi jegyzőnek képesnek kell lenni. És aztán még a meglevő fizetés egy része is naturáléból áll, melynek maga a jegyző kénytelen utána nézni. S addig üres a hiva­tal, míg annak nézi utána, míg szánt, vet, arat, takarít. A jegyzők egyetemes közgyűlése 800 forint­ban javasolja a fizetések minimumát meg­állapítani. Ez helyes felfogás. Ennyire szük­ség is van a lakáson felül. Ha a községi jegy­zők egyetemének vállára nehezedik az állami közigazgatás legtöbb s minden irányú teen­dője, akkor gondoskodni kell anyagi létezhe­­tésének feltételeiről is. De egyidejűleg gondoskodni kell arról is, hogy a községek lakosaitól a jegyzők mikor s mily munkáért s mennyi dijat szedhetnek. Mind a fuvarnak, mind a munkadijnak tarifá­ját el kell és pedig a vármegyén készíteni, ne­hogy állásuk kötelességeiről esetleg megfeled­kező egyének a közönséget zsarolhassák. Épen a jegyzői kar tekintélyének érdekében szükséges ez. És még egyet. Ma a jegyző fölött csaknem korlátlanul rendelkezik alispán, szolgabíró, adófelügyelő. Ezek mindegyike adja ki az utasításokat, szabja meg a teendőket, jelöli ki az időhatá­rokat, tekintet nélkül a jegyző fizikai képes­ségére s hivatalos elfoglaltatására. S ha a jegyző képe nem tetszik neki bármi okból: alispán, szolgabiró, adófelügyelő egyaránt bírságolja őt. A felelős tisztviselőnek természetesen kell bírni rendelkezési sőt fegyelmezési hatalom­mal is. De a jegyzők függetlenségét s állá­suk méltóságát is a szükség mérvéig biztosí­tani kell. Hogy miként, erre nézve a javaslatok kez­deményezését a jegyzők egyesületétől, meg­­érlelését pedig az időtől kell várni. Mert a kor­ Budapest, nov. 20. «4» ország a f/ülési függetlenségi és 43-as párt énteken, november 11-én d. u. 6 órakor érte­­ezletet tart. A­­ pénzügyi bizottság s a kisdedóvodák. Pár nap előtt volt alkalmunk lapunk élén kifejteni, hogy a kormánynak mily nagy kötelességet kellene teljesí­teni, s mily nagy érdemet lehetne még a jövendők előtt is szerezni, ha ő az állam mezei és erdőgazda­ságaiban, fém- és sóbányáin, vas- és kőszéntelepein, patronátusi egyházaiban s általán összes nagyobb vállalatain kisdeaóvodákat állítana fel s ezeket tel­jesen alkalmas magyar övök kezelésére bízná, s ál­talában jól fölszerelné. A pénzügyi bizottság mai ülésében Madarász József képviselő indítványt je­lentett be, melynek a kisdedóvodákra vonatkozó része lényegesen összhangzik az általunk kifejtett nézetekkel. Wahrmann Mór képviselő kifejti, hogy e nézet nem pártnézet, s nem is czélszerű azt ak­ként állítani elő, mert az a pénzügyi bizottság min­den tagjának nézete és törekvése. Érdemileg ily értelemben nyilatkozott Trefort és gr. Szapáry mi­niszter is, mire Madarász József kijelenté, hogy nem tartja fenn különvéleményét. Mi Wahrmann képviselőnek s a nevezett minisztereknek kijelenté­sét örömmel ves­szük tudomásul azért is, mert fel­­tes­szük azt, hogy most már ez úgy nem marad a puszta óhajtás keretében, hanem a kormány által mihamar erélyesen kezdeményezve és sikerre jut­tatva lesz. A közösügyi minisztereknek gróf Bylandt had­ügyminiszter lakásán tartott tanácskozása után, ma délután 1-től 4 óráig ő felsége elnöklete alatt közös miniszteri tanácskozás volt, a­melyben részt vettek Kálnoky gróf, Bylandt gr., Kállay, Taaffe gr., Duna­­jewski,Welsersheim­b gr., Tisza Kálmán,Szapáry gr., Fejérváry báró miniszterek. A tanácskozás tárgyát a többi közt több katonaügyi előterjesztés, így ne­vezetesen a hadi szolgálmányokra vonatkozó tör­vényjavaslat is képezte. A konferencziában részt vett a vezérkar főnöke, Beck báró is. Hét kir. törvényszéki elnök állása kerül