Egyetértés, 1885. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1885-05-28 / 145. szám

1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 145. SZÁM. BUDAPEST, CSÜTÖRTÖK, MÁJUS 28. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA C. SZ KÉZIRATOKAT NEM KÜLDÜNK VISSZA. CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ*. Vidékre postán v. helyben házhoz hordva. Egy egész évre . . 20 frt . Egy negyedévre . . 5 frt Egy fél évre ... 10 frt | Egy hóra . . 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz-, Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta­­szerződéshez tartoznak, negyedévre í) frt 20 kr. Egy számára helyben 6 kr., vidéken T­ kr. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ. HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Bécsien: Főügrynökségünk: Stern Moritz hir­detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppelik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Scilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr: 25. Frankfurtban afM.: Daube G. L. és Társa. Fámban: R. Mosse, 40, r. Notre-Dame-d.-Vici. Agence Havas (place de la Bourse). A csehek. Piros pünkösd napjára érdekes megemlé­kezésben részesítették Rieger úr és társai a cseh nemzetet. Kiadták a közelgő választások al­kalmából a cseh nemzeti párt programmját. Lapunk tegnapi számában egész terjedelme szerint közöltük a sok tekintetben figyelmet érdemlő iratot. Mindenkinek fel fog tűnni, a­ki azt figye­lemmel olvasta át, mennyire el tudják a cse­hek különíteni érdekeiket Ausztria érdekeitől. A párt felsorolja az eredményeket, melyeket elérnie sikerült, de ezek közt csak olyano­kat találunk, melyek Csehországot illették, s nem olyanokat, melyek egész Ausztriára vo­natkoznak. Mintha a kettő merev és teljes ellentétben állana egymáshoz. Mintha nem is léteznék dolog, a­mely Ausztria minden népének­ üdvére válik, s javára a cseheknek is, hanem mintha úgy állana a dolog, hogy megrövidítése Ausztriának, tehát előnye Cseh­­országnak. Csodálatos, hogy ez a felfogás nem ejti gondolkodóba Ausztria politikusait. Mi azt határozottan a közelgő felvonulás egyik szimptómájának tekintjük. Mert nem kell azt gondolni, hogy a cse­hek e tekintetben rosszabbak a többi nem­zetiségeknél s elszigetelve állanak. Vala­mennyi nemzetiség így gondolkodik. A kü­lönbség legfölebb annyi, hogy a csehek va­lamivel őszintébben, nagyobb czinizmussal, s talán esetlenebbül fejezik ki a maguk véle­ményét, mint a többiek. De­ a tettek és kivált törekvések dolgában egyenlők valamennyien. Az osztrák államnak eszméje ma valami olyan prédafélét jelent, a­melyen osztozkodni lehet. A­mi közös és állami, az minden országocskáé. Igyekszik belőle mindenki annyit venni, mint a­mennyit lehet. Az államkasszát, az összes polgárság adófilléreinek végső summáját olyan vagyon­nak tekintik, mely reájuk nézve elveszett, ha nem építenek belőle maguknak néhány vas­utat, csatornát, egyetemet, vagy nem szabá­lyozzák a közeli folyamot. De e mellett min­dig csak a legszűkebb lokális érdekeket te­kintik. A vasutak összes vonalai nem ér­deklik őket annyira, mint épen a cseh vo­nalak, legföljebb annyiban, a­mennyiben tá­volabbi szállításoknál javukra esnek. Az is­kolaügy emelése az ő szemükben nem ja­vítás, de a prágai egyetem minden gondos­kodásukat igénybe veszi. Hogy a kultúra mi­ként halad, ahhoz semmi közük, de a cseh színház megnyitását nagy nyereségnek te­kintik. Az osztrák ipar állapotával nem tö­rődnek, de annak egy része, a cseh ipar, a legközelebbről érdekli őket. Az, a­mi a monarchia Lajthán túli részeit együttesen érdekli, a­mit e névvel fejezünk ki, hogy osztrák, az nekik semmi. Az iránt nem aggódnak, arról nem