Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)
1952-07-17 / 15. szám - Karinthy Ferenc: Irodalmi történet • széppróza (4. oldal) - Ladányi László: Faültetők • vers (4. oldal)
4 Irodalmi Ujslg I9SS jfi'itre its öolüzer ifjúságát homály takarja, Karcagon született vagy Jászberényben, már nem emlékszem, apja kis szatócs volt, ő az ötödik eyerek. Mesélte egyszer, milyen keservesen tudták csak taníttatni, s alig tette le az érettségit, már vonult is be. Három évig verekedett, előbb a kárpáti, aztán az olasz fronton, kapott egy kitüntetést és a háború végén hadnagyként szerett le. Elhelyezkedni nem bírt, apja üzletében segített vezette a könyveket. Sovány, kopaszodó, jelentéktelen külsejű fiatalember volt De nem a kor gyermeke: tudott lelkesedni Politzer élt-halt aa. új irodalomért: mikor a boltot késő este becsukták, sietett haza és kuckójában hajnalig rontotta a szemét. Minden élő és holt mesterek között legkedvesebb írója apám volt Filozófusnak, lángésznek, a század lelkiismeretének tartotta. Karinthyt vallotta élete szebbik felének, boldogságának: minden könyvét megszerezte, ronggyá olvasta és órákon át tudtt szavalni: „Plútó e torzót márványból «zoborta...” Politzert nem értette meg a környezete: kinevették, holdkórosnak tartották. Talán tízszer is i írt apámnak, hosszú leveleket amelyeket többször letisztázott, s amelyekre sosem kapott választ Karinthy-rajongása vihette az újságírói pályára is: egy ideig a helyi lapnak volt rendőri riportere Azt hiszem, nem volt jó hírlapíró. Amikor jött a nagy válság, elsőnek bocsátották el, később a lap meg is szűnt Szüleihez nem mehetett vissza, a kis üzlet vergődött fuldokolt a válságban. Állást sehol sem lehetett kapni. Politzernek nem maradt más választása: kevés megtakarított pénzén jegyet váltott Budapestre, hogy régi, kedves, baliáti tervét megvalósítsa,titkon Vakmerő terv volt, de mégsem légvár: a valóságra épült. Politzer, aki minden Budapestről lőtt embert apámról faggat főtt gyakran hallotta, hogy Karinthy, ez a tündöklő szellem milyen keservesen küzködik: a hitelezők a kávéházba is utánamennek, adósságot adóssággá töm be, a kiadó előlegekkel zsarolja, s tíz éve készül egy nagy regényre, de mindig a holnapi lapba kell krokit írnia. A pára élete valóban olyan csődtömeg volt, amelyet csak egy balzaci méretű szerkezetben lehetne kibogozni. A bűnbeesés valószínűleg már az ősidőkban történt, születésem előtt, amikor szüleim, fedezet nálküli külföldi nászútra indultak. Ettől fogva sosem tudtak illetve rendbe jönni, mindig tovább nyújtózkodtak a takarónál egyre mélyebben gabalyodtak adósságaikba, s bár Ka- Tínűn egyike volt az ország legolvasottabb íróinak, Budapesten legendákat meséltek reménytelen pénzügyi manővereiről Apám honorárium dolgában mindig az irigyelt magasabb kategóriákba tartozott — papíron. Az olyan embert azonban, aki egyszer futni kezdett a Pénze után, nincs, ami ne rántaná még mélyebbre a sárba: az érvcsere könyörtelen logikája szerint egyre olcsóbban árusítja magát és egyre drágábban vásárol. Akármit próbál, gondol, minden lefelé húzza.