betöltés alá legközelebb a vidéken. Az üresedések közül egy állomás — haláleset, kettő — betegeskedés, kettő egyéb okok, kettő pedig az illetők előhaladt kora folytán nyílt és nyílik meg. Hír szerint Berczelly Jenő igazságügyminiszteri tanácsos és a miniszté­rium által vizsgálati körútra kiküldött biztos utazá­sával hozható néhány vidéki törvényszéki elnök nyugalmaztatása kapcsolatba­n a megürült állomá­sok betöltése tárgyában az igazságügyminiszter már a legközelebbi napokban javaslatokat fog terjeszteni a minisztertanács elé. BUDAPEST, PÉNTEK, NOVEMBER 21 KIADÓ­HIVATAL, BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. 0» HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ * KI­ADÓHIVATAL, Hirdetéseket felvesz „ külföldön: Billben: Főügynök­ségünk: Stern Mariit bil­­detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppetik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Seilerstiilte Nr. 2, Haaseiistem és Vogler, I. WatlGschgasse 10. Daube ti. L. és Társa, 1. Woilzeile Nr. 11 Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schaiek Henrik, 1. Woilzeile Nr. 14, Herndl Alajos, 1. Woilzeile Nr. 20. Frankfurtban a:M.: Daube 6. L. és Társa. fámban: R. Mosse, 40, r. Notre-Damo-d.-VUt Agence Havas (piac# da la Bourse!, Az orosz kulturharcz. Egy uj «kulturkampf» felhőárnya vonul fel a láthatáron, csakhogy nem porosz és prote­stáns, de orosz és orthodox kiadásban. Néhány nappal ezelőtt a szentpétervári kormány elis­mert félhivatalos közlönye heves támadást intézett a római kúria ellen, hogy nem tartja meg a görög-katholikusok viszonyainak rende­zésére kötött konkordátumnak feltételeit, a római kúria pedig sietett visszafordítani a vádat, hogy épen az orosz kormány játsza ki a konkordátumnak megállapodásait. A hamis vádaskodás és ürügy­keresés min­den kétségen kívül az orosz kormány rovását terheli meg. A római kúriáról bajosan lehet föltenni, hogy általában az orosz állam ellen és kivált a görög-katholikusok miatt offenzív szándékokkal bírna, az meg teljességgel hihe­tetlen, hogy maga kérdésessé akarná tenni azt a konkordátumot, melyet hosszú küzdelem után becses vívmánynak tekinthetett. A pá­paság viszonyai nem olyanok, hogy ok nélkül új és hatalmas ellenségeket akarna támasz­tani. Minden valószínűség szerint úgy kell állania a dolognak, mint a kúria lapjai fel­tüntetik. Oroszország abban az időben, mikor még a két szomszéd hatalommal nem valami barátságos viszonyokat tartott fenn, nagy szükségét érezte annak, hogy a kúriát béké­sebb indulatra hangolja maga iránt és némi engedményekkel lefegyverezze a katholikus világnak ellenséges érzületét. De hogy Skier­­newiczén megtörtént a három császár találko­zása és Oroszország ismét az intim szövetke­zés pompás kilátásainak néz elébe, Szt-Péter­­várott nagyon sajnálják a kúriának tett kon­­czessziókat, szeretnének megszabadulni min­den akadályból, mely a folytonos russzifiká­­cziónak vallásos és nemzeti propagandáját fel­tartóztatja. A dolgok ez a fejlődése nagyon természe­tes is. Oroszország fellépése a lengyel katho­­liczizmus és első­sorban a görög-katholikus egyház ellen csak folyománya Oroszország százados és tradiczionális politikájának, ös­­­szefügg Oroszország egész államrendszerével és csak erősödést nyerhet az új orosz nem­zeti irányzatokból, úgy hogy bármilyen kon­kordátum teremthet rövidebb, hosszabb időre fegyverszünetet, adhat némi pihenőt a feleke­zeti üldözés vad munkájában, de egyáltalán nem állíthatja meg az orosz orthodoxia hó­dító és elnyomó rendszerét. Az összeütközés az orthodox keleti egyház és a katholiczizmus között forrásában