Egyetértés, 1885. május (19. évfolyam, 119-148. szám)
1885-05-28 / 145. szám
1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 145. SZÁM. BUDAPEST, CSÜTÖRTÖK, MÁJUS 28. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA C. SZ KÉZIRATOKAT NEM KÜLDÜNK VISSZA. CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ*. Vidékre postán v. helyben házhoz hordva. Egy egész évre . . 20 frt . Egy negyedévre . . 5 frt Egy fél évre ... 10 frt | Egy hóra . . 1 frt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz-, Török-, Görög-, Spanyolországokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postaszerződéshez tartoznak, negyedévre í) frt 20 kr. Egy számára helyben 6 kr., vidéken T kr. KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ. HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Bécsien: Főügrynökségünk: Stern Moritz hirdetési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppelik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Scilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr: 25. Frankfurtban afM.: Daube G. L. és Társa. Fámban: R. Mosse, 40, r. Notre-Dame-d.-Vici. Agence Havas (place de la Bourse). A csehek. Piros pünkösd napjára érdekes megemlékezésben részesítették Rieger úr és társai a cseh nemzetet. Kiadták a közelgő választások alkalmából a cseh nemzeti párt programmját. Lapunk tegnapi számában egész terjedelme szerint közöltük a sok tekintetben figyelmet érdemlő iratot. Mindenkinek fel fog tűnni, aki azt figyelemmel olvasta át, mennyire el tudják a csehek különíteni érdekeiket Ausztria érdekeitől. A párt felsorolja az eredményeket, melyeket elérnie sikerült, de ezek közt csak olyanokat találunk, melyek Csehországot illették, s nem olyanokat, melyek egész Ausztriára vonatkoznak. Mintha a kettő merev és teljes ellentétben állana egymáshoz. Mintha nem is léteznék dolog, amely Ausztria minden népének üdvére válik, s javára a cseheknek is, hanem mintha úgy állana a dolog, hogy megrövidítése Ausztriának, tehát előnye Csehországnak. Csodálatos, hogy ez a felfogás nem ejti gondolkodóba Ausztria politikusait. Mi azt határozottan a közelgő felvonulás egyik szimptómájának tekintjük. Mert nem kell azt gondolni, hogy a csehek e tekintetben rosszabbak a többi nemzetiségeknél s elszigetelve állanak. Valamennyi nemzetiség így gondolkodik. A különbség legfölebb annyi, hogy a csehek valamivel őszintébben, nagyobb czinizmussal, s talán esetlenebbül fejezik ki a maguk véleményét, mint a többiek. De a tettek és kivált törekvések dolgában egyenlők valamennyien. Az osztrák államnak eszméje ma valami olyan prédafélét jelent, amelyen osztozkodni lehet. Ami közös és állami, az minden országocskáé. Igyekszik belőle mindenki annyit venni, mint amennyit lehet. Az államkasszát, az összes polgárság adófilléreinek végső summáját olyan vagyonnak tekintik, mely reájuk nézve elveszett, ha nem építenek belőle maguknak néhány vasutat, csatornát, egyetemet, vagy nem szabályozzák a közeli folyamot. De e mellett mindig csak a legszűkebb lokális érdekeket tekintik. A vasutak összes vonalai nem érdeklik őket annyira, mint épen a cseh vonalak, legföljebb annyiban, amennyiben távolabbi szállításoknál javukra esnek. Az iskolaügy emelése az ő szemükben nem javítás, de a prágai egyetem minden gondoskodásukat igénybe veszi. Hogy a kultúra miként halad, ahhoz semmi közük, de a cseh színház megnyitását nagy nyereségnek tekintik. Az osztrák ipar állapotával nem törődnek, de annak egy része, a cseh ipar, a legközelebbről érdekli őket. Az, ami a monarchia Lajthán túli részeit együttesen érdekli, amit e névvel fejezünk ki, hogy osztrák, az nekik semmi. Az iránt