Irodalmi Ujság, 1952. január-június (3. évfolyam, 1-13. szám)

1952-04-10 / 8. szám - Hubay Miklós: Molnár Ferenc • nekrológ (6. oldal) - Fehér Klára: Éjszaka ölted meg • vers (6. oldal) - Sarkadi Imre: Gyilkosok boszorkánykonyhája (6. oldal) - Örkény István: Az első összecsapás. André Stil Sztálin-díjas regénye • könyvkritika • André Stil: Az első összecsapás (6. oldal)

6 MOLNÁR FERENC Pár nappal ezelőtt, hetvennégyéves korában, távol hazájától, távol hajdani önönmagától — mindattól, amihez a szálakat saját kezével tépte szét — meghalt Molnár Ferenc, a nemzetközi burzsoá-színpadok ünnepelt szerzője. A Hattyú ég a Liliom, az Ördög és az Ismeretlen lány szerzője joggal vált már a felszabadulás előtt is és azóta még sokkal inkább legjellegzetesebb alakjává, valóságos jelképévé a kozmopolita és léhatalmi és hazug színpadi álirodalomnak. Megalkuvó cinizmusát már a polgári társadalom haladó kritikája sem fogadta el. Schöpflin Aladár ígyjellemzi: „Molnár Ferenc megmutatja azokat a veszélyeket, amelyek a polgári erkölcsöt fenyegetik, de a végén helyreállítja annak rendjét. Az erkölcsi kompromisszum polgári szelleme, ez Molnár sikerének egyik forrása". Molnár tipikus képviselője annak az írónak, aki eladta magát a pénz „ördögének”, aki — Gorkij szavaival — a fáradt és rettegő burzsázia hivatásos vigasztalójává szegődött. De nem jelentéktelen s jeltelen író, akit a nekrológok egyben végkép eltemetnek. Neve szinte minden magyar olvasónak mond, jelent valamit: kinek az ifjú Molnár Ferenc élesen kritikai realista írásai fölötti öröm és elragadtatás s a kései divatos színpadi szerző műve: felölti bosszúsági emlékét, kinek pedig megfordítva. Molnár Ferenc életműve élesen kettéválik, életútja pedig —■ a vele egyidőben induló Adyval, Krúdyval és Móriczcal szemben —■ arra példa, hogyan pocsékolódik el egy író tehetsége, ha érdeklődése és érdeke elfordul a népétől, ha eladja magáit a kapitalista rothadásnak. Végső hazátlansága és b írói züllése csak pontot tett egy régen befejezett mondat után. Tanulságos és elszomorító ez az út. Molnár Ferenc úgy indult, mintha a rohamosan kapitalizálódó nagyvárosnak akarna a krónikása és társadalomkritikusa lenni. Első jelentős művében, az Édes városban azt a veszett tülekedést mutatja be, amelyet a külföldi tőke megjelenése okozott Budapesten. Alig egy-két évvel Mikszáth Uj Zrinyiászának megjelenése után íródik ez a könyv. Mikszáthnál Zrínyit, a nemzeti hőst felemészti, megsemmisítia kapitalizmus. Molnárnál ennek az ellenpróbája mondja ugyanazt: egy ostoba s léha bankfiút az ország nagy emberévé avat az a pénzszag, amit feleségének hozománya áraszt magából. Nemcsak a börze sakáljait és hiénáit mutatta be, hanem azt is, hogy a parlament is börze, az irodalom is az s a színház is a leánykereskedelem börze. S e szédítő és gyomorfelfordító forgatag mögött feltűnik a proletariátus, amely nemcsak a szegény olasz munkásnak, Ambrozio Posi-nak sorsában jut kifejezésre, hanem abban a gondolatban is, hogy az amerikai tőke legkifizetőbb üzlete italunk: a magyar munkanélküliség növelése. Széntolvajok cmű novellájában Molnár Ferenc, az egymás csendőreivé nyomorított proletárokat rajzolta meg és a munkásoknak egy percnyi jókedvében a jövendő nemzedékek boldogságának előjelét látja: „A dédunokám unokája majd mesél arról a nagy felujjongásról, ami lészen, ha felszabadulnak a lelkek mindama rengeteg súlyok alól, amiket a tulajdon szentsége