gondoskodnak, azzal nem törődnek. A­mi cseh, az lázba hoz minden csehet, akármily hátránya legyen attól Salzburgnak vagy Tirolnak. A­mi len­gyel érdek, annak meg kell lennie, bármily kárával jár Dalmácziának. A tartományi­ ér­deket nem tudja senki alárendelni az or­szágos érdeknek. A kisebbel mindenki törő­dik, a nagyobbal senki. Az, a­mit Kossuth mondott, hogy Ausztria földrajzi fogalom, soha nyilvánvalóbbá nem lett, mint ez idő szerint. Nincs oda át senki, a­ki Ausztria érde­keit érvényre juttatná, nem értve természe­tesen Alsó- és Felső-Ausztriát, mint tarto­mányokat, hanem a birodalmat. Ha valami nagyon szorosan a szívünkhöz lenne kötve Ausztria sorsa, aggódva kérdez­nénk, hogy hát ki fogja az államot fentar­­tani? Az­ egyes tartományoknak megvan oltal­­mazójuk s az egész nép erre törekszik, de az összesnek baja, úgy látszik, senkinek sem baja. Azt gondolja oda­át mindenki, hogy az ő testéhez közelebb van az ing, mint a kabát. Nehéz belátni — kivált ma még — hogy mindez hová fog vezetni. De félő, hogy nem kívánatos eredményre. Minden központi erő nélkül, csupa széthúzó elem mellett állam meg nem állhat soká, ha csak valami vé­letlen fordulat be nem áll. S nem his­szük, hogy ez mostanában be­állhasson. Legalább nem oly értelemben, hogy egészséges kibontakozást lehetővé te­gyen, sokkal hamarább ellenkező értelemben. Ausztria németjei megtesznek ugyan minden tőlük telhetőt, hogy javítsanak a helyzeten. De az ő erejük ma már gyönge ehhez a fel­adathoz. Maguk is érzik ezt. A bécsi községta­nácsnak legközelebbi vándorlását Budapestre mi határozottan ezen gyöngeség-érzet kifo­lyásából magyarázzuk — legalább részben. Látják, hogy segítségre van szükségük. De a­mi minket illet, nagyon rossz czímre ad­­­resszálják apellátásukat. Mi nem avatkozha­tunk az ő beldolgaikba. Láthatták imént: a cseheket épen oly kardiálisan fogadtuk, mint a németeket. A kommüne. A kommüne leveretésének évfordulója saj­nálatos eseménynek volt tanúja Párisban. A munkások összeütköztek a rendőrséggel és a katonasággal. Fájdalom, úgy kell mondanunk, hogy a munkások, mert ma Francziaország­­ban a munkás, az államnak ez az éltető és nag­gyá fejlesztő eleme, kikről oly hangza­tos, de üresen csengő dolgokat hallottunk itthon legközelebb is, mind ott van a kom­müne és anarchia táborában. Úgy látszik az összeütközés nagyon heves lehetett. A zavargók közül mintegy ötven sebesültet szedtek össze, pedig tudnivaló, hogy oly sebeivel senki sem önként dicsek­szik, a­melyek következtében a fogházra van kilátás. A ténylegesen megsebesültek számá­nak sokkal nagyobbnak kell lennie. Nem le­het másként, a­hol a zárt sorokban előre nyomuló rendőrség kardjaihoz nyúl. Az, hogy a kommüne leveretésének volt évfordulója lehetett az elégíd­etlenek számára alkalom és ürügy a csoportosulásra, de na­gyon tévednénk, ha ebben keresnénk magát a zavargás okát. Talán annak a helynek szemlélése is, hol Gallifer tábornok hírhedt vérengzéseit végbe vitte, sokakban fölkeltette az akkori órák sötét emlékezetét. De ilyesmi csak egyeseket keseríthet el, azok is marad­nak az elkeseredésnél, s annyi esztendő le­folyása után nem ragadtatják magukat a vé­res zűrzavar élesztésére, ha arra nincs ele­gendő ok az állapotokban. Fájdalom, ez Francziaországban megvan. S kisebb-nagyobb mértékben meg­van Európa más államaiban is. Francziaország is úgy tesz a maga mun­kásaival, mint a­hogy mi magunk. Fennkér­kedik kezüknek termékeivel. Magasztalja ügyességüket, nagyra van találmányaikkal, elnevezi őket az uj század czivilizátorainak, sokat felemlegeti, hogy a munka nemesít, de nem gondoskodik róla, hogy a munká­soknak kenyerök legyen. S az áramlat egész Európában arra felé