Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)
1952-07-03 / 14. szám - Asztalos Sándor: Duclos szabad! (1. oldal) - Szabó Pál: Gyalogolni jó… Móricz Zsigmond riportjairól (1. oldal) - Erdős László: Szoncsin • vers (1. oldal)
HI. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM. DUCLOS SZABAD! „Ebben a harcban, mint minden más harcban, a népnek kell győznie és a nép győzni is fog.” Letartóztatása másnapján Robbantotta Duclos elvtárs a vizsgálóbíró szemébe ezeket a szavakat. Néhány nappal később pedig így szólt ugyanahhoz a vizsgálóbíróhoz: „Nem vagyok bizonyos abban, vizsgálóbíró úr, hogy az ön lelkiismerete is olyan nyugodt, mint az enyém, hiszen ön tudja, hogy dossziéja hamis iratokat tartalmaz és ez tisztességes vizsgálat esetén le is lepleződnék."" Július elsején késő este aztán, a harc egyik szakaszának diadalmas befejezéseként végighullámzott a hír mindenütt, ahol becsületes emberek laknak: „Dudás szabad!” A koreai műszak éjszakai dolgozói közül, aki először hallotta meg a nagy hírt, azonnal továbbadta. sok összetalálkoztak Barátok, ismerőa forró júliusi estén és ezzel köszöntötték egymást. Az üdvözlés megszokott formuláin áttört az öröm és büszkeség tüze. Szinte percek alatt alakult ki és vált mindannyiunk külön megjegyzés nélkül azonnal szentesített köszönésmódjává: „Hallottad? Dudás szabadi” Mennyi szín, a győzelemnek milyen zengő szépsége költözött pillanatok alatt ezekbe az egyszerű szavakba! Hány nyelven visszhangoztak nyolcszázmillió ember ajkán a hír tárgyilagosan száraz mondatai: „Nem forog fenn a alkotmány tettenérés esete és a francia 22. cikkelye értelmében képviselőt — mentelmi joga felfüggesztése nélkül — csak tettenérés esetén lehet letartóztatni. A vádtanács ezért elrendeli Jacques Duclos azonnali szabadonbocsátásátl”. „Tisztességes vizsgálat esetén ...! ” — mondotta Duclos elvtárs a szükölő, lapító, bírónak. Megtörtént volna ez a tisztességes vizsgálat? Szó sincs róla f rancsaira A bacilusok generálisának pa hajlongó, hazudozó, emberszabásúnak is alig nevezhető francia miniszter urak, élükön monsieur Pinay-vel egyáltalán nem „lelkiismeretük szavára”, vagy valami „mennyei csoda” folytán jutottak el ehhez a döntéshez. „Tisztességes vizsgálatra” nekik nem volt szükségük — nem létező lelkiismeretükről nem is beszélve — hiszen nem volt mit vizsgálni. A „mennyei hang” közbejötte sem sorolható azok közé a tények közé, amelyeknek a valósággal még valamicske közük lehetne. Ahogyan nyolcszázmillió ember ajkán felzendült a köszöntés formája, abban van ennek a vádtanácsi döntésnek magyarázata és valódi indokolása. Aki június elsején, békeharcosaink találkozóján, végigment az országon, a Sztálinvárosba vezető út falvain, vagy szén, mindenhol hazánk bármelyik részt láthatta a felírást: „Szabadságot Dudás elvtársnak!”. Ezek mellett a mindannyiunk legteljesebb szolidaritását,harcos, forró együttérzését kifejező szavak mellett ott volt a többi felírás is arról, hogy a béke megvédésének ügye a világ minden becsületes emberének ügye, hogy a koreai nép hősies harca mindannyiunk harca a béke, a szépség és igazság legundorítóbb és leggyűlöletesebb ellenségei: az amerikai imperialisták és lakájaik ellen. Szenvedélyesen személyes ügyünkről szóltak ezek a feliratok: kinek-kinek saját öröméről, boldogságáról, napról napra javuló munkás életéről, gyermeke és családja jövendőjéről. Ezek a személyes ügyek azonban egyetlen óriási kórus szárnyaló énekévé forrottak össze. Dudás elvtárs kiszabadítása a béke minden hívének ügye volt. Nem a „tisztességes vizsgálat” zárta ki Duclos elvtárs börtönének ajtaját, hanem azoknak a tíz- és százmillióknak morajló, fenyegető követelése, akik Párizsra vetették vigyázó szemüket. És ott állt a Santé-börtön körül a hős francia népnek minden becsületes fia. Amikor néhány hónappal ezelőtt Menegoz Genestal, világhírű francia filmrendező forgatni a kezdte a Párizsi Kommün emlékét megörökítő filmet, az „egyszerű emberek” segítségét kérte. A kommunárdok egyik unokája egy zászlót küldött Genestalnak és ezt a levelet írta: „Ezt a zászlót nagyapám négyszer tűzte ki a Montmartre egyik barikádjára. Ez a zászló dacolt az ellenség golyózáporával. 