rak a mi életünkre". A vigasztalan burzsoá társadalommal szemben, a „felnőttek” társadalmával szemben a Pál-utcai fiúk grundján érvényes még a mindhalálig kitartó becsület, amíg csak onnan is ki nem szorul. Az emberibb élet után szóló honvágy hangja tette Molnár Ferencnek ezt a művét méltán klasszikussá. A Pál utcai fiúk tünékeny, tiszta világa azonban már csak az igazi író utolsó fellobbanása. Molnár, a színpadi szerző akkoriban már javában szolgálta tollával az „éhes város” legfalánkabb rétegét, a nagyburzsoákait. S tudatosan szolgálta őket. „Sok mindent kell még megszokni, ha ezt a mesterséget tovább akarom csinálni" — írta Molnár Ferenc az első világháború idején, amikor mint haditudósító cinikus halottrablók közé keveredett. Gyorsan megszokta, amit kellett, s minden nagyobb lelkitusa nélkül. „A bűnnek — írja egy helyütt — meleg parfümszaga van, mint a kokott fütött hálószobájának, mikor a hölgy lefekszik; a becsület hideg és kelkáposztaszagú, mint a féítetlen diákszoba téli reggelen, mikor a diák felkel.” A könnyű sikerektől elkapatott, százezreket kereső, divatos színpadi szerzőnek nem kellett a becsület „hideg és kelkáposztaszagú” világa. Egyre mohóbban beleveti magát a vígszínházi közönség kegyeit megnyerő témákba, legyen az mennyirepokolba kalandozó miszticizmus vagy éppen a nem kevésbbé misztikus áhítattal rajzolt hercegi szaónok mennyországa. Az élet, a valóság a molnáriferenci színpadon mindinkább egy nagy, vidám s bebiztosított „játék a kastélyban”, játék a szalonban, a hálószobában , kettesben vagy éppen hármasban, ahogy ezt a polgári kereslet előírja. Ritka színpadtechnikai tudását gátlás nélkül felhasználja arra, hogy órákon keresztül izgalomban tartsa alantas ízlésű nézőjét azzal, hogy várjon rájön-e a férj arra, hogy feleségét csókolgatta a kastélyba érkezett színész, vagy pedig elhiszi, hogy a kihallgatott beszélgetés csakugyan színpadi próba, csakugyan játék volt — egy őszibarack körül. Egy ideig még jellemábrázoló tehetsége sem hagyja cserben. Az Előjáték Lear királyhoz, a Hattyú, a Liliom egyikmásik alakja még mond, még kifejez valamit, de a darabok egésze már belefullad az írói mondanivaló hitványságába. Szinte kirívó cinizmussal veti fel a polgári erkölcs problémáit, hogy azután szolgai készséggel igazoljon, jóváhagyjon és szeretetreméltóvá kendőzzön minden becstelenséget. A Liliomban elkalandozik a város peremére is, hogy ujjongva vihesse a Belvárosba a hírt: az is olyan, mint a mi világunk, ott is a pénzért és a nőért tülekednek, csak éppen primitívebbek, ostobábbak az emberek. A hintás regények és ligeti kikiáltók, életének hazug romantikája így válik a polgári rothadás szépségl lajstromává. Utolsó, darabjaiban, már megkopnak a hajdan csillogó párbeszédek, eltűnnek a merész fordulatok is. De a végleges züllés még hátra van. A teljes művészi felbomlás Amerikában vár rá. Hiszen a valóság meghamisítására Amerikában legalább olyan nagy a kereslet, mint nálunk volt Horthy Magyarországon. Az amerikai „álomgyárak” jól tudták használni Molnár vígszínházi exportdrámáét. Darabjai után kivitelre került ő maga is. Utolsó, fáradt könyvében, — a hazátlan öreg újságíró szerelméről szól egy lángoló táncosnő iránt, aki sikereit megőrzött szüzességének köszönheti, — ebben a rendkívül giccses történetben, amelyben még a nyilván őszinte halálfélelem hangja is hamisan cseng, lehetetlen pirulás nélkül olvasni azokat az oldalakat, amelyeken