Egyetértés, 1885. január (19. évfolyam, 1-31. szám)

1885-01-14 / 14. szám

1­885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 14. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: B­UDAPEST, IV. HÍMZŐ-UTCZA 1. 87. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. (MAE BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt j Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre .. 10 frt 1 Egy hóra 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájci-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta­­«erlődéshez tartoznak, negyedévre S frt 20 kr. Egy esám 6 kratomir. BUDAPEST, SZERDA, JAMTAT? 14. KIADÓ-HIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. •*A HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE való söziminTZKET r­Lvzsz a tudóhitátu. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Beetletn: Fönfry nökgégrttnk: Stern Uorita hír­­detési irodája, I. Wollzeile Nr. 32, Oppelik A., I. Stubenhaater Nr. 2. Hesse Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Vogter, I. Wallfischgasse 10. Daube 6. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. II, Dakes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Sebalek Henrik, 1. Wollzeile Nr. 14. Berndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Inakfurtbax alM.s Deubhe G. L. és Társa. társia a: R. Mossa, 40b r. lbb­-Daase.<Vib Agence Havas (place de le Both­a)) Agrár-politikusok. Az agrár-politikusok ma már kibontott lo­bogóval mennek czéljaik felé, programra­ju­­kat még részleteiben is kifejtették. A mérsé­kelt ellenzék részéről Károlyi Sándor gróf, a szabadelvű párt részéről Keglevich István gróf adták elő terveiket, melyek által az or­szág gazdaközönségén segíteni lehet, a kor­mány részéről pedig Széchenyi Pál gróf bó­­lintgatott hozzá, hogy neki a gazdaközönség eme segítése ellen semmi kifogása nincs. Valóban nagy fontosságú, a nemzet életébe mélyen belevágó kérdéseknek egész özöne hozatott felszínre. Hitelszövetkezetek létesítése, a kisebb gaz­dák között az uzsora ellen való erélyesebb védekezés, ármentesítő és talajjavító bankok létesítése, a gazdasági ipar meghonosítása, eszélyes öntözési rendszer behozatala, a szőlő­­kultúra intenzívebbé való tétele, a tehervas­­utak nagy arányokban való kiépítése, és még sok más kisebb intézkedések mind oly fel­adatok, melyek egynéhány évtizedig fognak gondolkodni valót adni a nemzet jeleseinek, s talán egy századig tenni valót azoknak, kik a kormányt bírni fogják. A­mi mindenekelőtt feltűnt, s kellemesen lepett meg mindenkit, a­ki a közszabadság garancziáit nem egy­könnyen kész kiszolgál­tatni a végrehajtó hatalom kezeibe, az abban a körülményben áll, hogy az agrár­politika ma nem az állami omnipotenczia kíséretében jelent meg. Néhányan a fiatalok közül, kik hasonló kérdéseket Magyarországon először kezdettek szellőztetni, nem tettek jó szolgála­tot az ügynek, midőn eszméiket a liberaliz­­mus rovására, és azzal ellentétesen kezdették propagálni. Rossz renomméja lett az egész­nek. Azt láttuk, hogy a fősuly a birtokmi­nimumra van fektetve, s a váltóképesség meg­szorítására. Az egyesnek végrendelkezési joga, sőt a tulajdonjog szentsége meg lett támadva. Az agrárius elvek első szószólói szerint épen az lett volna a fő, hogy bizonyos határon túl a birtok megosztható ne legyen. Ma és tegnap, hogy úgy mondjuk, ünneplő ruhájában jelent meg az agrarizmus. Az állami kényszernek semmi nyoma ezek­ben a fejtegetésekben, a beavatkozásnak pe­dig csak annyi szerep jut, a­mennyi elkerül­hetetlen s a mennyi az államot megilleti. S ezzel nem kicsi szolgálatot tettek az agrár­eszméknek Károlyi és Keglevich grófok. Azonban tekintsük a dolgot a gyakorlati politikus szemeivel s azt