ír. Elment például a színpadi kiadóhoz és pénzt kért, hogy házbért fizethessen. A kiadó, aki már sokezer pengő Karintlevelelleget tartott számon, azt mondta: — Több előleget nem adhatok. De írj egy jó jelenetet, Érteiként, azt megveszem tőled örökáron száz pengőért. Apám leült a Hadik-kávéházban és írt egy jelenetet. Ha a jelenet gyöngébben sikerült, a kiadó a vételárnak csak kétszeresét, vagy háromszorosát kereste meg rajta. Máskor apám olyan kis egyfelvonásost írt, mint a „Bűvös szék" — ezt hosszú időn át minden este Európa többszáz kabarészínpadán játszották és a kiadó filmre is eladta. Ilyenkor apám kapott még négy-ötszáz pengőt. Hasonló szerződések kötötték a könyvkiadókhoz és az Est* lapokhoz is. Az üzleti könyvek* hez nem értett, de nem is érdekelték, jóval több példányt nyomtak, mint amennyit neki elszámoltak, újabb és újabb egyességekbe, katasztrófa-szerződésekbe kényszerítették, közben az előlegek , adósságok egyre nőttek, szaporodtak A íerizsiai Julio fiíúst nevetve mesélték nekem az Operánál, hogy még onnan is elvitt valami háromszáz pengőt. A huszas évek végén ott tartottunk, hogy Kairinthynak, az ország egyik legnevesebb írójának minden elsején kilakoltatástól kellett remegnie, s a villanyt, a gázt rendszeresen kikapcsolták. Ilyenkor az elemi iskolából nem hazamentem, hanem a soros törzskávéházba, hitelre megebédeltem, a csöndes, déli órában még egy parti billiárdot is játszottam Samuval, az Apollótermetű főpincérrel, az Kávéházban persze drágább ebéd, mint otthon. De az életmódot a lehetőségek szabják meg: apámnak is mindig új búvóhelyet kellett keresnie, ahol egy órát nyugodtan dolgozhat a hitelezőktől meg a pumpolóktól, akik persze őt nem kímélték meg. Kávéházakban, sörözőkben kosztolt, itta egymás után a méregerős és méregdrága feketéket. Hogy lehet, hogy az ilyen ember drágábban vásárolja meg a ruhát, a cipőt, mint amennyiért a kirakatba kiírták? Először is: volt egy elmélete, hogy csak olcsó ruhát szabad venni, mert a jó ruha négyszerannyiba kerül, de négyszerannyi ideig azért mégsem tart, s ha ezért a pénzért négy rosszabb öltönyt vásárol, túljár a kereskedők eszén. Persze mindig gyűrött, szakadt, siralmas volt a ruhája. Ha a gyerekeknek kellett valami, hosszú huzavona után végül is anyám verekedte ki, hogy eljöjjön velünk a boltba. Apám azonban ezt az olcsóbb öltönyt sem fizette ki, a kereskedők nyakunkra jártak a számlával, eljárást indítottak, s végre is az árverés előtt teremtettük elő valahonnan a pénzt, hogy az árat, amelyet a perköltségek, ügyvédi költségek, kamatok az esztendőik folyamán háromszorosára növeltek, kifizethessük. Ezt is meg lehet szokni. Apámat az anyagi dolgok lassan már nem is érdekelték, úgysem tudta volna kibogozni őket. Élt, egyik napról a másikra, fizetve és magát hajszolva, valami szürke közönyben, rég belenymodva, hogy ez az élet rendje. A kávéházban előadásokat tartott társaságának életről, halálról, irodalomról, s közben folyton írta piros noteszébe a jegyzeteit, hogy egyszer, ha majd a dolgok rendbejönnek, nekiülhessen annak a bizonyos nagy regénynek, amelyre tíz éve készült. Politzer minderte elég megbízható adatok alapján — papíron számította ki. De azt is, hogy apám írói jövedelme bőven elég volna a család eltartására, még félre is lehetne tenni. Ha Karinthy mégis úgy küzködik, mint a vízbefuló, ha regény helyett kénytelen humoreszkeket lekenni s fillérekre váltani tehetségét, annak csak az az oka, hogy nincs senki, aki rendben tartsa és intézze a dolgait, aki magára vállalja, hogy tárgyaljon