Élet, 1940. január június (31. évfolyam, 1-27. szám)

1940-01-01 / 1. szám

Minden érték csak az időben tud kitelje­sedni: „qui habet tempus, habet vitam“ min­den élőlényre, vagy eszmére sorsdöntően fontos. A ma emberének szerencsétlensége és vég­zete, hogy a lelkében semmi sem tud kiérni, sőt gyakran még tiszta képpé sem ér reá kialakulni. Mai életünk olyan, mintha egy óriás moziban ülnénk, ahol egy gyors és brutális kéz olyan hirtelen forgatja a gépe­zetet, hogy alig eszmélünk reá, mit láttunk a vetítő­vásznon és máris fut tovább a sza­lag. Jön egy új kép, amelyről ismét csak kusza és bizonytalan fogalmunk lehet. De nincs pihenés, izgalom és megállás. Kép képet követ, oly szédítő gyorsasággal, hogy teljes lesz a zűrzavar, és a végén torkot szo­rongató rémülettel szeretnénk felkiáltani: de hát mi történik tulajdonképen? Valami végzetes és szörnyű hiba történt az emberi társadalom gépezetével, amely úgy nyikorog, mintha hirtelen az olaj teljes kiszáradása miatt forrón futna az egész szerelvény. A fejlődés erőszakoltan gyors irama, úgy látszik, csakugyan kiégette az olajat és mai bajaink kútforrása főként az, hogy az idő értékelésének helyes mér­tékét elvesztettük. Régebben az idő volt az értéknek mérője. Másképen általában mindent aszerint érté­keltek, hogy mennyi időt fordítottak valami­nek az elkészítésére. Éppen így azt az esz­mét tekintették helytállónak, sőt azt az épü­letet, ruhát és bútort, amely tartósnak ígér­kezett. Ezt természetesen átvitték az érzel­mek terére is. Az életen át tartó vonalon — és ennek alapján a férfi és nő felbonthatat­lan életközössége — a társadalom tengelye. Ezzel szemben a mai élet eszménye, sőt ennél több, rögeszméje percek alatt előállí­tani azt, ami azelőtt hónapok, de legalább is hetek munkája volt. Az eredmény pedig, hogy nemcsak a munka, de maga a munkás is ott maradt az idő túl gyorsan forgatott ke­rekei között. A rohanás tempója természetesen kihatott az érzelmi, társadalmi és erkölcsi térre is. Az időt mindenütt szembefordítot­ták az értékkel. Gyorsan produkálni, nagy változásokat rövid idő alatt kierősza­kolni, országok határát nyugtalanul ide-oda tologatni; szinte csak azért, hogy ma min­den más legyen, mint tegnap volt, vagy akár ezer éve, olyan kuszaságot teremtett, amely az emberiség állandó jajszava mellett eltapo­sott eszmék és eltaposott egzisztenciák bor­zalmas képét mutatja. Azelőtt, ha valaki jövedelméből meg tudott takarítani valamit, telket vásárolt és házat épített. Mindez az állandóság jegyében tör­tént. Ma autót vesz, amely rövid néhány esz­tendő alatt értékét veszti és csak ócskavas­nak számít. De viszont gázolni lehet vele és természetesen gázoltatni is. Kiforratlan eszméket, kiforratlan és lehe­tőleg csekély műveltségű egyénekre bízni, ez lett egyedül üdvözítő evangéliuma a mai életnek. És sajnos,“ haláltáncba sodorta az egész emberiséget és a ma borzalmából csak az idő és érték helyes viszonyának helyreállítása mentheti meg a rémület lázálmában vergődő mának emberét. Vissza kell állítani a tegnap megbecsülését, hogy ezáltal a holnap lehetségessé váljon. 1939 a gyors változások ijesztő iramában telt és múlt el... 1940-ben csak akkor rit­kulhatnak meg a viharfelhők, ha a tartós, állandó, időt­ próbált dolgokat a gyors, az ideiglenes, a máról-holnapra szinte a földből kinövő eszmék és tervek helyett ismét ura­lomra juttatjuk. Az ember kicsiny ahhoz, hogy ezt véghez­­vigye. Arasznyi létünk, rövidlátásunk nem alkalmas arra, hogy az élet értékének mér­tékét szabjuk. Csakis az hozhat törvényeket, aki magasabbról és messzebbről nézi az em­bert és embersorsot. A ma borzalmának egyetlen orvossága, hogy mi magunk is az örökkévalóság távla­tába állítsuk az emberiség jövőjét és min­den szívbe visszahelyezzük a száműzött Is­tent. ő vezessen bennünket 1940-ben is. XXXI. ÉVF. I. SZÁ 1940. JAN. 1. 1

Next