fogjuk látni, hogy a Károlyi propoziczióinak megvalósításához egy a messze jövőbe tekintő államférfiul lenne szükséges, minővel fájdalom nem bírunk — legalább nem az ügyek élén — a Keglevich propozicziói pedig csendes álmodozások. Hitelszövetkezeteket kell létesíteni! Jó. El­fogadjuk a propozicziót. Hanem a gyakorlati életnek van egy különös tanúsága. A hitel­­szövetkezeteknél a betétesek ép akkor szapo­rodnak, akkor sok a pénz, mikor senkinek sincs reá szüksége. Akkor ellenben, mikor nagy a pénz után való kereslet, mikor nagy a szükség, betétek nincsenek. A hitelszövet­kezet nem tud segíteni saját magán. Szükség van, hogy viszon­tleszámítolások történjenek, hogy maga a hitelszövetkezet egy hatalma­sabb pénzintézethez forduljon kölcsön pén­zért. Az maga is oly kamatokat követel, me­lyet alig bír meg a gazda. S ha a pénz köz­vetett kézből jő hozzá, a kamat csak annyival drágább leend. A régiót mindkét intézetnek fedeznie kell, s ezt mindenkor az kell hogy megfizesse, a­kinek a pénzre szüksége van. Rendezettebb viszonyokat e tekintetben nem várhatunk, csak egy önálló nemzeti bank felál­lításával. Magyarország, mint kiválóan agrikul­­turális állam első­sorban egy oly nemzeti bankot igényel, mely kiváló gondot, majdnem kizárólagos gondot fordít a mezei gazdaság szükségleteire. Az osztrák-magyar bank nem ilyen, szervezeténél fogva nem is lehet ilyen. Az önálló nemzeti bank a mi viszonyainkban az, a­mi a gőzgépen a regulátor. A nélkül nem mehet szabályosan a gépezet. És vajjon mit tud, vagy mit akar ezzel szemben a kormány cselekedni? A közgazda­­sági miniszter kifejtette tegnap is, na is. Nép­szerű nyelven irt munkácskákat akar szétosz­latni a falusi gazdák között, melyekben a hitelszövetkezetek előnyös volta fel lesz ma­gasztalva. Csak az a kár, hogy ezek a köny­vecskék nagyon különböznek a takarékpénztári könyvecskéktől. Kormánykezdeményezés és gyámolítás nél­kül Magyarországon gazdasági hitelszövetke­zeteket alkotni nem lehet. A kormány ezt a gyámolítást megadni nem hajlandó. A gazda­sági ipart, melyért Keglevich rajong, a kor­mány és a mostani adózási rendszer épen lehetetlenné teszi, úgy szól a propozíczió, hogy a gazdák álljanak össze, termesszenek együttesen meghatározott arányok szerint, dolgozzák fel a termesztményt pálinkává, czukorrá, hizlaljanak közösen, s ne csak a gabona, hanem a hús-produkczióra is fektes­senek súlyt. Hát tervnek szép ez is. De Ma­gyarországon mindenki tudja, a­ki a gazda­sággal foglalkozott, hogy gazdasági szeszgyá­rak most nem csak nem alakulhatnak, de a régiek is tönkremennek. A gazdasági szesz­gyár nem lehet valami nagyon tökéletes, mert különben sokba kerül. Előnye abban állana, hogy nem is kellene nagyon tökéletesnek len­nie, mert a mellékterményeket hasznosíthatja a hizlalásnál. Azonban az állam úgy szedi be a szeszadót,mintha 75% alkoholt állítana elő a gyár, akár erősebbet produkál a gyár, akár gyengébbet. A­ki erősebbet bír produkálni, az nyer rajta. A­ki gyöngébbet, az veszít. A gaz­dasági gyár a dolog természeténél fogva veszít, mert az csak gyengét tud produkálni. Az pedig nem fog valami sokat lendíteni gazdáink ügyén, ha ők veszteségre tartanak fel szesz­gyárat, akár külön-külön, akár közös régiere. És a czukorgyártással is épen így áll a dolog. Az, hogy minden gazdaság öntözési rend­szerrel láttassék el, nem kevésbbé kívánatos dolog, mint a fentebbiek. De bátrak vagyunk azt kérdezni, hogy hol vegyék a vizet alföldi gazdaságaink, ezek a legértékesebbek, a­hol gyakran több mértföldnyi távolságban nincs élő víz. Sőt a­hol ha vannak is élő vizeink, a folyók esése abnormálisan­ csekély, úgy, hogy maguk az árvíz-kalamitások is részben erre az okra vihetők vissza. A tehervonatok