Egyetértés, 1885. január (19. évfolyam, 1-31. szám)

1885-01-13 / 13. szám

­ 1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 18. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: És BJDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA I. SZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. VAK­BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt ! Egy negyedévre 5 frt Ir2­ré,11íTre -- 10 frt ! Egy bora 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 bora Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országikba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postai mrződéshez tartoznak, negyedévre 8 frt «0 kr. Egy apám S krajcsár 8k Mezőgazdáink állapota. A földművelési minisztérium tárczájának tárgyalását ma kezdte meg a képviselőház. Mindenki feszült várakozással néz ezen tár­gyalás elé. Maga a szónokok sora bizonysá­got tesz róla, mekkora az érdeklődés. Nem kevesebb mint huszon vannak szólásra fel­iratkozva, s alkalmasint beszélni fognak mind­annyian. Nagyon érthető ez az érdeklődés. Mezőgazdáink állapota nyomasztó, már­­már elviselhetetlen. A magyar gazda, ki eddig csöndesen, vagy legalább nagyobb panasz nélkül viselte sor­sát, most békétlenkedni kezd. Tele van pa­­nas­szal. Nem tudja kiadásai és bevételei kö­zött megtalálni a helyes arányt, az okszerű gazdálkodásnak lehetősége problematikussá, itt-ott lehetetlenné van téve a számára. Fizet­nie kell a nagy régiót, a cselédeket, az adók­nak annyi, de annyiféle nemét, bevétel pedig nincsen semmiből. Eddig azt látta, hogy csak az bukik el, a­kinek személyes kiadásai nin­csenek arányban jövedelmével. A­ki nem tudott takarékoskodni, vagy épen pazar volt. Tovább nyújtózott, mint a­meddig a takaró ért. Ma már megváltozott a dolog. A kérdés nem a takarékosság kérdése többé, hanem a megélhetésé. Nem arról van többé szó, hogy mennyit költhet valaki a maga személyére, hanem arról, hogy maguk a gazdasági kiadá­sai többre rúgnak, mint a bevételek. Azok a gazdák, a­kik nem tudtak hozzá­szokni az újkor követelményeihez, nem tud­ták gazdaságukat a kor kívánalmainak szín­vonalára emelni, vagy épen pazar életmódot folytattak, már elestek, birtokaik idegen ke­zekre szálltak. Ma már azokról van szó, a­kik az aequilibriumot eddig úgy, a­hogy fen­­tartották, a régi gazdálkodás elveivel szakí­tottak, s megtettek mindent, a­mi tőlük telt. Ezeken kell segíteni, ha nem akarjuk, hogy elves­szenek. Azt mondják, hogy a gazda segítsen ma­gán. Az ő feladata az és nem az államé. Az állam nem gondoskodhatik minden polgára jóllétéről. Hát ebben az ellenvetésben van va­lami igazság. De nem is követeli azt senki, hogy az állam töltse meg az üres csűröket és vegye meg a gabonát jó áron, a­mikor azt a piac­on vagy a börzén potom áron vesztege­tik. Azonban a mi körülményeink között egy tekintetben nem háríthatja el az állam magától a felelősséget. És ez az, hogy ő volt első­sor­ban, a­ki túlcsigázott követelésekkel lépett és lép a termelő elé. Ö követel meg nem bír­ható és el nem viselhető áldozatokat. Ö szed közvetett és közvetlen formában iszonyú adót. Ö az, mely nem gondoskodik arról, hogy a­mely arányban uj követeléseket támaszt, uly mértékben nyílna meg uj kere­seti forrásokat és emelné az eddig létezőket. Az államtól, mai modern formájában nem igen lehet többet követelni, mint hogy bizto­sítsa a létezhetés feltételeit. De ennyit min­den körülmények között megkövetelhetünk. Nem kívánhatja az egyes, hogy az állam ke­zére játszék neki, de követelheti, hogy olya­nok legyenek az állapotok, melyek között becsületes iparkodás mellett megélhet. Ott azonban, a­hol a gazdasági költség és az adó többre megy, mint a bevétel, ennek a lehető­sége ki van zárva végkép. Talán egyetlen­egy mód lenne még, mely mellett gazdáink sorsán könnyítve lenne és ez a gazdálkodás intenzívvé tételében állana. Ha a gazda értékesíteni tudna minden mel­lékterméket, ha nem csak szemet termelne, hanem marhát is megfelelő arányban tenyészt­hetne, ha hizlalni tudna, a trágyára nagy súlyt fektetne, sok zöld