Élet, 1936. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1936-07-05 / 27. szám
rünk-e mi magunk őszintén szembenézni a lelkünkkel és a szívünkkel? Merünk-e végignyomozni szellemünkben minden gondolatot és mélységeiben megvizsgálni és öntudatosítani minden érzést? Aligha. Jóformán, sohasem. Csak engedjük őket leméretlenül, félig rájuk sejtve és számbavéve elsuhanni, illetőleg állandóan hatni, fejlődni, élni bensőnkben őket. Mert talán le kellene vonnunk bizonyos konzekvenciákat a vizsgálódás után. Ami kellemetlen, vagy legalábbis kényelmetlen volna. És hogyan élünk mi másokban? Van-e valaki, akiben például egészen élünk? Úgy, amint vagyunk, minden fogyatkozásunkkal, minden bűnünkkel és minden erényünkkel ? Együtt a testünk minden rezdülése és a szellemiségünk, a lelkünk minden megnyilatkozása, egész valósága, minden álma? Van-e olyan közelség valakihez az életünkben, ami ezt lehetővé teszi és lehetővé tette? Akár mélységes szeretet, akár vad gyűlölet a forrása. Hányan vannak, akikben csak egy-egy felszedett gondolatunk él. Egy-egy mondatunk, egy-egy szavunk, egy-egy villanása a tekintetünknek, egy-egy színe az arcunknak, egy kifejezésünk, egy mozdulatunk, pirulásunk, vagy vidámságunk, felmagasztalásunk, vagy elbukásunk. És még ezek sem teljesen, és még ezek sem hűségesen. Hanem esetleg elkoptatva a sok átadás, a sok vándorlás és akaratos alakítás folytán, amit kormányoz a rokonszenv, az ellenszenv, vagy az általános emberi gyengeség és elégtelenség. Vagy talán ismertek bennünket, de egy régi, nagyon régi önmagunkat. Hiszen sokszor egy nap elég ahhoz, hogy egész világ válasszon el a tegnapunktól bennünket. Sokszor egy perc elvégzi ilyen irányban esztendők alakító munkáját. Ha így ezeket végiggondoljuk, egyszerre olyan bizonytalan, olyan roskatag, olyan ingatag lesz minden. Szétfolyik a bizonytalanságban és változandóságban és elveszítjük az ítélkezés biztonságát, fölényességét és kérlelhetetlen erejét. Megszáll a tapogatódzó, az elálmélkodó, a szerénnyé lett alázatosság és egyszerre elviselhetőbbek kezdünk lenni mások számára. De milyen ritka az ilyen pillanat. Milyen lezuhanó megismerés és tapasztalás, kimerítő életiskola kell hozzá. És milyen kevesen jutnak el a birtokába. És talán jobb is így. Hiszen olyan bizonytalanok, olyan mindent megbocsájtók, olyan határozatlanok lennénk így. Azok, akik máskor ítélkeznek vakmerően elevenek és holtak felett. Biztosan és felülről. A gőg és elzárkózás tornyaiból. Mert még kevés a tapasztalatuk, kevés a belátásuk a dolgok és tények titkai közé. Amiket ilyen lebegően, ilyen finoman, ilyen kiszámíthatatlanul és nem fontosnak rendezett el Valaki, a felettünk őrködő és minket is létbe szorító Gondviselés. Csak őbelékapaszkodva lesz törtségünk egésszé, állnak meg Ingásukban a dolgok és lesz az ismerősünk világossággá. És reszket át a lelkeken, zeng át a világon az alázat és egyszerűség, ami minden nagyság elengedhetetlen alapzata e földön és az örökkévalóságban. A négy erény (Az esztergomi ásatások freskói közül)