1871 óta, nem hiszem, hogy lett volna esztendő, amikor a májusi tüntetés napján e zászlóval családom valamelyik tagja fel ne vonult volna a Kommunárok Falához. Kérem, május 25-re küldjék vissza a zászlót, mert ebben az esztendőben sem akarok nélküle felvonulni!” A Michelet-család visszakapta a zászlót és ezzel vonult fel, hogy szabadságot követeljen Duclos elvtársnak. Tíz és százmilliók vigyázó tekintete kísérte a Michelet-családot, a francia nép Duclos elvtárs kiszabadításáért folytatott harcát. S a nép ebben a harcban győzött. A Michelet-család a kommünárd nagyapa zászlajával kezében folytatja tovább a harcot André Stil kiszabadításáért. Hazánkban pedig, népünk döntő tervévének második felét koreai műszakkal indító százezrei együtt örülnek most a Michelet-családokkal és ott vannak velük a népek harcában, amelyet csak a győzelem fejezhet be. A Magyar Írók Szövetsége pártszervezetének taggyűlése éppen a koreai nép megsegítéséről tárgyalt, amikor megérkezett Duclos elvtárs kiszabadításának híre. A gyűlésen résztvevő minden magyar író azonnal megérezte és megértette, hogy a két kérdés elválaszthatatlanul összefügg. Duclos elvtárs kiszabadítása a hős koreai nép harcának is egyik győztes ütközete. Ez a győzelem új erőt ad a koreai harcosoknak. A Duclos elleni merénylet figyelmeztet minden szabadságszerető népet és minden becsületes embert arra, hogy ébereknek kell lennünk, mutatja, hogy a győzelem a miénk lesz, de mutatja azt is, hogy a győzelemért harcolni kell. Asztalos Sándor Erdős Lá aló: SZÓ N C SIN Keressen hozzá égő képeket? Görcsbe ficamodnék a képzelet! megszakadna a hang a torkomon! Száraz szavakkal kell elmondanom, hogy Kim Ha Szil huszonhét éves asszonyt meggyalázták egymásután heten a börtönben, mely máskor tanterem, amerikai katonák. Még ki sem lökték két kicsiny fiát! Szemük előtt gázoltak át a testén. Ötven fogoly volt tanú az esetnél! S hogy sikoltozott a két kisgyerek, a hatéveset, meg a kisebbet, mint a csirkét, lábuknál fölemelték, fejük a falhoz csapdosva, megölték Az anyjuk látta, ott hevert a falnál — hogyan maradjak egyszerű szavaknál? Mikor aztán mindennek vége volt, vaskalapáccsal egy hegyes botot a meggyalázott testbe belevertek. Mikor kidobták testüket, nevettek, — s a holttestek két napig ott hevertek. Sírni szeretnék — de azt akarom, t föld sírjon, a világ ordítson! Akarom, hogy a szájukat kinyissák katini, sirok, oradouri kripták, hogy szakadjon fel mindenki sebe és ne legyen hazáinknak egy helye, hol nem fájt hányinger és gyűlölet nem veti szét az emberi szívet! Nekem is van asszonyom, gyerekem — nem bodog az, kinek nincs — s ne legyen inkább, semhogy a sorsa ez legyen. Akarom, hogy mint fát az áradat, sodorja a rettenő indulat azt is, akit máskor a megszokás tompa közönybe, kábulatba ás. Vigyázzatok! A gyilkos telhetetlen! Ki távol öl, az otthon is kegyetlen! Úgy eshetik, hogy Washington felett vér fröcsköli be a szürke eget... Forog a föld a roppant, néma űrben. Egy hosszú percre bánatba merülten vigyázzba állnak büszke fiai s a döbbent csendben messze hallani. Koreában ácsolnak. Öt bitófát. Koreában magányos férfi sír. Harsány kiáltás. Harcosok fogadják: meg