Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)
1952-12-18 / 26. szám - Sarkadi Imre: Otthon • széppróza (5. oldal)
1952 DECEMBER 18. Irodalmi Újság 5 Kocsis Bence mikroszkópi metszetekhez preparátumot készített és éhes volt. Előző nap elfelejtett vacsorázni — illetve olvasott vacsoraidőben s az olvasást abbahagyni rosszabbnak tűnt akkor, mint a nemtvés — reggel pedig sietve csak egy teát ivott, ami rendben is lenne, merthiszen egy félnapos. Metán egy egésznapos étlenség igazán nem számít semmit. De a reggeli postával hazai csomagja érkezett , míg sietve átvette, aláírta az elismervényt, beleszagolt a fonott kosár rejtelmeibe, onnan füstölthús, kolbász, szalonna, tepertős pogácsa illatai szálltak felé s idő már nem volt kibontani, de még csak megnézni se. Reggel óta tolakodóan és újra előjöttek szagok, azon vette magát észre, hogy még a a preparátumba is beleszagol, nem hasonlít-e a füstölt kolbászéhoz, — ami nem is különös csoda, mert ha az ember alig húsz éves, akkor szeret enni. Akkor igen szeret enni. Cigarettaszünetben mondta is a többieknek. — Gyertek fel este, jött valami hazai csomagom-Azok is nevettek, 5 is. Örömmel azon, hogy csomag jött, hazai jött, jóízű hurkák, amiket Kocsis néni sajátkezűén töltheted, nagyszerűen füstölt szalonnák, igazi házi disznósajt; ezt egyébként a legtöbb nem is ismeri, a legtöbb csak a Közért disznósajtot ismeri, ami a vidékiek szerint nincs olyan jó megközelítően se. Dehát a vidékiek szerint semmm: sincs olyan jó, a kolbász se, a szalonna se, Bencét egy darabig ugratták is, hogy narodnyik — narodnyik maradvány, hogy a háziszalonnát jobban szereti, mint a Közért szalonnát. Evvel telt el a cigarettaszünet, Bence hazagondolt s szerette a szüleit — nemcsak merthogy most egy kosár hazait küldtek, hanem eszébe jutott, ami egyébként elég ritkán, hogy: lám, dolgoznak otthon az öregek, termelnek, disznót vágnak, hogy legyen neki... s persze nemcsak személy szerint neki, lehet, hogy a Közértben vehető tojást is az anyja tyúkja tojta. Szóval dolgoznak a parasztok, az otthoniak s jó erre gondolni. Mikor délutánra hazakerült s kibontotta kosarat, egy levelet is talált benne, amit aztán a egyre rosszabb kedvvel olvasott végig. része a szokásos híradás és kedveskedés Egyik volt: vigyázz magadra fiam, ne éjszakázz sokat, nappal is van időd tanulni, ne vedd meg pénzért a napot (mármint a villanyfényt), itt küldünk egy keveset, tudjuk, hogy úgysem sok a koszt, amit ott kaptok. Már ettől is kedvetlen lett Bence, mert míg olvasta;, egy darab tepertős pogácsát rágcsálva, arra gondolt, a levél hangja után arra kellett gondolni, hogy a saját szájuktól megtakarítva küldik neki. De miért? S mit szükség, hogy őt féltsék az otthoniak a heti kétszer, háromszori hústól, őt az éhezőt....?! Nevetség. A levél másik fele még bosszantóbb volt. „Jó is, hogy hamarosan végzel már fiam — írta az anyja —, mert mi itthon úgyis nehezen tartjuk már magunkat, annyi mindent kell beadni, az ember termelni nem győz annyit, amennyit bekivánnának, ara dolgozik csak az ember, hogy semmit se kapjon érte... még jó, ha néha akad a háznál egy kis apróság. .. ez, az ...” Mérgesen összegyűrte az anyja levelét s később is, amikor bűnbánóan kisimogatta, elrakta akkor is arra gondolt, hogy szamárság, ostobaság, miket ír össze... S ahogy megjöttek a többiek, akikkel megetette a hazait, olyanformán érezte magát közben, hogy nem is ő kínálja ezeket a kolbásszal, szalonnával, hanem ezeket... vagy ki tudja, kié ez a kosár hazai, hiszen nyilvánvaló, hogy az anyja kuporgat otthon, gyűjt s esetleg éppen a begyűjtéstől igyekszik megmenteni, amit neki küldjön. Hát kinek van erre