Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)

1952-12-18 / 26. szám - Sarkadi Imre: Otthon • széppróza (5. oldal)

1952 DECEMBER 18. Irodalmi Újság 5 Kocsis Bence mikroszkópi metszetekhez preparátumot készített és éhes volt. Előző nap elfelejtett vacsorázni — illetve olvasott vacsora­­időben s az olvasást abbahagyni rosszabbnak tűnt akkor, mint a nemtvés — reggel pedig sietve csak egy teát ivott, ami rendben is lenne, merthiszen egy félnapos. Metán egy egésznapos étlenség igazán nem számít semmit. De a reg­geli postával hazai csomagja érkezett , míg sietve átvette, aláírta az elismervényt, belesza­golt a fonott kosár rejtelmeibe, onnan füstölt­hús, kolbász, szalonna, tepertős pogácsa illatai szálltak felé s idő már nem volt kibontani, de még csak megnézni se. Reggel óta tolakodóan és újra­­ előjöttek szagok, azon vette magát észre, hogy még a a preparátumba is beleszagol, nem hasonlít-e a füstölt kolbászéhoz, — ami nem is különös csoda, mert ha az ember alig húsz éves, akkor szeret enni. Akkor igen szeret enni. Cigarettaszünetben mondta is a többieknek. — Gyertek fel este, jött valami hazai csoma­­gom-Azok is nevettek, 5 is. Örömmel azon, hogy csomag jött, hazai jött, jóízű hurkák, amiket Kocsis néni sajátkezűén töltheted, nagyszerűen füstölt szalonnák, igazi házi disznósajt; ezt egyébként a legtöbb nem is ismeri, a legtöbb csak a Közért disznósajtot ismeri, ami a vidé­kiek szerint nincs olyan jó megközelítően se. Dehát a vidékiek szerint semmm:­ sincs olyan jó, a kolbász se, a szalonna se, Bencét egy darabig ugratták is, hogy narodnyik — narodnyik ma­radvány, hogy a háziszalonnát jobban szereti, mint a Közért szalonnát. Evvel telt el a cigarettaszünet, Bence haza­­gondolt s szerette a szüleit — nemcsak mert­hogy most egy kosár hazait küldtek, hanem eszébe jutott, ami egyébként elég ritkán, hogy: lám, dolgoznak otthon az öregek, termelnek, disznót vágnak, hogy legyen neki... s persze nemcsak személy szerint neki, lehet, hogy a Köz­értben vehető tojást is az anyja tyúkja tojta. Szóval dolgoznak a parasztok, az otthoniak s jó erre gondolni. Mikor délutánra hazakerült s kibontotta kosarat, egy levelet is talált benne, amit aztán a egyre rosszabb kedvvel olvasott végig. része a szokásos híradás és kedveskedés Egyik volt: vigyázz magadra fiam, ne éjszakázz sokat, nap­pal is van­ időd tanulni, ne vedd meg pénzért a napot (mármint a villanyfényt)­­, itt küldünk egy keveset, tudjuk, hogy úgysem sok a koszt, amit ott kaptok. Már ettől is kedvetlen lett Bence, mert míg olvasta;, egy darab tepertős pogácsát rágcsálva, arra gondolt, a levél hangja után arra kellett gondolni, hogy a saját szájuktól megtakarítva küldik neki. De miért? S mit szükség, hogy őt féltsék az otthoniak a heti kétszer, háromszori hústól, őt az éhezőt....?! Nevetség. A levél másik fele még bosszantóbb volt. „Jó is, hogy hamarosan végzel már fiam — írta az anyja —, mert­­ mi itthon úgyis nehezen tartjuk már magunkat, annyi mindent kell be­adni, az em­ber termelni nem győz annyit, amennyit bekivánnának, ara dolgozik csak az ember, hogy semmit se kapjon érte... még jó, ha néha akad a háznál egy kis apróság. .. ez, az ...” Mérgesen összegyűrte az anyja levelét s ké­sőbb is, amikor bűnbánóan kisimogatta, elrakta akk­or is arra gondolt, hogy szamárság, ostoba­ság, miket ír össze... S ahogy megjöttek a többiek, akikkel meg­etette a hazait, olyanformán érezte magát köz­ben, hogy nem is ő kínálja ezeket a kolbásszal, szalonnával, hanem ezek­et... vagy ki tudja, kié ez a kosár hazai, hiszen nyilvánvaló, hogy az anyja kuporgat otthon, gyűjt s esetleg éppen a begyűjtéstől igyekszik megme­nteni, amit neki küldjön. Hát kinek van erre szüksége? Neki? Neki ugyan nem.