Élet, 1917. július-december (9. évfolyam, 28-52. szám)
1917-07-15 / 28. szám
A Lajtán túl most erről beszélnek. Sokszor, unalmasan és képmutatóan. Miután a daliák egy nap nyolcfelé vágták országunkat, ma az a jelszó, hogy adjuk oda mindenünket. Politikai támadások után élelmezési parancsok hangzanak el az osztrák parlamentben, és mert ezek vizsgálata nem politika, foglalkozni óhajtunk a kérdéssel. Magyarország őstermelő állam. Mint ilyen éléstára volt békében is az osztrákoknak, a háború folyamán pedig nemcsak Ausztriának, de Németországnak is. Minden feleslegünket odadtuk, hogy lehetővé tegyük a közös cél elérését, hogy éhhalál sehol ne üssön ki, és dacolhassunk valamennyien ellenségeinknek nemcsak harctéri, de gazdasági támadásaival is. Ez az odadható feleslegünk azonban évről-évre nemcsak azért fogyott, mert világszerte közismerten silány volt a termés, de azért is, mert a magyar paraszt úgyszólván mind katonának állott, és kezdettől fogva mostanáig első harcvonalban verekszik, vagy halott, nyomorék, vagy fogoly. Nagy mértékben megcsökkent az igaerő is, gazdasági gépeink sincsenek elegendő számban. Ebből azonban idáig csak az következett, hogy a magyarság a szájától vonta meg a falatot, s azt adta olyanoknak, akik hálásak sem most, sem azelőtt nem tudtak lenni soha. Ha nem csalódunk, erről egy történelmi szállóige is szól: Dank von Oesterreich ... Ezen a már szokássá rögződött lelki tulajdonságon nem ütődünk meg. Néplelket megváltoztatni nem lehet. Vannak nemzetek, amelyekben ivadékról-ivadékra öröklődik a hazaszeretet, vitézség, hűség és önzetlenség, mások maradnak azok, amik voltak: önzők, haszonlesők, kalmárok, néha hűtlenek és gyávák. Ismételjük, ezek változására nincs reménység, s aki erőlteti a nem létező szerelmet, az balga, akinek semmi ítélőképessége sincs. Ám vannak tények, amelyeket letagadni nem lehet, és vannak állapotok, amelyeket észre nem venni se nem okos, se nem tanácsos. A magyar nemzet ma se nem balga, se nem gyámoltalan. Sok mindent megéltünk ezeregynéhány esztendő óta, és mi ha felejtettünk is, de sokkal többet tanultunk. Becsületből felejtettünk, s azért tanultunk, mert mi önálló, különnyelvű, államalkotó és hódító fajta vagyunk, akik nem ismertük a hűbérurak medvetalpú középkori saruját. Azt azonban nem felejtettük el, hogy a háború alatt mi minden történt. Többek között — egyebekről ezeken a hasábokon,* fájdalom, nem eshet szó — emlékszünk arra, hogy a hadsereg ellátásának kérdésében „testvéreink“ annakidején nem voltak ennyire követelődzők, viszont tudjuk azt, hogy az egész hadsereget mi élelmezzük, holott a hivatalos kvóta szerint nem mi vagyunk a többség. Tudásunk tárházában szerepel még sok minden. Hogy egyebet ne emlegessünk: a hatóságainktól a jogosan üldözött élelmiszercsempészet, az iparcikkek háromszáztól kétezer százalékig terjedő uzsorája, amelyet önzetlenségünkért és belátásunkért cserébe az osztrák „önzetlenségtől és belátástól“ mi élvezünk. Ki vagyunk szolgáltatva ipari szempontból a Lajtán túliaknak teljesen, s ha mindezektől nálunk nem hangos a levegő, az nem azért van, mert nem tudjuk, vagy nem merjük szóvá tenni, de azért történik, mert azt akarjuk, hogy megnyerjük a háborút nemcsak magunknak, de a kötés erejénél fogva a békétlenkedők és pártoskodók országának is. A hipokrita beszédekre néhány kérdés a válaszunk: Igaz-e az, hogy harmadik éve mibelőlünk élnek ? Igaz-e, hogy a hazánkba telepedett osztrák tőke sohase támogatta olcsó kölcsönökkel a magyar mezőgazdaságot ? Igaz-e az, hogy a cseh gazdasági gépipar uzsoráskodik velünk ? S ha mindez igaz, akkor a magyar történelmet rosszul ismerő szónokoktól azt kívánjuk, hogy rosszat felejtsenek, jót tanuljanak. A Mária Terézia rendszere megbukott, mert eltolódtak az erőviszonyok, s amaz emlegetett „boldog régi idők“ hál’ Istennek sohse jönnek vissza. Nem jöhetnek, mert a kiontott vér jogán a magunkét megköveteljük, s attól tágítani senki kedvéért hajlandók nem vagyunk. Az idei termésből természetesen adunk. Jó szívvel. Magyar természet, hogy a vendéget — még ha nem nagyon szeretjük is — ellátjuk, ha viharban vetődött be hozzánk. De a vendégnek tisztességes hangon kell kérnie. Mert az is magyar természet, hogy a követelődzést nem állja, s az erőszakot nem tűri... Ha tényleg nem felejtettek odaát, akkor emlékezniük kell egyre-másra ... Különben pedig a béke velünk ... Kopja 673