fogunk bosszulni Kim Ha Szil á rra 1 FORINT 1952 JÚLIUS 3. szabó PÁL GYALOGOLNI JÓ... — Móricz Zsigmond riportjairól — Móricz Zsigmond nagyon magános ember volt. Soha nem tudott, nem is akart összemelegedni se a szalonok, se a kávéházak, se a kocsmák írói klikkjeivel. Még a hozzá legközelebb álló szerkesztőségekben is idegen maradt mindvégig. Pedig egyáltalán nem kerülte azokat a helyeket, ahol írók, művészek megfordultak. De hiába ült társaságban például az „Otthon”-ban, vagy a Pannónia terraszán, legalább is akkor, mikor ott voltam, úgy éreztem, hogy ez az ember végzetesen és félelmesen egyedül vívja olyan szép és olyan hősi írói harcát. Emlékezem egy estére az „Otthon"-ban, füst, edénycsörgés, pincérek, zsúfolt asztalok és kártyacsaták, s Móricz valahova oldalt csendesen dobol az asztalon,néz s rövid, vastag ujjaival Máskor, jó későbben a Pannónia terraszán ültünk együtt néhányan, Nagy István Kolozsvárról, s pár erdélyi tanár és író, az erdélyiek lassan elkülönültek, hazai problémáikat boncolgatták, s nekem olyan érzésem volt, mintha Móricz nem is itt ülne, hanem kint valahol valamilyen irdatlan pusztán. S azt gondolom, hogy azért szeretett újra és újra írókat felfedezni, hogy így menekült ettől a szörnyű nagy magánosságtól. Hátha azok majd hozzá nőnek? Milyen szeretettel beszélt egy-egy emberről, akiben az új írás csíráit vélte! Híres szlovákiai útján felfedezett egy parasztot, Sellyei Jóskát, elhozott tőle egy írást, le is közölte a Nyugatban. Tiszta, szép kis írás volt, a címe: Szántani mentünk. Nagyon bízott ebben az emberben. Mint íróban, persze csalódott, de mint emberben nem. író is lett volna, csakhogy... Szlovákia megszállása először is ezeket a Sellyei Jóskákat verte szájba, még a falut se hagyhatta el szegény jó Jóska, később aztán mégis, mivel írók adták Sellyén egymásnak a kilincset, hát az a szigorúság valamit engedett, de akkor Sellyei Jóska, meghalt. Negyvenegyben még élt, s egyszer ebédre hívott Móricz Zsigmond bennünket. Nem is lett volna semmi baj, csakhogy egy autóbuszmegállóval tovább mentünk, s míg gyalog visszajöttünk, időbe telt. Zsiga bácsi meg azt hitte, hogy már nem jövünk. Ott ült a terített asztal mellett összeroskadva, két vállát leejtette s feje kicsit oldalvást billent. Mintha igen nagy feladat megoldásán gondolkozna. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy a terített ■ ::sita. tw!!s.a<í;í tányérjai ennyire szíven üthetik az embert. Úgy várakoztak itt ezek a tányérok, mint mikor kedves halottja van a családnak s az asztalnál meghagyják a helyét, s a számára is terítenek. Jöttünk, köszöntünk, Móricz Zsigmond kicsit sóhajtott, megkönnyebbülten, de még gyötrelmesen, aztán a merőkanál után nyúlt, de az első mozduatai még tompák, fénytelenek voltak, s ahogy fogyott a leves, azonképpen derült a kedve. Egyébként pedig vékonyra metélt tészta volt a húslevesben. A mi kedvünkre és tiszteletünkre. Rettenetes magánosságában csillogó volt ez a délután, pedig továbbra mi se lehettünk se társai, se barátai. Idő, munka, s annyi minden más meggátolta, ezt Móricz ezt tudta. De azért újra és újra megpróbálta. Velünk is, másokkal is. Féja könyvet írott róla azokban az időkben, s délután, kint, a kertben sétálgattunk és én erről a könyvről beszélgettem. Móricz se rosszat, se jót nem mondott.Csak megállt egy rönkfarakás előtt, egy diófa alatt, fejét leejtette, s tette magát, hogy a fákat nézi. — Ha édesapám látná, hogy a puszta földre rakattam ezeket a fákat, hát megverne... — mondta csendesen. Sellyei Jóska érezte a vihart, ami Móricz Zsigmondban annyi mindent felkavart: — Nemcsak könyvet kell Móricz Zsigmondról írni, hanem szeretni kell... Hiszen, könyvet