Élet, 1944 (35. évfolyam, 1-35. szám)

1944-01-02 / 1. szám

Vannak asszonyok, akiknek száz cselédjük lehet, akkor is végig fogják robotolni a napot, mert a munka, az örökös sürgés-forgás, tevés és verés a vérükben motoszkál. Emma asszony is az asszo­nyoknak ehhez a fajtájához tartozott. Amikor egészen fiatal, gyerekasszony volt még, azért dolgozott, mert kellett. Később megszokás lett nála a munka és passzió a gyereknevelés. Most pedig, hogy Csöpi férjhez ment, még jobban elfogta a mun­káját. Utóvégre mindig nem ülhetett a fiatalok nyakán. Most is az urának szmokingját kefélte le féltő gonddal. A nadrágot szépen, akaratosan hajtotta össze, erősen vigyázva a papírvékonyságú élbe vasalt búgjára. Zoltánnak tegnap is fontos tárgyalása volt a svájci vezérképviselet elnökével a Ritzben. Emma asszony hitt is az ilyen tárgyalásokban, nem is. Talán inkább nem, de fáradt volt ahhoz, hogy utána járjon. És különben is, most már oly mindegy az egész. Ha régen a sarkára állt volna. Ha akkor próbálta volna ravasz asszonyi taktikával, csókokkal, kacérsággal, könnyel és könyörgéssel, Isten tudja mivel visszahódítani . . . De ma már ! Legyintett egyet a kezével. És finom, könnyű kéz­zel, gondosan kefélte le egy puha kis kefével a kabát­nak selyem kihajtóját. Zoltánnak rossz szokása volt, hogy mindent a zse­bébe gyűrt. Emma asszony most is kivette a kabát zsebéből a gombóccá gyűrt számolócédulát és ön­tudatlan mozdulattal szépen kisimította a tenyerén. Semmitmondó, titokzatos számokat adott össze rajta ceruzájával a főúr. De a végösszeg hihetetlen nagysága megrémisztette. — Francia pezsgő ... — gondolta Emma asz­­szony és keserű, öreg vonalban biggyedt le a szája. Olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki azt mondja : mindegy ! Furcsa valami az asszonyi szív. Régen, először . . . amikor kefélés közben egy illatos csipkés selyem zsebkendő hullott a szmokingból a lábai elé, kegyetlenül és kérkedve . . . A fogával szakgatta darabokra, körmeit mélyesz­­tette a saját eleven, érző húsába, hogy fájjon, vérez­­zen jobban szenvedve vergődő, csalódott szívénél. . . " Ma?... Valami régi gyötrődésnek megkopott, teljesen meghalványult visszhangja pendül csak meg gyen­gén, elmosódottan, egészen erőtlenül és hamisan a lelkében. Sokkal világosabban fogamzik meg agyában a gon­dolat : — Nem kár ezért a sok pénzért? Hogy örültek volna neki a fiatalok ! Kissé nehéz szívvel vette elő munkakosarából a kézimunkáját. Az első kis unokának hímezett apró, finom slingeléssel miniatűr ingecskéket. Rövid idő múlva ismerősen szólalt meg az elő­szoba csengője. Rövid, szakgatott, apró csengetéssel, ahogyan Csöpi csengetett mindig, amikor megérke­zett az iskolából vagy a zeneakadémiáról. És már repült is be a szobába és a sötét, elborult lakás fénnyel és ragyogással telt meg. De Csöpi már nem volt az az eleven, mókás kis­lány, aki a széken táncolva, ujjából szeme elé lorgnont formálva utánozta Mademoiselle Suzannet és nagyszerű nevettető készséggel vonultatta fel a tanári kart és az egész nyolcadik Bét. Csöpi öntudatosabb, komolyabb, asszonyos lett. És a szemében egyre ott lapult az az ijedt, riadt és mégis boldog várakozás, amellyel a Baba eljövetele felé nézett dobogó szívvel. Csöpi szerette a szüleit, különösen anyukát, akinek finom, csendes mozdulataiban, szemének aggódó, szerető sugarában olyan utánozhatatlanul lágy, gyen­géd és asszonyos gondoskodás bújik meg. Tibi is szerette anyukát, csak nem akarta a vasárnapokat végig ülni az anyósa szoknyája mellett. Anyuka persze leste a pillantásukat. Olyan ebédeket főzetett, hogy Tibi szuszogni sem tudott és kisportolt izmai­nak rugékonyságát alaposan veszélyeztették ezek a családi ebédek. De hiába ! ... a jó ízlés azt kívánja, hogy az ilyen ünnepi ebédeket feszes, kemény gallér­ban és kabátban illik végigenni egy jól nevelt nőnek. Talán ez volt az oka, hogy Tibi minden ünnepnap délután kedvetlenül és morcosan bújta végig az elképzelhető összes újságokat. Csöpi odaült az anyja mellé és egy kocsitakarót böködött hihetetlen kitartással és fontoskodó szor­galommal. — Tudod-e anyuka, hogy az éjjel rosszul voltam, egy kissé? Emma asszony aggodalommal látta, hogy arcocs­kája megnyúlt.­­— No, azért semmi baj sincs — nyugtatta meg Csöpi.­­— Azt hiszem az a legnagyobb bajom, hogy gyáva vagyok — vallotta meg őszintén. — Tudod, alig várom már a pöttyöt, folyton rá gondolok, de ugyanakkor . . . mondd, te is így voltál velem? — Persze, az első előtt minden asszony így van. Ha még egy gyermekem lett volna, a másodiknál már nem féltem volna. Csöpi ünnepélyesen hallgatott. Maga elé képzelte annak a pillanatnak boldogságát. — Nagyon bátor leszek — jelentette ki elszán­tan­­— és hősies elhatározásától fűtve még gyorsab­ban forgatta a tűt. Mind a ketten sokáig csendesen voltak és gondol­koztak. Végre Csöpi szólalt meg ismét. — Tulajdonképen — mondta ennivalóan fontos­kodó komolysággal — nincs szebb dolog az anya­ságnál és úgy érzem, hogy Tibi szinte «felnéz» rám. Nagyon, nagyon szeret és én őt talán még jobban szeretem. N­a ugyan lehetséges fokozni. Tudod anyu­kám, szeretnék olyan szép házaséletet élni később is, mint amilyen a tiétek . . . Édes, csacsi gyerek ! — Emma asszony szemére fátyol ereszkedett. Soha nem gondolta, hogy ennyire sikerült tartani a gyerek előtt a látszatot.­­— Ugy­e, apuka is még jobban szeretett tégedet akkor? Emma asszony bizonytalanul bólintott. Nem tu­dott a leánya szem közé nézni. Hiszen azt a kegyetlen, azt a hivalkodó, illatos kis rongyot akkor találta meg. De Csöpi nem látta meg a szemében fellobbanó keserű emlékezést.­­— Azt hiszem, ez azért van, mert tudják, hogy mennyit kell szenvednünk az ő gyermekükért — jegyezte meg elégedetten. Olyan volt a délelőtt, mintha Csöpi soha el sem .

Next