tart, hogy a munkás-osztály elnyomassák. Sorsuk napról-napra keserűbbé válik, akkor, midőn már ma is panaszkodnak annak el­viselhetetlen volta felől, s életük veszélyez­tetésével is iparkodnak azon javítani. Európa legtöbb államában ellentétbe he­lyezték a munkás sorsát a gazdáéval. Né­metország megszavazta a gabonavámokat, Francziaország útban van, hogy ezt tegye. Látnivaló a következmény, mely ebből szár­mazik. A földmives drágábban adhatja el gabonáját azokban az országokban, a­hol a gabonavám behozatik. Előnye lesz tehát, sorsa javul. Ellenben a munkás drágábban fizeti meg az eleséget, melyre szüksége van. Állapota tehát rosszabbra fordul. És nem kell hinni, hogy talán ennek arányában a munkabér magasabb leend. A munkaadó nem azt latolgatja, hogy munkásai közül hányan nem tudnak kellő táplálékban részesülni mun­kájuk keresményéből, hanem reá mutat azokra az éhen lézengő csoportokra, kiknek egyáltalában nincs semmi munkájuk. Keve­set enni jobb, mint semmit sem enni, s a nem eléggé fizetett munkás, bár békétlen­­kedve szívében, s alkalmat keresve sorsa javításához, folytatja feladatát. Az államnak, melynek feladata lenne óvni és támogatni a gyengét az erős ellen, még a saját intézkedéseivel hat oda, hogy a gyenge még jobban elnyomassák. S azután csodálkoznak rajta, hogy a tö­meg vörös kommüne zászlók alatt vonul a párisi temetőbe, s szinte kívánja felidézni az alkalmat, midőn ezt az igazságtalan társa­dalmi rendet felforgathassa, s elsöpörje azo­kat a kenetteljes szónokokat, a­kiknek szája a testvériséget hirdeti, de keze a barbársá­got cselekszi. Az elnyomottak legékesebben szóló párt­fogója ott fekszik Párisban kiterítve a hideg ravatalon. A végtisztességet még meg sem adták neki, tanácskozik felette az egész nem­zet, hogy azt miként tegyék a legimpozán­­sabbá, de arra nem gondolnak az intéző körök mai nap sem, hogy eszméit megvaló­sítsák, s az általa kijelölt úton haladjanak, tehát Sárközy Aurél úrról sem emlékeztem meg. Pedig már akkor értesültem jelölttársam beszédjének tartalmá­ról! Elismerem, hogy jó kortes fogás volt tőle, engemet a nép előtt úgy tüntetni fel, mint forradalmárt, de e nyi­latkozatával épen saját pártját c­áfolta meg, mert ez el­lenem azzal korteskedik, hogy kormánypárti vagyok. Ismét­lem,hogy a Csanády Sándor úrhoz küldött levél a király sze­mélye iránti hűséget nem sérti s általában ott Ferencz József ő felségéről, a magyarok királyáról szó sincsen. A lakáso­mon megjelent képviselők kijelentették előttem, hogy a központ engemet megválasztatásom esetére nem lát szíve­sen. Erre a modorra és hangra jegyeztem én meg, hogy a jelenlevők személyében a központot nem respektálom, s épen pártszempontból a fegyelmet nem akarom is­merni. — Kijelentem végül, hogy pártom tudja, hogy én a törvényeket és a király személyét tisztelem s igen rosszul veszi ki magát eme tiszta 48-as kerület függet­lenségi elemeinek összezavarása ily irányzatú kortes­fogásokkal. Papp Sándor: * Szabadka, máj. 27. (O. É.) Szabadka város tör­vényhatósági bizottsága Jankovich főispán elnöklete alatt ma tartott közgyűlésén Mamuzsik Lázár polgár­­mester indítványára az erdélyi magyar közművelődési egyesület részére egyhangúlag s nagy lelkesedéssel 1000 forintot szavazott meg. A megszavazott összeg jövő évi január hóban egyszerre fog folyóvá tétetni. Ugyanez al­kalommal ünnepélyesen ment végbe Szöreghy Antal nyugalmazott tanácsnoknak a koronás arany érdemke­reszttel való földiszitése. * Brassóból kapjuk e sorokat: Az oláh lapok sze­rint tehát a Hora-siloska, balázsfalvi, nagyszebeni es­küdtszéki, naszód-beszterczei és a jó isten tudja hány és miféle oláh demonstrácziók, kizárólag a «dinaszti­­kus» érzelmű