rendezéséről nem is szó­lunk. Az ország minden lehető könnyítést megtett arra nézve, hogy viczinális vasutak épüljenek. Nagy előnyökben részesítette még állami hozzájárulással is az eddig épült ha­sonló vonalakat. És mindössze alig épült néhány száz kilométer. Hogy gazdáink során javítani kell, azt érzi mindenki, az agráriusok és nem agráriusok egyaránt. Minket nagy aggodalom fog el, ha látjuk, hogy azok a propozicziók is, melyek­kel az agráriusok állanak elő, oly keveset ígérnek már ma, pedig mér csak propozicziók, s nem vonta még le azo­k­ maga követe­lését a megvalósítás. Várjon mit várjunk még azután a kor­mánytól, a­mely még csak nem is ígér. Az országgyűlési pártkörökből. A függetlenségi és 48-as párt mai értekezletén a vízjogi törvényjavaslat tárgyalására választandó bizottságba kijelöltettek Unger Alajos és Ferenczy Miklós. Azután tárgyaltatott a közoktatási költségvetés, melynél a házban való felszólalásra Irányi Dániel, Ugron Gábor, Kiss A. és Herman Ottó jelent­keztek. A mérsékelt ellenzék ma este tartott értekezletén Franszt Kelemen elnök üdvözölte a tagokat, kívánván, hogy az új évben is azzal a hazafias buzgalommal, azzal az elismerésre méltó kitartással harczoljanak az igaz ügy mellett, mint eddig. A klub zajos éljenekkel felelt az elnök­ üdvözlő szavaira. Ezután felvétetett a napirend. Az elnök jelenté, hogy a vizijog törvényjavaslatra kikül­dött bizottságba a kormánypárt csak két helyet engedett a pártnak. A kormánypárt ez eljárását sajnálatosnak je­lenti ki az elnök, mert a vizijog rendezése nem párt­kérdés, elismerte ezt a kormánypárt is, és mégis 21 tagsági helyből a mérsékelt ellenzéknek épen úgy, mint a függetlenségi pártnak csak két helyet enged betölteni. Felhívja a pártot e két hely betöltésére. A párt egyhan­gúlag gróf Károlyi Sándort és Mártonffy Károlyt választotta be a kérdéses bizottságba. Következett a Duna dévényrészi szabályozásáról szóló törvényjavaslat tárgyalása. A törvényjavaslatot Szilágyi Dezső ismer­tette, különösen hangsúlyozva, hogy az úgynevezett illetékszedési jogot megszerezni a kormánynak kö­telessége volna. Magát a szedést aztán a közgazda­­sági tényleges politika határozná meg. Ez álláspontot foglalta el a közlekedési bizottságban a párt nevében Károlyi Sándor gróf is. Szóló indítványozná, hogy a kormány jelentené be egyszerűen a parti államoknál, hogy a kormány most a Dunán oly szabályozást fog teljesíteni, mi a párisi szerződésben és a nemzetközi hajózási aktába vág, s így az illetékszedési jog az álla­mot megilleti. — Károlyi Sándor gróf a közgazdasági szempontra,s az ebből folyó magyar érdekre utal. Beha­tóan foglalkozik a törv.-javaslat közlekedésügyi részével, a lánchnajózási vállalat , előnyével, a direkt tarifa szük­ségéről. Ha a Dunán vámot felállítunk, s egyúttal a lánczhajózást létesítjük, úgy ez haszonnal jár. Egyik a másik nélkül e hasznot el nem érhetjük. — Sághy két pontra reflektál. Az idő hosszúságára, a 12 évnél rövidebb határidőt fog indítványozni. Felemlíti a kor­mány azon hibáját, hogy elmulasztotta a dunagőzhajó­­zási társulattal érintkezésbe lépni. — Gullner nem találja czélszerűnek az idő rövidségét előhozni. A terv­hez,­ ha az közzététetik,­­ úgy is még hozzászólunk, s lehet, hogy a törvényjavaslat még nem is lesz elfogadva. Ezzel a törvényjavaslat letárgyaltakat. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekez­lete megható ünnepélyességgel vette kezdetét. Vizsolyi Gusztáv elnök helyét elfoglalván, így szólt: Első összejövetelünk alkalmával ez évben legbensőbb örömmel van szerencsém üdvözölni a t. párttagokat, kik a szünidők elteltével jó egészségben ily szép számmal tértek vissza körünkbe. Mielőtt törvényhozási működésünk előké­szítését pártértekezletünk tárgyalás alá venné, azon őszinte tisztelet s változhatlan bizalom, melyek évek hosszú során át a pártot s ennek minden tagját mélyen tisztelt vezéréhez kapcsolták. (Éljenzés.) és a politikai viszony rideg ha­tárait áttörve, az együttműködés folytán az ös­­­szetartozás meleg érzetét már rég kifejlesztették, feljogo­­sitnak, sőt kedves kötelességünkké teszik, hogy a családi kör szentélyébe hatolva, szerencsekivánatunkat és öröm­üdvözletünket fejezzük ki ama boldogító esemény felett, mely a miniszterelnök úr házát élve, tudomásunkra ju­tott. A politikai, mint a hivatalos élet fáradalmai után üdítő nyugalmat családi életének derültsége nyúj­tott. eddig: buzgó óhajtásunk, hogy családja gyön­gyének megkötendő frigye boldogsággal áldást hozólag hasson mindenkor ezután is a közügyeknek szentelt életére, melyet az ég sokáig tartson meg! (Élénk, lelke­sült éljenzés.) Tudom, hogy méltán vádolnának mulasz­tással, ha hódoló tiszteletünk érzelmeit miniszterelnök úr neje ő nagyméltósága, mint örömének s boldogságá­nak főosztályosa irányában is nyilvánítani nem óhajta­nak. Engedjék meg tehát t. barátim, hogy a szív han­gulatának ecsetelésében mesterünket, tagtársunkat Jókait hívjam fel, önök megbízásából, hogy írásban tegyen eleget önök jogosult kívánalmának, a miniszterelnök urat pedig fölkérjem, hogy névaláírásunkkal jegyzett üd­vözletünket ő exczellencziájának kézbesíteni szíveskedjék. (Élénk, hosszas, lelkesült éljenzés.) Tisza miniszterelnök a meghatottság könnyeivel sze­meiben tette szivére kezét és remegő hangon szólott: Csak annyit mondok, hogy köszönöm, mert többet nem mondhatok ... és a mély megindulás elfojtotta szavait. Az értekezlet erre megkezdte a napirend tárgyalását. A közoktatásügyi miniszteren kívül a minisztériumból Berzeviczy Albert miniszteri tanácsos is jelen volt. Első­sorban a vízjogi törvényjavaslat tárgyalására választandó szakbizottság tagjaira a kijelölő bizottság elő­terjesztése olvastatott fel és hagyatott helybe. A bizott­ságba a párt 17 tagot választ, a többit az ellenzék je­löli ki. A szabadelvű párt a következőket jelölte ki: Abonyi Emil, Biasini Domokos, Csáky László gróf, Chorin Ferencz, Dániel Ernő, Darányi Ignácz, Dárday Sándor, Ferenczy Miklós, György Endre, Harkányi Ká­roly, Horváth Gyula, Károlyi Sándor, gróf Lázár Ernő, Mártonffy Károly, Perényi Péter báró, Sebő Imre, Szö­­gyény Emil, Teleszky István, Török József gróf, Unger Alajos, Vukotinovics Lajos. Ezután megkezdetett a vallás- és közoktatásügyi mi­nisztérium költségvetésének tárgyalása. Országh Sándor előadó terjedelmes beszédben tüze­tesen ismertetvén a költségvetést, szót emeltek Szath­­máry György, Bende Imre, Körössy Sándor, Zichy Antal és felvilágosításokat adva Trefort miniszter, mire a költségvetés általánosságban és részleteiben elfogadtat­ván, az értekezlet véget ért. (D. É.) Pest megyének határozata. A megyékben új mozgalom indult meg. Arad- és Zemplén megyék után most az or­szágnak vezértörvényhatósága, Pestvárme­gye is elhatározta, hogy kérvén­nyel fordul az országgyűléshez a megyék képviseltetésé­­ért a főrendiháznak új szervezetében. Árad­ás Zemplénmegyék nagy vita és nagy ellen­zés nélkül hozták a határozatot, Pest megyé­nek közgyűlésén csak hosszú vita után és csekély többséggel győzött az ellenzéki indít­vány. A vitának menete nagyon elárulta, hogy Pest megyének terméke, melynek falai hajdan oly erősen visszhangzottak a legdicsőbb nem­zeti érzelmek kárth­adását, ma már egy igen selejtes opportunizmus szelleme tartotta be­vonulását. Némely beszédről csakugyan azt ehetne hinni, hogy off­icziózus hírlapi czik­­kekkel egy közös inspiráczió forrásából szár­maztak. Mindegy, a megyének ősi