takarmányt vethetne, akkor talán még jobban el tudna viselni oly­­féle gazdasági válságokat is, mint a mostani. De az ilyen gazdálkodásnak a lehetőségét maga az állam veszi el, a­ki első­sorban lenne köteles segédkezet nyújtani. Belterjes gazdál­kodás, hizlalás, a melléktermékek helyes érté­kesítése stb., nem lehetséges másként, mint megfelelő gazdasági szeszfőzés mellett. Ez pe­dig a mostani törvények mellett lehetetlen. A kis gazda egyátalában nem főzhet pálinkát. A gazdasági szeszgyárak csak kár mellett dol­gozhatnak. A nagy és kivitelre dolgozó szesz­gyárak is kénytelenek voltak redukálni pro­­dukc­ióikat, ha egészen tönkremenni nem akartak. Ez már egy oly ügy, melyen a kormány se­gíthet, ha akar, de a­melyen segítenie köteles­ségében is áll. E tekintetben azonban nem látjuk még kez­detét sem annak, hogy valamit tenni akarnak, vagy hogy meg­van ehhez a jó akarat. A köz­­gazdasági miniszter, Széchenyi Pál gróf még ellenzéki férfiú volt, sokat tudott beszélni maga is a gazdák panaszának jogos és indokolt vol­táról. De mióta miniszter és kezében lenne a hatalom megvalósítani akkor hirdetett elveit, úgy elhallgatott, mint a hal. Azt hiszi talán, most is elegendő az ő számára sütkérezni az ellenzéki népszerűség sugaraiban. Az, a­mit ma tőle hallottunk, valóban senki másnak nem okozhatott lelki gyönyörűséget, mint a naivitások kedvelőinek. Azt mondta a miniszter úr, hogy ő hiszen már pályáza­tot is hirdetett ki egy szakmunkára, mely a hitelszövetkezetek dolgával foglalkozzék, s fejtse ki az olcsó hitel lehetőségének feltéte­leit. Ha valami életrevaló lesz a legjobb pálya­munkában, ő kész azt meg is valósítani. Va­lóban érdekes felfogás egy miniszter részéről. ■ Valja, ha kaphatna-e valami módon eszmét, mely által bajainkon segíteni lehet. Ha kap­hat, hát jó. Ha nem kaphat, neki úgy is jó. Nem tehet róla többet, fog kormányozni to­vább, fogja hirdetni a Tisza-minisztérium többi tagjaival, hogy nincs férfiú, a­ki he­lyükbe léphetne, csakhogy persze az a kis hibájuk van, hogy eszméik nincsenek. Más országokban ugyan­akkor vállalnak minisz­terséget az emberek, ha keresztül akarnak vinni valamit, ha vannak megvalósítandó ter­veik, ha eszméiket akarják győzelemre jut­tatni, — a mi miniszterünk kiírja a pályáza­tot az eszmékre, mint valami folyamszabályo­zási munkálatra, vagy a rabok élelmezésére, s azt hiszi most már nyugodt lélekkel lehet, megtett mindent, a­mi tőle telt. Budapest, jan. 12. A függetlenségi és 48-as párt holnap, kedden d. u. 6 órakor értekezletet tart. A mérsékelt ellenzék e hó 13-án, kedden d. u. 6 órakor értekezletet tart. A spanyolországi földrengés. (Az Egyetértés eredeti levelezése.) Malaga, január 4. Várni akartam ez értesítésem megírásával, míg a föld hánykódó, izzó mélye megszűnik bennünket tovább is ijesztgetni. Hanem úgy látszik, ez hiú re­ménykedés ,­ mert itt most a nagy Galilei szavainak örök igazságát — sajnos — minduntalan tapasztal­nunk kell; itt nemcsak és mégis ... de karácsony óta egy nap kivételével mt­indig mozog a föld! Orvosom előbb Meránba akart küldeni, azután meggondolván magát, Spanyolország délvidékét, Malagát ajánlotta. Megroncsolt tüdőmet itt majd ki­tatarozom. Hát épen jó helyre találtam jutni! Iga­zán malheurös ember vagyok, nyomomban jár a szerencsétlenség. Nem elég, hogy Fiumétól két hétig tartó hajózás közben Barcellona, Cartagena, Gi­braltar érdekes városokban kikötvén, néhány napon át keresztül kellett élnem a tengeri vihar összes bor­zalmait — alig érkezem meg deczember 24-én — Cadiz-ba. (Gibraltáron túl Spanyolország legtisztább kikötővárosa) ott ér az első földrengés. Színházban voltunk, egy igen csinos zenéjű eredeti spanyol operettet adtak; a második felvonás végén nagy tapsvihar zúg fel, mely egyszer csak, mintegy villám­­ütésre, a kétségbeesés kiáltásává lesz. Földszint és a páholyokban senki se tudta, mi a baj, tüzet vélt mindenki és menekült ki a színházból. Csakhamar azonban, több bátor embernek és a színház rende­zőjének sikerült megnyugtatni a közönséget, hogy semmi se