­ ­ November elején, hogy a háromnapos szünnap volt, hirtelen elhatározta, hogy haza­utazik. A menza- meg a szállódíjon kívül meg­volt még majdnem az egész ösztöndíja. Útikölt­ség o­da-vissza hetven-hetvenöt forint — még mindig marad pénze. Az utazás egyébként is öröm — ilyenkor­­ no­vemberben, mikor az ember már beszorul a szo­bába, a jobban vagy kevésbbé fűtött szobába, akkor mégis elkezd válgyni egy kis otthoni leve­gőre, friss esős szél, a vizes földekről jövő havaseső szagára, arra, hogy kerülgesse a sarat a dülőúton s arra — akármilyen furcsán, roman­tikusan hangzik is, — hogy beleszagoljon otthon a szoba kemencelehelletű melegébe. — Egy­két évig, vagy mondjuk öt-tíz évig így lesz még — gondolta Bence a vonaton s rágyújtott — aztán majd kicserélik otthon apámék is a kemencét, előbb cserépkályhára, aztán ki tudja, tíz év múlva etázsfötésre... Na, azért mégis, azt majd csak sokkal később, de mindegy is, ne ezen törje az ember a fejét. Nemi is ezen törte a fejét, hanem ahogy el tudott helyezkedni kényelmesen az ablak mel­lett, kiszedett az aktatáskájából egy szakcikket, azt kezdte volna olvasni. Az ilyen fárasztó is, nehéz is. Az ember csak áltatja magát, hogy a megértéshez már eleget tud oroszul, örvendezik, ha van mondat, amit elsőre, egészében megért, aztán az ötvenedik mondatnál­ érzi, hogy mégis jobb lenne magya­rul __ ami persze ábránd, mert hiszen lefor­dítva kevés van, éppen csak annyi, amennyi a tananyag, annál pedig többre kell törekedni az embernek. Lapozgatott a szótárban és fordítgatott egy darabig, a vonat közben haladt, havaseső csap­kodta az ablaküveget, lucskos, ragadós sárral borított tájak maradtak el egymásután . Bence kibámészkodva az ablakon azon gondolkozott, hogy mennyi­­ pénz és mennyi munka kell még ide. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy Pasteur csak egy részét látta az igazságnak. A fertőzés nem­csak a fertőző baktérium és a megfertőzendő sejt ügye — nyilvánvaló, hogy az egész szerve­zet ügye. Nem jön létre fertőzés, h­a a szervezet egésze ellenálló, egészséges és harmonikus. S különben is: egyáltalán nem jön létre fertőzés, ha a fertőzött helyekhez vezető idegszálakat le­zárják, megbénítják. Az idegek, persze, hogy az idegek... Egyik-másik fiziológus már tudta, hogy ha a kutya agyában Pavlov előtt is megsért egy bizonyos pontot, az a kutya gyomorfekélyt kap. Ez már régen nem titok. De az ok? Ma már az ok is többé-kevésbbé nyilvánvaló — tudjuk már az okot is, vagy legalább is sejtjük, nagyjából tudjuk... Milyen nehéz is ezt határozottan, egészen kétségtelenül tudni s milyen nehéz még a tudás után is felhasználni a gyógyászatban. Hány és hány ezer mikrosz­­kópi metszet kell a legegyszerűbb sejtelváltozás igazolására és hol van még am­kor is ettől a gyógyászat, a végeredmény. S mennyi pénz kell ehhez! Künn az ablak előtt pedig suhantak tovább a kopott kis tanyák, mind megannyi maradványa a múltnak, az ember futtában nézve alig vehet észre még különbséget a ma és a tegnap tanya­világa közt, ez persze majd nagyobbrészt a kö­vetkező ötéves terv feladata mennyi munka, mennyi pénz­ lesz — de ez is Arra gondolt, hogy a számára ez világos, nem is tudja a dolgot másképpen elképzelni, minthogy dolgozni s egy kicsit szerényebben élni. Igende — szinte lelkiismeretfurdalással áll­­apíthatta meg, hogy hiszen az ő munkája egyelőre... ő ugyan még semmi mással nem járul hozzá ehhez a nagy feladához, mint, hogy napról napra becsületesen tanul, közben kosztja van, meleg szobája, cigarettája s ha kell, ha soká fennmmaradt, feketére is telik. S mindez az állami költségén, vagy hát magyarán mondva: dolgozó emberek százezreinek a költségén, azok­nak