románok műve. De a «Habsburg ház dinasztiájához» hát kérdjük: annyira ra­gaszkodó oláhainktól, hogy tüntetéseiknél, ha már a magyart nem, miért nem használják akkor a «fekete-sárga» színeket, mert nem találjuk egészen logikusnak, hogy egy nemzet saját «császára» iránti «legfeltétlenebb» ragaszkodásból, — a szomszédos «román királyság» szineit minden alkalommal leple­zetlenül fitogtassa. A­ki nálunk vasárnap vagy más ün­nepélyes alkalomkor az utczán járó-kelő úri és paraszt románok kalapján vagy vállán tenyérnyi széles «román­ királyi» szinü szalagdiszitményeket lát, és tánczmulat­­ságok vagy majálisok alkalmával «román királyi zászlókat», dákoromán öltözéket és tánczot s még a csecsemő gyermekeket is «román királyi» szinü szalagokkal bepólyázva látja el, míg magyar nemzeti vagy «feketesárga» zászlónak vagy szalagnak se híre, se hamva, nem lesz hajlandó elhinni, hogy a «román ki­rályi» színek a «Habsburg dinasztia» iránti «leg­feltétlenebb» ragaszkodást jelentsenek! Nem ért­jük, hogy hova vezessen a hatóságok túlságos el­nézése és megfoghatatlan közönye az államellenes tüntetésekkel szemben? Míg Lajthán túl az osztrák kor­mány az olasz irredentával a legkíméletlenebb módon el­bánik, nálunk az «oláh irredentisták» büntetlenül garázdálkodnak, s e­mellett még magyar zsarnokságról panaszkodnak. Meglehet, hogy hatóságaink az «oláh irredentisták» bombamerényleteire várnak, míg való­ban botrányos közönyösségükből felocsúdnak; ne csak hagyják nag­gyá nőni az államellenes üzelmeket, lesz majd bombamerénylet is, mert eddig csak a pópák, ta­nulók és az úgynevezett intelligenczia rakonczátlanko­­dott, de most már a parasztság is kezd egyelőre csak államellenes színekkel — demonstrálni. lyi vasút gyárai az említett városok valamelyikének köz­vetlen szomszédságában építtessenek — nem vezettek eredményre; ez oknál fogva kényszerűvé vált az emlí­tett társulat, hogy Déva és Szászváros között — egész puszta helyen — Sárfalva, Dédács és Piski helység ha­tárvonalain építtesse az állomást, anyagszertárt, fütőhá­­zat és a műhelyt. Az alkalmazottak, valamint az ide sereglett száz meg száz munkás számára pedig lakó­házakat. Ekként keletkezett a Piski-telep, mely ötvenkilencz lakóházból és hat osztályból álló népiskolával bír; ez utóbbi azért érdemel különös figyelmet, mivel nemcsak az állam vasúti alkalmazottak és gyári munkások gyer­mekeinek szellemi fejlődésére nyújt alkalmat, hanem egyúttal is a nagy mértékben eloláhosodott hunyadme­­gyei lakosság visszamagyarosítására alkalmas eszközt látunk benne megszerezve. Tudvalevő dolog,­ hogy Piski körül fekvő falvak Hu­­nyady János idejében mind székely telepítvények vol­tak, de eloláhosodtak; azért is itt csupa magyar nevek­kel találkozik az ember, hanem a magyar nevű embe­rek nem értenek más nyelvet, mint az oláht, így az ottani postamesternek, Lakos Lajosnak van egy levélhordója, neve Szatmári; ott vannak Pap István és Nagy József oláh parasztok az állomáson (az utób­binak a neje született Kiss Julianna), valamennyien ki­zárólag oláhul beszélnek. A felsoroltakból kiderül, hogy említett iskolának ma­gasztos czélja van, s a magyar szellem terjesz­tésére kiható horderőt kell neki tulajdonítanunk. Az iskola elnöke, Daruvári Pauló Iván állomási főnök, ki az által, hogy a tanulók legnagyobb részét egész esztendőn át írószerekkel látja el, továbbá a sze­gényeknek és árváknak az iskolakönyveket ő vásárolja meg, az összes tornázó tanulóknak egyenruhát készíttetett, azonkívül a szorgalmas tanulók buzdítása czéljából vizsga alkalmával arany- és ezüstérmeket oszt ki, és majd — saját költségén —naponkint 36 szegény gyermeket élelemmel lát el, azt érte el, hogy most a szomszéd