a kiadókkal és az üzleti könyvekbe tekintsen, aki behajtja a sokszáz vidéki és külföldi lapban orvul megjelent írások tiszteletdíját, valaki, aki minden idejét, igyekezetét arra szenteli, hogy ezt a zseniális embert fölmentse és megmentse. Polizer úgy érezte: a sors őt hívta erre a feladatra. Kelenföldre érkezett meg, s rögtön be a Hadikba. Apámat egy társaság közértén találta. — Politzer József vagyok — mondta pulykavörösen. — Karinthy úrnak határtalan tisztelői« • ■ „ Apám kezét nyújtotta. — Nagyon örülök. — Már több levelet voltam bátor ... — Politeer nyelt egyet. — Arra szeretném kérni a mestert, hogy engem titkári minőségben alkalmazni méltóztassék... Apám gam átkozva nézte a zavarával küzdő fiatalembert. — Nagyon kedves, hogy rám gondolt. De titkárnak? Nézze, fiam, én a családomat sem tudom eltartani. Miből adjak magának fizetést? ■— Kéfeffl, HffH egyelőre ne legyen gondja Karinthy írnak... talán később, Ha majd kiérde ÍRTA: mellem... Külföldön a híres íróknak mind van titkáruk... Anyám, aki egész mostanáig vizsgálta Politzert, de annak szerény, vékony ábrázatán semmi érdekeset nem talált, hangosan átszólt az asztalon. — Ugyan, Frici, ez egy őrült, ne álljon vele szóba... Minek vitatkozik? Politzer még vörösebb lett. — Nagyságos asszonyom...— kezdte szertartásosam, de anyám oda se hallgatott, legyintett s elment telefonálni. Politzer azonban életét tette erre a lapra. — Kérem, Karinthy úr — folytatta most már apám felé fordulva —, tessék legalább próbaidőre, hogy bebizonyíthassam ... Nem kérek mást, csak egy sor írást, hogy megállapodásokat köthetek és pénzt vehetek fel a mester nevében... Tessék bízni bennem, én évek óta foglalkozom ezzel a gondolattal... Apám meghatódott, lehajtott egy fél pohár szódabikarbónát s a szentek együgyűségével firkantott egy meghatalmazást, hogy Politzer József úr pénzt vehet fel köthez az ő nevében és szerződést megírta és odaadta a fiatalembernek, akit először látott életében. Politzer ujjongva chenyi-könyvtárba rohant a Szó-Egy hétig dolgozott: a Pesti Napló, Az Est és a Magyarország régi, bekötött évfolyamaiból kikereste apám rövid elbeszéléseit, tárcáit és — megtakarított pénzét mind ez ügyre áldozva — százat kigépeltetett. A száz elbeszéléssel azután elment a Tolnai Világlapjához, ahol ismert írók novelláit másodszor is le szokták közölni s ahol a taksa szerint apámnak tizenkét pengő járt egy ilyen másodközlésért. Tolnai — vagy hogy hívták ott a főnököt — véletlenül földije és ismerőse volt. Politzer bevitte hozzá a száz elbeszélést. Tolnai üzleti elvei közé tartozott, hogy a szegény íróknak kevesebb tiszteletdíjat fizetett, mint a jómódúaknak. Amikor meglátták a bizonyára nagy költséggel kigépelt novellákat, meg az írást, hogy apám titkárt fogadott, rövid alku után megvásárolta egyben az egész csomagot, ha nem is tizenkét, hanem nagybani áron csak tíz pengővel darabját. Politzer a meghatalmazásra rögtön fel is vette az egész vételárat. Aznap délután újral bement a jó kávéházba apámhoz, aki közben ] már egészen megfeledkezett , róla, meg se ismerte, bement és ] ezer pengőt számolt le a márványasztatra. Apám nem ájult el Ivott egy kevés szódabikarbónát, még csak nem is volt különösen meglepve, ő mindig valami ilyesmiről álmodott: egy angyalról, aki csütörtök délután berepül a Hadikba és ezer pengőt ad neki. — Felezzük meg — mondta. — Tessék, Politzer eltolta a pénzt. — Nem. Adjon Karinthy úr ötven pengő fizetési előleget, ha nem tetszik sokallni... 