szüksége? Neki? Neki ugyan nem. November elején, hogy a háromnapos szünnap volt, hirtelen elhatározta, hogy hazautazik. A menza- meg a szállódíjon kívül megvolt még majdnem az egész ösztöndíja. Útiköltség oda-vissza hetven-hetvenöt forint — még mindig marad pénze. Az utazás egyébként is öröm — ilyenkor novemberben, mikor az ember már beszorul a szobába, a jobban vagy kevésbbé fűtött szobába, akkor mégis elkezd válgyni egy kis otthoni levegőre, friss esős szél, a vizes földekről jövő havaseső szagára, arra, hogy kerülgesse a sarat a dülőúton s arra — akármilyen furcsán, romantikusan hangzik is, — hogy beleszagoljon otthon a szoba kemencelehelletű melegébe. — Egykét évig, vagy mondjuk öt-tíz évig így lesz még — gondolta Bence a vonaton s rágyújtott — aztán majd kicserélik otthon apámék is a kemencét, előbb cserépkályhára, aztán ki tudja, tíz év múlva etázsfötésre... Na, azért mégis, azt majd csak sokkal később, de mindegy is, ne ezen törje az ember a fejét. Nemi is ezen törte a fejét, hanem ahogy el tudott helyezkedni kényelmesen az ablak mellett, kiszedett az aktatáskájából egy szakcikket, azt kezdte volna olvasni. Az ilyen fárasztó is, nehéz is. Az ember csak áltatja magát, hogy a megértéshez már eleget tud oroszul, örvendezik, ha van mondat, amit elsőre, egészében megért, aztán az ötvenedik mondatnál érzi, hogy mégis jobb lenne magyarul __ ami persze ábránd, mert hiszen lefordítva kevés van, éppen csak annyi, amennyi a tananyag, annál pedig többre kell törekedni az embernek. Lapozgatott a szótárban és fordítgatott egy darabig, a vonat közben haladt, havaseső csapkodta az ablaküveget, lucskos, ragadós sárral borított tájak maradtak el egymásután . Bence kibámészkodva az ablakon azon gondolkozott, hogy mennyi pénz és mennyi munka kell még ide. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy Pasteur csak egy részét látta az igazságnak. A fertőzés nemcsak a fertőző baktérium és a megfertőzendő sejt ügye — nyilvánvaló, hogy az egész szervezet ügye. Nem jön létre fertőzés, ha a szervezet egésze ellenálló, egészséges és harmonikus. S különben is: egyáltalán nem jön létre fertőzés, ha a fertőzött helyekhez vezető idegszálakat lezárják, megbénítják. Az idegek, persze, hogy az idegek... Egyik-másik fiziológus már tudta, hogy ha a kutya agyában Pavlov előtt is megsért egy bizonyos pontot, az a kutya gyomorfekélyt kap. Ez már régen nem titok. De az ok? Ma már az ok is többé-kevésbbé nyilvánvaló — tudjuk már az okot is, vagy legalább is sejtjük, nagyjából tudjuk... Milyen nehéz is ezt határozottan, egészen kétségtelenül tudni s milyen nehéz még a tudás után is felhasználni a gyógyászatban. Hány és hány ezer mikroszkópi metszet kell a legegyszerűbb sejtelváltozás igazolására és hol van még amkor is ettől a gyógyászat, a végeredmény. S mennyi pénz kell ehhez! Künn az ablak előtt pedig suhantak tovább a kopott kis tanyák, mind megannyi maradványa a múltnak, az ember futtában nézve alig vehet észre még különbséget a ma és a tegnap tanyavilága közt, ez persze majd nagyobbrészt a következő ötéves terv feladata mennyi munka, mennyi pénz lesz — de ez is Arra gondolt, hogy a számára ez világos, nem is tudja a dolgot másképpen elképzelni, minthogy dolgozni s egy kicsit szerényebben élni. Igende — szinte lelkiismeretfurdalással állapíthatta meg, hogy hiszen az ő munkája egyelőre... ő ugyan még semmi mással nem járul hozzá ehhez a nagy feladához, mint, hogy napról napra becsületesen tanul, közben kosztja van, meleg szobája, cigarettája s ha kell, ha soká fennmmaradt, feketére is telik. S mindez az állami költségén, vagy hát magyarán mondva: dolgozó emberek százezreinek a költségén, azoknak