Élet, 1915. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1915-07-04 / 27. szám

636 ILLÉS SZEKEREN ANKA JÁNOS ÚTON A lagúnákon sírjatok értem: A velencei álomvizeken — Én a sóhajok hídjára értem ... A nap fiai mind hazatérnek; A magasságba ragad a szárnya Egy láthatatlan Illésszekérnek — Visznek, röpítnek messze villámok, ítéletidők éjszakájában. Viharok szárnyán én hazaszállok — Lelkem az élet tűzlelke várja. Idegen nékem e tündértájak Minden gyönyöre, minden csodája — A gondolámat én összetörtem/ A barbardsék végleg elhalnak, A magasságok zúgnak fölöttem ... BÚCSÚ Elindul haza e fáradt vándor. Ez a Rómába tévedt barbár. Ez a megkésett gladiátor, E bohóckedvű mártírlélek. Ez itt feledett elitéltje — A vértanuk nagy seregének ... Amíg ez élet útjait rója Érette izén, délibábvizen Az örök béke álomhajója — Mikor egy percre hiszi, várja A csend óráján, hogy végre eljön. Kiköt valahol e földi parton. Szeme a felhőn. Keze a kardon ... E szegény ördög egymagába. Örökkön harcolt mindhiába — Hősi küzdelme, mártiromsága; Léha köznapok mulatsága... Minden emléke küzdelmének; Néhány ének — Hajh! minden szavuk milyen drága. Virágzó kövek csodavirága — Mégis Rómában mitsem érnek; Mind egy-egy cseppje — A szörnyen olcsó barbárvérnek ... Mégis, mégis boldog e lélek: A titkok titka neki az ének — A gyásza, könnye húsvéti fény lett: Nincsen halál csak örök élet! ... Érzem... TENGEREK CSILLAGA Oh ! Stella maris ! Mi gyászból szőljük a jobbsorsunkat. Az óceánon a viharra bíztuk — Árva magunkat... Az utunk mentén vészek születnek. Minden lépésünk szabadulása — A fergetegnek ... Amerre megyünk, felhők robognak. Mi villámai, vészei vagyunk — A viharoknak ... A mi nyomunkban bírókra kelnek. Minden erői minden viharnak — Minden tengernek ... Az élbe merül a földnek partja, A mi hajónkat a habok fölött — A csoda tartja ... Oh ! Stella maris ! HEGyI BESZÉD Én az édenkertből számkivetett ember, én a végzeténél erősebb tűzlélek : a kétségek földjén új csodákért élek — emberek, testvérek az életgond rabja, ez a harcban töltött bús remetei élet,» Oszlopos Simonnak kőoszlopát rakja : égre emelt karral örökkön itt állok — hitem kőoszlopán egyre magasabban, a nagy vizek fölött, a zengő viharban... A vizek mind zúgnak lábam alatt mélyen : Atlasz ! a megváltást már hiába várod, dobjad le a mélybe ezt a vak világot! Kolumbus ! nincs célja hősi küzdelmednek, az újvilág partján majd bilincsbe vernek! Főnixmadár! sorsod szörnyű tettre késztet, életed nyarában gyújtsad föl a fészked! Míg felszáll zúgása örvénylő vizeknek, az én érzéseim némán énekelnek : emberek ! testvérek! a nagy lelki gondok, amiket ápolnak az árvák, szegények, mind Herkulesvágyak, mind Atlaszremények mi szemébe nézünk e pogány időnek, hogyha el is tipor erősebb őnála , a mi reményünknek egy pókhálószála! A dermedt lelkekbe tűzigéket vések: átok lesz az élet minden poroszlónak, e pogány világok húsvéti érzések himnuszán dolgoznak — a messze távolban új csillagok jönnek / a mi történetünk — csak egy epizódja az örök időnek... Az égi végzések a földön megérnek: érzem a távolban már jön az az idő, rám tűzött villám a világot rendítő — szemrebbenésének... Az örök világok napfényébe nézek, a ti jövendőrök kapujában állok; egyiptomi éjbe temetett királyok, hősi lemondások, mártírszenvedések — a jövő a mártírsírokat felássa: szárnya nő a gyöngék eltiport hitének ... Ez az árva ének: az örök remények Sámson­ lázadása, az árvák, szenvedők keserű siráma, a messze jövendők perzselő villáma! TÚL A VILÁGON Túl az életen, túl a halálon, hazaindultam a napsugáron — A mindenségben hadak robognak, én érzem nyitját minden harcoknak — Minden világnak az üdvössége, túl minden harcon az örök béke — Az élő semmi, titka a csendnek, miből az égben lelkek születnek — A lélekerő, mely meg nem rendül, a pusztulástul, a küzdelemtül — A hadak útján én árva lélek, az örök béke szigetén élek...

Next