nem aggódnak, arról nem gondoskodnak, azzal nem törődnek. Ami cseh, az lázba hoz minden csehet, akármily hátránya legyen attól Salzburgnak vagy Tirolnak. Ami lengyel érdek, annak meg kell lennie, bármily kárával jár Dalmácziának. A tartományi érdeket nem tudja senki alárendelni az országos érdeknek. A kisebbel mindenki törődik, a nagyobbal senki. Az, amit Kossuth mondott, hogy Ausztria földrajzi fogalom, soha nyilvánvalóbbá nem lett, mint ez idő szerint. Nincs oda át senki, aki Ausztria érdekeit érvényre juttatná, nem értve természetesen Alsó- és Felső-Ausztriát, mint tartományokat, hanem a birodalmat. Ha valami nagyon szorosan a szívünkhöz lenne kötve Ausztria sorsa, aggódva kérdeznénk, hogy hát ki fogja az államot fentartani? Az egyes tartományoknak megvan oltalmazójuk s az egész nép erre törekszik, de az összesnek baja, úgy látszik, senkinek sem baja. Azt gondolja odaát mindenki, hogy az ő testéhez közelebb van az ing, mint a kabát. Nehéz belátni — kivált ma még — hogy mindez hová fog vezetni. De félő, hogy nem kívánatos eredményre. Minden központi erő nélkül, csupa széthúzó elem mellett állam meg nem állhat soká, ha csak valami véletlen fordulat be nem áll. S nem hisszük, hogy ez mostanában beállhasson. Legalább nem oly értelemben, hogy egészséges kibontakozást lehetővé tegyen, sokkal hamarább ellenkező értelemben. Ausztria németjei megtesznek ugyan minden tőlük telhetőt, hogy javítsanak a helyzeten. De az ő erejük ma már gyönge ehhez a feladathoz. Maguk is érzik ezt. A bécsi községtanácsnak legközelebbi vándorlását Budapestre mi határozottan ezen gyöngeség-érzet kifolyásából magyarázzuk — legalább részben. Látják, hogy segítségre van szükségük. De ami minket illet, nagyon rossz czímre adresszálják apellátásukat. Mi nem avatkozhatunk az ő beldolgaikba. Láthatták imént: a cseheket épen oly kardiálisan fogadtuk, mint a németeket. A kommüne. A kommüne leveretésének évfordulója sajnálatos eseménynek volt tanúja Párisban. A munkások összeütköztek a rendőrséggel és a katonasággal. Fájdalom, úgy kell mondanunk, hogy a munkások, mert ma Francziaországban a munkás, az államnak ez az éltető és naggyá fejlesztő eleme, kikről oly hangzatos, de üresen csengő dolgokat hallottunk itthon legközelebb is, mind ott van a kommüne és anarchia táborában. Úgy látszik az összeütközés nagyon heves lehetett. A zavargók közül mintegy ötven sebesültet szedtek össze, pedig tudnivaló, hogy oly sebeivel senki sem önként dicsekszik, amelyek következtében a fogházra van kilátás. A ténylegesen megsebesültek számának sokkal nagyobbnak kell lennie. Nem lehet másként, ahol a zárt sorokban előre nyomuló rendőrség kardjaihoz nyúl. Az, hogy a kommüne leveretésének volt évfordulója lehetett az elégídetlenek számára alkalom és ürügy a csoportosulásra, de nagyon tévednénk, ha ebben keresnénk magát a zavargás okát. Talán annak a helynek szemlélése is, hol Gallifer tábornok hírhedt vérengzéseit végbe vitte, sokakban fölkeltette az akkori órák sötét emlékezetét. De ilyesmi csak egyeseket keseríthet el, azok is maradnak az elkeseredésnél, s annyi esztendő lefolyása után nem ragadtatják magukat a véres zűrzavar élesztésére, ha arra nincs elegendő ok az állapotokban. Fájdalom, ez Francziaországban megvan. S kisebb-nagyobb mértékben megvan Európa más államaiban is. Francziaország is úgy tesz a maga munkásaival, mint ahogy mi magunk. Fennkérkedik kezüknek termékeivel. Magasztalja ügyességüket, nagyra van találmányaikkal, elnevezi őket az uj század czivilizátorainak, sokat felemlegeti, hogy a munka nemesít, de nem gondoskodik róla, hogy a munkásoknak kenyerök legyen. S az áramlat egész Európában