Élet és Tudomány, 1966. január-június (21. évfolyam, 1-25. szám)
1966-05-06 / 18. szám
Nevezetes dátum a magyar zene történetében 1906 decembere. Akkor jelent meg Bartók Béla és Kodály Zoltán közös kiadványa, a népzenei gyűjtőmunka első eredménye, a Magyar népdalok. Húsz népdal, énekhangra, zongorakísérettel. „Találnának bár népünk lelkének ezek a sokszor őseredeti megnyilatkozásai feleannyi szeretetre, mint amennyit érdemelnek” — írta az előszóban Kodály Zoltán. „A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv és még nem, elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívéhez . . . De megjön az ideje ennek is . . . Mikor nemcsak a ritkaságok kedvelője tudja majd, hogy másféle »magyar népdalt is van a világon, mint a «ritka búzát és az pityóka, pityóka«". A magyar közvélemény abban az időben és még hoszú éveken át az olyan dalokat vélte népdalnak, mint a Ritka búza, s ezeket tartotta igazán magyarnak. Bartók és Kodály hatalmas népzenegyűjtő munkája, életének java része a magyarabb és művészi szempontból értékesebb népzene érdekében vívott küzdelemben telt el. Amikor ők a romantikus, szentimentális álmagyarság, a művészi igénytelenség és a zenei műveletlenség ellen — az ősi magyar népdalokért — fölvették a harcot, szembe találták magukat a „cigányzene” és a „magyar nóták” híveinek ellenségeskedésével, a magyartalanság, sőt a hazaárulás vádjával. Miközben Bartók és Kodály a népdalban nemcsak a magyarság hamisítatlan zenei örökségét, hanem a magasabbrendű művészi értéket is fölfedezte, a magyar közvélemény zöme magyarságban és műveltségben is megrekedt valahol a félúton, s elszánt makacssággal védte a saját illúzióit. Ebben a megrekedésben elsősorban a dzsentri a bűnös, az akkori idők lecsúszott nemese, aki fölfelé kapaszkodva sokszor külföldi — elsősorban német — divatokat utánzott, ugyanakkor elúszott földjét és vagyonát siratva valamiféle hamis búsmagyarkodásba menekült. „Szövege czikornyás, dallama német” — mondja Arany János is, amikor gyermekkori dallamemlékeit idézi. De szól másféléről is: „régi dal, csuda hangmenettel”, jellemezve egyúttal a kettő közötti különbséget. Már Liszt Ferencet is kísértette az a gondolat, hogy batyuval a vállán nekivág a magyar falvaknak, s felkutatja népzenénk kincseit. Liszt, aki akkor már az európai hangversenytermek bálványa, dédelgetett kedvence volt, sohasem indult el erre azútra. De ha elindul, aligha jutott volna tovább azoknál a dallamoknál, amelyeket általában „magyar nóták” néven emlegetünk: az úgynevezett cigányzenénél. A múlt század társadalmi viszonyai között Liszt nemigen jutott volna el a parasztházakba, ahol az ősi népzenét megtalálhatta volna. Az ő ismeretségi, baráti köre a dzsentrikből, a kisvárosi értelmiség tagjaiból került ki, tehát épp azokból, akik ezt a magyarságétól ugyancsak idegen dallamosságot vélték igazán magyarnak. Voltak ezeknek a daloknak ismert, népszerű szerzői. Olyanok, mint Szentirmay Eleiner, Szerdahelyi József, Egressy Béni vagy Bankó Pista, akkoriban közkedvelt népszínművek dalszerzői, akiknek dallamai közül jó néhányat Liszt Ferenc a híres Magyar rapszódiákban is feldolgozott. Dalaik között akadnak értékes, szép dallamok, amelyek még ma is joggal népszerűek. De ők sem tartoztak a jelentős muzsikusok közé, alkotásaik a nagy mesterek mértékével nem mérhetők. Ezért is mondta némi gúnynyal Liszt Ferenc, amikor Szentirmayról úgy beszéltek előtte, mint a „magyar Schubertról”: „Még sohasem hallottam, hogy Schubertet úgy emlegették volna, hogy ő az osztrák Szentirmay.” Olyan dalok, mint Szentirmaynak Csak egy széplány van a világon című dala (ez később „Csak egy kislány”-ra módosult), vagy Szerdahelyi nótája, a Magasan repül a daru, avagy Egressy dala, a Ne menj rózsám a tarlóra, a XIX. század jellegzetes