a hozzájárulásából. És az otthoniak? Mosolygott a gondolattól, hogy az anyjának mennyivel fontosabb lehet egypár tor jás, mint az egész nervizmus, amiről nem is tud — vagy, mnt az egész mezőgazdasági újjászervezés, amiben biztosan nem nagyon hisz. S a maga módján egyelőre igaza is lenne, nem lehet addig a szemére vetni semmit, amíg meg nem győzik, amíg meg nem győződik ezekről az élvezetesen nagy távlatokról... amíg a tanyakerítésig terjed a számára a világ, a gyermekei boldogulásáig az egész emberiség. Alkonyodott, mire a vonat megérkezett, amikorra pedig az állomástól a faluig vezető úton végigbotorkált a tócsákat kerülgetve, be is sötétedett. Felgyűrte a ballonja gallérját s nagy imbolygó léptekkel igyekezett hazafelé, bár tulajdonképpen már az állomástól kezdve otthon érezte magát. Az úton a félig kidőlt görbe akátefa s a járda csorba téglái mind gyermekkori emlékként ölelték körül, mint maga az otthon. S az apró ablakok mögül hunyorgó fények mintha az éjszakai nyugalomra készülő falu ezernyi szívdobbanása volna. Hónapok óta nem volt otthona, úgyhogy most némi várakozó meghatottsággal kerülgette félcipőjében a Garat. Várakozóan, nemcsak az anyja, apja felé, hanem úgyszólván az egész falu felé, akik mind, majd mind olyanok, akár apja, anyja lennének. Alud tartotta a vállát, hogy segítse, emelje, eredj öcskös, tanulj, igyekezz... S az apró házakban pislákoló lények mind egy-egy ilyen testvért, barátot jeleznek, minden munkába görbült váll, reuma összehúzta kérges marok segített egyegy centivel az előbbrejutásában. S. A sarkon találkozott az első ismerőssel, Pap Lajossal. Majdnem feldöntötték egymást. — Lajos bátyám? Jóestét. — Nézzed már, te vagy? Kezet ráztak, együtt indultak tovább. Tapogatóztak a kérdésekkel. •— Hát mi van itthon? Halad valahogy, dehát ti? Ti: mit csináltok odafönn? — Tanulunk, meg megint tanulunk. Bence tanácstalanul taposta a sarat s féligmeddig zavarban volt, hogy: itt van ez a Pap Lajos is, lehet vagy huszonnyolc, harminc éves, fiatalember s eddig sohse jutott eszébe, hogy másképp szólítsa, mint magázza. Ami nem egyéb, Lajos bátyjának — s mint a tegnaphoz való szolgai ragaszkodás, hiszen nem vitás, hogy ővele egykorú, tizennyolc, húszéves lányok is vannak már, gépállomáson, szövetkezetben, akik tegezik vagy visszategezik. Dehát mit töri ezen a fejét? Hiszen olyan egyszerű. • Rágyújtott egy cigarettára, kínálta a másikat is, mindjárt meg is kérdezte: — Hát ti? Hogy vagytok otthon? — Jól, elvtárs — nevetett Pap Lajos és előreengedte Bencét egy különösen keskeny, sáros útszakaszon. — Menjél csak mindig a fal mellett, vigyázz, el ne csússzál. Várjál csak, innen már jobb kimenni a kocsiútra, ott van ugyan egy kis latyak, de legalább kövön jár az ember. S kimentek oda. Derék, kitűnő ember volt ez a Pap Lajos, Bence mindjárt arra gondolt, öröm vele beszélgetni. A fiáról kezdett beszélni. — Nyolc éves, de olyan annak a feje, mint a tűz, a láng. Egyszer elég, ha elolvas valamit. Abból professzor lesz, meglásd Sóhajtott ,s egy kicsit irigykedve, hogy: hej, nagy dolog ez a tudomány, lennék csak annyi idős, mint te, én is ott lennék köztetek. Annyira összebarátkoztak, hogy a templom sarkán, a földművesszövetkezet mellett, Pap Lajos be is invitálta Bencét: gyere igyunk meg egy féldecit. S a féldeci megírása közben elkérdezgette mindenféléről, a tananyagról is, meg arról hogy az eddig tanultakból ugyan mit tudna is, gyakorlatban hasznosítani már. Hát ha emberainél nem is, de például állatnál? Mégis csak jobban ért a biológiához, mint más. A végén pedig meg is hívta Bencét: jöjjön ki a szövetkezetbe, ha itthon lesz még két napig, tartson a tagságnak