Élet, 1935. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1935-07-07 / 27. szám
amellyel a mindent elskatulyázó, megszárító, az élet vérétől és delejességétől elszakadt intellektualizmus túlhajtásaira felelt, maga is túlfeszítette a «dinamizmus», az «intuicionizmus» húrjait. De különösen magyar olvasó számára éppen eleget mond Bergson főbb műveinek («Teremtő fejlődés», «Anyag és Emlékezet», «Idő és szabadság», «A nevetés lélektana») elragadó stílusművészetéről és mélyenjáró fejtegetéseiről, hogy hatásuk alól még egy Prohászka Ottokár sem tudta magát kivonni. Annyi bizonyos, hogy Bergson a túltengő és jogosulatlan racionalizmussal hadakozó, a matematikai természettudományok fogalmi operációival szemben az élet és a lelki jelenségek dinamikus valóságát és az emberi szellem intuitív világát hangsúlyozó műveiben végletekbe csapott. A francia neoskolasztikusok joggal vetették szemére, hogy az alakulás (Werden, devenir) ténye, az életlendület (élanvitai) intuíciója mellett — akárcsak az ókorban Herakleitos — egészen el akar felejteni, sőt tagadni akar minden állandóságot a dolgokban, s végül már a maradandó létet és annak változhatatlan lényegi összefüggéseit, vonatkozásait is tagadja, szabad utat engedve a bölcseleti s ezzel akarva-nem akarva a művészeti és társadalmi anarkiának. De néhány évvel ezelőtt megjelent művét, «Az erkölcs és hit két forrásáról» (Deux sources de la morale et de la religion) már kifejezetten katolikus körökben is sok rokonszenvel fogadták, mert nagy megértést találtak benne a vallásos érzés és élet iránt, és a belső érlelődési folyamatnak, a végső igazságok nemes, komoly keresésének bizonyságait észlelték benne azok, akiknek erre szemeik és füleik vannak. Ha a hollandiai híradás igaz —bár kétségtelen bizonyítékunk nincs rá—, a XX. század egyik legnagyobb bölcselője most már alázatosan meghajolt Jézus Krisztus és az ő Anyaszentegyháza előtt. Az a kultúrfront, amely valamikor harsonázta nevét és minden megnyilatkozását, most hallgat. Talán mert csalódott, talán mert maga is gondolkozóba esett. Mind a két esetben ez a hallgatás éppen eleget mond — nekünk. 546 Csende fimnusz Zengő kürtszóval, citerával, s komoly szívem harsányra verve piros tüzén a szenvedélynek, zengő kürtszóval, citerával Uram, most nem dicsérlek. De látom füvön, fán, virágon, szíven, mesén és nevetésen — ó, tedd, hogy mások is meglássák látom szerelmen, álmon, vágyon művész-kezed vonását. De látom fényen, éjen, titkon, és látom csillagok forgásán — ó, tedd, hogy mások is meglássák — látom feszülő agyvelőkön tudós-kezed vonását. De látom bölcsőn és koporsón, anyák és gyermekek szemében — ó, tedd, hogy mások is meglássák látom szentek mártír-csodáján isten-kezed vonását. — Zengő kürtszóval, citerával most nem dicsérlek. Porszem-létem boldog lesz, hogyha minden évben csak egyszer nézel rám, s megáldod szerény ember-vetésem. Boldog leszek, ha néha-néha művész, tudós isten-kezeddel termékenyítve porszem-létem szítod félszeg szavakká : verssé szerény ember-vetésem. Boldog leszek, ha elvégezve az évek víg versenyfutását megfáradt már rövidke létem — szelíd sarlóval aratod le szerény embervetésem. ifj. Ambrózy Jogoston