nem vallási természetű. A keleti egyház Oroszországban elsősorban po­litikai intézmény, a legerősebb ostromszer­kezet az általános russzifikáczió munkájában, mely a czáriak vallási és nemzeti főnöksége alatt «egy vallás, egy nyelv, egy törvény» keretébe igyekszik összefoglalni a nagy orosz birodalom minden lakosát. Ezért folyik már II. Katalin c­árnőnek idejétől a legkegyetle­nebb irtó harcz hol pénzzel, hol erőszakkal közvetlenül a görög-katholikus egyház ellen, mely egyházi elvekre megegyezik a keleti egyházzal, de elismeri a pápának fensőbbsé­­gét, kisebb mértékben és közvetve a többi egyházak ellen is. Az orosz történelem nagy hóhéralakjai mind kitűntek a vérengző bru­talitás vallási propagandájában. Jelenleg pe­dig a pánszlávizmus főapostolai: Pobjedono­­szev, Katkov és Aksakov ez irányban remé­lik elérni megváltó elméleteiknek megkoro­názását. A műveltség, a felvilágosodás és humaniz­mus európai világa persze a legkevesebb mél­tánylással kíséri az orosz kulturkampf erőfe­szítéseit. A barbár és kegyetlen üldözés jele­netei, melyek az orosz kulturhősök munkáját ékesítik, már sokszor idézték fel az egész czi­­vilizált emberiség legerősebb utálatát az orosz kormányzat ellen. De czélját tekintve, kultur­harcznak is nagyon elijesztő kép az orosz or­thodoxia térfoglalása. A modern kulturhar­­czok általában nem kelthetnek valami igazi rokonszenvet, mert politikai czélok kedvéért erőszakot gyakorolnak a vallásos lelkiisme­retre. Mégis a protestáns porosz állam részé­ről érteni lehetett, ha harczát a katholikus egyház túlbefolyása ellen a német műveltség és a szellemi szabadság fénylő vértével igye­kezett felékesíteni. De az orosz orthodoxia térítő buzgalmában bármi szellemi és kultu­rális érdeket csak épen az volna képes találni, ki a Katkovok és Akszakovok tanítása szerint az egész nyugati czivilizáczióban nem lát csak óriási rothadást, ellenben a kultúra va­lódi eszményét az orosz másikok ősi barbár­ságából hiszi előteremthetni. A képviselőház pénzügyi bizottsá­gának ülése. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma délelőtt foly­tatta tárgyalásait Zsigmondy Vimos elnöklete alatt. A kormány részéről jelen voltak : Tisza Kálmán miniszter­elnök, Kemény Gábor b., Trefort Ágoston, Bedekovics Kálmán, Pauler Tivadar, Szapáry Gyula gr., Széchenyi Pál gr. és Orczy Béla b. miniszterek. Napirenden van a függőben maradt tételek tárgyalása és az általános pénzügyi vita. Az elnök jelenti, hogy a függőben maradt tételek tárgyalása nem a mai, hanem a holnapi ülésen fog napi­rendre tétetni. Az általános pénzügyi vita megkezdése előtt He­gedűs Sándor előadó és jegyző röviden vázolja a pénz­ügyi bizottságnak megírandó jelentését, m­íg jelezni fogja a költségvetés főbb változtatását, az ordinárium­­ban való egyensúly helyreállítását, a Dunaszabályozás nagy művének megkezdését, érinteni fogja a bizottság magatartását a kiadások redukczióját illetőleg. További kiemelendőnek tartja, hogy több javítás czéloztatik a tisztviselők fizetését illetőleg, majd a bevételre vonatko­zólag fel­veszik a jelentésbe, hogy azo­k teljesen meg fognak felelni az előirányzatnak. Alliodálni kell a kö­zelgő kiegyezésre is, és végül, hogy a valutak államo­sításánál a nyugpontra értünk. Az előadó szerint a va­lutakérdést is jó lenne megérinteni. Harkányi Frigyes és Tisza miniszterelnök a valuta­rendezés felemel­ését ma nem tartják időszerűnek, s czéls­­erűnek. A min.