történt. Az előadás erre nyugodtan tovább folyt. Másnap tudták meg azután, hogy földrengés volt, melyet a karzaton erősen észleltek, s hogy a kirohanás közben többen életveszélyesen megsebe­sültek. Cadizból 20-én tizenhárom óra alatt vasúton ér­keztem Malagába. Kedves hazámfiai, a­kik sokat gáncsoljátok a magyar államvasutakat, utazzatok csak egyszer az itteni vasutakon, biztos vagyok benne, hogy siettek hálafeliratot intézni Tolnay ve­zérigazgatóhoz, a m. államvasutak minden irányban kifejlett tökélyéért! A II. osztályú kocsi rosszabb, mint nálunk a III. osztályú, mert ott legalább nem félsz a légvonattól. Azután mily rondaság! Ha to­vább nem akarsz vitetni kitűzött helyednél, az út­mutatót folyton kezeidben tartsd, mert máskép nem tudod, hol, merre jársz; nem kiáltják itt az állomá­sok neveit, vagy hogy «tessék kiszállani,« «tessék átszállani» stb. Vagy valamely állomásnál pihenőt tartandó, kiszállasz, hiszen a könyv szerint tizenöt­­húsz percznyi időd van rá. Alig szálltál ki, már fütyöl a vonat — megy tovább; bizony ha észre nem vetted idejében — mulathatod ott magadat más­napig ! Ez gyakran ismétlődik, sőt útközben egyszer előbb indult el a vonat s csak azután Rittyentett. Hanem mindezért dúsan kárpótol az a gyönyörű vidék, mely Alóra nevű falutól Malagáig figyelmün­ket leköti. A vonat majd egekig meredő sziklák kö­zött, vízesés alatt, majd az alagutak végtelen során át, majd órák hosszáig pálmafák, narancs- és czit­­rom­erdők között robog el. Utóbbiak gyümölcsei, illatos árral telítve a levegőt, a nap fénylő sugarai­ban, mint megannyi aranyalma, csábítva integetnek feléd. Ennél bájosabb, tündériebb tájt a legmeré­szebb fantázia se képes magának alkotni. Alig pihentem ki az út fáradalmait, már­is, es­tek­ 9 óra tájt kisebb mérvű földrengés figyelmezte­tett, (ugyanígy asztaltársaim is) hogy kár volt most idejönnöm. Ekkor azután sajnosan gondolok vissza a cadizi osztrák-magyar konzul, egy derék öreg ur szavaira, ki figyelmeztetett, maradjak ott s tudakozódjunk előbb a malagai állapotok felől. (Zárjel közt megjegyzem, hogy e kedves öreg ur, kinek családja körében töltöm a karácsony estéjét is, ott abban az igen kedves meglepetésben részesí­tett, hogy vacsora után angyalszép leányával Liszt­től, Brahmstól magyar átiratú darabokat és végre a Berlioz Rákóczi-indulóját játszották el négy kézre, ezzel tudtomra kívánván adni, mennyi előszeretet­tel viseltetnek a magyarok iránt). Deczember 29-én reggel gyengébb, este 7—9 óra között azonban kétszer erősebb s hosszasabban tartó földrengés hozta izgalomba a város lakóit. Én több asztaltársammal együtt épen a kaszinóban időztem, mely meglehetősen népes volt. Látni kellett volna Európa nemzeteinek fiait, mint keltünk versenyre a hősiesség pálmakoszorú­­jáért! Mindnyájan rohantunk előre, angol, franczia, német, osztrák, spanyol s (magam egyedül) magyar. Utolsó közülünk senki, mindenki elsőnek akart­­ lejutni az utczára . . . Hanem idelent azután szomorú híreket hallot­tunk és még szomorúbb kép tárult a szemeink elé, a­mi folyton tragikusabb alakot öltött magára. Az emberek ezrei: öregek, ifjak, gyermekek kétségbe­esve szaladgáltak ki lakóikból a szélesebb utczákba és terekre. A­ki csak teheté, menekült lakából, hol perczig se érezhette többé biztonságban az életét. Az éjjeli órákban már az említett utczák, terek telve valának kocsik, omnibuszokkal s mindennemű jár­művekkel, melyeket, a lovakat kifogván belőlük, a módosabb családok éjjeli nyughelyekké hevenyész­tek, mig ezrek és ezrek a terek és utczák közepein nagy csoportokat képezve, tüzeket gyújtva töltötték át a borzalmas éjjelt, a melyen ismételten fordultak elő gyengébb földhullámzások. A hajókat s bárkákat szintén ellepték. És e naptól fogva igy tart ez az állapot folytonosan ... Több mint háromszáz ház és épület oly erősen megrepedezett, hogy kiürítése, és lerombolása elrendeltetett. A város a szegényebb károsultak segélyezésére 500,000 pesetát (200,000 litot) utalványozott ki. A kereskedelem pang, számtalan üzletet bezártak. Az emberek