1 Poltzer tehát belépett , átvette az ügyek Intézését: apámra csak az írás maradt, Poltzer nem tudott hódoló értekezést írni Karinthy s»ellendségéről, vagy más efféléről, ódát sem tudott költeni « lángelme dlesés felére. Apám jelenlétében még ■ hónapok múlva is úgy elfogadott, hogy csak zavart félmondatokra futotta a lélegzetéből... Politzer azzal áldozott a finövér szelnek, amivel tudott becsületével, végtelen, szeretetteljes buzgalmával, azonkívül a könyvelésben való jártasságával. Őj szerződést kötött a kiadóval, amelyben ő is, az Athenaeum is engedett valamit, s ütemtervet készített az előlegek ledolgozására. Az üzleti könyvekbe betekintett s szerződésadtai jogánál fogva a nyomdában, meg a könyvkötőnél ellenőrizte a Karinthy-kiadványok példányszámát. Egész szervezetet dolgozott ki, amely a vidéki és külföldi újságokat figyelte és látta el apám kézirataival: a honoráriumokat könyörtelenül behajtotta. A családi ügyek is Politzer felügyelete alá kerültek: kifizette a gázszámlát, s ha a gyerekeknek cipő kellett, Politer segítségével vettük meg aegtartósabb minőséget, a legarányosabb áron, készpénzfzetéssel. Attól a naptól fogva megszüntek a hitelre vásárlóok, s Politzer csak annyi pénzt hagyott apnnál, amennyi két eketére elég. Eljött az idő, amikor az egész család odahaza eggelizett, ebédelt és vacsoráért. Politzer néhány rövid hónap alatt teljesen nélkülözhetetlen ett. A dolgaink lassan kezdtek endbejönni, az előlegek, adóságok biztatóan zsugorodtak. Még kegyes csalásoktól sem radt vissza, hogy a végleges tsztázást siettesse. A Nyugat égi számaiból kigépelte apám fiúkori írásait és új elbeszéléseit adta el a Pesti Naplónak, ,első közlésre”. Később erre ráöttek, és a szerkesztőségekben nadták az utasítást, hogy Kainthytól csak kézzel, friss tintául írt novellát szabad átvenni. ’olitzer erre két hét alaitt tökéetesen megtanulta apám írását ezután már kézzel másolta ki régi novellákat. Egészségét még én is hasznosítottam: egyes kételes és méltányos eseteken hajlandó volt apám helyett ráírni az intőket, melyeket össz magaviseletem miatt küldök az iskolából. Minek szaporítsam a szót: gy-két esztendő alatt rendbeöttünk. Adósságainkra a gyüleményes, tízkötetes Karinthviadvány mérte a végső, halálos lapást: azt a kockás, sötétkék ászonba kötött sorozatot, melynek példányait még ma is átnl az antikváriumok kirakatban. Politzer indítványozta és endezte sajtó alá. Szüleim kötetes külföldi útra indultak, ezttúl teljes fedezettel. Már egy evés félretett pénzünk is volt, alig merem ideírni: már azon pekuláltunk, hogy valamelyik arcellázáson telket, házhelyeteresünk... Eddig a történet nem fl*“ pilous. S ha csak idáig •pina, nem volna érdemes megint. De, sajnos, happy end del akoriban csak a filmek végződek. Történetemet ugyanazok a erők merítik alá, amelyek mosanéig a magasba vitték. Po Itzer nem akart fél munkát végezni. A sikerek megszédítették: *t hitte, neki már mindent két. Elhatározta, hogy tökéletesen rendbehozza apám életét, onya balok gyökerét tépi ki. sok fejtörés, sok álmatlan éjzaka után véglegesen tisztázta napában, hogy a legifőbb ossz, a szarvashiba — minden gvéb