-elnök felhozza még, hogy a ki­egyezésről sem tartaná helyesnek nyilatkozni, mert a két kormány közt ez csak megnehezíti a tárgyalást, mi­vel Ausztriában is hasonló utasítást adhatnak a kor­mánynak. Kéri ezt mellőzni­ Horánszky Nándor, anélkül, hogy a pénzügyi hely­zet felett vitába ereszkednék, helyzetéből és álláspontjá­ból kifolyólag csak egy rövid nyilatkozatot kíván tenni, mely abból áll, hogy úgy ama propozícziók felett, me­lyeket az előadó az általános jelentésbe felvenni kí­ván, valamint a költségvetés és pénzügyi helyzet fe­lett is fentartja magának, hogy a házban nyilatkoz­­hassék. Madarász József is, tekintve azt, hogy a ház több­sége által lévén az előadó megválasztva, minthogy az ellenzék a bizottságban még a ház pártjai számaránya szerint sincs képviselve: — nem kíván az előadó né­zeteire re­flektálni. Hogy a vasutak államosításánál elér­tük e a nyugpontot, e felett sem akar vitatkozni. A ma­gyar önálló hadsereg — önálló pénzügy, vám — nagy kérdései fölött sem lehet vitatkozni. De csak bejelenti, hogy több kérdésről különvéleményt fog benyújtai. Így a kisdedóvodákat illetőleg, továbbá az elemi népiskolák szaporításáról, a telepítési törvény behozataláról stb. A va­­gyonosság és intelligenczia szólónak is program­ja. E hazában való minden népfajnak megadja saját nyelve fejlődésére mindent megtehetni, de főczélja a magyar szellem megerősítése. Határozati javaslata így hangzik: Határozati javaslat. 1. A ház utasítja a kormányt hogy a jövő év végéig, a kisdedóvodáknak országszerte leendő létesítése tárgyában, törvényjavaslatot terjesszen a ház elé. 2. A ház utasítja a kormányt, terjes­szen elő javasla­tot a jövő évben az iránt, hogy mindazon községekben, melyekben a gyermekek oktatá­ban nem részesülhetnek, az állam által elemi népiskolák állíttassanak. 3. A ház utasítja a kormányt oly telepítési törvény­­javaslat előterjesztésére, hogy a lehető kedvezmények és legjutányosabb árak mellett alkalom nyujtassék: egyrészt a tulapes nagyobb városoknak polgáraik kitelepítésével, másré­st Bukovina és Moldva-Oláhországokban lakó ma­gyarok visszatérhetésével, újabb virágzó községek, tele­pek alakítására. Trefort Ágoston miniszter egyetlenegy esetet sem tud, hogy ő a kisdedóvodákat s népiskolákat illetőleg nem tett meg mindent. De e felett határozati javaslatot provokálni nem tartja helyesnek. Lambert, Tencin és Du Deffand asszonyok szalonjai. A társasélet modern formája egy nemzet kebelé­ben sem vert oly erős gyökeret és fejlődött ki oly korán, mint a francziánál. Természetes központját nő, szellemes nő képezvén mindig, ez képviseli benne a napot, mely körül sok kisebb-nagyobb bolygó — hol attól fényt kölcsönözve, hol pedig amazét emelve — a maga pályájában mozgott. E központ, a vendégszerető házinő természete és haj­lamai határozták meg szalonja jellegét is; találni tehát közöttük szentélyeit az erénynek, leginkább azonban otthonait a szellemi élvezeteknek, melyek közé a szerelem édességei is vegyültek. Közös vo­násuk abban nyilvánult, hogy nagynevű férfiak, úgymint Fontenelle, Voltaire, Rousseau eszméi ké­pezték a szellemi kapcsot, mely a társaságot össze­­tartá. Ezeknek szolgálatában működött és fárado­zott első sorban a háziasszony s lebilincselvén ren­desen szerette méltóságával szalonja látogatóit, szé­lesebb körben tudott azoknak érvényt szerezni. Így történt azután, hogy nők, kiragadtatva természet­szabta körükből, uralkodtak szalonjaik segítségével, hatalmas tényezőivé lettek a társadalomnak és iro­dalomnak egyaránt, hangadók nem csupán a divat és ízlés dolgaiban, hanem a legfőbb kitüntetések­nek, az akadémia székeinek osztogatásában is. Az első férfi, kinek eszméit hölgyek karolták fel, Fontenelle volt. A tizennyolczadik század első évti­zedében Lambert marquisne