Élet, 1942. július-szeptember (33. évfolyam, 27-39. szám)
1942-07-05 / 27. szám
ből származó alapítólevele. «. . . azért András, a legkeresztényebb király, tekintélyes parancsával kimondotta, hogy ezen oklevélkártya bizonysága alatt irassék meg, . . . mindaz, amit ,Szent Mária és Szent Ányos püspök s hitvallónak a Balaton fölötti Tihany helyén lévő egyházához, a maga, felesége, fiai, leányai és összes élő vagy meghalt rokonai üdvösségéért, művelt és műveletlen földekben, szőlőkben, földmívelő eszközben, szolgálókban, szarvasmarhákban, juhokban, disznókban, méhekben és őrzőikben, meg az egyház tisztességéhez tartozó ékességekben átadott», olvassuk az oklevélben, amely már eleven és színes magyar élet színeit idézi elénk. A régi korok történetírói persze csak a kiemelkedő eseményeket tartják számon, a mindennapi élet emlékét azok a romok őrzik, amelyek közül jóformán minden balatonmelléki helység határában találunk egyet. Békefi kutatásai alapján majdnem félezerre tehetjük a vidék középkori templomainak s közel százra szerzetes egyházainak számát, a várak és erősített helyek száma sem igen marad a félszázon alul. Éppen ezek közül ma már sajnos vajmi kevés áll , sokat átépítettek, még több romokban hever , kultúrtörténeti emlék, a változatos tájba illeszkedő romantikus színfolt, kirándulók, festők és költők zarándokhelye. Hadd említsük itt csak a legfontosabbakat, Egregy bájos XII. századbeli — sajnos bűnösen elhanyagolt temetőkápolnáját, Felsőörs XIII. századi eredetileg egyhajós román stílű prépostsági templomát, a Tihanyi híres altemplomot, András király sírkövével, Keszthely csúcsíves plébániatemplomát Lackfy nádor vörösmárvány síremlékével, Kőröshegy egykor ferences XV. századi, 1907-ben restaurált templomát, a szigligeti, Révfülöp-környéki alsó, felső és kisdörgicsei, örvényesi, aszófői romokat s Szentkirályszabadja plébániatemplomát, amelyen hat évszázad minden stílusa nyomot hagyott. Egy-két erősséget már a honfoglalók találtak itt, a várak nagy részét azonban IV. Béla király rendeletére kezdték építeni ; a tatárjárás arra tanított, hogy erősségek az egész országban szükségesek. A zalai oldalon a «sziget»-re épült Szigliget (Nagy Lajos koráig királyi vár), a Gyulaffi-fészek Csobánc s a bencés apátság építtette Tihany, Somogyban az ugyancsak «szigeten» épült s ugyancsak bencés birtok Fonyód s a Kőröshegy mellett álló Fejérkő játszott nagyobb szerepet a középkor századaiban. Országos jelentőségűvé a XVI—XVII. században váltak a várak , a török harcok korszakában. Leírás, képes ábrázolás akkor már több is akad róluk; a híres «hét vár» (Somló, Sümeg, Rezi, Hegyesd, Csobánc, Szigliget, Tátika)mellett nemcsak Veszprémet és Várpalotát, de Kanizsát és Szent-Grótot is számontartja a köztudat. Magyarország 1528-ban készült első térképén ezek mellett persze sok más név is szerepel. A százados viharok a Balaton vidékét sem kímélték meg; az 1715-ben és 20-ban végrehajtott országos összeírás alapján körülbelül hétezer lélek lakott ott, 39 helységben ; a lélekszám s a helységek száma egyaránt kisebb a XV. századénál. A beköszöntő békés században meghalkul az élet: a békét teremtő Habsburgház a nemzeti ellenállás utolsó fészkeiként rommá téteti azokat a várakat is, amelyek a török és német ostromok után is még épségben maradtak. A döntő szó most az egyházi s világi nagybirtoké: a század elején az újjáépítés egyik legjelentősebb dunántúli püspökéé, Biró Mártoné, aki Sümeget teszi a vidék szellemi központjává, a század végén Festetich Györgyé, a felvilágosodott reform e nagy úttörőjéé, aki Keszthelyt teszi meg a Balaton fővárosává. Biró Márton a balatonvidéki barokk építészet megindítója; sümegi rezidenciája ma is elragad finom arányaival; szépek a város barokk templomai is ; a plébániatemplomot Maulbertsch remek freskói Alkonyat a Balatonon (Küblin Tamás felvétele)