Molnár Ferenc jobb ügyhöz méltó buzgalommal fogadkoztatja az Amerika földjére lépő s önmagáról mintázott hősét, hogy a háború után szorgalmasan fogja szolgálni Európa felé Amerika érdekeit. Molnár Ferenc irodalmi mun kásságának a mérlegével nem kellett várni a halála utánig. Már életében élesen elvált a java a selejtestől. Ami kevés érték benne, ma is megbecsüljük. De ahhoz a kozmopolita szerzőhöz, akivé végső soron lett, nem sok közünk van. Csak azt tudjuk, hogy egy tehetséges magyar író veszett el benne. Még annak idején. Hubay Miklós ÉJSZAKA ÖLTED MEG Hajnali négykor végezték ki Beloiannisz elvtársat és három társát, pedig a görög törvények nem engedik meg napfelkelte előtt a kivégzést. Éjszaka ölted meg Beloianniszt, hóhér, te vinnyogtál félelmedben amíg fegyveres hordád halálba hurcolta Görögország legdrágább fiait. Hiába bújtál el kárhozott sötétbe, örökké élni fog a négy halott. Millió hőst támaszt kiömlött vére. Nem élted meg a felkelő napot. fehér Klára irodalmi Újság AZ ELSŐ ÖSSZECSAPÁS A magyar olvasó jóformán semmit sem tud a nagy kikötők mindennapi életéről, még kevésbbé azokról a harcokról, melyek Olasz- és Franciaországban, Hollandiában és Nyugat-Németországban a rakodómunkások százezreit mozgósítják az amerikai megszállók elleni harcra. Igaz, hogy a napisajtó minduntalan újabb sztrájkok hírét hozza, tudunk nagy fegyverrakományokról, melyek egyik kikötőből a másikba vándorolnak, abban a reményben, hogy kirakhatják terhüket. Tudunk arról, hogy Nápolyban és Livornóban egy-egy olasz „elit”-hadosztály szállta meg a kikötőt, hónapokkal az első fegyverszállítmány megérkezte előtt; olvashattuk, hogy Bremerhavenben a „fekete huszárok" egy osztaga szállt partra s a szárazföldön egy soha vízre nem bocsátandó hajó-kulisszát sietett felépíteni, melyen a sztrájktörők előre kitanulhatják a hajórakodás mesterségét. Hiába jutottak el hozzánk ezek az adatok, nem ismertük e harcok hőseit, a dokkmunkásokat és rakodókat. André Stil könyvének nagy érdeme, hogy megismerteti velünk ezt a távoli világot. Ez a világ, a kikötők mai világa, térben távol esik ugyan, de annál közelebb az időben. André Stil regényének nem csekély s a mi irodalmunk felé is példamutató érdeme, hogy ilyen közeli, égető kérdéshez nyúl. A regény tárgya olyan friss, mint a mai nap, befejezése a holnapul szól, mikor ez a harc még nagyobb elszántsággal, mind nagyobb tömegeket mozgatva folyik tovább. „Az első öszecsapásnak jórészt rakodómunkások a hősei. Számuk nem is csekély; az író nyolc vagy tíz családot mutat be e franciaországi kikötő dolgozói közül, rakodómunkásokat, asszonyokat és gyerekeket, szakszervezeti funkcionáriusokat és pártmunkásokat, városbeli polgárokat és környékbeli parasztokat, de az olvasó nem felejti el a regény egyetlen alakját sem. Andre Stil kitűnő jelemábrázoló készséggel mutatja be hőseit, ért ahhoz, hogy néhány nagyon élesen rajzolt vonással egyszers mindenkorra emlékezetessé tegye alakjait s általuk e kikötői település atmoszféráját, a nyomorúságnak és a hősiességnek páratlan realitással érzékeltetett atmoszféráját. Ennek az ábrázolási módnak az a titka, hogy szinte sohasem „írja le” hőseit önmagukban, környezetükből kiszakítva, még alakjai külsejének leírásával is — helyenként túlzott mértékben is — szűkszavúan jár el. Annál gazdagabban mutatja be a Lerook, Guilton-ok, Marcelek családját, a házasfelek életmódját, gyermekeik iránt érzett érzelmeit, e sok család egymáshoz való viszonyát; ért hozzá. Hogy eleven, személyes kapcsolatként .