Irodalmi Ujság, 1951. január-június (2. évfolyam, 1-13. szám)
1951-01-18 / 2. szám - Hámos György: Az ötéves Kossuth-híd - Beszélgetés és séta • széppróza (7. oldal)
H»51 JANUAR W. Irodalmi Újság 7 hídon, eszébe jutna-e, hogy hol mi történt, hogy történt? Felderül a tekintete: — A lúdon? Hát persze. Ismerem minden szögét, meg azt, ami hozzá fűződik. Megbeszéljük, hogy műszak után átsétálunk a Kossuthon. 3. 1. Pontosan öt éve volt, de úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. A tél korán beköszöntött. Már október végén sűrű köd állt a Duna felett, s a motoros komp, mely Buda és Pest között közlekedett, utasaival együtt úgy tűnt el a ködként, mint a mitológiai Charon csónakja, mely obulusért szállította a lelkeket az alvilág pereméről a pokolba. S valóban, Vergilius didergő, s a túlsó partra kívánkozó lelkeire emlékeztetett a kép a Duna két partján. Kopottak voltak még az emberek, soványak és elcsigázottak. Egy esztendeje se telt még, hogy Buda felszabadult. Akinek a két part között kellett közlekedni naponta, kétszeresen megérezte ezt az esztendőt. Mindennapi küzdelem az átkelésért. S ahogy hidegre fordult az idő, egyre keményebb és keményebb küzdelem. A Szigeten átfutó cölöpözött hadihidat félnapokra is meg kellett nyitni a hajók előtt, a „Ferenc József’-híd távol volt, de különben is mindkettőt fenyegette már a Dunán meginduló jég. A lelkek egyre jobban dideregtek a parton, egyre aggodalmasabban szálltak be a ködből előbukkanó s a ködben újra felolvadó bárkákba. Mindenki a hidat várta, mindenki a hidat nézte, mely szinte napról napra, szemmel mérhetően emelkedett ki a ködöt füstölgő, jeges vízből. Elkészül-e idejére? Eljön-e valóban a nap, mikor „száraz lábbal”, magasan a Duna felett ismét biztosan lehet átjárni Buda és Pest között. Nem nézte ilyen hitetlenkedve, nem várta ilyen türelmetlenül Pest-Buda népe Széchényi láncon függő csodahídját, hogy egybekösse a testvérvárost. Akik félórákig, órákig vacogtak a parton kígyózó, hosszú sorokban, arrafelé tekintettek néha, s egyszerre felmelegedett a szívük. A jeges északi szélben, a zajló víz felett a viharban lengő állványokon emberek mozogtak. Olyan apróknak tűntek messziről, mint a hangyák; eleltűntek, majd ismét előbukkantak a kavargó, hideg párából. Szinte hihetetlen hogy ezeknek a sürgő, forgó pontoknak volt, munkája és akarata emelte fel a nyolc beatonpillért magasan a víz fölé, hogy az ő kezük nyomán támadt a rohanó víz fölött ez a szilárd és hatalmas állványzat, mely úgy borul a szürke téli égboltra, mint valami égre rajzolt, roppant mérnöki ábra; hogy az ő akaratuknak engedelmeskedik a parton egybeszerelt félszáz méter hosszú híddarab, mikor korlátostul, tornyostul felemelkedik a levegőbe, s lassan úszva a ködön át, megtelepedik a pilléreken, mint egy mesebeli sas a mesebeli sziklán. Szabad-e fázni itt a parton, szabad-e panaszkodni félórás-órás topogásért, amikor ők hajnaltól estig és estétől hajnalig a jeges víz, a jeges szél és jeges acélcsövek közt emelik a hidat miértünk? Mert nem álltak, meg pillanatra sem, nem volt akkor éjszaka a Duna felett. Ki ne emlékeznék az utolsó napok izgalmára. Úgy látszott egy-két napig, hogy a természet győz a fogcsikorgató küzdelemben, hogy a megindult vérkeringés az ország szívében újra elakad. A jégzajlás miatt a kompközlekedés már hetek óta megszűnt. Január 11-én a cölöpökre épült pót- Margit-hidat és a sebtében egybetákolt Ferenc József-szükséghidat elsodorta a jég. Buda és Pest között megszűnt minden összeköttetés. Budáról és Pestről százezer szem, de az egész országból mindenünnen, milliók figyelik feszülten az ezer munkást, hegesztőt, ácsot, kubikost, aki a „híd-csata” döntő küzdelmét vívja. A terv szerint február elsejére állni kell a Hídnak. Ma csak január 11-e van, a tél keményebb, mint valaha. .. De négy nap