Élet, 1936. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1936-07-05 / 27. szám

rünk-e mi magunk őszintén szembenézni a lelkünk­kel és a szívünkkel? Merünk-e végignyomozni szel­lemünkben minden gondolatot és mélységeiben megvizsgálni és öntudatosítani minden érzést? Aligha. Jóformán, sohasem. Csak engedjük őket leméretlenül, félig rájuk sejtve és számbavéve elsu­hanni, illetőleg állandóan hatni, fejlődni, élni ben­sőnkben őket. Mert talán le kellene vonnunk bizo­nyos konzekvenciákat a vizsgálódás után. Ami kel­lemetlen, vagy legalábbis kényelmetlen volna. És hogyan élünk mi másokban? Van-e valaki, akiben például egészen élünk? Úgy, amint vagyunk, minden fogyatkozásunkkal, minden bűnünkkel és minden erényünkkel ? Együtt a testünk minden rez­dülése és a szellemiségünk, a lelkünk minden meg­nyilatkozása, egész valósága, minden álma? Van-e olyan közelség valakihez az életünkben, ami ezt lehetővé teszi és lehetővé tette? Akár mélységes szeretet, akár vad gyűlölet a forrása. Hányan vannak, akikben csak egy-egy felszedett gondolatunk él. Egy-egy mondatunk, egy-egy sza­vunk, egy-egy villanása a tekintetünknek, egy-egy színe az arcunknak, egy kifejezésünk, egy mozdula­tunk, pirulásunk, vagy vidámságunk, felmagaszta­­lásunk, vagy elbukásunk. És még ezek sem teljesen, és még ezek sem hűségesen. Hanem esetleg elkop­tatva a sok átadás, a sok vándorlás és akaratos alakí­tás folytán, amit kormányoz a rokonszenv, az ellen­szenv, vagy az általános emberi gyengeség és elég­telenség. Vagy talán ismertek bennünket, de egy régi, nagyon régi önmagunkat. Hiszen sokszor egy nap elég ahhoz, hogy egész világ válasszon el a teg­napunktól bennünket. Sokszor egy perc elvégzi ilyen irányban esztendők alakító munkáját. Ha így ezeket végiggondoljuk, egy­szerre olyan bizonytalan, olyan roskatag, olyan ingatag lesz min­den. Szétfolyik a bizonytalanságban és változandó­­ságban és elveszítjük az ítélkezés biztonságát, fölé­nyességét és kérlelhetetlen erejét. Megszáll a tapo­­gatódzó, az elálmélkodó, a szerénnyé lett alázatosság és egyszerre elviselhetőbbek kezdünk lenni mások számára. De milyen ritka az ilyen pillanat. Milyen lezu­hanó megismerés és tapasztalás, kimerítő életiskola kell hozzá. És milyen kevesen jutnak el a birtokába. És talán jobb is így. Hiszen olyan bizonytalanok, olyan mindent megbocsájtók, olyan határozatlanok lennénk így. Azok, akik máskor ítélkeznek vakme­rően elevenek és holtak felett. Biztosan és felülről. A gőg és elzárkózás tornyaiból. Mert még kevés a tapasztalatuk, kevés a belátásuk a dolgok és tények titkai közé. Amiket ilyen lebegően, ilyen finoman, ilyen kiszámíthatatlanul és nem fontosnak rende­zett el Valaki, a felettünk őrködő és minket is létbe szorító Gondviselés. Csak őbelékapaszkodva lesz törtségünk egésszé, állnak meg Ingásukban a dolgok és lesz az ismerősünk világossággá. És reszket át a lelkeken, zeng át a világon az alázat és egyszerűség, ami minden nagyság elengedhetetlen alapzata e föl­dön és az örökkévalóságban. A négy erény (Az esztergomi­ ásatások freskói közül)

Next