ábrázolja azokat a hídfőket, ahol a kikötő André Stil Sztálin-díjas regénye beli nyomortelep lakossága érintkezésbe kerül a parasztokkal, vagy a polgárokkal; és ismét tovább, a gazdagok körében, megmutatja azokat az érintőket, melyeken ők, a város urai, az amerikai megszállókkal találkoznak. Ez az életszerű ábrázolásmód hozza magával, hogy André Stil rakodómunkásai nem egy eldugott kikötőben, „valahol Franciaországban" vívják hősi harcukat, hanem a történelem színpadának kellős közepén; nemcsak az író mondja, hanem hősein és hősein át az olvasó is tudja, átéli, hogy az amerikai fegyverszállítmányok kirakása összefügg Németország újrafelfegyverzésével, a koreai háborúval, a világ békéjével és az emberiség sorsával. Ez a harc — az építés és kirakodás megtagadása — nemcsak személyes bátorságot, hanem emberfeletti önmegtartóztatást is követel a munkásságtól. A kikötőmunkások széljárta, korhadt fabarakokban laknak, melyeknek agyagpadlóján a talajvíz csordogál, amelyeknek falai porhanyossá áznak az esőben, élelmezésük nyomorúságos, gyermekeik sorvadásosak s életük egyetlen reménysége az, hogy ebben az élethalálharcban nem ők lesznek a vesztesek. Már ott tartanak, hogy ha valakinek két hétig mindennap akad munkája, akkor gyanússá válik a többi előtt, nem azért írják-e mindennap munkára, „hogy aztán, később behúzzák” — vagyis munkássárulóvá aljásítsák. A csecsemők, tej híján, meleg vizet kapnak tört krumplival; az asszonyok, az épp csak bimbózó gyermekkel a szívük alatt, megrémülnek a súlyos felelősségtől és szorongva gondolnak arra a lehetőségre, hogy „ezt a semminél is kevesebb életet vissza lehet küldeni a semmibe, meg lehet semmisíteni.. A férfiak sóvárogva emlegetik a háborút követő néhány esztendőt, mikor még épültek új lakások, mikor még elviselhető volt az élet, mert a kommunisták is képviselve voltak a francia kormányban. Ez az idő régen elmúlt. Nincs a kormányban senki, aki meghallgatná panaszaikat, s ez a kilátástalan nyomorúság nem könnyíti meg a harcot az idegen megszállóik ean, a hajók kirakása ellen. André Sír nem fél megmutatni e nehézségeket „Idehallgass... Képzeld el, hogy valamennyien jó húsban vagyunk — mondja az egyik rakodómunkás, akit „Pangónak" becéznek a barátai. — Képdd el, hogy jól megy dolgunk, tele pénzzel, ruha belőle minden bárokba, a gyerekeknek van ruhájuk ... azon a napon, amikor majd megérkeznek a fegyverek, nem akadna itt egyetlen ember sem, aki tétováznék! Fütyülnénk a szennyed pénzükre.. . Még verekedni is kész volna mindenki. A börtöntől sem félne senki. Tudnák, hogy van a háznál minden, ami kell, a család megél, amíg te a dutyiban ülsz! Igen, de ha már az éhhalál küszöbén vagy.. Az éhhalál küszöbén állnak ezek az emberek. Ha nem állna mellettük a párt, talán kapva kapnának a legelső munkalehetőségen, szikrát sem törődve azzal, hogy a búvárhajótámaszpont, melyet betonoznak, nem hozza-e rájuk ismét a légibombázások iszonyatát... De a párt él, erősödik, harcba szervezi a sejteket, a Dimitrovsejtet, melynek a regény egyik főhőse, Henri Leroy a titkára. S amikor Henri a regény egyik legszebb jelenetében, a dokkmunkások gyűlésén előadja a legközelebbi feladatot, „az amerikai megszállók elleni küzdelmet, mely elválaszthatatlan anémet újrafelfegyverzés elleni küzdelemtől” — akkor párttagok és pártonkívüliek, sőt még a