most az élét álmatlanul, ijedség között, nappal a templo­mokban töltik, a­hol most kora reggeltől, késő estig tartatnak isteni tiszteletek, s hol a gyöngébb nem egyre sír. Uj év első napján magam is szemtanúja voltam, midőn a prédikáczió megható szavaira az ájtatosok százai könnyekre, sőt sokan hangos sírásra fakadtak. Szakértők állítják, hogy ha dec­ember 25. vagy 30-iki földhullámzásokhoz hasonló rengések még gyakran ismétlődnek, az egész város nagy ve­szélybe jut. Sokan azután­ el is hagyták a várost, mi azonban — két asztaltársammal, egy angollal és egy francziával, erős hármas szövetséget kötöttünk, hogy itt várjuk be jobb avagy balsorsunkat s mivel nincsen kedvünk 40—60 frankot fizetni éjjelenkint a komfortáblisnak, hogy benne reggelig guzszsá tö­rődjünk, hát miután éjjeli egy-két óráig kisétáltuk magunkat, szépen meghúzódunk a Fondánk-szálló földszinti éttermének széles ablakmélyedéseibe he­venyészett ágyainkon, a­hol azután gyönyörködhe­tünk reggelig az egereknek és patkányoknak szóra­koztatásunkra rendezett konc­ertjeiben. Ilyen mu­latságos helyzetben kötöttem én az ó esztendőt össze az ujjal, mig honfitársaim otthon szeretteitek s barátaitok körében vígan fejeztétek be az év utolsó napját s örömmel köszöntöttétek az 1885 megérkeztét! Vepély Ferencz. BUDAPEST, KEDD, JANUÁR 13. KIAD O - HIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA I. BŰ­­ HIRDETÉSEKET ES NYÍLTTÉRIJE VALÓ KÖZLÉS! EGYEKET FELVESZ A KIADÓ HIV­AT­AT* Hirdetéseket fölvesz a külföldön: Scetben: Főügynökségünk: Stern Mórit* hír­detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppeiik A., í. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Baasenstein és Vogler, 1. Wallfiscbgasse 10« Daube G. L. és Társa, I. Wolizeile Nr. SS, Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schaiek Henrik, 1. Wolizeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wolizeile Nr. 25. Frankfurtban a/2d.: D&ube G. L. és Társa. fúriában: R. Mosse, 40» r. Not?e-Dame«d,-YidU Agence Havas (place de la Bourse*. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése jan. 12-én. I. A kereskedelmi miniszterium­ költségvetésének tárgyalását ma kezdte meg a képviselőház. A szó­nokoknak egész légiója van feljegyezve úgy a költ­ségvetés mellett, mint ellene. A mai vita igen érde­kes volt, s általában a szónokok szigorúan megma­radtak a tárgyilagosság határai között. Minthogy az előadó Wahrmann Mór nem szólalt fel, a vitát Hor­váth Gyula nyitotta meg. Behatóan foglalkozott a közgazdasági kérdéssel, és ennek különböző ágai­val, szólott a közgazdasági válságról, s az elegendő tőke hiányából eredő bajok orvoslására a hitelszö­vetkezetek felállítását ajánlotta. Beszédének végén a magyar társadalom tevékenységének kérdését ve­tette fel. Végül kijelentette, hogy elfogadja a költ­ségvetést. Utánna Károlyi Sándor gr. szólalt fel, s hosszabb beszédben fejtette ki nézeteit az általános európai közgazdasági válságról, s a baj orvoslására alkalmas intézkedésekről. Nagy figyelemmel hallga­tott beszédében Károlyi gr., mint a mérsékelt ellenzék vezérszónoka, részletesen szólott a bajok nemzetközi orvoslási módjairól, s a hitelszövetkezetek szervezeté­ről. A hitelszövetkezeteknek sokszor emlegetett ideája volna szerinte az, mely radikálisan meggyógyíthatná a bajokat, nem egyszerre, hanem lassú átalakulás foly­tán. A szónok több más kérdésre is kiterjeszkedett beszédében, melynek végén kijelentette, hogy a lé­tező bajoknak az általa elmondott irányban való orvoslását a kormány részéről bevárni nem tudta, s ezért lépett ki a kormánypártból. A következő szó­nok Ullmann Sándor volt. A kormánypárt ez új tagja ma tartotta szűzbeszédét, melynek elég ked­vező sikere volt. Részletesen foglalkozott a közgaz­dasági válsággal, az amerikai versen­nyel, majd az agrár­mozgalom ellen érvelt, s azt különösen a mos­tani viszonyok közt nem tartja czélirányosnak és időszerűnek. Enyedi Lukács a függetlenségi és 48-as párt nevében nagy sikerrel és szónoki hatással po­lemizált Horváth Gyulával, majd a