arra felé tart, hogy a munkás-osztály elnyomassák. Sorsuk napról-napra keserűbbé válik, akkor, midőn már ma is panaszkodnak annak elviselhetetlen volta felől, s életük veszélyeztetésével is iparkodnak azon javítani. Európa legtöbb államában ellentétbe helyezték a munkás sorsát a gazdáéval. Németország megszavazta a gabonavámokat, Francziaország útban van, hogy ezt tegye. Látnivaló a következmény, mely ebből származik. A földmives drágábban adhatja el gabonáját azokban az országokban, ahol a gabonavám behozatik. Előnye lesz tehát, sorsa javul. Ellenben a munkás drágábban fizeti meg az eleséget, melyre szüksége van. Állapota tehát rosszabbra fordul. És nem kell hinni, hogy talán ennek arányában a munkabér magasabb leend. A munkaadó nem azt latolgatja, hogy munkásai közül hányan nem tudnak kellő táplálékban részesülni munkájuk keresményéből, hanem reá mutat azokra az éhen lézengő csoportokra, kiknek egyáltalában nincs semmi munkájuk. Keveset enni jobb, mint semmit sem enni, s a nem eléggé fizetett munkás, bár békétlenkedve szívében, s alkalmat keresve sorsa javításához, folytatja feladatát. Az államnak, melynek feladata lenne óvni és támogatni a gyengét az erős ellen, még a saját intézkedéseivel hat oda, hogy a gyenge még jobban elnyomassák. S azután csodálkoznak rajta, hogy a tömeg vörös kommüne zászlók alatt vonul a párisi temetőbe, s szinte kívánja felidézni az alkalmat, midőn ezt az igazságtalan társadalmi rendet felforgathassa, s elsöpörje azokat a kenetteljes szónokokat, akiknek szája a testvériséget hirdeti, de keze a barbárságot cselekszi. Az elnyomottak legékesebben szóló pártfogója ott fekszik Párisban kiterítve a hideg ravatalon. A végtisztességet még meg sem adták neki, tanácskozik felette az egész nemzet, hogy azt miként tegyék a legimpozánsabbá, de arra nem gondolnak az intéző körök mai nap sem, hogy eszméit megvalósítsák, s az általa kijelölt úton haladjanak, tehát Sárközy Aurél úrról sem emlékeztem meg. Pedig már akkor értesültem jelölttársam beszédjének tartalmáról! Elismerem, hogy jó kortes fogás volt tőle, engemet a nép előtt úgy tüntetni fel, mint forradalmárt, de e nyilatkozatával épen saját pártját cáfolta meg, mert ez ellenem azzal korteskedik, hogy kormánypárti vagyok. Ismétlem,hogy a Csanády Sándor úrhoz küldött levél a király személye iránti hűséget nem sérti s általában ott Ferencz József ő felségéről, a magyarok királyáról szó sincsen. A lakásomon megjelent képviselők kijelentették előttem, hogy a központ engemet megválasztatásom esetére nem lát szívesen. Erre a modorra és hangra jegyeztem én meg, hogy a jelenlevők személyében a központot nem respektálom, s épen pártszempontból a fegyelmet nem akarom ismerni. — Kijelentem végül, hogy pártom tudja, hogy én a törvényeket és a király személyét tisztelem s igen rosszul veszi ki magát eme tiszta 48-as kerület függetlenségi elemeinek összezavarása ily irányzatú kortesfogásokkal. Papp Sándor: * Szabadka, máj. 27. (O. É.) Szabadka város törvényhatósági bizottsága Jankovich főispán elnöklete alatt ma tartott közgyűlésén Mamuzsik Lázár polgármester indítványára az erdélyi magyar közművelődési egyesület részére egyhangúlag s nagy lelkesedéssel 1000 forintot szavazott meg. A megszavazott összeg jövő évi január hóban egyszerre fog folyóvá tétetni. Ugyanez alkalommal ünnepélyesen ment végbe Szöreghy Antal nyugalmazott tanácsnoknak a koronás arany érdemkereszttel való földiszitése. * Brassóból kapjuk e sorokat: Az oláh lapok szerint tehát a Hora-siloska, balázsfalvi, nagyszebeni esküdtszéki, naszód-beszterczei és a jó isten tudja hány és miféle oláh demonstrácziók, kizárólag a «dinasztikus» érzelmű