maga is tud írni! Mondotta ki, ami a szívét szorongatta. Igen, Móricz Zsigmondot szeretni kellett volna. Ezen időben már annyira magára maradt, hogy nem volt más jóbarátja, csak a meghalt édesapja. Az édesapja, akiről bűbájos történeteket mesélt el néhanapján ... Újpesti vállalkozó volt már, többemeletes házat vállalt faragcsáló mester. Ebben az időben Friedrich volt a miniszterelnök. De vasgyáros is volt, az ő gyára szállította az öreg Móricznak a vasat az épülethez. Az elszámolásnál differenciák keletkeztek. Friedrich se akart engedni, az öreg Móricz s e, végül is felkapott egy lécet és kiverte Friedrichet az épületből. Az innár nagy író Móricz meghökkent. — Tudja édesapám, hogy kicsoda ez a Friedrich? — Tudja a tétfene. Gyáros. — Az is. Meg miniszterelnök is. Az öreg ránézett a fiára, ennyit mondott csak: M— Ahaindez, s még annyi minden más eszembe jut, amint olvasgatom most kiadott kötetét: „Gyalogolni jó". Ismerős, s alig ismert írások gyűjteménye. Ez a könyv nagy segítség lehet írónak, politikusnak, tudósnak, hiszen, ha senki nem ismerte volna, de ebből a könyvből megtudná, hogy ez volt s ilyen volt az úrimagyarország. A kecskeméti ócskapiacról csak úgy odavetett pár sora többet jelent néprajzilag, mint bármely gyűjtő nagy ágálás közt összehordott bármilyen gyűjtése. „Kiviszi a makkászt a piacra, mert hátha valakinek éppen ez veszett el a pakliból...” írja pár sorban, s aki kártyázott, vagy látott kártyázni már télben, parasztokat ötös lámpa alatt, alacsony szobában, az tudja, hogy ez mit jelent. Jelenti az ordító paraszti szegénységet és reménytelenséget, a hat hónapig tartó tétlenséget, kemencében főtt tengerit, naponta kétszeri evést, a kultúra és civilizáció teljes hiányát, lábbeli nélküli, sutban ténfergő gyerekeket, sírásást a fagyott temetőkben és keserű sós hajtásokat, hogy soha se jön el a tavasz! Persze, benne van a külvárosi utcák és sikátorok népének nyomorúsága 16, meg aztán az, hogy még ez is tud rongyaiból,börzét alakítani. Gyalogolni jó... A gyermekkori gyaloglások már a magános nagy élet előjelei voltak, hogyan is érezte volna jól magát azokban az iskolákban, ahol nemhogy a munkás, vagy paraszt gyermeke tanulhatott volna, de nem tanulhatott még az iparosé sem? Minek az iparos gyermekének tanulni? Annak elég, ha „bezsindelyezi az apja a fejét”. Mindenkinek tanulni lehetett. Csak a parasztnak, munkásnak, iparosnak nem. A magánosság vagy nagy erőt ad, vagy elpusztítja az embert. Móricz Zsigmondnak nagy erőt adott. Micsoda erős ember, micsoda bátor ember! Persze, a bátorságához a kort kell megmérni, csak akkor tudjuk megmérni pontosan. Én azt hiszem, hogy egyik legnagyobb bátorsága az volt, mikor írókorában gyermekkorának első virágzásával szemtől-szembe ülvén előkapja a ceruzát és megveti az ököritói cikke alapját. Ebben a bűzhödt katasztrófában valakinek fel kell magát áldozni a népért, s Móricz Zsigmond feláldozza önmagát. Gyermekkorának legigazabb szépségeit zúzta érette össze. Beszéltem egyszer valakivel, aki ott volt azon az éjszakai mulatozáson, ahol megszületett a „Kivilágos kivirradtig" című regénye. A társaság evett, ivott, dorbézolt, udvarolt, s egyik-másik időközönként belemarkolt valamelyik nőbe, de Móricz tette magát, hogy mindez nagyon érdekli és jól érzi magát. Mint ahogy jól is érezte. Titkon egész éjjel az asztal árnyéka alatt jegyezgetett a térdén, reggel felállott ő is, nagyot nyújtózott, de már készen volt fejében és noteszében a regény. Érdekes, hogy ez a vidéki társaság, mint ahogy más vidéki társaság se olvasott se Móriczot, se mást, mégis szinte ordított a városban a botrány, mikor a regény megjelent. Mindenki megismerte önmagát. De ez