szélsőbaloldal gyakori élénk helyeslései közt kritizálta a közgaz­dasági politikát, melyet nemzeti alapra kíván fek­tetni, s hangsúlyozza a külön vámterület szüksé­­­­gét. Simonyi Iván a követendő agrár­politika főbb­­ irányelveit fejtegeti, s végül azt indítványozza, hogy küldjön ki a ház egy bizottságot, mely­nek az lenne feladata, hogy az agrár­politika fő­irányelveit tanulmányozza és arról a háznak majd jelentést tegyen. A következő szónok Lipthay Pál ezúttal mondta el szűzbeszédét, mely ügyesen volt kidolgozva, s keményen elitéli a közgazdasági poli­tika terén most uralkodó irányt. A szónokot figye­lemmel hallgatták és a szélsőbaloldalon több ízben élénken helyeselték érveléseit. Végül egy negyeddel 2 óra előtt Széchenyi Pál gr. miniszter szólalt fel — nehogy az utolsó negyedóra kárba vészen. Röviden kifejtette az agrarizmussal szemben való álláspont­ját, és azt, hogy milyen irányban követi és óhajtja követni ő ezután is ezt az irányt. Ezután Károlyi Sándor beszédével foglalkozott, s néhány csípős megjegyzést tett Károlyinak a kormánypártból való kiválására. A vitát holnap folytatják. Szólásra föl vannak még jegyezve, a költségvetés ellen: Helfy Ignácz, Hoitsy Pál, Rácz Géza, Ferenczy Miklós, Bernáth Dezső, Becker János, Tors Kálmán, Szalay Imre, Fenyvessy Ferencz, Petrich Ferencz, Szentki­rályi Albert, Zimándy Ignácz; a költségvetés mel­lett : Keglevich István gr., Bausznern Guidó, Dob­­ránszky Péter, Zay Adolf. II. Elnök: Péchy Tamás, jegyzők: Tibád, Szathmáry, Nagy István. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán mi­niszterelnök, Szapáry Gyula gr., Széchenyi Pál gr., Pauler Tivadar, Trefort Ágoston, Fejérváry Géza b., Bedekovics Kálmán. Az elnök bemutatja Csikmegye közönségének felira­tát, melyben a hivatalos rendőri közlönynek a közigaz­gatási hatóságok részére ingyen való megküldése iránt esedezik. Csikmegye közönségének föliratát, melyben az 1879. évi XL. t.-cz. 19. §. illetve 32. §-ainak oly módo­sítását kéri, hogy a közigazgatási hatóságok által kiszabott büntetéspénzek ezek pénztárába fizettessenek be. Nóg­­rádmegye közönségének feliratát, melyben oly törvény­­javaslat előterjesztése iránt esedezik, mely a műbőr gyártást ne csak korlátozza, de végkép lehetetlenítse s a műbőrt a forgalomból teljesen kitiltsa. Nógrád és Trencsénmegyék közönségeinek feliratait, melyekben hazánk ezredéves fennállásának méltó megörökítése iránt intézkedések megtételéért kérelmeznek. Trencsén­­megye közönségének feliratát, melyben a közigazgatási hatóságok által kiszabott büntetéspénzek a közigazgatási hatóságok pénztárába való befizetése iránti felterjesztést pártolja. Trencsénmegye közönségének feliratát, melyben Sáros megyének az országot fenyegető földmivelési és közgazdasági válság elhárítása iránti felterjesztését pár­tolja. Mind a feliratok és kérvények kiadatnak a ház kérvényi bizottságának. Krajcsik Ferencz a mentelmi bizottság előadója ■ bemutatja a mentelmi bizottság jelentését hatóság elleni erőszak bűntettével vádolt Ón­ody Géza képviselő men­telmi ügyében. Annak idején napirendre fog tűzetni. Következik a napirend: a földművelés-, ipar­és kereskedelmi költségvetés tárgyalása. Személyi járandóságok 206,210 frt. Az első szónok Horváth Gyula. A szónok belátja azt, hogy közgazdasági kérdé­sek, pártszempontból igen nehezen és rendszerint té­vesen szoktak elintéztetni. Ennélfogva az ország közgaz­daságát, iparát és kereskedelmét oly kérdésnek tekinti, a­melynél a pártszempont csak másodsorban jöhet tekin­tetbe, de semmiesetre sem lehet a fő irányadó. (Általá­nos helyeslés.) Magyarország regener­áczióját olyannak tartja, hogy annak tápláló gyökerei leginkább közgazda­­sági átalakulásunk talajában fogamzottak meg. 1825-ig egy kétségbeesett sérelmi politikát követett a nemzet 300 éven keresztül, és egyszerre 1825 után a nemzet­nek egy lánglelkü fia a közgazdaság és kereskedelem ügyeit kezeibe vette, föllépett mint hatalmas agitátor, ki a rothadt épületeket égő szövém­ekkel felgyújtotta és azok lángjainál világította meg az