előadást. Hát arról, olyasmiről persze, aminek ők is hasznát vehetik — biztatta —, amivel okosabbak lesznek a maguk szakmájában — dehát csak találsz ilyet? Nem? Na ugye, hogy igen. Gyere csak, kocsit küldök érted holnap délután. Búcsúzóul aztán, mikor a következő sarkon elváltak, avval rázta meg a kezét: — Te Bence... hanem szólj otthon az öregeknek. — Már ... hogyhogy? — Nem akarják érteni, sehogyse csinálja jól édesapád... — mondta tapintatosan, de aztán látta, hogy Menti lehet itt úgyse tapintatosan jutni el az igazságig, hát vállvonogatva hozzátette: egyre csak halogat, spekulál, szégyentáblán a neve.«, marad miatta a falu is a b»gyüjtéssel. Beszélj velük. Evvel elváltat /«Beszélj velük" — dehiszen ez volt a Bence szándéka is. Csakhát könnyebb azt otthon Pesten elhatározni, vagy a sáros utcasarkon, még hazaérkezés előtt rámondani az igent — bezzeg más minden*mindjárt, ahogy hazaér. Az anyjának, ahogy félig sírva nagy ideges izgalmában, bújik meg a karja közt — neki mondja, hogy: ejnye a falu szégyenei vagytok? Vagy az apjánál kezdve avval, hogy: ejnye édesapám... rosszat hallottam... s mondja ezt akkor, amikor az öreg a kézfogás után egy kis csomag vágott dohányt kezd előkotorni az ágy alatti ládából, hogy: gyere csak, ezt éppel neked vágtam, ez olyan, hogy a püspök nem szírt különbet... S csavarnak, rágyújtanak. Majd reggel szólok — gondolta. S ahány félóra még a lefekvésig, az elalvásig, mind megannyi bizonyíték arra, hogy jaj de elmaradtak ezek az otthoniak, hogy mennyire nem azon az úton járnak, mint amin kellene. A nénje van otthon az öregeken kívül még, a többi gyerek erre-arra, szétszóródva. — Sári a férjénél Szolnokon, Pista a körzeti gépállomáson, hetenként, ha hazajár — azt is egyre ritkábban, veszekszik már, ha hazajön is — panaszolja az anyja s a panasz mögött ott sejti mindjárt Bence az öccsét, ahogy nekimérgesedve kirukkol: ejnye édesapám, mégis gyalázat, hogy maguk meg még sehol sincsenek beadással... S azt éri el vele, hogy úgy emlegetik otthon, mint aki elszakadt már tőlük, akit a mosnivaló fehérnemű köt már csak az otthonhoz. Nyilvánvaló, nem lehet itt ajtóstól rohanni a házba, mit érne egy nagy kifakadás, ha rá egy hétre úgy mesélnék már a szomszédoknak, hogy az egyetemista fiuk is csak veszekedni jönni házat Majd reggel. Hajnalban költi az apja egy jó pohár kisüstivel. Bencének sohsem volt szívügye az ital, a szagára most is, félálomban is az szaladt a fején legelsőnek át, hogy: biztos ezt is zugban főzték az öregek... —Mindegy na, majd szólok — hajtotta fel s köszörülgette utána a torkát, mosolygott az apjára szeretettel, nem is lehetett másként, úgy sürgölődött az ágya mellett a kis görnyedt, korán megőszült öreg paraszt, hogy nem lehetett meghatódottság nélkül nézni: lám, mennyire igyekszik, hogy az egyetemista fiának valami jót, valami újat, kedveset adjon, érezze jól magát, hogy hazajött, ahol minden szem, minden gondolat az ő kényelmét szolgálja, ne törődjön azzal, ami ezenkívül történik. — Aludj csak meg, ha álmos vagy — morogta gyengéden az öreg, betakargatva a fiát, még a bekecsét is ráterítette a kopott paplan fölé, tudva, hogy a reggeli álomban zavar leginkább az éjszakai fázás. — Aludj csak. Aludt is Bence, zavarosan, fel-felriadva nyolcig, kilencig, késő lehetett már, a konyhából, az udvarról kiabálások, bőgés, röfögés, mindenféle állati hangok szűrődtek be az ablakon, jelezve a késő reggelt, mikor meztelen talpával kezdte óvatosan tapogatni a hideg padlót, hogy keljen-e már. A cipőjét persze kivitte az anyja megtisztítani s egyszerre csak érezte, hogy a kemence is meleget lehel, míg aludt, kintről, a konyhából befűtöttek abba is, ne