románok műve. De a «Habsburg ház dinasztiájához» hát kérdjük: annyira ragaszkodó oláhainktól, hogy tüntetéseiknél, ha már a magyart nem, miért nem használják akkor a «fekete-sárga» színeket, mert nem találjuk egészen logikusnak, hogy egy nemzet saját «császára» iránti «legfeltétlenebb» ragaszkodásból, — a szomszédos «román királyság» szineit minden alkalommal leplezetlenül fitogtassa. Aki nálunk vasárnap vagy más ünnepélyes alkalomkor az utczán járó-kelő úri és paraszt románok kalapján vagy vállán tenyérnyi széles «román királyi» szinü szalagdiszitményeket lát, és tánczmulatságok vagy majálisok alkalmával «román királyi zászlókat», dákoromán öltözéket és tánczot s még a csecsemő gyermekeket is «román királyi» szinü szalagokkal bepólyázva látja el, míg magyar nemzeti vagy «feketesárga» zászlónak vagy szalagnak se híre, se hamva, nem lesz hajlandó elhinni, hogy a «román királyi» színek a «Habsburg dinasztia» iránti «legfeltétlenebb» ragaszkodást jelentsenek! Nem értjük, hogy hova vezessen a hatóságok túlságos elnézése és megfoghatatlan közönye az államellenes tüntetésekkel szemben? Míg Lajthán túl az osztrák kormány az olasz irredentával a legkíméletlenebb módon elbánik, nálunk az «oláh irredentisták» büntetlenül garázdálkodnak, s emellett még magyar zsarnokságról panaszkodnak. Meglehet, hogy hatóságaink az «oláh irredentisták» bombamerényleteire várnak, míg valóban botrányos közönyösségükből felocsúdnak; ne csak hagyják naggyá nőni az államellenes üzelmeket, lesz majd bombamerénylet is, mert eddig csak a pópák, tanulók és az úgynevezett intelligenczia rakonczátlankodott, de most már a parasztság is kezd egyelőre csak államellenes színekkel — demonstrálni. lyi vasút gyárai az említett városok valamelyikének közvetlen szomszédságában építtessenek — nem vezettek eredményre; ez oknál fogva kényszerűvé vált az említett társulat, hogy Déva és Szászváros között — egész puszta helyen — Sárfalva, Dédács és Piski helység határvonalain építtesse az állomást, anyagszertárt, fütőházat és a műhelyt. Az alkalmazottak, valamint az ide sereglett száz meg száz munkás számára pedig lakóházakat. Ekként keletkezett a Piski-telep, mely ötvenkilencz lakóházból és hat osztályból álló népiskolával bír; ez utóbbi azért érdemel különös figyelmet, mivel nemcsak az állam vasúti alkalmazottak és gyári munkások gyermekeinek szellemi fejlődésére nyújt alkalmat, hanem egyúttal is a nagy mértékben eloláhosodott hunyadmegyei lakosság visszamagyarosítására alkalmas eszközt látunk benne megszerezve. Tudvalevő dolog, hogy Piski körül fekvő falvak Hunyady János idejében mind székely telepítvények voltak, de eloláhosodtak; azért is itt csupa magyar nevekkel találkozik az ember, hanem a magyar nevű emberek nem értenek más nyelvet, mint az oláht, így az ottani postamesternek, Lakos Lajosnak van egy levélhordója, neve Szatmári; ott vannak Pap István és Nagy József oláh parasztok az állomáson (az utóbbinak a neje született Kiss Julianna), valamennyien kizárólag oláhul beszélnek. A felsoroltakból kiderül, hogy említett iskolának magasztos czélja van, s a magyar szellem terjesztésére kiható horderőt kell neki tulajdonítanunk. Az iskola elnöke, Daruvári Pauló Iván állomási főnök, ki az által, hogy a tanulók legnagyobb részét egész esztendőn át írószerekkel látja el, továbbá a szegényeknek és árváknak az iskolakönyveket ő vásárolja meg, az összes tornázó tanulóknak egyenruhát készíttetett, azonkívül a szorgalmas tanulók buzdítása czéljából vizsga alkalmával arany- és ezüstérmeket oszt ki, és majd — saját költségén —naponkint 36 szegény gyermeket élelemmel lát el, azt érte el, hogy most a