azt is jelenti, hogy a Móricz-legendák sokban hasonlítanak a Krisztus-legendákhoz. Csakhát persze, a pénzváltók és galambárusok helyett a vidéki urakat verte ki a hazugság és képmutatás templomából. íróember számára keservesebb írást, mint a hódmezővásárhelyi riportja, bajos lenne elképzelni. Hetvenezer lakosú város, ahol se Mórczot nem olvasták, se mást. Semmit se olvastak. Még csak ponyvaregényt se. Még pénzt se, mert az se nagyon hányta fel egymást. S Móricz evvel is szembenézett, önmagával is könyörtelenül. Persze, nem bírta volna ki, ha mégis, innen, vagy onnan, de ne mosolygott volna felé egy bíztatás. A harmincas évek derekán egy kicsiny faluban jártam vele egyszer, sötétség, sár, tél, s bementünk a „Körbe”. Tele volt emberrel. Megmondtam, hogy kivel jöttem, és éppen csakhogy haptákot nem kiáltott az elnök. Takaros beszédet vágott ki, míg beszélt, szorongatta a Zsiga bácsi kezét. Későbben, egy parasztszobában, ültünk a lámpavilág alatt és tűnődve bámult a semmibe, időközönként igen röviden jegyezgetett noteszébe. Ahogy jegyezgetett! Ha nem is titkon, szemérmesen, de illedelmesen. Nekem az volt az érzésem, hogy nem azt jegyzi fel, amit éppen most hallott, hanem azt, ami régebb időkből eszébe jutott. S ezt érezték a beszélgetők is, én azt hiszem, hogy azért nyílott ki annyira számára az emberek szíve. Mennél inkább távolodok időben Móricz Zsigmondtól, annál jobban érzem, hogy nagyon sokkal tarengem hozom, Móricz Zsigmondnak. Egyrészt azért, mert is „felfedezett”, másrészt, mert megtanultam valamit az ő igazságából, hogy az igazmondás örök írói törvény akkor is, ha agyonnyomja az írót a kor értetlensége. A múltkoriban írtam le egy Móricz-műhöz írott előszóval kapcsolatban, de újra és újra leírom: az élők előtt soha nem szégyenlem magam, de a meghalt Móricz Zsigmond előtt igen. Szégyenlem magam Móricz Zsigmond előtt több okból. Egyrészt, amiért nem tudom neki megmutatni, hogy íme, Móricz Zsigmondot immár nemcsak Hódmezővásárhelyen olvassák, hanem olvassák az egész országban, abban az országban, amelyről ő álmodozott, s amiért harcolt íróságának minden eszközével, s ahol csak emberek, magyarok élnek, laknak, munkálkodnak. Mint ahogy más írókat is olvasnak. De szégyellem magamat azért is, mert előbb ismertem meg Gorkijt, mint őt, holott az lett volna jó és üdvösséges, hogy egyszerre ismerjem meg mindkettőjüket, de hogyan is kerülhetett volna el Móricz Biharugrára, mikor még Hódmezővásárhelyre se került el? Gorkij közt, meg Móricz közt megdöbbentően sok a rokonság, csakhogy Gorkij ránkhagyta tanulmányaiban legbensőbb énjét, Móricz pedig nem. Nem futotta többre idejéből. — Pár évvel mondotta nekem halála előtt, hogy végre, most már ő is el tud érkezni a népbe és a mélybe. Rózsa Sándora a mélységbe vezető lépcső első foka lett volna. S most, hogy e sorokat leírtam, további szégyenkezni valóim sorakoztak fel: nem halt volna meg, ha már akkor a szocialista szeretet és a szocialista orvostudomány áraszthatta volna el az országot! Gyalogolni jó... Olyan vádirat a múlt ellen, amit nem lehet megfellebbezni. Gyalogolni jó... Olyan forradalomra serkentő mű, ami összemarkolja az ember szívét. íróknak, fiataloknak, olyan harci eszköz, amelynek megszívlelése után valóban eljutnak a dolgozó néphez. Tanúbizonyság is, hogy hajszálereken is visszaszivároghat a múlt. Olyan ébresztő, ami pontos időben és kellő alkalommal csörrenti az író lelkiismeretét. Gyalogolni jó... olyan munka, amely megtanítja a következő, vagy immár meglévő írónemzedéket, hogy kell írni riportot igazán, forrón, művésziesen, hitelesen, olvasgatom most kiadott kötetét: „Gyalogolni jó”. Ismerős, s alig ismert írások gyűjteménye.