szelleme most sem engedi magát teljesen száműzetni arról a helyről, hol századokon át őrt állott a nemzet szabadsága és jogai felett. Elalélva, eltorzítva, egész valójából kifor­gatva, minő a mai megye, mégis felébreszt­heti benne a hagyományos erőt az az öntu­dat, hogy a régi megyének ő az örököse. Maga ez a szó «megye» ma is varázslattal hat, mintha századoknak legbensőbb életelve nyilatkoznék meg benne és ma is a nemzeti hivatásnak kiapadhatlan forrása volna. Ha látjuk, hogy azok a megcsonkított, demorali­zált, életereikben megkötött megyék milyen hatalmasan tudnak felbuzdulni arra a gondo­latra, hogy komoly részük legyen a nemzet sorsának intézésében, akkor csak annál in­kább tudunk hinni az intézménynek elpusz­­títhatlan életerejében és valódi nemzeti ren­deltetésében. A leányzó csak alszik, de meg nem halt. Mint már eddig a kormánypárt tanácsko­zásaiban és hírlapjaiban, úgy Pest megyének tanácskozó termében is a legsajátságosabb mozaikot képezték azok az okok, melyekkel a megyék képviseltetése ellen síkra szállottak. Külön-külön is kuriózumok, együttvéve a leg­­ellentétesebb képtelenségek csodálatos gyűj­teménye. Egy kormánypárti hírlap ma rá fogja azokra, kik az ellenzéki indítvány mellett szó­lottak, hogy a megyék képviseltetését majd feudális, majd demokratikus szempontokkal igyekeztek indokolni. Épen ellenkezőleg áll a dolog. Mindazok, kik a megye képviseltetését védték, azt a nemzeti demokrác­ia és az álta­lános érdek szempontjából igyekeztek iga­zolni, de azok, kik a kormány kinevezési tervéért kardoskodtak, még szörnyű mészár­lást vihettek volna egymás között végbe, ha épen nem a legtompább fakardokkal hadonáznának. Az egyiknek nem kell a megyék képviselete, mert ő egész arisztokra­tikus felsőházat kíván, és a megyék válasz­tása olyan elemeket hozhatna a felsőházba, «melyekért pirulni kellene». A másik igen lel­kesül a kinevezésért, mert a kinevezés de­mokratikus elemeket vihet a felsőházba, ellenben a megyék választottai a főrendiház ősi előítéletes szellemét fognák konzerválni. Van olyan, a­ki a megyék választásaiban a helyi és külön érdekek képviseletét látja, holott a törvényhozásban csak az általános érdekek képviseletének van helye. Minden­esetre különös felfogás, hogy a képviselők, kiket egyes választókerületek választanak, hol néha egyetlen­ ember befolyása dönti el a választást, mindazonáltal csak általános nemzeti érdekeket képviselnek, ellenben a megyék választottai, kiknek választóközönsé­gük mindenütt a nemzet független és vagyo­nos intelligencziájának egy-egy része volna, külön érdekeket képviselnének. Itt is kisért már Grünwald Béla nagy szava a megyék «partikularizmusáról». Csodálatos, az egész világon eddig ellenkező felfogást vallottak. Francziaországban, Angliában, Olaszország­ban mindig az okból ajánlották a departe­­mentek vagy grófságok szerinti képviselte­­tést, mert ez kevesbítené a helyi érdekek be­folyását a törvényhozásra. Mindezek az érvek, igaz, szomorú bizonyíté­kok arról, hogy az emberek nagy részében valódi szajkó-természet lakik, mely minden ok és értelem nélkül ismétel bizonyos jelsza­vakat, mihelyest valahonnét kellő önteltség­gel vannak a világba dobva. De azt reméljük, ezek a viták csak annál jobban fogják meg­győzni az ország minden törvényhatóságát, hogy igen jó és szükséges dolgot cselekesz­­nek, ha egymás után, haladék nélkül küldik felirataikat a törvényhozáshoz, a megyei kép­­viseltetés érdekében. Az a látható megijedés, mit a megyék kezdődő mozgalma a kormány csatlósai között már­is keltett, leginkább figyelmeztetheti őket arra, hogy most újra megjött a századokon át teljesített dicső sze­repnek alkalma, épen saját képviseltetésök kérdésében válhatnak ismét a szabadság és alkotmányosság védsánczaivá a hatalom ön­zése ellenében. ... . • > r. .7, .