falvak román gyer­mekei csoportosan jelentkeznek a felvételre, kik közül a múlt év végén 38 nyert különösen a magyar nyelv elsa­játításáért pénzt vagy egyéb jutalmat. Serkentő ez iskola látogatására még az a körülmény is, hogy ott egyebeken kívül csupa hasznos dolgokat tanulhatnak, mint kötést, himzést, horgolást, gyöngykivar­­rást, reczézést, tű­zdelést, varrást és foltozást, kalap- és kosárfonást, kefekötést és lábtörlő készítést. Taníta­nak még tornázni, néhányan gyakorlati oktatást nyer­nek a gyümölcsfa- és selyemtenyésztésben; azok akik ipa­­rostanonczok akarnak lenni, nyernek oktatást a mértanból és mennyiségtanból Parlas Ede magyar államvasuti fő­mérnöktől; a gépészeti rajzból pedig a magyar államvasuti műhelyfőnök ad oktatást a tanulóknak. Van szerény, rovar-, pénz-, növény-, ásvány-, ma­dár- és természettani eszközök gyűjteménye és körülbe­lül 150 kötetből álló könyvtáruk. (Csupa adakozás.) Be­hozatott, a takarékpénztári intézmény, valamint létesítet­ték az állatvédő-szövetkezetet és Ulrich Márton igazgató­­tanító állítása szerint a szövetségbe lépett tanulók közül egyike sem szegte még meg ünnepélyesen tett foga­dalmát. A telep egészségéről gondoskodik dr. Nagy Ignácz magyar államvasuti pályaorvos; az egyházi funkcziókat pedig a hátszegi főesperes Wéber Béla végzi díjtalanul s hogy ezt teljesíthesse kénytelen a 3-ik községből ide jönni. Megemlítésre méltó, hogy az oltárt egy Pazorek Sebestyén nevű állomásbeli lakatos készítette. Ez az egy­szerű ember, ki látván, mint buzgólkodnak ernyedetlen hangyaszorgalommal elöljárói a telep felvirágzásán, ő is hozzájárult tőle telhetőleg e nagy feladat megvalósításá­hoz, és lakatos létére faragott fából egy óriási oltárt, melyen álló két esztendeig dolgozott, kupoláján pedig — mely fakoczkákból van összetéve egy egész eszten­deig. Az oltár a maga nemében igazán remekmű. Midőn az erdélyi püspök Lönhart Ferencz az oltárt látta, annyira megtetszett neki , hogy nemcsak megdi­csérte sajátkezű levelében a derék mesterembert, hanem egy az oltárhoz szükséges egész felszerelést ajándékozott a telepnek. Csak az a baj még, hogy az oltárt egy kis szobában tartják, mert nincsen templomuk. Van ugyan iskolájuk, hol tanítják a serdülő fiatalságot, hogy áldoz­zanak mindent a hazáért, de a hazát ne áldozzák fel semmiért! Van oltáruk, mely előtt a serdülő fiatalságot figyelmeztetik, hogy: az állam támaszát, a haza talpkö­vét egyedül a munkaszeretet és a jó erkölcs képezheti, de nincsen templomuk, hol könyöröghetnének az ég ál­dásáért. Bizton reménylem, hogy ez is lesz! A szépre, nemesre és a jóra nagyon is fogékony ma­gyar nép közrészvéte szívesen fog a közügy oltárára ál­dozatot hozni; hogy hazánk lakossága a Kárpátok égbe­­nyúló bérezettől le az Adriáig megérti, ha azt mondják: VIDÉK. * Karczagról kapjuk e távirati nyilatkozatot: Kom­játhy Béla úr tegnapi nyilatkozatára kijelentem, hogy programmbeszédemben sem ő róla, sem senki másról, A Piski-telep, Erdély vadregényes bérczei által körülzárt völgykatlan ama részében, a hol az 1848—49-iki önvédelmi harcz legkiválóbb csatáját vivták, annak a harcztérnek közvet­len szomszédságában, melynek minden talpalatnyi föld­jét szent szabadságáért való küzdelemben elhullt hon­­védeink vére áztatta; közel a történelmi nevezetességgel biró hidhoz, mely előtt az öreg apó —■ Bem tábornok — a túlnyomó ellenséges erő ellen végső elszántsággal küzdött,, székely fiainak monda: Ha e hid elveszett, Er­dély is elveszett — fekszik a Piski-telep. Nevezett telep a szükség kényszerűségéből létesült; a mennyiben a Dévával és Szászvárossal folytatott alku­dozások, melyek oda irányultak, hogy a volt első erdő­ KOSSUTH KÉPE. Milyen