múlva elkészült az észak felőli gyalogjáró, akit elszakított a víz családjától, munkájától, már átmehet a másik partra. A pesti oldalon végtelen embersor: az eleje a Kossuth-hídnál, a vége a Nyugatinál. Ezután az utolsó roham: még három nap, és készen áll a Híd. 1946 január 18-án Gerő Ernő miniszter átadja a forgalomnak. Alig nyolc hónap alatt készült el. Azelőtt, anyagbőségben, meleg ruhákban és jóllakottal két év alatt sem építették volna fel. Valami történt ebben az országban. Valami visszavonhatatlanul és végérvényesen megindult. Szinte jelképpé vált a híd, annak jelévé, hogy van erő, mely ezt a hazát — romokat, szennyet és holtakat hömpölyöotCő mulla fölé tudja emelni. A Kossuth-híd volt nálunk a „Nagy Kezdeményezés”. Kényelmes, meleg dolgozószoba, számtalan telefonnal. A Közúti Hídfenntartási NV vezérigazgatói szobájában ülünk. Állványon a sarokban a Szabadság-szobor kicsinyített mása. De ha kinézünk az ablakon, az eredetit is láthatjuk. A Dunára tekintenek az ablakok, mely szelídülten folydogál a hegy alatt. Mintha sütkérezne a januári verőfényben. S a víz felett a hidak fényesek, elevenek. Szente nyújtózkodnak a napsütésben. — Ha akkor ilyen telünk lett volna, — emlékezik Greilich Béla vezérigazgató —, két hetet is lefaraghattunk volna a határidőből. De talán jobb is, hogy ilyen keményen kezdtük. Utána könnyebben ment már a többi. A szakmája ács. A Hídon már mint főbizalmi dolgozott Azután végigjárta a többi hidat is, szinte valamennyit az országban. — Több mint kétezerkétszáz híd épült újjá az elmúlt öt évben — mondja büszkén. Hatalmas, vidám ember, elárulja, hogy nyolcvanöt kiló. A Hídon még hatvanhét volt. A napokban akarta felvenni a csizmáját, amit a hídon viselt. Nem ment a lábára. — Úgy látszik, együtt gyarapodtam az országgal — mondja nevetve. Korda István mérnök veszi át szót. Ő volt az építkezés egyik vezető tőle a mérnöke. — Emlékszem, mikor elkezdtük a dolgot és körülkerítettük a pesti hídfő helyét, egy nénike érdeklődött nálam, hogy mit fogunk árulni ezekben a bódékban. Akkor Pesten mindenütt árultak valamit.. — Nem árulunk semmit — mondtam — hanem hidat építünk a Dunán. Úgy nézett rám, mintha bolonddá akarnám tenni. Meg is mondta: — No, akkor elment az eszük. Itt akarnak maguk hidat emelni? Hát nincs jobb dolguk? — és körülmutatott a Dunaparton. Mindenütt romok, kiégett házak, pusztulás. 1945 májusában voltunk. Mégis felépült a híd — mondja csendesen a mérnök — pedig magunk se tudtuk, hogyan fog végződni. Kevesen ismertük még akkor a Párt erejét. Alig volt anyag, kevés volt az ember. Roncsokat emelünk ki a Dunából, betont szerzünk, luxusvillák parkjából vágjuk ki a fenyőfákat. Azzal építünk, amink éppen van. Vannak olajfúró csöveink — remekül lehet a híd csővázaként felhasználni. Elhatározzuk hát, hogy csővázas hidat építünk. Valakinek eszébe jutnak a dunai uszodák, egy nap alatt bevontatjuk valamennyit. Tömérdek pallódeszkát nyerünk. A híd gyalogjárójának egy része ebből készül. De a Vörös Hadsereg segítsége nélkül mozdulni se tudnánk. Teherautókkal, anyaggal, műszaki tanácsadókkal segítenek bennünket . Emlékszem egy fiatal, szemüveges szovjet őrnagyra. A Moszkvai Hidrológiai Intézet mérnöke volt December elején figyelmeztetett, hogy minden eszközzel sürgessem a munkát, mert ha január elején jégzajlás támad, elsodorhatja az állványzatot és odavész a munkánk. . . Mosolyogva nyugtattam meg, hogy január elején soha nincs még komoly nálunk jég a Dunán. — Nincs? — kérdezte mérgesen, — hát maguk nem tudják, hogy 1926-ban és 1936- ban már december közepén is erős jég volt a Dunán, itt Budapesten? Még azt is megmondta, hogy hány centi vastag volt a jég. Rettentően elszégyeltem magam — emlékszik vissza Korda mérnök —, arról hebegtem valamit, hogy nem néztem pontosan utána, csak emlékezetből mondtam, mert tudtam, hogy