• y..., •: II­..11. fi.; V. í BEI ISMEREM A MÚLT­­ TÖRTÉNETÉT. REGÉNY. 10 Irta BENICZKYNÉ B. LENKE. TIZEDIK FEJEZET. (Folytatás.) Margit meglepetve kapta fel fejét ez érthetetlen nyilatkozatra, míg Géza észrevehető nyugtalansá­got árult el. Nem lesz ez érzelem komoly, futó sze­szély talán, vagy unalom­ ütés, mondá gyorsan, egyéb czél nem lehet vele összekötve. Házasságra nem gondolhat s meg vagyok győződve, György nem is nősül — soha. — Mi oka volna erre ? kérdé élénken Margit. — Egyéniségében rejlik a gát. Túl van már azon a koron, hol még könnyen lelkesülünk, negyven éves és még nincs ott, hol a szerelem másod­virág­zása a bolondságig fajul s gyengévé, gyermekessé teszi az embert. György nagyon érdekes férfi s fiatal külsővel bír, mondhatni élte belében van, senki sem tarthatná őt korosnak a házasságra.­­ Külseje elég ifjú, de lelke kimerült, elvei, ta­pasztalása korán megvénn­ék őt. Boldog soha sem tudna lenni, legfeljebb észbeli házasságot tehetne. Ő a Szécsy-vagyon főbirtokosa s mint ilyen, meg­lehet, hogy örököst kívánna. Gusztáv gróf némán hallgatá végig e párbeszé­det, nem szólt közbe. Lassanként eltértek e tárgy­tól. Margitnak észrevehetően rosszabb kedve lett mint volt a séta kezdetén,hol szeszélyből tette, hogy Gézának karját kérte a romokhoz vezető fáradsá­gos útra. Ő mindent pereznyi hatás alatt tett. Sze­szélyes és meggondolatlan volt a legnagyobb mér­tékig. Megszokta felhasználni kedvtelésére minden kínálkozó alkalmat. Ez este jókedvű volt, megpil­lant­a Gézát, a régi szokott nyájas volt iránta. Mit bánta ő, hogy azt uj reményekre gerjeszti viseleté­vel. Szive György iránt volt érdekkel, szerelemmel telve, minden áron hozzá, közelébe akart jutni. Géza fivére volt neki, ennek köszönhető az ifjú a mai séta nyájasságát, kellemes perczeit.. .. Másnap reggel György elutazott egy másik birto­kára s két hétig nem jött vissza. Első látogatása, hazaérkezte után a plébánián volt. Apró ajándékokat hozott a kis Palinak, kit az udvarra léptekor Gizella ölében talált a nagy tere­bélyes hársfa árnyékában. Magdolna varrással kezé­ben ült mellettük, Felicián kissé távolabb olvasott. Különös enyhe, jótékony hatás szállta meg őt e nyugalmas csendéleti kép látására. Vágyott közéjük ülni. Megszorítani a békés, nyugodt, boldog bar­á­­tok kezét, megölelni a kis árva fiút, ki­gagyogva, kitárt karokkal fejezte ki örömét visszajövetele fölött. — Elraboltam Magdolna fiát, mondá Gizella, mi­alatt a lelkész elhagyta helyét, félretette olvasmá­nyát s élénk örömmel fogadta vendégét. — Elkényeztetitek öt, viszonzó helyet foglalva nyájas mosol­lyal György, én vagyok s leszek a jö­vőben iránta az egyetlen szigorú. — És mégis legjobban szereti önt közöttünk, mondá gyorsan Magdolna oly észrevehető meleg­séggel, hogy Gizella s különösen Felicián megle­petve néztek reá. — Ma még nem érezheti a szigort, viszonzó György, nagyon kicsi s hogy mily mértékben kell majd azt használnunk, a gyermek természete mu­tatja meg. Közös gyermekünk ő, mindhármunknak jut nála feladat. Felicián szellemileg neveli, Mag­dolna a gyengédséget, jóságot oltja szívébe, én pe­dig testileg, lelkileg férfias fogalmakat oltok bele, s ha tennünk sikerül, derék ember lesz belőle, kire büszkék lehetünk. E percmben megnyilt a plébánia udvarának ajtaja s Margit lépett be rajta. — Már visszaérkezett? kérdé örvendve nyájas hangon. Géza, ki idáig kisért, nem szólt megjövete­­léről; talán nem is tudta. — Ma, korán reggel érkezem, még nem találkoz­tunk, de hogy megjöttem azt anyára már elmondá neki. — És már itt van! kiáltott fel önkénytele­iül Mar­git, futó pillantást vetve Magdolnára. A