hosszú történetének kell lenni egy arcz­­képnek, ha Kossuth arczképe, és ha ki akarják állí­tani. A Parlaghy Vilma kisasszony által festett arcz­­képről eleget hallott már a hírlapolvasó. A sokat emlegetett arczkép végre látható az Andrássy­ ut egyik villájában, s látható volt már pár nap előtt az irók­ és művészek társaságának termében, a bécsi vendégek itt időzésére rendezett díszítések közt. Az országos kiállításra volt szánva. Oda be nem juthatott. A művésznő aztán a képzőművészeti tár­sulat műcsarnokában akarta kiállítani, de azt nem nyitották föl neki. Most egy még lakatlan villában nyert hajlékot a száműzött. Mivel nagyon emlegették a festmén­nyel szemben az «egyedüli művészi szempontokat,» mely juryt, képzőművészeti választmányt egyedül vezérelhetnek, hát mondjuk meg először azt, hogy e fiatal mű­vésznő ellen nagy sértést követtek el. vészeti társulat választmánya legjobban A képzőmű­ismerhette, hogy miben áll az a sértés. Parlaghy kisasszony a múlt ős­szel kiállította a műcsarnokban saját arcz­­képét, egy bravourral festett nagy képet. A festmény annyira jó, hogy azt mondták rá: egy fiatal lánynak nem lehetett még elég ideje, hogy így megtanuljon festeni; ezt a képet nem ő fes­tette.­­­ Némelyek rá is véltek ismerni a kép­ből az igazi festőre, a­ki egy hírneves német képíró volna. A kisasszony tehát mióta egy jeles művet kiállított itthon, az alatt a súlyos gyanú alatt áll, hogy idegen tollakkal kérkedett. A kisasszony festett ugyan még virágképeket is, azok megint jól voltak festve, de a csendéleti képeket afféle dille­­táns semmitmondásnak szokás venni, a­mik tehet­séget csak akkor bizonyítanak, ha nagyon kitűnők, vagy van elég hajlandóság elfogadni kitűnőnek. Parlaghy kisasszonynak egy újabb arczképpel kellett megjelenni, hogy bebizonyítsa­,egyszerű műkedvelő-e, a­kinek örömet okoz, ha festményét mások feje­zik be. Ez a gyanú volt a mélyen sértő, mihelyt e fiatal hölgy bemutatta a második arczképet. Az elsőt is ő festette. Ezt bizonyítja Kossuth arczképe. Most már úgy beszélnek az elsőről, hogy: «na de mégis valamit más festett rajta.» Jó arczképfestőket nem igen szokás szeretni. Az arczképezésben sok már az arany középszerűség is. Az is ellensége a mindennapi kenyérnek. Nem kell kényeztetni a közönséget. Volt-e ily indok, vagy nem volt, elég az hozzá, hogy a Kossuth arczképének történetéhez hozzátar­tozik egy fiatal hölgy tehetségének­ a kétségbevonása, és e tehetségnek bebizonyulása. A Kossuth-kép az országos kiállítás képzőművé­szeti jury-je elé nem került, ott nem mondtak róla semmiféle ítéletet,, mert a­mint a művésznő azt az akaratát nyilvánította, hogy a képet csak egy hóig hagyja a kiállításon, ez elég ok volt, hogy a kiállí­tásra fel ne vegyék; felvilágosítani nem igyekeztek festőjét, hanem kimondták azt a tagadhatatlan igaz­ságot, hogy a föltételek alól kivételt tenni nem le­het, mert akkor egy hónap múlva a látogató kö­zönség már nem is találna kiállítást, csak puszta falakat. Hogy valaki Kossuth arczképét jelentette be az országos kiállításra, azok közül senkinek sem tet­szett, a­kik a lojalitást sportnak nézik, a­miben az a legfőbb, ha mindenen túltesz. Lehetséges-e, hogy ő felsége, hogy a trónörökös színe elé lehessen állí­tani a turini hontalant? Nem kell-e félni, hogy az udvar tagjai nem fogják kellő figyelemben részesí­teni a festmények kiállítását? Sok szép reménység megsemmisülne így. A lojalitás mellett tehát nehéz gondok is merültek fel. A festmények számára adott terület úgyis szűk. Egyszerre szóba jött, az újságok is megírták, hogy miután a festmények nem férnek el a műcsarnok­ban, azok közül több darabot szétosztanak máshová, mint dekoraczionális