ritka dolog. — Ritka, ritka — dohogott —, de ha akkor előfordult, most is megeshet. Soha többé nem adtam neki pontatlan felvilágosítást — meséli a mérnök. — De néhány nap múlva megkérdeztem: honnan a csudából tudta ilyen pontosan, hogy mennyi jég volt a pesti Dunán tíz évvel ezelőtt, meg húsz évvel ezelőtt. Nevetni kezdett. Ilyen harsány vidám nevetést tőlük hallottunk először hosszú hónapok, talán évek után. — Mit gondolnak, véletlenül nyertük meg a háborút?... Mindhárman, nevetni kezdünk. Mintha ránk ragadt volna a szemüveges szovjet őrnagy jókedve. Egyszerre megértjük derűjét, biztonságát, erejét. — Beszéljenek a Pártról, Rákosiról! — kérem őket. — A kommunistákról a hídcsatában, Gerőről, Vasról, akik ott voltak nap-nap után. Gerő elvtárs gyakran egész napot is kint töltött — mesélik. — Különösen, mikor kritikus volt a helyzet. Nélküle január tizenegyedikét meg nem úsztuk volna. Az volt a legnehezebb éjszaka a hídon. Szeretném, ha ezt az éjszakát egy hídmunkás mesélné el. Valaki, aki akkor éjjel, mikor minden kockán forgott, ott állt az állványon, melyet hajnalra letépett a pillérről a jég. Elég nehéz kívánság. A hídmunkások nem igen. pihennek babéraikon. A Kossuthhíd hegesztői, ácsai, pallérai most Baján építenek hidat vagy másutt az országban, ahol seb van még a haza testén, vagy új hidat, új utat kíván az új élet. Végül is kiderítik, hogy a Poczner Józsi bácsi, aki az erőfeszítő vasbeton telepen dolgozik, az egyetlen az itteniek között, mindvégig ott volt a Kossuthon. Amíg aki az öreg előkerül, vidám kis epizódot mesél el Korda elvtárs: — Tudja, a fával voltunk leginkább megakadva. Egy nap, mikor a legnagyobb gondban voltunk megint, fölfedeztük, hogy nem messze a hídtól, valami pénzügyi építkezéshez tömérdek cölöpöt halmoztak fel. És tudja, honnan kerítették. Megállapítottuk, hogy fontossági sorrendben jóval előbb áll a híd, s ezért hajnalban, mikor senki se láthatta, teherautókon elhordtuk a cölöpöket a hídhoz, s elrejtettük az egyik barakkban. De valaki mégis észrevehette a dolgot, mert kora reggel már két szigorú, karszalagos rendőr keresett az építkezésnél, és a cölöpöket követelte. Hiába vágtam a legártatlanabb arcot, minden áron be akartak kísérni. Akkor érkezett ki Vas Zoltán. Figyelmesen meghallgatta a rendőrök jelentését, majd hozzám fordult várakozva. Zavarban voltam, de elszántan tagadtam. Nem tudok semmiféle cölöpről. Ha volna cölöpöm, nem álltam volna meg az építkezéssel. Vas Zoltán elküldte a rendőröket. Még ki is oktatta őket, hogy máskor jobban nézzék meg, kit gyanúsítanak és kit zavarnak a munkájában. Fellélekzettem. Bizony nem volt semmi lelkiismeretfurdalásom. Vas elvtárs ezután végigjárt az építkezésen, megígérte, hogy megsürgeti Győrben a vasszerkezetet, majd eltávozott. Mielőtt beszállt az autóba, még visszafordult: — Csak azt tudnám, hogy tudott ennyi cölöpöt ilyen ügyesen elrejteni. . . Volna még történet bőven, de megérkezik sietve Poczner József ötvenkétéves lakatos az előfeszítő műhelybe . Nem szereti, ha munka közben elrángatják. De hamar felderül az arca, mikor megtudja, hogy Kossuthról kell beszélnie. Az nagyon a színvéhez nőtt, pedig sokat szerelt már azóta. De mikor a történetekre kerül a sor, kiderül, hogy nem is olyan egyszerű a dolog. Az öreg belefog a mesébe, de néhány pillanat múlva rájön, hogy az nem is a Kossuthon esett meg, hanem Baján, vagy Szolnokon, vagy Endrődön, a Hármas-Körös fölött. Igazán nem tehet róla, hogy annyi hidat kellett építeni mostanában. — Mondja, elvtárs, ha végigsétálnánk a Mikor elindulunk Budáról, már késő délután van. Most gyűlt fel a Parlament kupoláján a csillag. — Szép út volt idáig — mondja az öreg. Lassan megyünk, meg-megállunk, ráhajolunk a korlátra s bámuljuk a vizet, mely szelíden ringatja tükrén a Országháza égő csillagát. — Emlékszik rá — kérdezi —, mikor január 1I-én elvitt minden szükséghidat a jég? Nem volt út Buda és Pest között, utolsó hídnyílás volt csak hátra. Ez az Az 55 méteres híd rész, amin most állunk. Akkor este még a cölöpökre vert állványzaton állt az egész. A jég egyre jobban döngette az állványt, csak úgy rengett az egész alkotmány. Pedig a szovjet jégtörők és a robbantó utászok, ami jeget csak lehetett, elhárítottak rólunk. De új jött a helyébe. Tudtuk, ha az állvánozatot elsodorja a jég, vele megy a híd is. Oda a munkánk nagy része. Most áthajol a korláton, úgy magyarázza: —Látja, ha a főtartót összehegesztik a már álló résszel, akkor a pilléren nyugszik a híd, nem az állványon. Aztán fütyül jégre. Hát ezen fáradoztunk egész nap. Tudatuk, mi forog kockán. Gerő elvtárs szinte egész nap velünk volt. Elment, majd ismét visszatért. Este még nem voltunk készen. „Kommunisták előre” — kiáltotta valaki. Mind nekigyűrkőztek, akkor mindenki úgy érezte, hogy kommunista. Úgy folyt rólunk a víz a tizenötfokos hidegben, hogy szinte azzal is nőtt a Duna. Késő éjszakára elkészültünk, ráemeltük a főtartót a pillérre. — Mosolyog — vagy ahogy mi szoktuk mondani: sarura tettük a hidat . . Alig tértünk tehenni, rettentő recsegés, ropogás. Mire rohantunk, már messze úszott az állvány. Kitépte a jég uszályostól, mindenestől. De a híd már nem állt rajta, megmenekült. Poczner elvtársnak még most is melege lesz, ahogy elmeséli. Homlokát törülgeti, mikor továbbmegyünk. Minden főtartóról, minden pillérről, ha nagyon akarná minden egyes szögről a hídon volna valami története. Néha megáll és figyel. Én is megállok vele. Félig behunyja a szemét, úgy figyel. — Érzi a lengését? — kérdezi suttogva, mintha valami titokba avatna bele. — Hegesztett hídnak nagyobb a kilengése... De azért jól bírja a hidam — mondja melegen. — Jó! állja már ötödik esztendeje. Pedig nem volt könnyű dolga. Különösen kezdetben, amíg egyedül volt. r, így mondta: hidam. S hatalmas tenyerét olyan mozdulattal teszi most a korlátra, olyan meghitten, biztosan, birtokba vevően, ahogyan csak személyes tulajdonát érinti az ember. — Ez a hatos pillér itt alattunk — mondja csendesen. — A Szabó Andris innen zuhant a Dunába. — A Dunába zuhant? Mintha magának mondaná most az öreg. — Derék ember volt, tán velem egyidős. Kommunista. Komi őröl jött fel a Hídra/Mert jöttek mindenfelől, az egész országból, aki értett valamit a hídhoz. Tudták a rádióból, meg a lapokból, hogy kell az ember. Hát jöttek. Aki hegeszteni tudott Magyarországon, mind itt volt. Ő is így került a hídra, a fiával együtt. — Nem tudták megmenteni? — kérdezem értelmetlenül. Legyint: — Á, nem volt ott segítség. Éjszaka fejezte be a betonozást a pilléren. Síkos volt a palló, megcsúszott. A kiáltását még hallottuk, meg ahogy csobbant a víz. De hiába keresték a csónakok. November kilencedike volt, ha jól tudom. Olyan köd feküdt a vizen, hogy vágni lehetett. — És a fia? — Velünk dolgozott továbbra is. Még keményebben, mint addig. Rákosi személyesen adta át neki a kitüntetést . . . Elérjük lassan a pesti partot. Már égnek a lámpasorok a Duna mentén. Az Országháza ablakai is fényesek. Bekanyarodunk az árkádok alá, hogy mégegyszer visszanézzünk a Hídra. — Most lesz öt éve, hogy befejeztük. Az ember nem hisz a szemének, úgy-e elvtárs — és végig mutat a hidak során, melyeken úgy lüktet az élet, mintha egy mesebeli óriás ütőerőt figyelnék. — Nézze,a Lánchídon is dolgoztam, a Margit-hídon is, a Déli összekötőn is. Amerre járok ebben az országban, mindenhez van valami közöm. Tudja elvtárs, mekkora öröm ez, — azután kicsit kemenvekben — és mekkora felelősség. Most ugyanazzal a mozdulattal teszi rá a kezét a Parlament kőkorlátjára, mint néhány perce még a Kossuth-hídra, a tulajdon hídjára. AZ ÖTÉVES KOSSUTH-HÍD — Beszélgetés és séta — írta: HÁMOS GYÖRGY (Gordon György nijzaJ