fényes termeiben lelte fel azt a kört, melyben fesztelenül hirdethette esz­méit. Széleskörű képzettségével Voltaire számára egyengette a talajt s egy évszázadra kiterjedő élete elég hosszú volt arra nézve, hogy az elhintett mag­nak közeledő gyümölcsözését is észlelhesse. E sza­lonban még nem találhatni fel a későbbiek radikális tendenciáit, mert Lambert marquisne sem ari­sztokratikus hagyományaival, sem a vallással szakí­tani nem óhajtott — tartván mind a kettőt a finom­ság, az illem kellékeinek; mégis övé az érdem, hogy a modern lovagiasság, a galanterie szelleme újból föléledt. Bizalmas barátja, Hénault, emlék­irataiban hű képét adja nekünk e kiváló hölgynek. Művei — úgymond — ritka írói tehetséget a leg­szebb fényben tünt­etik föl. Sajnálni azonban csak azt az egy körülményt lehet, hogy a nagy közönség bennük nem gyönyörködhetett. Szellemének finom­sága s alapos világism­ere­te azokban ép úgy nyilvá­nult, mint elragadó társalgásában. Szalonja rendes találkozója volt kora legelső férfiainak; itt olvas­gatták és birálgatták a megjelenésre kész müveket, itt állították fel az akadémia jelöltjeit. Hetenkint egyszer asztala köré gyűjtötte hiveit; a délutánt akadémiai diskussziókkal töltötték. Az estebédre a megszokott társaságnak leggarantabb tagjai gyűltek össze; a tudósok elvonulván, a diskussziók más térre csaptak át s mig a bájos háziasszony hévvel hirdette a plátói, a nemes galantériát, addig nem egy, kevésbbé eszményi, de annál boldogítóbb vi­szony fogamzott meg. Én — úgymond Hénault — mindkét körhöz tartoztam, vitatkoztam nappal, ud­varoltam este. Mily dolgok és kérdések kerülhettek szőnyegre a komoly és a galant vitatkozások alkalmával, arról a szellemes marquisne «Reflexions sur les femmes» czimü munkája, mely szép színben tünteti fel szer­zője emberismeretét, leginkább adhat felvilágosí­tást. Mig egy helyen pl. dicséneket zeng a szemér­­metességre, nevezvén azt a szemek örömének, a szivek vonzóerejének és az erények kezesének, addig egy lappal tovább már a következőket mondja: «Ha már az (a szemérmetesség) biztonságot nyújt a női erénynek, nem tagadható viszont az sem, hogy kiválólag fokozza a feléje irányzott kívánságokat is. Egy neme az a legválogatottabb kaczérságnak, a bájak fokozásának, azoknak épen elrejtése által. Szemérmetesség nélkül a szerelem is dics­ és ízlés­telen szórakozás.A Maintenon és De Sevigné asszo­nyok leveleiben hasonló sorokat hiába keresnénk, pedig azok kortársai voltak Lambert marquisnő­­nek és szintén rendes látogatói a preciense­­k tá­borának, a hôtel de Rambouillet-nek. Mindkettőt azonban rendkívül józan, majdnem nyárspolgárias gondolkozásmódja távol tartott a gondolatok ily­nemű elpuhultságától, mely nem ritkán a szív elpu­­hultságára is enged következtetni. Lambert marquisnő csak egy férfi iránt viselte­tett gyöngéd barátsággal. E férfi, ki hatvan éves ko­rában szerelmi verseket irt hozzá, St.-Aulaire mar­quis volt; ezt választatta be Boileau és nehány más akadémikus minden ellenkezése daczára az aka­démiába. Mindamellett Lambert marquisnő mint anya és mint nő kifogástalan volt. Az volt, ha mindjárt a szerelem sikamlós lejtőjére lépett is. Ritka erkölcsi erejéről tesz tanúságot, hogy e bizonytalan talajon is szilárdul meg birt állni, daczára annak, hogy fennen hirdette országnak-világnak: a szerelem az élvezetek és örömök sorában az első, a leghizelgőbb, a legédesebb önámítás. Sőt egyik estélyén azt a kér­dést is vetette fel, nem kellene-e a szív nemesíté­sére és művelésére szintén iskolákat emelni, ha már a szellem kiműveléséről oly bőven van gondos­kodva? Különböző