európai nagy nemzetek előre­haladását. Ott a­hol az országnak egy magyar, a nemzet érdeké­nek megfelelő, a helyi viszonyokkal számot vető közgaz­dasági politikát kell követni, csak azt a közgazdasági politikát tartja helyesnek és jónak a szónok, melyet oly sikeresen kezdett meg gróf Széchenyi, és melyet később is e nemzet egyesei, és bizonyos kérdésekben a nemzet egésze is követett. (Helyeslés jobbfelöl.) Ama érdekek, melyek a haza különböző fajú és nyelvű lakóit ez országhoz kötik, egy erős állami adminisztrá­­czió által nem mindig és nem mindenkinél teljesen ki­elégíthetők. De ama eredményekben, melyeket a közgaz­dasági­­ czélok megvalósításával el lehet érni, faji és nemzeti különbség nélkü­l ki lehet egyenlíteni az érdeke­ket. S azért bizonyos aggodalommal tekintette, valahány­szor a különböző fajok által lakott vidékek és városok hanyatlását látta és ők ugyanakkor ez irányban bizo­nyos panaszokat emeltek. Felhozza a szónok a szász városok hanyatlását. Meg van győződve a szónok, hogy a magyar államnak ép úgy érdeke lett volna e városok emelkedése, mint maguknak a szászoknak. De ott, a­hol a hierarchia, a bürokráczia túlhatalomra vergődik, természetesen a közgazdasági és kereskedelmi kérdések el szoktak ha­nyagoltatok ott, a­hol a kereskedelmi kamarákban, az ipartestületekben, a gazdasági egyesületekben nemzeti­­ségi és közgazdasági kérdések helyett a Schulverein jelszavai szoktak megbeszélés tárgyává tétetni, a­hol nem az érdek­kérdések megoldására, hanem arra szol­gálnak, hogy talajt szerezzenek faji agitácziókra, ott, ha ily­ állapotok állnak elő, természetszerű. A szónok ez állításának bizonyítására felhozza a brassói posztógyár állapotát s a fiumeit, hol folyton érdekellentéteket ke­resnek s ezeket kiaknázzák politikai szempontból, s ez teszi lehetetlenné e kikötőnek s itt a tengeri kereske­delemnek felvirágzását. Hogy bizonyos bajok orvosol­hatók legyenek, szükséges, hogy azokra rámutassunk. Az a tengerészeti hatóság, a­mely Fiuméban van, s a­melynek nemcsak az a hivatása, hogy Fiuménak talán partikuláris érdekeit őrizze folytonosan, hanem egy­szersmind az is hivatása, hogy a magyar-horvát tenger­parton a tengerészet fejlődését elősegítse és figyelem­mel kísérje. A tengerészeti hatóság vagy nem áll fel­adata magaslatán vagy nem érti azt, mert azt ves­szük észre, hogy mióta ott van, az egész tengerparton a ten­geri kereskedés és hajózás iránti érdekeltség nem emel­kedett, csakis Fiuméban, egyebütt mindinkább hanyat­lott, pedig ott, a­hol közgazdasági és kereskedelmi ér­dekek találkoznak, ott amaz agitácziónak, a­mely a ma­gyar állam ellen irányul, ha a magyar állam aegise alatt elégíttetnek ki a közgazdasági és kereskedelmi érdekek, talaja nem fog lenni. A gazdasági mivelési ágaknak átváltozása még oly elő­­haladott gazdaságokkal bíró államokban, mint Anglia is nagy nehézségekkel jár; a földhitel tekintetében annyira előhaladt államban mint Francziaország mondta ki egy enquéte, hogy a tőke, a­mely a mezőgazdaságra kínál­kozik, igen csekély és igen drága. Magyarországnak, mint földm­ivelő államnak első érdeke az, hogy ama tőkéket, a­melyek földmivelésének emelésére okvetlenül szüksé­gesek, lehetőleg olcsón találhassa meg. Azt nem lehet tagadni, hogy 1867-től fogva bezárólag 1881-ig a földhi­tel emelkedőben volt, bizonyos tekintetben olcsóbb is volt, de ez nem minden. Ha már az oly államokban is, mint Francziaország, a­hol 3—4­ 6/o-os pénz kínálkozik, a földbe történendő beruházásokra, ha már ott is azt mondják, hogy a pénz drága, úgy itt nálunk ne ringas­suk magunkat illúziókban, hol a földre történő beruhá­zásoknak gyümölcsei mindig később szoktak mutatkozni, hol a kínálkozó tőke még drágább, az állapot még szo­morúbb. És hogy ha csak ez volna a baj, a magyar földnek hatalmas expenzív ereje ezzel a bajjal meg bírna küzdeni, de van egy másik baj. Ez a baj pedig az, hogy elegendő tőke nem is kínálkozik, sőt hogyha kínálkozik is, annak igénybevétele csaknem lehetetlen. (Igaz , ügy van!) Nálunk a földhitel bizonyos tekintetben