plébános ur büszke lehet e barátságra, az egész vidéken senki sem dicsekedhetik a kegyed látogatásával. — Még nem volt időm s alkalmam, hogy szom­szédaimat felkeressem. — Az alkalmat keresni kell, vagy megragadni, ha kínálkozik; fogadni mernék, kegyed kerüli azt. . . . — Mi viszi e gondolatra grófnő? — Mi legközelebbi szomszédjai, még nem láttuk házunknál. Merészen, gyors elhatározással ejté ki e szava­kat, figyelve lesvén Szécsy feleletét. Jól tudta ő, hogy atyja nem fogadja Györgyöt, de, mert erre nézve még mindenki azt mondá neki: Nem ismerem a műit történetét! Egyszer magától Györgytől akarta­m hallani azokat szemébe dobva udvariatlanságát , kifejezve fájdalmát, annak viselete fölötb Mindnyájan a kihívoü félre függeszték szemüket, arczaikon megdöbbenés látszott a kérdett felelete miatt, mindnyájan hallottak a múltról, majdnem vádként hangzott e felhívás, Margit ajkairól. György teljesen nyugodt maradt. — Talán észrevette grófnő, hogy családja között és közöttem bizonyos feszültség uralkodik, mondá szelíd mosol­lyal. A régi idők eseményeiben gyöke­rezik az. Szomszédok között gyakran esik szóváltás, viszály, gyakran csekély dolgok miatt, a véletlenség úgy hozta, hogy két oly egyén között történjék, kik egyforma engesztelhetetlen természettel bírnak, sem én, sem Gusztáv, nem vagyunk hajlandók a közele­désre. Ez az oka, hogy a társadalmi szabályok ellen vétettem, s nem kereshetem fel kegyedet otthon — soha! — Soha ? kiáltá Margit fájdalmasan ismételve a határozottan kiejtett szót.Semmi körülmény között? — Soha­ mondá még egyszer Szécsy halálsápadt arczczal, mert feltűnt előtte a múlt, az esemény színhelye az ártatlanul bántalmazott nő, ki miatta a halálba üldöztetett, kit ha már megszűnt is siratni —nem felejtett, kinek vallatva, kérdőre vonva őt a múltért, ült előtte gyermeke, ki neki gyakran ellen­szenves volt bár s kit anyja miatt mégis — sze­retett. . . . — A jövőt fátyol bontja szemeink előtt, mondá kenetteljesen Felicián, ki elviselhetetlennek tartá a beállt kinos csendet, s ki ismerte Margit érzelmeit és látta, hogy annak szemében köny csillogott. — Ki mondhatná el magáról, tetteiről «soha.» Eszkö­zök vagyunk egy följebbvaló kezében. Ó intézi sor­sunkat, tetteinket s mi megnyugszunk akaratában bölcseségében, mert nem tehetünk ellene. Margit gyorsan letörte könyeit, György félre for­­dítá fejét; mindenki néma volt a lelkész szavai után, csak a kis Pali gagyogott Gizella ölében s a közelfekvő patak csörgedezése zavarta a csöndet, a kerítés sűrű mogyoró­bokrai között, fülemüle csat­togott. Sehogy sem tudott kerékvágásba jönni a rendes társalgás. Fesz, nyugtalanság, zavar uralkodott a kisded társaságban, majdnem megkönnyebbülve lé­­legzettek fel, midőn kocsirobogás jelenté Margit fo­gatának megérkeztét, ki Gizellával együtt hagyta el a plébániát, hol elmenetele után a három ottma­radott között, azonnal visszatért a rendes harmónia, bár a két férfi arczán egyforma gondolkozó, tűnődő kifejezés maradt az egész délután s bármint igyeke­zett is azt Magdolna szelid, kedves hangjával, nyá­jas szavaival eloszlatni, fáradozása sikertelen ma­radt. — Azt hiszem, nem sokáig maradok Szászhal­mán, mondá Feliciánnak György, miután a fiatal özvegy a gyermekkel távozott. — Mi okból? Újra felveszed vándorbotodat, újra elhagyod otthonodat, hogy soha nyugtot ne találj, hogy idegen légy hazádban s ott a hol születtél. — Nem bírom kiállni ezt a helyzetet. Minden lép­­ten-nyomon üldöz itt a múlt, s talán igazad volt, midőn azt mondod, hogy Margit mélyebben érez irántam, mint ránézve jó volna. Ha távozom, elfe­lejt. Szerencsétlenné tettem az anyját, isten óvjon, hogy a leány is hasonló sorsban részesüljön, bár akaratlanul, általam. — És