alkalmakkor St. Évremond-t is magasztalta azon állításáért: az ember ifjúságában azért él, hogy szeressen, előrehaladott korában vi­szont szeret, hogy élhessen. Általában véve Szalon­jának jellemzésére megjegyezhetjük, hogy az inkább a régi bonne société hagyományainak, mint az új­kori társadalom szabad szellemének menhelye volt. Fontenelle azonban leginkább Tencin asszony termeiben érvényesítette korlátlan befolyását. Míg Lambert marquisne arisztokratikus nézetei nem kedveztek mindenben e merész normand bölcsész szkepticzizmusának, addig Tencin­ asszony társasága kapva­ kapott az alkalmon, hogy a mester nézeteit, filozófiáját túlhajtsa. Nem keveset járult ehez maga a kor, mely a társadalmat a vallástalanság felé te­relte és azon lejtőre állította, melyről visszaté­rés nincs, mely előbb-utóbb, múlhatatlanul a romlás örvényébe vezet. Tencin asszony sok tekintetben különbözik Lambert marquisnőtől. Szellemes volt ugyan ép oly nagy mértékben, mint előzője, irodalmi termékeit is ép oly gondosan őrizte, de míg a marquisnő tartózkodása ariszto­kratikus előítéletekre vezethető vissza, addig Tencin asszonyban csak merő számítást észlelünk. A kri­tika, mely minden időben meglehetős keményen suhogtatta ostorát, bizonyára őt sem kímélte volna, s mint oly nő, ki jól tudta, hogy szivét és szellemét teljesen kitárnia nem szabad, ha körében feltétle­nül uralkodni vágy, nem koczkáztathatta befolyá­sát az akkori hót nemzedék körében. Szalonja egyike volt a legkeresettebbeknek s Voltaire és Rous­seau kivételével alig akadt i­ó, ki örömmel ne ke­reste volna fel vendégszerető házát. Mairan, Mari­vaux, Pirou, Montesquieu, Duclos, Marmontel és többen mások tartoztak rendes vendégei közé, ki­ket hol pártfogásával, hol apró szolgálataival örökre lekötelezett. Csak az egy Montesquieu! említjük, kinek L’Esprit des Lois czimű remekműve az ő pártfogásának köszönheti elterjedését, ő volt az, ki megvásárol­ván az egész kiadást, barátjai és ismerősei között terjesztett­ azon eszméket, melyekhez a franczia nemzet, sajnos! Csak roppant véráldozatok után tért vissza . Ezeknek érvényt, igaz, nem bírt sze­rezni, de hogy örökre eltemetve nem maradtak, hogy Montesquieu még életében élvezhette a di­csőség édességét, azt csak egyedül neki köszön­hette Tencin asszony az írói világra igen jó hatás­sal volt. Ez a hatás azonban nem inspirácziókban nyilvánult, nem is mondható ő egy mű sugalm­azó­­jának sem; tapasztaltságával azonban, környezete iránti önfeláldozó barátságával, jó tanácsaival való­ságos jóltevőnője volt rendes körének. Mindez ter­mészetes volt egy oly nő részéről, kinek átható te­kintete, szabadelvűsége államférfinak is becsületére vált volna. Helyes látásának 1743-ban adta fényes tanúbizonyságát, midőn nyíltan kijelentette, hogy ha csak a gondviselés láthatólag közbe nem veti magát, physikailag lehetetlen, hogy az állam ne bukjék. Hogy e bukás sok embert, barátot és ellen­séget egyaránt idő előtt el fog temetni, hogy e bu­kásból a nemzet újból fel fog támadni és pezsgő életerejének fényes tanujeleit fogja még adni, mely megrázkódtatja majd a világot, azt társalgás közben több ízben hangoztatta. Ily rendkívüli nő nem szo­rítkozhatott az érzelmek és szenvedélyek elméleti fejtegetésére. Férfias lélekerővel bírván, a szerelem­nek és becsvágynak szentelé életét. Szalonja a már meghonosodott galantériának legkedveltebb ott­hona jön. Változás csak annyiban állott be idővel nála, hogy fiának D’Alembert-nek erős kifakadásai és egyik imádójának féltékenység miatt történt ön­­gyilkossága következtében, élete végső szakában a becsvágyat