Élet és Tudomány, 1974. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-05 / 27. szám
lentett a rendi törvényességgel, a XVII. századi országgyűléseken ismételten megerősített, e kérdésre vonatkozó törvénycikkekkel. A várkapitány vészjelzései A közvetlen előzmények, amelyek a kormánynak ezt az erélyes közbelépését kiváltották, Kelet-Magyarországra, s elsősorban a kállói végvárhoz nyúlnak vissza. 1665 eleje óta volt ugyanis tapasztalható, hogy a végvári jobbágyrepetíciók száma ezekben az országrészekben hirtelen felszökött. 1665 februárjában például a diósgyőri őrség azért emelt panaszt Csáky Ferenc kassai főkapitány előtt, mert egyes földesurak olyan katonákat kezdtek közülük kikérni, akik, mint írták, „immár 40 esztendeje ... őrizték sok szerencsén és nagy próbán velünk együtt ezt a végházat." Hasonló panaszok maradtak fenn ez év májusából Ónodból, s szeptemberéből Pufitokról is. 1665. október 30-án pedig a tokaji kapitány jelezte, hogyha a katonák repetíciója — és az országos törvények alapján való kiadása — így megy tovább, „talán csak tíz sem marad a gyalogok közül az őfelsége szolgálatában". Putnok—Diósgyőr—Ónod—Tokaj: a török hódoltság szélén fekvő kelet-magyarországi végvárak e láncolatába illeszkedik következő láncszemként Kálló vára, ahol a jobbágykatonák repetíciójával kapcsolatos földesúr—végvári ellentétek az összes végházak közül a legélesebb formákat öltötték. A viszály 1666 kora tavaszán robbant ki teljes hevességében. Március 4-én jelezte először Sennyei Ferenc kállói főkapitány Csáky Ferencnek: „rettenetes nagy confusio (zűrzavar) és zenebona (támadt) és most is vagyon ebben a végházban egynéhány jobbágyoknak a repetíciója miatt... az törvény szerint kénytelen meg kellett a jobbágyokat adnom ... azonban nemcsak a praesidium (vagyis az őrség), hanem mind az egész város, mind nemes, nemtelen felzendülvén rajta ... őfelségét magát akarják ezen dologról megtalálni... s cathegorice resolválták magukat (ti. elhatározták), hogy egyáltalában senkit innen énnekem kiadni meg nem engednek”. Bármennyire is kétségbe volt esve Sennyei, ekkor még nem is sejtette, hogy mindez a földesúri támadás első hulláma csupán. Tizenegy nappal később, március 15-én ugyanis már a következőket jelezte feletesének: „ez a vármegye ezt az őfelsége végházát, úgy látom, elpusztítja, mert csak most annyi jobbágyot kértek fel, hogy pro die 16, 17, 18 (azaz 16, 17 és 18-ára) harmincnyolc embert kell Várdában (a mai Kisvárdára, ahol akkoriban a vármegye székelt) statuálnom (előállítanom), melyen nem kicsiny zendülés vagyon a városban, s a többi is, akik jobbágyok volnának, s még felkérésben nincsenek, igen készülnek a maguk fejének oltalmat keresni”. S hozzáfűzte: „Itt nagyságos uram nem sok praesidiuma lészen őfelségének, kiváltképpen gyalogja, ha nagyságtok meg nem orvosolja, 1252 A KALLÓI