Élet, 1944 (35. évfolyam, 1-35. szám)
1944-01-02 / 1. szám
Vannak asszonyok, akiknek száz cselédjük lehet, akkor is végig fogják robotolni a napot, mert a munka, az örökös sürgés-forgás, tevés és verés a vérükben motoszkál. Emma asszony is az asszonyoknak ehhez a fajtájához tartozott. Amikor egészen fiatal, gyerekasszony volt még, azért dolgozott, mert kellett. Később megszokás lett nála a munka és passzió a gyereknevelés. Most pedig, hogy Csöpi férjhez ment, még jobban elfogta a munkáját. Utóvégre mindig nem ülhetett a fiatalok nyakán. Most is az urának szmokingját kefélte le féltő gonddal. A nadrágot szépen, akaratosan hajtotta össze, erősen vigyázva a papírvékonyságú élbe vasalt búgjára. Zoltánnak tegnap is fontos tárgyalása volt a svájci vezérképviselet elnökével a Ritzben. Emma asszony hitt is az ilyen tárgyalásokban, nem is. Talán inkább nem, de fáradt volt ahhoz, hogy utána járjon. És különben is, most már oly mindegy az egész. Ha régen a sarkára állt volna. Ha akkor próbálta volna ravasz asszonyi taktikával, csókokkal, kacérsággal, könnyel és könyörgéssel, Isten tudja mivel visszahódítani . . . De ma már ! Legyintett egyet a kezével. És finom, könnyű kézzel, gondosan kefélte le egy puha kis kefével a kabátnak selyem kihajtóját. Zoltánnak rossz szokása volt, hogy mindent a zsebébe gyűrt. Emma asszony most is kivette a kabát zsebéből a gombóccá gyűrt számolócédulát és öntudatlan mozdulattal szépen kisimította a tenyerén. Semmitmondó, titokzatos számokat adott össze rajta ceruzájával a főúr. De a végösszeg hihetetlen nagysága megrémisztette. — Francia pezsgő ... — gondolta Emma aszszony és keserű, öreg vonalban biggyedt le a szája. Olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki azt mondja : mindegy ! Furcsa valami az asszonyi szív. Régen, először . . . amikor kefélés közben egy illatos csipkés selyem zsebkendő hullott a szmokingból a lábai elé, kegyetlenül és kérkedve . . . A fogával szakgatta darabokra, körmeit mélyesztette a saját eleven, érző húsába, hogy fájjon, vérezzen jobban szenvedve vergődő, csalódott szívénél. . . " Ma?... Valami régi gyötrődésnek megkopott, teljesen meghalványult visszhangja pendül csak meg gyengén, elmosódottan, egészen erőtlenül és hamisan a lelkében. Sokkal világosabban fogamzik meg agyában a gondolat : — Nem kár ezért a sok pénzért? Hogy örültek volna neki a fiatalok ! Kissé nehéz szívvel vette elő munkakosarából a kézimunkáját. Az első kis unokának hímezett apró, finom slingeléssel miniatűr ingecskéket. Rövid idő múlva ismerősen szólalt meg az előszoba csengője. Rövid, szakgatott, apró csengetéssel, ahogyan Csöpi csengetett mindig, amikor megérkezett az iskolából vagy a zeneakadémiáról. És már repült is be a szobába és a sötét, elborult lakás fénnyel és ragyogással telt meg. De Csöpi már nem volt az az eleven, mókás kislány, aki a széken táncolva, ujjából szeme elé lorgnont formálva utánozta Mademoiselle Suzannet és nagyszerű nevettető készséggel vonultatta fel a tanári kart és az egész nyolcadik Bét. Csöpi öntudatosabb, komolyabb, asszonyos lett. És a szemében egyre ott lapult az az ijedt, riadt és mégis boldog várakozás, amellyel a Baba eljövetele felé nézett dobogó szívvel. Csöpi szerette a szüleit, különösen anyukát, akinek finom, csendes mozdulataiban, szemének aggódó, szerető sugarában olyan utánozhatatlanul lágy, gyengéd és asszonyos gondoskodás bújik meg. Tibi is szerette anyukát, csak nem akarta a vasárnapokat végig ülni az anyósa szoknyája mellett. Anyuka persze leste a pillantásukat. Olyan ebédeket főzetett, hogy Tibi szuszogni sem tudott és kisportolt izmainak rugékonyságát alaposan veszélyeztették ezek a családi ebédek. De hiába ! ... a jó ízlés azt kívánja, hogy az ilyen ünnepi ebédeket feszes, kemény gallérban és kabátban illik végigenni egy jól nevelt nőnek. Talán ez volt az oka, hogy Tibi minden ünnepnap délután kedvetlenül és morcosan bújta végig az elképzelhető összes újságokat. Csöpi odaült az anyja mellé és egy kocsitakarót böködött hihetetlen kitartással és fontoskodó szorgalommal. — Tudod-e anyuka, hogy az éjjel rosszul voltam, egy kissé? Emma asszony aggodalommal látta, hogy arcocskája megnyúlt.— No, azért semmi baj sincs — nyugtatta meg Csöpi.— Azt hiszem az a legnagyobb bajom, hogy gyáva vagyok — vallotta meg őszintén. — Tudod, alig várom már a pöttyöt, folyton rá gondolok, de ugyanakkor . . . mondd, te is így voltál velem? — Persze, az első előtt minden asszony így van. Ha még egy gyermekem lett volna, a másodiknál már nem féltem volna. Csöpi ünnepélyesen hallgatott. Maga elé képzelte annak a pillanatnak boldogságát. — Nagyon bátor leszek — jelentette ki elszántan— és hősies elhatározásától fűtve még gyorsabban forgatta a tűt. Mind a ketten sokáig csendesen voltak és gondolkoztak. Végre Csöpi szólalt meg ismét. — Tulajdonképen — mondta ennivalóan fontoskodó komolysággal — nincs szebb dolog az anyaságnál és úgy érzem, hogy Tibi szinte «felnéz» rám. Nagyon, nagyon szeret és én őt talán még jobban szeretem. Na ugyan lehetséges fokozni. Tudod anyukám, szeretnék olyan szép házaséletet élni később is, mint amilyen a tiétek . . . Édes, csacsi gyerek ! — Emma asszony szemére fátyol ereszkedett. Soha nem gondolta, hogy ennyire sikerült tartani a gyerek előtt a látszatot.— Ugye, apuka is még jobban szeretett tégedet akkor? Emma asszony bizonytalanul bólintott. Nem tudott a leánya szem közé nézni. Hiszen azt a kegyetlen, azt a hivalkodó, illatos kis rongyot akkor találta meg. De Csöpi nem látta meg a szemében fellobbanó keserű emlékezést.— Azt hiszem, ez azért van, mert tudják, hogy mennyit kell szenvednünk az ő gyermekükért — jegyezte meg elégedetten. Olyan volt a délelőtt, mintha Csöpi soha el sem .