a hozzájárulásából. És az otthoniak? Mosolygott a gondolattól, hogy az anyjának mennyivel fontosabb lehet egypár tor jás, mint az egész nervizmus, amiről nem is tud — vagy, m­­nt az egész mezőgazdasági újjászervezés, amiben biztosan nem nagyon hisz. S a maga módján egyelőre igaza is lenne, nem lehet addig a szemére vetni semmit, amíg meg nem győzik, amíg meg nem győződik ezekről az élvezete­sen nagy távlatokról... amíg a tanyakerítésig terjed a számára a világ, a gyermekei boldo­gulásáig az egész emberiség. Alkonyodott, mire a vonat megérkezett, am­i­­korra pedig az állomástól a faluig vezető úton végigbotorkált a tócsákat kerülgetve, be is sö­tétedett. Felgyűrte a ballonja gallérját s nagy imbolygó léptekkel igyekezett hazafelé, bár tu­lajdonképpen már az állomástól kezdve otthon érezte magát. Az úton a félig kidőlt görbe akátefa s a járda csorba téglái mind gyermek­kori emlékként ölelték körül, mint maga az ott­hon. S az apró ablakok mögül hunyorgó fények mintha az éjszakai nyugalomra készülő falu ezernyi szívdobbanása volna. Hónapok óta nem volt­­ otthona, úgyhogy most némi­­ várakozó meg­hatottsággal kerülgette félcipőjében a Garat. Várakozóan, nemcsak az anyja, apja felé, hanem úgyszólván az egész falu felé, akik mind, majd mind olyanok, akár apja, anyja lennének. Alu­d tartotta a vállát, hogy segítse, emelje, eredj öcskös, tanulj, igyekezz... S az apró házakban pislákoló lények mind egy-egy ilyen testvért, barátot jeleznek, minden munkába görbült váll, reuma összehúzta kérges marok segített egy­­egy centivel az előbbrejutásában. S. A sarkon találkozott az első ismerőssel, Pap Lajossal. Majdnem feldöntötték egymást. — Lajos bátyám? Jóestét. — Nézzed már, te vagy? Kezet ráztak, együtt indultak tovább. Tapoga­tóztak a kérdésekkel. •— Hát mi van itthon? Halad valahogy, dehát ti? Ti: mit csináltok oda­­fönn? — Tanulunk, meg megint tanulunk. Bence tanácstalanul taposta a sarat s félig­­meddig zavarban volt, hogy: itt van ez a Pap Lajos is, lehet vagy huszonnyolc, harminc éves, fiatalember s eddig sohse jutott eszébe, hogy másképp szólítsa, mint m­agázza. Ami nem egyéb, Lajos bátyjának — s mint a tegnaphoz való szolgai ragaszkodás, hiszen nem vitás, hogy ővele egykorú, tizennyolc, húszéves lányok is vannak már, gépállomáson, szövetkezetben, akik tegezik vagy visszategezik. Dehát mit töri ezen a fejét? Hiszen olyan egyszerű. • Rágyújtott egy cigarettára, kínálta a másikat is, mindjárt meg is kérdezte: — Hát ti? Hogy vagytok otthon? — Jól, elvtárs — nevetett Pap Lajos és előre­engedte Bencét egy különösen keskeny, sáros útszakaszon. — Menjél csak mindig a fal mel­lett, vigyázz, el ne csússzál. Várjál csak, innen már jobb kimenni a kocsiútra, ott van ugyan egy kis latyak, de legalább kövön jár az ember. S kimentek oda. Derék, kitűnő ember volt ez a Pap Lajos, Bence mindjárt arra gondolt, öröm vele beszélgetni. A fiáról kezdett be­szélni. —­ Nyolc éves, de olyan annak a feje, mint a tűz, a láng. Egyszer elég, ha elolvas valamit. Abból professzor lesz, meglásd Sóhajtott ,s egy kicsit irigykedve, hogy: hej, nagy dolog ez a tudomány, lennék csak annyi idős, mint te, én is ott lennék köztetek. Annyira összebarátkoztak, hogy a templom sarkán, a földművesszövetkezet mellett, Pap Lajos be is invitálta Bencét: gyere igyunk meg egy féldecit. S a féldeci megírása közben elkérdezgette mindenféléről, a tananyagról is, meg arról hogy az eddig tanultakból ugyan mit tudna is, gyakorlatban hasznosítani már. Hát ha ember­a­inél nem is, de például állatnál? Mégis csak job­ban ért a biológiához, mint más. A végén pedig meg is hívta Bencét: jöjjön ki a szövetkezetbe, ha itthon lesz még két napig, tartson a tagságnak