Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-06 / 27. szám
megnyilatkozását azonban egy hatalmas ellenfél szorítja, fojtja vissza s teszi még lázasabbá, feszültebbé. Ez az erudiciója, az a káprázatos, sokrétű tudáshalmaz, amit késő éjszakákon exotikus, keleti írások és a modern tudomány minden ágának könyvei fölé hajolva ősi kulturéhséggel szívott magába. Irodalom, művészet, zene, történelem, geológia és csillagászat, nyelvészet, filozófia, kémia és fizika, a technika csodái, — különösen a repülőgép problémája — az orvostudomány és ethnográfia, mind sorra vonultak föl a vastag nagyítóüveg előtt, amit beteg szemei elé tartott. Encyclopediák voltak a kedvenc olvasmányai és az emberiség legragyogóbb encyclopediájának poétája : Shakespeare, a lándzsarázó. Erudició és intuíció, ez a két paradox erő szinte harmonikusan egyesült benne és ez az egyesülés írói karakterének legsajátosabb vonása. Csodásan tiszta öntudatosságával ő maga is beszélt olykor erről, egy-egy csendes kávéházi sarokban : „Az írónak hinnie kell abban, amit tud. A halott matérián a líra eleven vérhullámainak kell keresztül törni, hogy abból művészi produktum legyen. Az én igazságom az én lírám és ha nem tudok fölemelkedni ehhez a lírához, nem juthatok el a magam igazságához. Pedig ez a lényege és titka minden műalkotásnak. Az erudició itt ballaszt, de fel kellett hoznom magammal, mert ebben az éteri bizonytalanságban mégis egy stabilis pont felé törekszik , lefelé. S hogy ez a pont alattam van: ez minden művésznek a tragikuma. Ezért nem olyan egy sor írás, egy kis ecsetvonás sem, amilyennek az alkotója álmodta. Arról, ami tökéletes, csak álmaink vannak. A mesterember tudja csak úgy megcsinálni a dolgát, ahogy akarta. Művésznek, igazi művésznek nincsenek végleg eldöntött csatái, egészen betelt vágyai. Neki mindig verekedni kell, mert kettős a lelke. Fantáziájába minduntalan belevigyorog a tudás, a józanság, a „holtbizonyosság“ diabolikus, gonosz törpéje, amely ott leselkedik az ódához faragott toll hegyén, az eksztázis kiáltásaira nyíló száj szegletén s még az angosztúrás pohár széléről sem sikerül mindig elkergetni. Ennek a rettentő, örök kettősségnek a küzdelme a legcsodálatosabb rejtély minden rejtélyek között.“ A Laád Bulcsu emberkéje, aki ott lakik a koponyacsont mögött, sokat árulkodott erre a rejtélyre. És ennek nyomán értjük meg a maga igazi értelmében, hogy miért kell Cholnoky majd minden írásában a valóságnak egy hirtelen pillanatban átbillenni a lehetetlenség országába, és miért váltódik át igaz, meleg emberi értékekre az a köny, amit nevetéssel kergetett a szemünk sarkába. A lírikus egy percre szétcsapja a szárnyát, ujjongva löki el magától a földet, azután egyszerre eszébe jut a fizika, a nehézkedés törvénye és zuhanás közben ördögi nyugalommal számítja kronométerjén a lefelé hulló test sebességének arányszámait. Az erudicio mintha legyőzte volna a poétát: a mese egy váratlan fordulattal abbamaradt... Minden, ami ismeretlen, izgatta a fantáziáját, mert érezte, hogy csak az igazán a miénk, amit még nem ismerünk, ami ezután jön , az ismeretlen. Amit tudunk, az lezárt, élesen körülhatárolt terület, amin semmit sem változtathatunk. Nem adhatunk hozzá magunkból. Rajtunk kívül áll, a hátunk mögött van s hidegen hagy. Csak amit megsejtettünk, amihez az intuíció vezetett el, amit még eljövendő napok köde rejteget, az él igazán bennünk. Ezt gyúrhatja a fantáziánk, ebbe kapcsolódhatunk csak bele minden idegszálunkkal, agyunk minden rezdülésével. Aminek miértjét kérdezni még nem jutott eszünkbe, ahhoz van leginkább közünk. Hinni kell ezt s a hit a művészetben fölötte áll a tudásnak. S éppen ezért értékeljük Cholnoky Viktorban elsősorban a poétát s csak azután a polihisztort, jóllehet írásaiban egyforma tökéletességgel és erővel jelentkezik mind a kettő. Tudományos cikkei akárhányszor a belletrisztika felé kívánkoznak, viszont némelyik novellája csak ürügy gazdag tudományos megfigyeléseinek elmondására. Azért nem is lehet írásait elskatulyázni. Az Akadémia nagy boltjában aligha vannak olyan fiókok, amikben minden nehézség nélkül elhelyezhetők lennének. Mikor az ember már-már kimondja : novella, akkor fordul egyet a hang, a történet, az író és egyszerre úgy látjuk, hogy aki még az előbb az alerion tarka tolláról beszélt balzaci hűséggel és darwini pontossággal, most meghegyezi ezt a tollat és a szívébe mártja, mert erről a furcsa szerszámról a tinta lepereg. Csak vérrel fog. És amíg egy negyedórával előbb egy materialista nehéz, nyomasztó 853