tárgyakat. Másképen lehetetlen elhelyezni valamennyit. Roppant tömegben küldözik. Nagyon díszíteni fogják ezek a képek az egyes cso­portokat, például a szobaberendezéseket. Hogy vájjon a jelzett Kossuth-kép is ezek közé lett volna szánva, azt senki sem állíthatja. Végre megérkezett a Kossuth-kép. Érdekelte a művészeket, először azért, mert már előlegesen is írtak róla olasz lapok és dicsérték, és mert Parraghy kisasszony mellett most nem festhetett a müncheni művész; másodszor azért, mert már meg volt csi­nálva bizonyos hangulat. A legtöbbet pedig mélyen érdekelte az a szerencse, melyben végre egy fiatal művésznő részesült, kinek ecsetje számára Kossuth többször ült. Tudvalevő, hogy Huszár Adolf kérel­mét Kossuth nem teljesítette, s nem engedte meg, hogy a művész mellszobrot mintázzon róla. De a kép művészi értékéről nem valami hízelgő hírek jöttek forgalomba. Nem sikerült­­ gyönge. Az bizony nagy baj, mert most már politika lesz belőle. Épen hát azért is ki kell állítani, mert a Kossuth arczképe, az egyetlen arczkép, melyet Kossuthról festettek. Ha a műcsarnokba nem méltó, akkor majd máshol találunk helyet számára. Ott sem veszít semmit érdekességéből. Ki kell állítani minden körülmények közt, ki is lesz állítva, de nem a műcsarnokban, a festészeti és szobrászati művek közt. A művésznő, ha meghallott valamit a sok be­szédből, egészen természetes,­­hogy visszavonta fest­ményét a kiállításból, mielőtt még a jury ítélt volna fölötte. Ez azonban úgy tűnt fel, hogy végkép vis­­­szavonult. A második arczkép nem sikerült. Derék, higgadt itéletü művészek, kiket igazán a művésze­tek szeretete vezérel, haragra lobbantak. Nem kell helyet adni Parlaghy Vilma másik festményének sem az országos kiállításon, hisz e szerint nem ő a mestere. No de mégis adtak neki. Ilyen komplikált története van ennek a fest­ménynek. A műcsarnokban nincs­ valami nagyon sok fest­mény, sőt az összes­ kiállításban a festészet van aránylag legkisebb számmal képviselve. A többi csar­nokokba sem kellett kosztba adni otthon helyet nem talált képeket. Az arczképek közt van egy pár ki­tűnő, több középszerű és egynéhány igen gyönge. A bírálók kegyelmesek voltak. Ebben a pillanatban most már nincs is­­ arról szó, hogy a Kossuth-kép rossz volna. De nem emlék­­szer­, nem monumentális. Kossuthot máskép kell lefesteni. Tudvalevő, hogy az akadémia képes csar­nokában, a nemzeti múzeum képtárában milyen em­lékszem arczképeket lehet látni; hogy nálunk min­den nagy embert, uralkodót és főherczeget milyen monumentális stylben festettek vászonra, és mily kitűnő arczképeket lehet találni az egyesületek ter­meiben, legjobb nevű művészeinktől. A Kossuth-kép a határozott tehetség, az öntuda­tos erő műve. Majdnem életnagyságban mutatja Kossuthot, a mint, karosszékében ül. Épen az olvasást hagyta abba; jobbjában a becsukott könyv, melyet kön­­­nyeden tart, mutatóujjával jelölve, hogy meddig la­pozta. Balja a szék karján nyugszik. A kézfej haj­tása, az nyak fektetése puha, természetes. A mint ott ül, hátradőlve, lábát keresztbe helyezve, ebbe az alakba bele van rajzolva, festve a test is. Nem tökéletesen hibátlan rajz, a sötét öltöny világítását ném­elyek fényesnek találják, de a rajzban mégis nagy a biztosság, s az alapjában sötét képen az a fény a szinezési hatást emeli. Az arcz oly erélye­sen festett, minőt a fiatal művész csak jóravaló adományok segítségével, jellemző erővel tudhat meg­adni. E szelíd arcznak, e nyájasan, lelkesen tekintő kék szemeknek okvetetlenül hasonlítani kell, mert a melegségben, e mélységes tekintetben, e nyugodt, tiszta homlokban, az agg kor ama fehérségében, mely oly puhán köríti az arczot, oly lágyan simul a halántékra, a