c­entralizálva van. Nem azt mondja ezzel, hogy a föld­nek hitelt nyújtó intézetek deczentralizáltassanak, hanem kell, hogy a földhitel nyújtásának módjai dec­entralizál­­tassanak. A mostani viszonyok közt megtörténhetik az, a­minek számtalan ezer meg ezer példáját láttuk, hogy földbirtokosok, kik valóságos aktív vagyonnal bírtak, kénytelenek voltak hitelezőik első támadására eladni bir­tokaikat és tönkrementek és pedig daczára annak, hogy mindenki, úgy intézetek, mint magánosok tudták és is­mertek, hogy az illető egyénnek helyes intézmények mellett csakugyan vagyona birtokában kellett volna ma­radnia s valóban kiderült, hogy a mi intézményeink mellett nagy vagyonnal is tönkremehet valaki. A hitel­szövetkezetek felállítása volna bizonyos tekintetben hi­vatva e bajokon segíteni. A hitelszövetkezetek a vidéken A BÁNYA. Egyedül jogosított magyar fordítás. REGÉNY. Irta GEORGES OHNET, Fordította FÁI J. BÉLA. II. Izabella néni tartózkodás nélkül gáncsolta sógora okoskodó hóbortját. Azt mondá neki: — Ön csak félig-meddig eszelős .. . Nem elég őrült ahhoz, hogy be lehessen csukatni,­s nem elég józan ahhoz, hogy szabadon lehessen járatni .. . Ezzel a sok «masináczióval» elpocsékolja a vagyo­nát, s majd ha végére járt mindennek, sem én, sem ön nem teremtünk másikat! Hajdanában egy kis «zárgondnoksággal» rendbe szedték volna önt... De ma... alászolgája . .. «Töviről hegyire» semmi sem marad. A marquis csak nevette az aggszüz eme öblös torkú kifakadásait, s csak ezt felelte: — Kedves ángyom .. . maholnap megtalálom azt, a­mit keresek, s ön csodálkozással fogja látni, hogy olyan vagyont szerzek, a melyet a legelső ipa­rosok is irigyelni fognak. Mert egy csapásra gazdag­ságot és hírnevet aratok. — Akkor azt fogják mondani : Clairefond «izé»­­kereskedő, vagy pedig <iizé»­gyáros. Gyönyörű di­csőség, mondhatom ! Mikor a húgomat nőül vette még nyolczvanezer frank évi jövedelme volt. Úri módban élhetett utána. Tartotta volna meg azt s­ült volna a tojásain, hogy lett volna mivel kiháza­­sítani a gyermekeit. De ön inkább maga akart ös­­­szeházasodni a tudomán­nyal. És bolondittatja ma­gát azokkal a csalókkal, a­kik drágán adják el ön­nek a négy sort nem érő haszontalanságokat. A jö­vőre sohasem gondol, rosszul teszi. Mert ellenségei vannak és ismeri a közmondást, «a ki a gazda nél­kül mulat ...» — Számol, kedves ángyom, számol, igazitá ki szeliden Honoré és ősz fejét megrázva, fölment toro­nyocskájába, a hol kéjes nyugalommal merült bele a problémákba, a melyek örömet szereztek neki, ha vagyont még nem is. Bár a marquis vagyoni helyzetének fokozatos ha­nyatlása nehéz gondokat okozhatott környezetének, Clairefont lakói mégis boldogak­­ voltak. Nem úgy voltak azonban a Carvajan-házban, jóllehet a csa­ládfő tekintélye nyilvánosan és vagyona alattom­­ban egyre gyarapodott. Tíz év óta a vásár­ utczai kis ház olyan volt, mint a Gatelier apó idejében. A Garvajan-pár megtele­­­pedett s folytonos munkában élt benne. A gazdag molnárleány, ábrándjainak magaslatáról lezuhanva, s megértve, hogy férje csak a­­ vagyonáért vette el, keserű könnyeket hullatott. Az anyaság volt egyetlen öröme, s ennek szenve­délyes hévvel engedte magát át. A kis Pascal volt egész élete , jelene és jövője. Ha mosolyogni látta, elfeledte minden bánatát, s beletörődött a Carvajan szigorú takarékosságába, azzal biztatva magát, hogy gyermeke valamikor annál gazdagabb lesz. Pascal ebben az ócska, alacsony, szűk, sötét ház­ban nőtt föl, folyvást reszketve apja, ez elsült bőrű, hegyes orrú, arany-sárga szemű ember előtt. De e fenyegető alak mögött ott volt előtte anyja halvány szomorú arcza, kinek szelíd nézése föl melegítette a gyermek szivét s gyöngéd szavai megnemesitették lelkét. Sötét faburkolatu szobában laktak ketten, mely­nek egyetlen ablakán még a régizöldes üvegkarikák voltak meg s melynek párkányán egy nagy virágtar­tóban színes viola és szegfű illatozott. Pascal ez ablak előtt játszadozott, mely egyetlen világos pontja volt a sötét hajléknak. S az anya így egyszerre gyönyörködhetett