baj forrása és főoka — fogva* eredendő bűn- ez a zerenceétlen házasság. A himfls ledig anyára, ez a tékozló, wonvéffélypSi f§fc§§ asszony • Politzer elhatározta, hogy es« 1 rekedni fog. Semleges helyen — 6 Japánkávéházban — bemutatott apám• nak egy kellemes külsejű, kissé ■ gömbölyded, fiatal nőt, aki kevéssel azelőtt érkezett — már nem is emlékszem: Bécsből vagy Berlinből — egy szelíd tekintető, merengő, házias, elvált asszonyt, aki régebben állítólag német verseket írt, s be■ özédében hosszúra nyújtotta a magánhangzókat. Politzer ugyanezen az estén memorandumot nyújtott át apámnak: tizenkét pontba foglalta azokat a cáfolhatatlan érveket, amelyek a válás, majd az új házasság mellett szóltak. Politzer állítólag maga is szerelmes volt ebbe a nőbe. A hűséges titkár egy záradékban az egész ügy diszkrét lebonyolítására is aprólékos tervet dolgozott ki, s minden kényelmetlenséget magára vállalt. Apám az elmúlt idő alatt megszokta, hogy neki csak írnia kell, minden egyebet Politzer intéz. Azt válaszolta, majd meggondolja a dolgot. A titánoknak is le kellett bukniok, amikor vak dőlyükben az Olimposzt akarták megostromolni. Zeusz villámmal sújtotta őket a mélybe. Nem tudom, miképpen került kezébe ez a memorandum: anyám másnap gyér hajánál fogva rángatta ki Politzert a Hadik-kávéházból, vonszolta végig a tömött asztalok között. — Maga piszkos kis videós firkász...! Hát mit képzelt... hordja el magát! — Úrnőm... — csengett Politzer forró könnyeket sírva, de számára nem lehetett többé kegyelem. Gallérjánál lökték ki az utcára — ahonnan valaha bejött a kávéházba — kabát nélkül, kalap nélkül. Ott térdre rogyott és zokogott. Régi történet ez: mindazok, akik szerepelnek benne, régen halottak. Politzer eltávolítása után —kell-e mondanom? — családunk gyorsuló iramban gurult alá a lejtőn. Rövidesen újra elborítottak az előlegek, az adósságok, s ahogy lennie kellett, még mélyebbre csúsztunk, mint azelőtt. Apám mellett föltűnt ugyan később valami kis titkár, de ennek a nevét sem írom le egy Politzerről szóló elbeszélésben. (Ez csak a piócáknak volt egyike, amelyek apámat szívták, azonkívül a Társadalmunk című zsaroló újság munkatársa.) Még ma is megvan az a terjedelmes mellékletekkel fölszerelt szomorú levél, amelyet apám az egyik budapesti bank igazgatójának írt: megvételre kínálta magát, mint csődtömeget, s fölajánlotta: ha öt évig eltartják, haló porában is minden szellemi és anyagi hagyatéka a bankra száll; szánalmasan bizonygatta, milyen előnyös üzlet egy tehetséges író kiaknázása. Választ persze nem kapott a levélre. A regényt sohasem írta meg: néhány lapnyi jegyzet maradt belőle. Amikor apám meghalt, lakásunkat, bútorainkat elárverezték, ma csak egy-két szék meg néhány könyv maradt meg a három szobából. Anyám külföldre utazott, a három gyerek négyfelé futott. A család szerteszéledt, amerre a szél fújta. Mi történt Politzerrel? Néhány évig nem igen tehetett odahaza kiejteni a nevét, nem tudom, mit csinált, miből é tt Később elég sokat hallottam róla: a hetilapok szerkesztőségei körül látták, keresztrejtvényeket gyártott. Az efféle munkához jól kombináló észjárás, alaposság és roppant tftreleírt kívántatik, de Politzer éppen ezekkel a képességekkel rendelkezett. Hallatlan szorgalommal fejlesztette magában e tulajdonságokat, rövidesen már