előadást. Hát arról, olyas­miről persze, amine­k ők is hasznát vehetik — biztatta —, amivel okosabbak lesznek a maguk szakmájában — dehát csak találsz ilyet? Nem? Na ugye, hogy igen. Gyere csak, kocsit küldök érted holnap délután. Búcsúzóul aztá­n, mikor a­­ következő sarkon elváltak, avval rázta meg a kezét: — Te Bence... hanem szólj otthon az öre­geknek. — Már ... hogyhogy? — Nem akarják érteni, sehogyse csinálja jól édesapád... — mondta tapintatosan, de aztán látta, hogy Menti lehet itt úgyse tapintatosan jutni el az igazságig, hát vállvonogatva hozzá­tette: egyre csak halogat, spekulál, szégyen­­táblán a neve.«, marad miatta a falu is a b»­­gyüjtéssel. Beszélj velük. Evvel elváltat­ /«Beszélj velük" — dehiszen ez volt a Bence szándéka is. Csakhát könnyebb azt ott­hon Pesten elhatározni, vagy a sáros utcasar­kon, még hazaérkezés előtt rámondani­ az igent — bezzeg más minden*mindjárt, ahogy hazaér. Az anyjának, ahogy félig sírva nagy ideges izgalmában, bújik meg a karja közt — neki mondja, hogy: ejnye a falu szégyenei vagytok? Vagy az apjánál kezdve avval, hogy: ejnye édesapám... rosszat hallottam... s mondja ezt akkor, amikor az öreg a kézfogás után egy kis csomag vágott dohányt kezd előkotorni az ágy alatti ládából, hogy: gyere csak, ezt éppel neked vágtam, ez olyan, hogy a püspök nem szírt különbet... S csavarnak, rágyújtanak. Majd reggel szólok — gondolta. S ahány félóra még a lefekvésig, az elalvásig, mind megannyi bizonyíték arra, hogy jaj de elmaradtak ezek az otthoniak, hogy mennyire nem azon az úton járnak, mint amin kellene. A nénje van otthon az öregeken kívül még, a többi gyerek erre-arra, szétszóródva. — Sári a férjénél Szolnokon, Pista a körzeti gépállomá­son, hetenként, ha hazajár — azt is egyre rit­kábban, veszekszik már, ha hazajön is — pana­szolja az anyja s a panasz mögött ott sejti mi­ndjárt Bence az öccsét, ahogy nekimérge­sedve kirukkol: ejnye édesapám, mégis gyalá­zat, hogy maguk meg még sehol sincsenek beadással... S azt éri el vele, hogy úgy emle­­­getik otthon, mint aki elszakadt már tőlük, akit a mosnivaló fehérnemű köt már csak az ott­honhoz. Nyilvánvaló, nem lehet itt ajtóstól rohanni a házba, mit érne egy nagy kifakadás, ha rá egy hétre úgy mesélnék már a szomszédoknak, hogy az egyetemista fiuk is csak veszekedni jönni ház­at Majd reggel. Hajnalban költi az apja egy jó pohár kis­üstivel. Bencének sohsem volt szívügye az ital, a sza­gára most is, félálomban is az szaladt a fején legelsőnek át, hogy: biztos ezt is zugban főzték az öregek... —Mindegy na, majd szólok — hajtotta fel s köszörülgette utána a torkát, mo­solygott az apjára szeretettel, nem is lehetett másként, úgy sürgölődött az ágya mellett a kis görnyedt, korán megőszült öreg paraszt, hogy nem lehetett meghatódottság nélkül nézni: lám, mennyire igyekszik, hogy az egyetemista fiának valami jót, valami újat, kedveset adjon, érezze jól magá­t, hogy hazajött, ahol minden szem, minden gondolat az ő kényelmét szolgálja, ne törődjön azzal, ami ezenkívül történik. — Aludj csak meg, ha álmos vagy — morogta gyengéden az öreg, betakargatva a fiát, még a bekecsét is ráterítette a kopott paplan fölé, tudva, hogy a reggeli álomban zavar leginkább az éj­szakai fázás. — Aludj csak. Aludt is Bence, zavarosan, fel-felriadva nyol­cig, kilencig, késő lehetett már, a konyhából­, az udvarról kiabálások, bőgés, röfögés, mindenféle állati hangok szűrődtek be az ablakon, jelezve a késő reggelt, mikor meztelen talpával kezdte óva­tosan tapogatni a hideg padlót, hogy keljen-e már. A cipőjét persze kivitte a­z anyja megtisztí­tani s egyszerre csak érezte, hogy a kemence is meleget lehel, míg aludt, kintről, a konyhából befűtöttek abba