szomszéd falvak román gyermekei csoportosan jelentkeznek a felvételre, kik közül a múlt év végén 38 nyert különösen a magyar nyelv elsajátításáért pénzt vagy egyéb jutalmat. Serkentő ez iskola látogatására még az a körülmény is, hogy ott egyebeken kívül csupa hasznos dolgokat tanulhatnak, mint kötést, himzést, horgolást, gyöngykivarrást, reczézést, tűzdelést, varrást és foltozást, kalap- és kosárfonást, kefekötést és lábtörlő készítést. Tanítanak még tornázni, néhányan gyakorlati oktatást nyernek a gyümölcsfa- és selyemtenyésztésben; azok akik iparostanonczok akarnak lenni, nyernek oktatást a mértanból és mennyiségtanból Parlas Ede magyar államvasuti főmérnöktől; a gépészeti rajzból pedig a magyar államvasuti műhelyfőnök ad oktatást a tanulóknak. Van szerény, rovar-, pénz-, növény-, ásvány-, madár- és természettani eszközök gyűjteménye és körülbelül 150 kötetből álló könyvtáruk. (Csupa adakozás.) Behozatott, a takarékpénztári intézmény, valamint létesítették az állatvédő-szövetkezetet és Ulrich Márton igazgatótanító állítása szerint a szövetségbe lépett tanulók közül egyike sem szegte még meg ünnepélyesen tett fogadalmát. A telep egészségéről gondoskodik dr. Nagy Ignácz magyar államvasuti pályaorvos; az egyházi funkcziókat pedig a hátszegi főesperes Wéber Béla végzi díjtalanul s hogy ezt teljesíthesse kénytelen a 3-ik községből ide jönni. Megemlítésre méltó, hogy az oltárt egy Pazorek Sebestyén nevű állomásbeli lakatos készítette. Ez az egyszerű ember, ki látván, mint buzgólkodnak ernyedetlen hangyaszorgalommal elöljárói a telep felvirágzásán, ő is hozzájárult tőle telhetőleg e nagy feladat megvalósításához, és lakatos létére faragott fából egy óriási oltárt, melyen álló két esztendeig dolgozott, kupoláján pedig — mely fakoczkákból van összetéve egy egész esztendeig. Az oltár a maga nemében igazán remekmű. Midőn az erdélyi püspök Lönhart Ferencz az oltárt látta, annyira megtetszett neki , hogy nemcsak megdicsérte sajátkezű levelében a derék mesterembert, hanem egy az oltárhoz szükséges egész felszerelést ajándékozott a telepnek. Csak az a baj még, hogy az oltárt egy kis szobában tartják, mert nincsen templomuk. Van ugyan iskolájuk, hol tanítják a serdülő fiatalságot, hogy áldozzanak mindent a hazáért, de a hazát ne áldozzák fel semmiért! Van oltáruk, mely előtt a serdülő fiatalságot figyelmeztetik, hogy: az állam támaszát, a haza talpkövét egyedül a munkaszeretet és a jó erkölcs képezheti, de nincsen templomuk, hol könyöröghetnének az ég áldásáért. Bizton reménylem, hogy ez is lesz! A szépre, nemesre és a jóra nagyon is fogékony magyar nép közrészvéte szívesen fog a közügy oltárára áldozatot hozni; hogy hazánk lakossága a Kárpátok égbenyúló bérezettől le az Adriáig megérti, ha azt mondják: VIDÉK. * Karczagról kapjuk e távirati nyilatkozatot: Komjáthy Béla úr tegnapi nyilatkozatára kijelentem, hogy programmbeszédemben sem ő róla, sem senki másról, A Piski-telep, Erdély vadregényes bérczei által körülzárt völgykatlan ama részében, a hol az 1848—49-iki önvédelmi harcz legkiválóbb csatáját vivták, annak a harcztérnek közvetlen szomszédságában, melynek minden talpalatnyi földjét szent szabadságáért való küzdelemben elhullt honvédeink vére áztatta; közel a történelmi nevezetességgel biró hidhoz, mely előtt az öreg apó —■ Bem tábornok — a túlnyomó ellenséges erő ellen végső elszántsággal küzdött,, székely fiainak monda: Ha e hid elveszett, Erdély is elveszett — fekszik a Piski-telep. Nevezett telep a szükség kényszerűségéből létesült; a mennyiben a Dévával és Szászvárossal folytatott alkudozások, melyek oda irányultak, hogy a volt első erdő KOSSUTH KÉPE. Milyen