a hideg szobába ébredjen a „gyerek". S ahogy a felkelés neszét hallotta az anyja már jött is be — maradj csak, mindjárt hozok mosdóvizet — s hozta a mosdóvizet, a cipőjét, nagydarab háziszappant, törölközőt, lerakta a szoba közepén egy zsámolyra — tisztálkodj csak, fiam — s ment is ki, nyilván a reggelit készíteni elő, ami megint csak legyen méltó az egyetemista fiú hazatértéhez. Mosakodott, miikor idegen hangokat, szóváltást hallott kintről, a konyhából. Az apja brummogását: ejhiszen... s az anyja szenvtelen tiltakozását: elkívánnátok ti mindent. Ahogy volt, vizes nyakkal, szappanos füllel, odament a konyhaajtóhoz, kilesett az üvegen. Ott ült az apja, pipázott zsámolyon a tűzhely mellett, az anyja kavargatott valamit a tűzön s, ott ült Beke Sándor, ismerőse ,nála öt-hat évvel öregebb fiú, cigarettázott, az beszélt. — Dekáit Kocsis bátyám, hogy gondolja mégis ezt maga? Nem termett kukoricája: Dehogynem termett! Mire az apja: — Termett? Aztán nem nekem termett; — nektek, másoknak? Adjam be mind, ami termett? Beke meg szelídebben: — Nem mind Kocsis elvtárs, dehogy mind — csak amennyit kivetettek. * Az anyja a konyha mellől sápítozott: — Hiszen, ha egyéb gondja nem volna az embernek... dehát van. Az adó is egyre nő, a beszolgáltatás is egyre nagyobb,, az ember el se tudja gondolni, számolni, mi is kell — már itt is a következő év... Bence törölgetni kezdte a nyakát, na — most kimegyek — gondolta — s közbeszólok. Szépen okosan. — Hát nem szégyellik... hát nem gondolnak arra — taglalta odakinn tempósan Beke — maguknak egyetemistájuk van. Az állam taníttatja .. . megvan mindene... aztán a kukoricát, krumplit elspórolnák az állam elől? — Namost kimegyek — gondolta Bence s felvette az ingét. Itt már róla van szó, itt miárt nem maradhat néma. S míg gombolta az inget, hallotta, ahogy az anyja az áremelkedést emlegeti, mire a fésűvel is végig karisztolt a fején, hogy ne borzosan, ne most ágyból kibúvottan lépjen a népnevelő elé, akkorra el is ment az, csak a két öreg, meg Sári a tűzhely mellett guggolva, kukoricát fosztva fogadták csak a konyhában. — Na — mondta az anyja s kavargatta a serpenyőben a sültszalonnát, S néztek rá. Engesztelően, büszkén, boldogan, mintha az 5 jussát mentették volna meg. 5. — Mit akarnak — mondta az öreg Kocsis s fidibusszal pipára gyujtott a tűzhelynél. — Mit nem akarnának. Hiszen — s keresgélte a szavakat — itt van Bence is... Elvégzi az iskolát, orvos lesz, jó... Dehát a még semmi... Tanulni lehet neki, jó... de aztán, ha doktor akar lenni, ahhoz csak pénz kell, rendelő kell, műszer, mindenféle kell, tudatni én azt, ne félj — biccentett biztatóan a fia felé — ismerem már ezt... Pénzes Mártonok tíz éve, a fiúkat, mikor orvosnak kitanítatták, majd a fél tanyájuk ment rál, amíg berendezték a rendelőjét... Szipákolt a pipával, nyomkodta, ideges volt, hogy a fiú semmit se mondott. — Most már lehetne — dohogta magában tovább, percenként alig lökve egy szót. — Mostmár lehetne szerezni, gyűjteni, azt mondják a paraszté az ország. Ránézett Bencére s öreges, kék szemei büszkén csillogtak, mintha biztatta volna vagy biztatást várt volna egyetemista fiától, hogy lám, ugyecsak... jól csinálom én ... hiszen kell gyűjteni valakinek. Vagy csak úgy a gyűjtés kedvéért gyűjteni — gondolta Bence. S az jutott az eszébe, hogy az apja cseléd volt majd csak egész életében, most lett gazda, a földosztással kapott földet s lám, az tör ki belőle, amire biztosan egész életében vágyott: szerezni. Szegény... Ez aztán csakugyan kimaradt az életéből. Azt mondhatná az ember szinte, most élné a gyerekkorait. Veszekedve a népnevelőik- OTTHON Irta: Sarkadi Imre Hévízi Piroska rajza