gyerme­kében és virágaiban. Carvajan csak enni jött be hozzájuk. Ha után nem volt, földszinti dolgozószobájába zárkózott, a­hova vásári napokon a kölcsönt kereső megszorult mezei gazdák a kerület összes falvaiból való sarat hordtak be vaskos czipőiken. A kapu nehéz kalapácsa, me­lyet türelmetlen kezek hoztak mozgásba, tompán dörgött végig a folyosón s a téglákon hallható lett a szolgáló csoszogása, ki ajtót ment nyitni. Néha indulatos szóváltás zaja hallatszott föl az emeletre, de azt is csakhamar kettészakította a Gar­vajan érdes, metsző hangja. Az ajtók csattogtak, mikor betevődtek. Pascal kíváncsian dugta ki ekkor fejét az ablakon két virágző közt, s látta, hogy a látogató mint megy odább a vásár­ utc­án lehorgasztott fejjel, leeresztett vállal, lesújtotta. Néha a sarkon hátra is fordult az ember, haragos arczczal, fenyegető ököllel. És egyszer egy paraszt a ház előtt, mihelyt a kapu bezárult mögötte, ezt ki­áltotta : — Elszedted a teheneimet, el a földemet. A bő­röm is kéne még, gaz uzsorás ? A gyermek hét éves volt. Gondolkozóba esett, érezve, hogy apját szidalommal illették, de nem értve, hogy mit jelent. Mélyen belevéste emlékeze­tébe a szót, s váltig forgatta agyában, hogy értel­mét, értékét felismerje. • Zaklatott képzeletében végre is ijesztő képet al­kotott magának az «uzsorás »-ról. Olyan fekete, vad óriásfélének gondolta, a milyenek a mesékben sa­nyargatják az ártatlanokat és gyöngéket. Álmában is folyvást ezt a rettenetes szörnyeteget látta, ki az ő apja képét viselte. Egyszer aztán nem állhatta tovább és hosszas té­továzás után bátorságot vett megkérdezni anyjától : — Ugyan mi az, hogy «uzsorás»­­? A szegény asszony elsápadt a gyermek ártatlan ‘ nézésétől. Szófián maradt egy pillanatig, s azután azt mondá : — Mi okból kérdezed ezt ? Pascal elbeszélte azt a jelenetet, melynek ta­núja volt. Az anya lehajtotta fejét s azután így szólt: — Ki ne mond ezt a szót többet, drágám. . . Lásd, azok, a­kik nem boldogak, könnyen igazságta­lanok. . . Az az ember bizonyosan csak nem kapta meg azt, a­mit remélt, s csalódása miatt apádra ha­ragudott. . . De légy róla meggyőződve, hogy a te apád becsületes ember, ha néha nagyon szigorú is az üzleti dolgokban. . . Végre is apad ő, a­kit te tisztelni és szeretni tartozol. . . Hangja reszketett kissé, mikor ezt mondta, s sze­mébe könny gyűlt. . Ez a jelenet mélyen belevésődött Pascalnak az emlékezetébe s később megértette a szó félelmes jelentőségét. Az atyja által Clairefont marquis ellen indított irgalom nélkül való h­arcz egész ifjúkora alatt kike­rülte figyelmét. A Garvajan érett megfontolása nem árulta el titkait. Bosszúterveit és reményeit senki­vel sem közölte. Alattomban dolgozott megvalósí­tásukon. Senki sem ismerte a czélt, a­mely felé éveken át törekedett, a pók türelmességével, mely gyilkos hálóját szövi. Csak az eszközöket látták, a­melyek­kel élt, s ez elég volt a megdöbbenésre. Pascal, kit atyja Evreuxbe küldött, ott kezdte meg tanulmányait. Utóbb, a mint Carvajan egyre gazda­godott, a vidéki iskolázás elégtelennek tetszett, s húsz éves koráig a leendő örökös Párisban tanult. Elvégezte a jogot, letette összes szigorlatait, s csak mint kész ügyvéd tért vissza Neuvillebe. Férfi volt már ekkor, értelmes és­szel, látó szemmel. A vásár­ utczai házban semmit sem talált megvál­­tozottnak. Fekete és alacsony volt a ház most is, ugyanaz a járás-kelés hagyta benne sár­ nyomait és hallatta heves szóváltásait. Vénebb lett ugyan min­denki, a kölcsönadó ép úgy, mint a kölcsönvevő, de a pénzforgalom a régi maradt. És az arezok dühtől torzultak el és az ajkak ke­mény szóra nyiltak, mely azonban most már nem hangzott el, mert Jean Garvajannal csinyján kellett bánni; az a szó pedig nem volt más, mint az, a­mit a múltban mondtak rá s a­mely egész életében rajta ragad: uzsorás. Mindenki reszketett apja előtt, jól láthatta. An­­­nyira féltek tőle, hogy nem is gyűlölték, bár raga­dozó körmei mindenkit megtéptek. Nem zúgolódtak zsarnoksága ellen, míg Honoré margis, a­ki jó . (Folytatás.)

Next