hosszú történetének kell lenni egy arczképnek, ha Kossuth arczképe, és ha ki akarják állítani. A Parlaghy Vilma kisasszony által festett arczképről eleget hallott már a hírlapolvasó. A sokat emlegetett arczkép végre látható az Andrássy ut egyik villájában, s látható volt már pár nap előtt az irók és művészek társaságának termében, a bécsi vendégek itt időzésére rendezett díszítések közt. Az országos kiállításra volt szánva. Oda be nem juthatott. A művésznő aztán a képzőművészeti társulat műcsarnokában akarta kiállítani, de azt nem nyitották föl neki. Most egy még lakatlan villában nyert hajlékot a száműzött. Mivel nagyon emlegették a festménnyel szemben az «egyedüli művészi szempontokat,» mely juryt, képzőművészeti választmányt egyedül vezérelhetnek, hát mondjuk meg először azt, hogy e fiatal művésznő ellen nagy sértést követtek el. vészeti társulat választmánya legjobban A képzőműismerhette, hogy miben áll az a sértés. Parlaghy kisasszony a múlt ősszel kiállította a műcsarnokban saját arczképét, egy bravourral festett nagy képet. A festmény annyira jó, hogy azt mondták rá: egy fiatal lánynak nem lehetett még elég ideje, hogy így megtanuljon festeni; ezt a képet nem ő festette. Némelyek rá is véltek ismerni a képből az igazi festőre, aki egy hírneves német képíró volna. A kisasszony tehát mióta egy jeles művet kiállított itthon, az alatt a súlyos gyanú alatt áll, hogy idegen tollakkal kérkedett. A kisasszony festett ugyan még virágképeket is, azok megint jól voltak festve, de a csendéleti képeket afféle dilletáns semmitmondásnak szokás venni, amik tehetséget csak akkor bizonyítanak, ha nagyon kitűnők, vagy van elég hajlandóság elfogadni kitűnőnek. Parlaghy kisasszonynak egy újabb arczképpel kellett megjelenni, hogy bebizonyítsa,egyszerű műkedvelő-e, akinek örömet okoz, ha festményét mások fejezik be. Ez a gyanú volt a mélyen sértő, mihelyt e fiatal hölgy bemutatta a második arczképet. Az elsőt is ő festette. Ezt bizonyítja Kossuth arczképe. Most már úgy beszélnek az elsőről, hogy: «na de mégis valamit más festett rajta.» Jó arczképfestőket nem igen szokás szeretni. Az arczképezésben sok már az arany középszerűség is. Az is ellensége a mindennapi kenyérnek. Nem kell kényeztetni a közönséget. Volt-e ily indok, vagy nem volt, elég az hozzá, hogy a Kossuth arczképének történetéhez hozzátartozik egy fiatal hölgy tehetségének a kétségbevonása, és e tehetségnek bebizonyulása. A Kossuth-kép az országos kiállítás képzőművészeti jury-je elé nem került, ott nem mondtak róla semmiféle ítéletet,, mert amint a művésznő azt az akaratát nyilvánította, hogy a képet csak egy hóig hagyja a kiállításon, ez elég ok volt, hogy a kiállításra fel ne vegyék; felvilágosítani nem igyekeztek festőjét, hanem kimondták azt a tagadhatatlan igazságot, hogy a föltételek alól kivételt tenni nem lehet, mert akkor egy hónap múlva a látogató közönség már nem is találna kiállítást, csak puszta falakat. Hogy valaki Kossuth arczképét jelentette be az országos kiállításra, azok közül senkinek sem tetszett, akik a lojalitást sportnak nézik, amiben az a legfőbb, ha mindenen túltesz. Lehetséges-e, hogy ő felsége, hogy a trónörökös színe elé lehessen állítani a turini hontalant? Nem kell-e félni, hogy az udvar tagjai nem fogják kellő figyelemben részesíteni a festmények kiállítását? Sok szép reménység megsemmisülne így. A lojalitás mellett tehát nehéz gondok is merültek fel. A festmények számára adott terület úgyis szűk. Egyszerre szóba jött, az újságok is megírták, hogy miután a festmények nem férnek el a műcsarnokban, azok közül több darabot szétosztanak máshová, mint dekoraczionális