háztulajdonos-kispolgárok is megértik a harc élet-halál jellegét. A párt követeléseihez az idegen megszállók szolgáltatják a legjobb érveket, akik lépésről-lépésre, óráról-órára nyomulnak beljebb, előbb a pártszegélyt, aztán a barátokat, a parasztok földjeit, a városi kórházat véve körül szögesdrótjaikkal, s nemcsak a földeket kerítik be, hanem az emberek beszélgetéseibe éppúgy befurakodnak, mint a sajtóba vagy a jogszolgáltatásba. Andre Stil regénye — egy trilógia első kötete — valójában első fejezete, „első összecsapása" egy nagy, nemzeti szabadságharcnak, melyben munkások, értelmiségiek, parasztok és kispolgárok egyre nagyobb számban vesznek részt. Az író igen magas művészi színvonalon ábrázolja hőseit és hőseinek egymásközti kapcsolatait; kár, hogy szerkesztőkészsége nem ér fel jellemábrázolásáva. A regény eleinte túl sok szálból indul, nehezen fonódik össze, szálai el-elvesznek a megbontás, ötletszerű szövedékében. Egyes alakokat bemutat s nem visz tovább, így mély részvéttel olvassuk a kis Ginette búcsúját szüleitől, akik a gyereket kénytelenek idegenbe adni, „jó emberekhez, akik nincsenek ugyan bent a pártban, de azért jó emberek” — ámde a kis Ginette-el nem találkozunk többet. Ez a feledékenység egy trilógia első kötetében sem menthető. Nemcsak a regény egészében hagyja cserben az írót a szerkesztői készség, hanem az egyes fejezetek kibontásában is érezni valami elsietettséget; épp akkor, amikor teljes gazdagságában bontakozhatnék ki valamelyik helyzet, az író véget vet a jelenetnek s úrba kezd. A fordítás munkáját Hubay Miklós és Révay József végezték el, mindketten gondosan és tiszta magyarsággal, legföljebb Hubay dialógusain akad kivetnivaló, néhány mesterkélt, a hős szájába nem ülő fordulatban. Örkény István Gyilkosok boszorkánykonyhája írla: Sarkadi ImreAZ ÉLMÉNY azt hiszem közös: a diák útleírást olvas, mondjuk Kolumbusról, ahogy hajózik nyugatra, elérni Indiát. S az olvasó gyerek (vagy a felnőtt is, ha meg tudta őrizni az olvasás szűz izgalmát) szeretné odakölcsönözni Kolumbusnak a saját földrajzkönyvét, olvassa és jöjjön rá belőle hirtelen, hogy közbe esik még Amerika is. A bátorságot kiegészíteni a tudománnyal, a felfedezőkedvet a már rendelkezésre álló tudással — azt hiszem állandó emberi törekvés — nemcsak az olvasó gyereké, az egész emberiségé, nyilván így jutott előre egyegy lépcsővel az évezredek folyamán. De ugyanígy másban is: egyik tudás kiegészítője a másiknak. Alig volt élvezetesebb olvasmányom az utóbbi időkben, mint Iliin nagyszerű könyvének (Hegyek és emberek) az a része, mikor összeül a mérnök a halbiológussal s még jónéhány más szakmabeli tudóssal, hogy együtt, kölcsönösen próbálják megoldani a Volga—Don szabályozását. Húsz éve ennek tudjuk, hogy azóta meg is csinálták, piros betűkkel lesz feljegyezve majdan az emberiség történelemkönyvében. A világ kisebblett, a megszerzett tudás elérhetőbb, az emberiség a közkinccsel jobban tud gazdálkodni — gondolhatná a felületes szemlélő. Erről nekem pár hete az amerikai biológusok és bakteriológusok jutnak eszembe. Így képzetem: a professzor leteszi a fehér köpenyegét és bemegy a tárgyalóterembe. Várnak már rá jónéhányan. A professzor — őszülő hajú, szemüveges, magas úriember — kerüljük el a karikatúra ábrázolást, így első látásra, az első pillanatban nincs az arcán semmi vérszomj, nincs ráírva semmi vadállati kegyetlenség, a szemüvege se szegeződik szúrósan a szembeülőre — kicsit petyhüdt, fáradt az arca, a szeme karikás, sokat dolgozott. Rágyújt és megnyitja az értekezletet. A járványos betegségek baktériumai nem egyformán állóképesek — mondja. — Az egyiknek nagy a fertőző ereje, de betokozódásra kevésbbé hajlamos. Kedvezőtlen körülmények közé jutva, szinte minde nestől e pusztul egy-egy baktériumtelep. A másik fajtának nagy az ellenállóképessége, de csak speciális ólon fertőz. Csak a vérbe jutva. A gyakorlatban, ha fertőtlenítenek minden sebet, ez a baktérium fabatkát sem ér ... A hallgatóság ezt tudja, ez mind általánosság, unottan bólogatnak. Megegyeznek abban, hogy, csak a gyomron keresztül fertőző baktériumokra lehet igazán építeni, ezek az igazi járványterjesztők. Egy ilyen fertőzés a perpetuum mobile — a beteg rákeni a külvilágra a saját betegségét, ráleheli, szétköpködi, elszórja... A professzor folytatja: A betokozódást el kell kerülni. Tudnivaló, hogy a baktérium eleven — nevezzük így: eleven állapotában saját erejéből minimális kicsiny körben tud terjedni. Betokozódva a szél, víz segítségével száz és száz kilométerekre eljut. De kapcsoljuk össze a kettőt: eljuttatni úgynevezett „eleven” állapotában mentői szélesebb körben, mentői nagyobb területekre. Énrám, mint bakteriológusra ebből csak annyi tartozik, hogy megállapítsam, ennek a módja egyedül a mozgó élőlényen való szállítás. S a professzor még fejtegeti az okokat: a természeti elemekre sokat nem adhatunk, a szél és víz kétségtelenül széthordhatja a baktériumokat minden irányban, nagy körben is, de tegyük fel, milliárdnyi baktériumot hordozó fecske, minden egyes lespálá sátor egymillió baktériummal fertőzi meg az ágat, ereszt, vagy kútkávát, vályút, ahová telepedik — s ez mégiscsak célszerűbb, hasznosabb. A jelenlévő statisztikus hozzátette, hogy úgy van, annál is inkább, mert az útját kiszámítani lehetetlen. Míg a vizét — úgyszólván gyerekjáték. ★ A PROFESSZOR vonogatja a vállát: ez már nem az ő dolga. Ő igazi tudós, ami a szakmáján kívül esik, az nem érdekli. Hogy jut és hova jut a baktérium, nem az ő gondja, ő csak annyit tud mondani, hogy amíg az élőlényen szállított baktériumtelep megöl mondjuk tízezer embert, addig a falevélre, szélre, szemétre bízott telep legfeljebb néhányszáz embert pusztít el. Neki ez is teljesen mindegy, ő nem haragszik azokra a koreaiakra, neki mindegy száz vagy tízezer — a döntést a katonai kirendeltre bízza, vagy ha úgy tetszik, a hadügyminiszterre. ő nem politizál egyszerűen szolgálja tudásával az Egyesült Államokat. Utána még többen felszólalnak. A statisztikus újra alátámasztja fejtegetéseit: ötletszerűen röpködő élőlények szabálytalan körökben, szabálytalan időközökben terjesztik a fertőzést, emellett nem lehet őket táblákkal megjelölni, mist a fertőzött kutakat... A zoológus hozzáteszi, hogy igen, igen ... de ezeknek az élőlényeknek ki kell bírni a szállítást, ledobást, s még aztán is egészséges napokat vagy heteket kell végigélniök s erre aligha van mód máskor, mint tavasszal. — De a biológus már legyint is: ez nem probléma, az élettan számára már nem probléma élőlények állóképessé tétele. Közismert dolog, hogy a tetű 30 fokos hideget is kibír, amellett a legkiválóbb bacilusgazda (ezt a bakteriológus professzor felé botolva mondja), várja, hogy az legalább egy biccentéssel nyugtázzon és helyeseljen). Ahogy a tetű kibírja — s tudvalevőn nem repül — ugyanígy ki kell bírni a szúnyognak, légynek — 1852 április 10.