az egyik nagy hetilap rejtvényrovatát vezette, s több tréfás könyvet írt, teli betű-, szó-, szám-, képes sakkrejtvényekkel. Nemsokára már rejtvénykirálynak nevezték. Még egy szabadalma is volt, hogy a keresztrejtvényben a számokat ne a fehér kockák bal felső sarkába írják feketével — mint addig —, hanem a kihasználatlan fekete kockába fehérrel. De ezt a rendszert csakis használhatta, és a keresztrejtvény alá oda volt írta mindig: Copyright by Politzer I. Megházasodott, de hamarosan «1. is vált: két kis gyerekét maga nevelte. Apám halála után egyszer-kétszer ott ebédeltem náluk a Tátra-utcában. Halálosan imádta ezt a két kis gyereket, mindig épített, fabrikált nekik valamit: bábszínházat, jópírmasévárat, villanyvonatot. Volt egy rettentő nagy albumuk, akkora, mint a főkönyv az adóhivatalban, rá volt írva öles betűkkel: CRIAS, — ebbe a gyerekek születésétől fogva mindem fényképet, hajszálat, kéz- és ujja lenyomatott szalagot, tevefet, gratulációt és még mindem egyéb beragaszthatott beragasztottak, azonkívül külön rovatokon vezették, hogy mikor ki volt rossz és ki jó. Még arra is emlékszem, hogy ezek a gyerekek csak akkor mehettek fogorvoshoz, ha előzőleg jól viselték magukat. Politzer a háborúban árasztott el. Már elkezdtem irni e történetet, amikor egy ismerősöm, áldott volt vele Sopronban, elbeszélte a halálát. Valamennyiüket egy piszkos és elviselhetetlenül bűzös épületben, a Steiner-féle téglagyárban — ők akasztófahumorral Hotel Sternernek nevezték — szállásolták el. Patrizer csak fut, fut a földön, a szörnyű piszokban és bűzben; ha szólították, allig felelt. Később az kihirdették, hogy aki SS-katonák munkára jelentkezik, viszik tovább. Majdnem mindenki jelentkezett, örültek, hogy elkerülnek ebből a dögletős levegőjű épületből. A Hotel Steinerben csak valami tizenöten maradtak, köztük Politzer. Hívták őt is, de azt válaszolta, most már csak itt marad ülve. Alig jutottak, a többiek valami száz méternyire, hátuk mögött hallották a téglagyárban a német géppisztolyok jól ismert ropogását. Visegrádon, a magyar nők alkotóhazában, 1952 május. . // Busz Robert rajza Ladányi László: FAÜLTETŐK Sétáltunk a parádi parkban. Arasznyi már. Zöld levelekkel TM-tünk lobogott a napfény lombosodik törékeny ága, sűrű lombokon átcsorogva Évi meglesi minden reggel felizzott Évi szőke fürtjén, nem hintál-e rajta még madárka. Lila akác hullatta magját aranybarna burokba bújva Kikel a mag és szárba szökken várta, hogy Ifjú gyermekében mire tiszta szívvel várunk, vén törzse megszülessen újra, melyből magasba tör az élet, pusztithatatlan ifjúságunk. . Apu Jöjj csak, nézd mit ... . , találtam! ület e teremtő század, Akár a borsó. Mag van a hónap dús erdők rengetegje. ... ............ Ha bejutna a föld alá tán benne.” Jövőbe néz a csöppnyi gyermek. 6t *víb5) # végtelenbe, idővel még akácfa lenne.* „Vigyük haza! Cserép van otthoni, T#rt ”**5 « Szembenelültetem s megnő magosra, állnak madár dalol majd fürtös ágán, ®* ü,,e,5k s kik gyújtogatnak, ha kivirágzik illatozva.” de érik szerte már a főidőn termése az elvetett magnak. S egy reggel hangos lett a házunk: Sztíkt a tőke szabadija, Maroknyi rögből napvilágra lombos világ susog körötte. — két zsenge, sápadt sziklevéllel mert győz a magvetői csatol», kibújt az akác gyenge szára. 8 kihajt a béke raindörökrel