tárgyakat. Másképen lehetetlen elhelyezni valamennyit. Roppant tömegben küldözik. Nagyon díszíteni fogják ezek a képek az egyes csoportokat, például a szobaberendezéseket. Hogy vájjon a jelzett Kossuth-kép is ezek közé lett volna szánva, azt senki sem állíthatja. Végre megérkezett a Kossuth-kép. Érdekelte a művészeket, először azért, mert már előlegesen is írtak róla olasz lapok és dicsérték, és mert Parraghy kisasszony mellett most nem festhetett a müncheni művész; másodszor azért, mert már meg volt csinálva bizonyos hangulat. A legtöbbet pedig mélyen érdekelte az a szerencse, melyben végre egy fiatal művésznő részesült, kinek ecsetje számára Kossuth többször ült. Tudvalevő, hogy Huszár Adolf kérelmét Kossuth nem teljesítette, s nem engedte meg, hogy a művész mellszobrot mintázzon róla. De a kép művészi értékéről nem valami hízelgő hírek jöttek forgalomba. Nem sikerült gyönge. Az bizony nagy baj, mert most már politika lesz belőle. Épen hát azért is ki kell állítani, mert a Kossuth arczképe, az egyetlen arczkép, melyet Kossuthról festettek. Ha a műcsarnokba nem méltó, akkor majd máshol találunk helyet számára. Ott sem veszít semmit érdekességéből. Ki kell állítani minden körülmények közt, ki is lesz állítva, de nem a műcsarnokban, a festészeti és szobrászati művek közt. A művésznő, ha meghallott valamit a sok beszédből, egészen természetes,hogy visszavonta festményét a kiállításból, mielőtt még a jury ítélt volna fölötte. Ez azonban úgy tűnt fel, hogy végkép visszavonult. A második arczkép nem sikerült. Derék, higgadt itéletü művészek, kiket igazán a művészetek szeretete vezérel, haragra lobbantak. Nem kell helyet adni Parlaghy Vilma másik festményének sem az országos kiállításon, hisz e szerint nem ő a mestere. No de mégis adtak neki. Ilyen komplikált története van ennek a festménynek. A műcsarnokban nincs valami nagyon sok festmény, sőt az összes kiállításban a festészet van aránylag legkisebb számmal képviselve. A többi csarnokokba sem kellett kosztba adni otthon helyet nem talált képeket. Az arczképek közt van egy pár kitűnő, több középszerű és egynéhány igen gyönge. A bírálók kegyelmesek voltak. Ebben a pillanatban most már nincs is arról szó, hogy a Kossuth-kép rossz volna. De nem emlékszer, nem monumentális. Kossuthot máskép kell lefesteni. Tudvalevő, hogy az akadémia képes csarnokában, a nemzeti múzeum képtárában milyen emlékszem arczképeket lehet látni; hogy nálunk minden nagy embert, uralkodót és főherczeget milyen monumentális stylben festettek vászonra, és mily kitűnő arczképeket lehet találni az egyesületek termeiben, legjobb nevű művészeinktől. A Kossuth-kép a határozott tehetség, az öntudatos erő műve. Majdnem életnagyságban mutatja Kossuthot, a mint, karosszékében ül. Épen az olvasást hagyta abba; jobbjában a becsukott könyv, melyet könnyeden tart, mutatóujjával jelölve, hogy meddig lapozta. Balja a szék karján nyugszik. A kézfej hajtása, az nyak fektetése puha, természetes. A mint ott ül, hátradőlve, lábát keresztbe helyezve, ebbe az alakba bele van rajzolva, festve a test is. Nem tökéletesen hibátlan rajz, a sötét öltöny világítását némelyek fényesnek találják, de a rajzban mégis nagy a biztosság, s az alapjában sötét képen az a fény a szinezési hatást emeli. Az arcz oly erélyesen festett, minőt a fiatal művész csak jóravaló adományok segítségével, jellemző erővel tudhat megadni. E szelíd arcznak, e nyájasan, lelkesen tekintő kék szemeknek okvetetlenül hasonlítani kell, mert a melegségben, e mélységes tekintetben, e nyugodt, tiszta homlokban, az agg kor ama fehérségében, mely oly puhán köríti az arczot, oly lágyan simul a halántékra, a