Élet, 1919. január-április (11. évfolyam, 1-14. szám)
1919-01-05 / 1. szám
XI. év. t. i. AZ ÉV ELSŐ NAPJÁN Gondolkozom. Komor református imádságok kezdődtek így: „a magyar nemzet zivataros századaiban." Hogy tudtunk imádkozni egy szál bőrbe takartan a vatikáni folyosón, amikor az ős pápa az ős álmot látta javunkra. Micsoda imádságok estek Esztergomban, hogy Magyarok Nagyasszonya, fogadta az első koronás hódolatát. A hegedősök kisérik küzdelmeinket az időtől fogva, amikor a kaini tüzes rőzse először szúrt az Árpád-sári szemébe. Ah, Imre emeli a pálcát az örökéletű mondással Endre ellen .,,ri a pogány magyar, a kobzosok dalolnak. Felicián szakállán gyöngyös a köny, a királyné vére bíborra festi a földet, Klára tőkén metszheti le a haját, s a Zách nemzetség fejét és karjait bárd csapja le hetedsziglen. A hegedők zengnek. Anjoui Erzsébet Novigrádban horvát ujjak közt kékül el, a hegedők zengnek, Rozgonyi Cicelle zöld ruháját zöld gálya rengeti, a hegedősök simák. Várnán a csorda, eskütörten hull méltó sírja mélyibe, a hegedősök dalolnak. Kont vezeti a harmincat, Kont indul a sugaras úton, az úton, hol annyi társa vész a századok során. A regősök énekelnek, öreg Perényi viteti magát talyigán Pozsony utcáin, nagy hangon ellenmond a Habsburg-szövetségnek. Szerelmi ágy nem ára ez országnak ! De Anna megy, Mária jő, az egész nemzet alápecsételt a bűnnek, fáklyául Dózsa reménye lobog és eredményként ég a Tisza tája, és ég a vezér, cigányok szítják a tüzet alatta, maga felekezeti táncolja körül, fogóval szabdalja a húsát... Ah, a regősök jajgatnak — mind levágják, akinek vértől nem vizes a szája. A hegedősök zokognak. Mohácsnál zeng az aszúfű, fulladtan süvölt a por, zsálya és búzavirág a haldoklás verítékeibe úszik. Most fenekedik húszezer háromszázezernek. Jézus, üvölt az érsek és röpülnek a nyilak, Allah, ordít a jancsáraga és megmorrannak az ágyúk. Vért izzad a páncél, két óra és vége a húszezernek, veszekedett zápor döngeti a halottakat, a hegedősök aléltak. Ludovicus secundus Szekcsőre menekül. Zápolya György Szekcsőre menekül. Tömöri pap Szekcsőre menekül, ordítanak a hegedősök, a királyt meggyilkolta Zápolya György, Zápolyát Tömöri gyilkolta meg, Tomorit Zápolya udvornikjai gyilkolták meg. Senki sem ordít. A hegedősök húrja megszakadt. De Losonczi él, Temesvár áll, Eger falán ott lóg a láncon a koporsó, Tinódi Eger dicsőségét és gyászát énekli, a várak küzdenek, elvéreznek, a hegedősök zokognak, Bethlen jő csillagul, a hegedősök hahotáznak, kuruckirályt tartja dicsőn a Felvidék, a regősök dalolnak, Thökölyt árokba hányják Zernyesztnél, a kobzok elfáradtak. A magyar irodalmat a magyar történelemtől el nem lehet választani. Irodalmunkat történelmünk nélkül nem lehet megérteni. Nincs nagy költőnk, aki nem a nemzeti keserűség könnyes talajából szilajodott volna istenivé. Szinte a nemzeti szerencsétlenség nemzi a költőket. Egy katona, Maistert strázsálván főisír. Kiállott Rákóczi a munkácsi sáncra. A másik ihletet érez, féltvén a drágát. Tanácsolom felségednek — menjen el, amerre szeme lát, így énekel, és zokog száz hegedős száz szélén a hazának. így nótáznak Mailandban a huszárok, Versaillesben a huszárok, így csorog Csokonai könye a pozsonyi diétán. Irodalmunk legnagyobb kora, a nemzeti műköltés kora a legmagasabb és legtisztább, majdnem tisztán nemzeti érzés jegyében fényeskedik. Vörösmarty temetése 1855-ben, a legsötétebb nemzeti gyász mozdulatlanságából az első életmozdulat, egy nagy nemzeti demonstráció 1840- től politikai és irodalmi élet mindjobban élesül és vörösül. A tetőpont: 1849-ben, Petőfi minden más hangot legázoló örökkön égő szent harsogása, túlfeszített, őrjöngő lelkessége és lelkesítése egészen addig, amíg nemes testén, ama kukoricásban át nem gázolnak az orosz lovak. Petőfi testével a forradalmi hang eloszlott a mindenségbe. Vérző tüdeje nem fújta többé a királyokról: „akasszátok föl őket !“ —megrohad a hang Világos után. A költők torkán a kötél. Mindnyájan voltak rabok, Kazinczytól Tompáig, Spielber és Rufstein látta őket. A nemzet szive halálosan vert a költőkért, a költők szive nem volt külön szív, szivük a nemzet szive volt. Nem volt lángész, amely nem a fajtaimádás, a magyar géniusz pszikéjében fogant. A költők költészete elektromos lánc, amelyen a nemzeti események lehellete és villáma futkos. Magyarország földe Mohács gyilkos eredményei előtt áll. A magyar nemzet élő tagjai szétszóratnak a világban , mely rég a mi világunk volt, ma idegen világ. Gyergyó és Csik, Árva és Zemplén felé pillant a kényes szem. Bár magzatna az Örökkévaló, a régiekhez hangban hasonló, szívben ugyanaz, költészetben oly rendkívüli eredményű költőket, e tájakon. A nemzeti fájdalmat ma csak azok érzik, akik népi tudják kifejezni. Körti-lóth gui"' -