fogadta egyedüli életczélul. E határozatot a hosszabb ideig tartó vizsgálati fogsága érlelte meg benne. E fordulásnak köszönhető a «le Comte de Comminges» czimű regénye is, mely a 18. század­beli franczia elbeszélő irodalomnak egyik legjele­sebb terméke. Legjobban találjuk különben szalon­ját «Mari vaux Vie de Marianne» czimű művében Mine Doi­­in neve alatt festve. Áttérve Voltaire híveire, Du Deffand marquisnő­­vel találkozunk, a párisi női társaság egyik legelő­kelőbb, legvonzóbb és legtragikusabb alakjával. E nő rendkívüli szellemessége, szkeptikus gondolko­zásmódja már zsenge leánykorában keltett fel­tűnést.­­ Midőn huszonegy éves korában férj­hez ment, teljesen boldognak képzelte magát, boldognak, hogy számba nem vehető férje olda­lán élvezhette szabadságát. Alig vezettetett be az őt megillető társaságba, máris lebilincselte az egész férfivilágot. Maga a kormányzó Orleáns herczeg, ki a legszebb és legkiválóbb nők által vétetett körül, sem bírt hosszú ideig ellentállani e csodás természetű nő bájainak és varázsának. Walpole Horác feljegyzéseiből tudjuk, hogy egy ideig feltétlenül uralkodott felette, mi által az ak­kori társadalomban mindörökre biztosította befo­lyását. Növelte ezt az a körülmény is, hogy mindig nagy önmegtagadással azon hölgyekkel szövetke­zett, kik időnkint a kormányzó­ herczeg jó hajlamait bírták. Ezek között kitűnt Mme de Prie, ki már csak azért is érdemel említést, mert ő volt az első, ki csalódott szerelemből. Saját élete ellen tört és szalonképessé tette az öngyilkosságot. Du Deffand asszony szalonja mind fényre, mind a társaság előkelő voltára nézve jóval felülmúlta a már említetteket. Itt, körülvéve a legfényesebb ne­vek hordozóitól, legnagyobb odaadással látjuk őt Voltaire eszméit hirdetni és terjeszteni; azon esz­méket, melyek számára Fontenelle már előkészítette volt a talajt. Ily módon megnyervén az akkori iro­dalmi nagyságokat, lebilincselvén a kritikát, mely ellentállni vele szemben képes nem volt, maga is, mint méltó vetélytársa Sevigné asszonynak, az iro­dalom küzdterére lépett. Hénault és később 1766 után Walpole-lal folytatott levelezései őt e téren elsőrangú írónőnek tüntetik fel. E levelek kettős okból rendkívül tanulságosak az irodalom minden barátjára nézve, először, mert jobban bármily tör­téneti kézikönyvnél ismertetik meg azt a társadal­mat, melyre nézve a nagy forradalom már szük­séggé lön, s mely végre­ sok kinövései mellett is csak jótékony tisztitó hatással volt a nemzetre­ nézve, melynek kebelében kitört; — másodszor mivel azokból kitűnik, hogy a nő nem csupán bol­dogtalanságának alapját veti meg, hanem a nevet­ségesség átkát is vonja magára, ha szenvedélyeinek és érzelmeinek kellő időben urává lenni nem tud. Időközben szükeknek bizonyulván szalonjai,1747-ben a sz. József-zárdába vonult vissza, azon épületbe, melyben jelenleg a hadügyminisztérium van elhe­lyezve. E lépésével Du Deffand marquisnő csak az akkori divatot követte, mely előkelő özvegyeket arra jogosított fel, hogy bizonyos zárdáknak világiak szá­mára fentartott részeiben mintegy menhelyet keres­senek, hol, kisebb költségek mellett nemcsak a visszavonulás nyugalmát, hanem a társas élet örö­meit is élvezhették. Idegen követek, fejedelmek Pá­­risban való tartózkodásuk ideje alatt, a legelőkelőbb nők alkották a sz. József zárdabeli szalon közönsé­gét. La Valliére, Choiseul és Bouffiers herczegnők­­ből, számtalan grófnőből, írók- és államférfiak­ból állott még miután a háziasszony vaksága be­következett is, az a társaság, mely méltán a 18. szá­zad leghatalmasabb és legelőkelőbb társadalmi és

Next