fekete sapka alatt: — ebből igazság, élet szól. Át is érezte a művész, hogy kit festett. A kép hatása komoly. A színek diskrétek, egyetlen élesebb színfolt, egyetlen feltűnőbb vonás sincs, mely zavarná a kép nyugalmát. A háttér is barna, se egy függöny alkalmatlankodó gyüremlése, se semmi, úgyis fölöslegesen oda festett szokásos valami: oszlop, asztal, szobor. Az összes hatás magában az alakban van, s ebben az arezon, mely az egész képen művészi hangulattal uralkodik. Keresetlen, egyszerű, de meggondolt és átérzett minden e képen. Aki Kossuthot szerencsésen ismeri, azt mondja, hogy élethű. Tehát végre egy hű arczképe! A festményről beszéltek volna eleget akkor is, ha nincs olyan sokféle története, mert históriai becse mellett művészi temperamentum műve. Sajnálni való, hogy oly rut szervilizmus és egy szép tehetség elkeseritésének emléke is hatásai közé tartozik. anyám. Elmondtam neki mindent, s ő üdvözölni kivánja Önt. Mozdulatlanul állt, feje lehajlott, keble pihegett. Anyám odament s gyöngéd karját derekára fonva, néhány nyájas szót súgott fülébe, amelyeket én nem hallottam, de nem is kívántam hallani. Philippa zokogásban tört ki s pár pillanatig sirdogált anyám vállán. Azután fölemelte fejét s rám nézett — és szivem örömtől dobbant meg, midőn könnyes szemében azt a kifejezést láttam. •— Róbert, testvér, ön nagyon is jó hozzám . . . rebegő. Anyám odavezette a kanapéhoz s karját folyvást derekán tartva, leültette maga mellé. Magokra hagytam őket, jól tudván, hogy imádottam most a legigazabb, legnemesebb szivén sirhatja ki magát, a legkészségesebb, legrokonszenvesebb fülnek panaszolhatja el szenvedéseit, s a leglágyabb, leggyöngédebb hangon nyer vigasztalást. Oh milyen boldognak éreztem volna magamat, ha annak az egy éjszakának az eseményei meg nem történtekké lehettek volna — ha az a fehér sír örökre magába lett volna zárandó borzalmas titkát! A HÓ TITKA. — Angol regény. — 10 A PAULINA szerzőjétől. VI. FEJEZET. A megőrzött titok. Még egyszer, édesanyám köszönöm! Fölállt. ■ •— Hadd lássam azt a nőt, akit szeretsz. Hol van? Hozzá megyek. — Itt van, ebben a házban. Oh anyám, tudtam, hogy megteszi a kedvemért. Homlokon csókolt. — Hozd ide, mondá. Kimentem s beüzentem Philippának, hogy szükségem van reá. Rögtön előjött. Rendbehozta magát az úti törődéstől, s bár halvány volt, tökéletes szépségben tündökölt. Bevezettem anyám szobájába. Meghökkenve állt meg, a mint észrevette, hogy a szobában idegen nő lakik. Pirosság öntötte el arczát. — Philippa édes, — mondám — ez az édes VII. FEJEZET. A hó olvad. A menekvés utjának első részét szerencsésen megjárván, leültem, hogy újból fontolóra vegyem a helyzetet s tanakodjam, hogy mitévő legyek. Azon iparkodtam, hogy összeállítsam azokat a következményeket, melyeket Sir Mervyn Ferrand halálának elkerülhetlen fölfedezése maga után von, s vizsgálgattam, hogy a fölfedezés veszélye főkép mely részről fenyeget s mikép óvhatjuk meg magunkat ellene, vagy kerülhetjük meg legbiztosabban. Kétségkívül legjobban Mrs Wilsontól kellett tartani. Csakis ő tudja, hogy az az ember akkor éjjel Rodingba volt érkezendő. Csak ő tudja, hogy minő viszonyban állott Philippával. A halál éjjelére csalhatatlanul rámutat a hózivatar. S bizonyos voltam abban, hogy amint a halott kilétét megállapítják, Mrs. Wilson múlhatatlanul kapcsolatba hozza e rettentő eseménnyel addigi lakójának hirtelen eltávozását s aztán megbetegedését. És mihelyt kijelenti azt, amit tud vagy gyanít, a gyanú azonnal Philippára irányul és rögtön megkezdődik az üldözés. Bármennyit gondolkoztam is, nem találtam módot a menekülésre. Másodrendű dolgokkal keveset törődtem. Nyugodt