fekete sapka alatt: — ebből igaz­ság, élet szól. Át is érezte a művész, hogy kit festett. A kép hatása komoly. A színek diskrétek, egyetlen élesebb színfolt, egyetlen feltűnőbb vonás sincs, mely za­varná a kép nyugalmát. A háttér is barna, se egy függöny alkalmatlankodó gyüremlése, se semmi, úgyis fölöslegesen oda festett szokásos valami: osz­lop, asztal, szobor. Az összes hatás magában az alakban van, s ebben az arezon, mely az egész képen művészi hangulattal uralkodik. Keresetlen, egyszerű, de meggondolt és átérzett minden e képen. A­ki Kossuthot szerencsésen ismeri, azt mondja, hogy élethű. Tehát végre egy hű arczképe! A festményről beszéltek volna eleget akkor is, ha nincs olyan sokféle története, mert históriai becse mellett művészi temperamentum műve. Sajnálni való, hogy oly rut szervilizmus és egy szép tehetség elkeseritésének emléke is hatásai közé tartozik. anyám. Elmondtam neki mindent, s ő üdvözölni ki­vánja Önt. Mozdulatlanul állt, feje lehajlott, keble pihegett. Anyám odament s gyöngéd karját derekára fonva, néhány nyájas szót súgott fülébe, a­melyeket én nem hallottam, de nem is kívántam hallani. Philippa zokogásban tört ki s pár pillanatig sir­­dogált anyám vállán. Azután fölemelte fejét s rám nézett — és szivem örömtől­ dobbant meg, midőn könnyes szemében azt a kifejezést láttam. •— Róbert, testvér, ön nagyon is jó hozzám . . . rebegő. Anyám odavezette a kanapéhoz s karját folyvást derekán tartva, leültette maga mellé. Magokra hagytam őket, jól tudván, hogy imádot­­tam most a legigazabb, legnemesebb szivén sirhatja ki magát, a legkészségesebb, legrokonszenvesebb fülnek panaszolhatja el szenvedéseit, s a leglágyabb, leggyöngédebb hangon nyer vigasztalást. Oh milyen boldognak éreztem volna magamat, ha annak az egy éjszakának az eseményei meg nem történtekké lehettek volna — ha az a fehér sír örökre magába lett volna zárandó borzalmas titkát! A HÓ TITKA. — Angol regény. — 10 A PAULINA szerzőjétől. VI. FEJEZET. A megőrzött titok. Még egyszer, édes­anyám köszönöm! Fölállt. ■ •­­— Hadd lássam azt a nőt, a­kit szeretsz. Hol van? Hozzá megyek. — Itt van, ebben a házban. Oh anyám, tudtam, hogy megteszi a kedvemért. Homlokon csókolt. — Hozd ide, mondá. Kimentem s beüzentem Philippának, hogy szük­ségem van reá. Rögtön előjött. Rendbehozta magát az úti törődéstől, s bár halvány volt, tökéletes szépségben tündökölt. Bevezettem anyám szobájába. Meghökkenve állt meg, a mint észrevette, hogy a szobában idegen nő lakik. Pirosság öntötte el arczát. — Philippa édes, — mondám —­ ez az édes­ VII. FEJEZET. A hó olvad. A menekvés utjának első részét szerencsésen megjárván, leültem, hogy újból fontolóra vegyem a helyzetet s tanakodjam, hogy mitévő legyek. Azon iparkodtam, hogy összeállítsam azokat a következ­ményeket, melyeket Sir Mervyn Ferrand halálának elkerülhetlen fölfedezése maga után von, s vizsgál­­gattam, hogy a fölfedezés veszélye főkép mely rész­ről fenyeget s mikép óvhatjuk meg magunkat ellene, vagy kerülhetjük meg legbiztosabban. Kétségkívül legjobban Mrs Wilsontól kellett tar­tani. Csakis ő tudja, hogy az az ember akkor éjjel Rodingba volt érkezendő. Csak ő tudja, hogy minő viszonyban állott Philippával. A halál éjjelére csal­hatatlanul rámutat a hózivatar. S bizonyos voltam abban, hogy a­mint a halott kilétét megállapítják, Mrs. Wilson múlhatatlanul kapcsolatba hozza e rettentő esemén­nyel addigi lakójának hirtelen eltá­vozását s aztán megbetegedését. És mihelyt kijelenti azt, a­mit tud vagy gyanít, a gyanú azonnal Philippára irányul és rögtön meg­kezdődik az üldözés. Bármennyit gondolkoztam is, nem találtam mó­dot a menekülésre. Másodrendű dolgokkal keveset törődtem. Nyugodt

Next