is, ne a hideg szobába ébredjen a „gyerek". S ahogy a felkelés neszét hallotta az anyja már jött is be — maradj csak, mindjárt hozok mosdóvizet — s hozta a mosdóvizet, a cipőjét, nagydarab háziszappant, törölközőt, lerakta a szoba közepén egy zsámolyra — tisztálkodj csak, fiam — s ment is ki, nyilván a reggelit készíteni elő, ami megint csak legyen méltó az egyete­mista fiú hazatértéhez. Mosakodott, miikor idegen hangokat, szó­váltást hallott kintről, a konyhából. Az apja brummogását: ejhiszen... s az anyja szenvtelen tiltakozását: elkívánnátok ti mindent. Ahogy volt, vizes nyakkal, szappanos füllel, odament a konyhaajtóhoz, kilesett az üvegen. Ott ült az apja, pipázott zsámolyon a tűzhely mel­lett, az anyja kavargatott valamit a tűzön s, ott ült Beke Sándor, ismerőse ,nála öt-hat évvel öregebb fiú, cigarettázott, az beszélt. — Dekáit Kocsis bátyám, hogy gondolja mégis ezt maga? Nem termett kukoricája: Dehogynem termett! Mire az apja: — Termett? Aztán nem nekem termett; — nek­tek, másoknak? Adjam be mind, ami termett? Beke meg szelídebben: — Nem mind Kocsis elvtárs, dehogy mind — csak amennyit kivetettek. * Az anyja a konyha mellől sápítozott: — Hiszen, ha egyéb gondja nem volna az embernek... dehát van. Az adó is egyre nő, a beszolgáltatás is egyre nagyobb,, az ember el se tudja gondolni, számolni, mi is kell — már itt is a következő év... Bence törölgetni kezdte a nyakát, na — most kimegyek — gondolta — s közbeszólok. Szépen okosan. — Hát nem szégyellik... hát nem gondolnak arra — taglalta odakinn tempósan Beke — maguknak egyetemistá­juk van. Az állam tanít­tatja .. . megvan mindene... aztán a kukoricát, krumplit elspórolnák az állam elől? — Namost kimegyek — gondolta Bence s fel­vette az ingét. Itt már róla van szó, itt miárt nem maradhat néma. S míg gombolta az inget, hallotta, ahogy az anyja az áremelkedést emle­geti, mire a fésűvel is végig karisztolt a fején, hogy ne borzosan, ne most ágyból kibúvottan lépjen a népnevelő elé, akkorra el is ment a­z, csak a két öreg, meg Sári a tűzhely mellett gug­golva, kukoricát fosztva fogadták csak a kony­hában. — Na — mondta az anyja s kavargatta a serpenyőben a sültszalonnát, S néztek rá. Engesztelően, büszkén, boldogan, mintha az 5 jussát mentették volna meg. 5. — Mit akarnak — mondta az öreg Ko­csis s fidibusszal pipára gyujtott a tűzhelynél. — Mit nem akarnának. Hiszen — s keresgélte a szavakat — itt van Bence is... Elvégzi az is­kolát, orvos lesz, jó... Dehát a még semmi... Tanulni lehet neki, jó... de aztán, ha doktor akar lenni, ahhoz csak pénz kell, rendelő kell, műszer, mindenféle kell, tudatni én azt, ne félj — biccentett biztatóan a fia felé — ismerem már ezt... Pénzes Mártonok tíz éve, a fiúkat, mikor orvosnak kitanít­­attá­k, majd a fél tanyájuk ment rál, amíg berendezték a rendelőjét... Szipákolt a pipával, nyomkodta, ideges volt, hogy a fiú semmit se mondott. — Most már lehetne — dohogta magában to­vább, percenként alig lökve egy szót. — Most­­már lehetne szerezni, gyűjteni, azt mondják a paraszté az ország. Ránézett Bencére s öreges, kék szemei büszkén csillogtak, mintha biztatta volna vagy biztatást várt volna egyetemista fiától, hogy lám, ugye­­csak... jól csinálom én ... hiszen kell gyűjteni valakinek. Vagy csak úgy a gyűjtés kedvéért gyűjteni — gondolta Bence. S az jutott az eszébe, hogy az apja cseléd volt majd csak egész életében, most lett gazda, a földosztással kapott földet s lám, az tör ki belőle, amire biztosan egész életében vágyott: szerezni. Szegény... Ez aztán csakugyan kimaradt az életéből. Azt mondhatná az ember szinte, most élné a gyerekkorait. Veszekedve a népnevelőik- OTTHON Irta: Sarkadi Imre Hévízi Piroska rajza

Next