te, kérdé halkan Felicián, a te szived sem­mit sem érez érte! Lehetetlen, hogy ne vonzódjál hozzá. Boldoggá tehetnéd. — Te mondod ezt Felicián. Te a vallás szolgája, hirdetője. Ki, tudod, hogy egy szomorú sirhalom emelkedik közöttünk. Ha Margit ismerné a múlt történetét, kiábrándulna s megvetne engem. — Bűnösnek érzed magadat? — Nem, de a látszat ellenem van, s ha ártatla­nul is, Rhea miattam szenvedett. — De hát sohasem lehet felderíteni ezt a titkot, kérdé izgatottan Felicián, így vagy úgy a leányt ki kell ábrándítanunk. Hitjen rosznak, könnyelműnek, szívtelennek, csak ne essék kétségbe, reménytelen szerelme miatt. Én ismerem őt György, ez a gyer­mek szeszélyes, szilaj, élénk, változandónak látszik, de mély érzésű a végletekig, szenvedélyében fékte­len, ha nem teszünk valamit e dologban, rettegek jövője miatt. — A múltat, anyja szerencsétlen sorsát egyedül atyja tudathatná vele, senki más. Őrködjék ő gyer­meke felett, óvja a veszélytől, mi semmit sem tehe­tünk, legfeljebb, mint mondom, eltávozom, kitérek útjából s még férjhez nem megy, nem térek vissza. Nekem nincs módomban, hogy mást tehessek, gyó­gyítására, kezeim kötve vannak. — Félek, hogy későn van távozásod, későn lesz, mire Szászhalmy gróf észreveszi leánya szerelmét. Az ár ellen csak addig küzdhetünk, míg össze nem csap fejünk fölött, ha elborított, az erőnk cserbe hágsz­ . . . György fölállt. Halvány arcza, fájdalmasan fejező ki belső kínját. — Mára elég e tűnődés, monda ko­moran. Hosszú szenvedésem után újra kezdődik a küzdés fájdalom-keserv. Margit szívben, lélekben, gondolkodásmódban nem Rhea leánya, de gyer­meke neki! Nem lehetek közönyös iránta, szivem­hez van nőve lénye, boldogsága. Az a remény ho­zott vissza, hogy őt megnőve, virulva, elégedettnek látom! Csalódtam ! A sorsnak nem volt elég egy ál­dozat, de e másodikat, ha kell, szivem vérén is meg kell mentenem. Gyorsan megszok­ta a pap kezét, sietve hagyta el a csendes plébániát, hol egy, az övéhez hasonló háborgó szivet hagyott. Felicián jobban ismerte egykor­i tanítványát, értéktelennek tűntek fel előtte Szécsy szavai; tudta, hogy Margit érzelmeiben, szen­vedélyében nem változik, s vagy nagy, borzadal­­mas, soha nem sejtett történetet kell hallania, hogy kigyógyuljon, vagy viszonzatlannak vélt szerelme áldozatául esik. ... A fiatal plébános tudta, hogy Margit szerelme csak a látszatban viszonzatlan, a valóságban — ah a valóságban Szécsy György talán öntudatlanul, de régen Rhea gyermekének adta szivét. Erről Felicián meg volt győződve. TIZENEGYEDIK FEJEZET. Margit a következő napokat a legnagyobb izga­tottságban töltötte. A kastélyt övező park nem volt elég tévés barangolásának helyéül; naponként be­fut a kocsin és gyalog a vidéket, erdő, mező, hegyek, mind csekély és szűk volt hullámzó érzelmeinek lá­zas nyugtalanságának, nem csak a szivében érzett keserűség űzte őt, hanem azon rejtély megfejtésé­nek esengése is, miről gyanitá, hogy közte és György között áll. Mi elválasztja őket egymástól; mi őt ugy érzé, örökre boldogtalanná teszi. Az idő sebesen közeledett ősz felé, s a borús na­­pok kettős szomorúságot okoztak neki. A reggeli ködös idő kegyetlen kézzel tarolta le­­ a mezők virágait, s ő szomorú tekintettel szemlélte a haldokló természetet. Terhére volt a köd, a napfény, mely csalárd mosol­lyal áraszta el néhány órára még a tájat, de éltető erőt, meleget már nem adott. Enyé­szetet, hideget, borút látott mindenfelé kívül és be­lő­, az ibolyák megsárgult szárai, a napraforgó aranyhaja, a szegfűk piros fejei, mind lankadtan, betegen, busán szenvedtek az őszi szellő hideg érin­tése alatt, s ő velük szenvedett, velük érezte köze­ledni a halálos veszélyt. . . . (Folytatása következik.)

Next