Irodalmi Ujság, 1953. január-június (4. évfolyam, 1-13. szám)

1953-06-20 / 13. szám - Cseres Tibor: A szováti kertek alatt • széppróza (10. oldal)

10 Irodalmi Újság 1953 június 20. Külföldi és magyar írók béketalálkozója A Magyar írók Szövetsége rendezésében jú­nius 17-én a Művészeti Szövetségek Házában a Béke-Vil­ágtanács ülésére érkezett külföldi írók csoportja beszámolt a magyar íróknak a békéért folytatott munkáról Miután Darvas József, az írószövetség elnöke üdvözölte külföldi vendé­geinket, Alekszej Szurkov, a Szovjetunió Író­szövetségének főtitkárhelyettese beszélt a szovjet írók és a világ haladó íróinak békeharcáról. Szurkov után Han Szer Ja, a Koreai Írószövet­ség elnöke szólalt fel . A háborús évek alatt — mondotta — sok kiváló koreai író halt hősi halált. De az koreai irodalom a háború folyamán nem gyengült, ha­nem megerősödött. A katonák és munkások soraiból új írók fejlődtek ki és az írók, am­kor Kim Ir Szen felhívására tollukat szuronnyal cserélték fel, nemcsak a szurony használatát tanulták meg, de azt is, hogyan lehet a tollat a nép, a szabadság szolgálatába állítani. Mihail Sadoveanu, a nagy román író a román és magyar írók, a román és magyar nép barát­ságának kialakulásáról és megszilárdulásáról beszélt. Bozorg Alavi iráni író arról a hatalmas érdeklődésről és rokonszenvről számolt be, amellyel Irán népe és a haladó iráni értelmi­ség a népi demokráciák harcát és munkáját, a népi demokratikus írók alkotó útját figyelik. Carlos Augusto Leon venezuelai költő a latin­amerikai írók nevében üdvözölte a magyar írókat.­­ A külföldi vendégek és a magyar írók sokáig elbeszélgettek a békeharc és az irodalmi alkotás kérdéseinek összefüggéséről és a haladó írók időszerű feladatairól. Cseres Tibor: Tengeri vetés id­eje— kora április. Néha megrázza magát vala­melyik felhő, de igencsak kite­kint mögüle a nap is, nézi mi történik odalent a szováti ha­tárban, a Kösely partján. Vetőgépet húz négy tehén. Két ember a géppel halad, egy a tehenek előtt a járomláncot tartja. Énekelnek. Három szó­lamra. Szügyellében a bugyellárisom Abban fekszik százezer forin­tom ... — A hencegéssel ráértek ősszel is, a betakarítás után — kiált feléjük messziről Ká­dár, az elnök. Vékonyarcú mo­solygós ember különben. Megáll a vetőgép, elcsitul az ének. Bemutatkozik aki a gép mö­gött járt, a faros. — Szabó Lajos vagyok. Basszus — teszi hozzá magától értetődően. A kormánytól is odalép a bakancsos ember. ton.— Szabó Bertalan — bari­Kádár mutatja be a hajtót, annak fognia nem léphet ide,kell a láncot. — ő meg Bányai Pista. — Tenor­ egy — mondja Bá­nyai. Kádár, elnökhöz illő komoly­sággal egy cseppet hátralöki fején a sok napot, sok esőt lá­tott kalapot, megemeli a gép fedelét, vizsgálja a magot, az­tán a befalazott kanalakat nézi, nem csúszott-e le róluk a bádoglemezke, nem ejt-e több magot a vetőgép a kel­leténél. Panaszkodnak az emberek a szántásra. Alighanem jó lesz még egy­­szer megboronálni. Könnyeb­ben bírja majd a vetőgép. Er­re semmit sem nem lovasgazdák­ szólnak, ők­­ ebben a szövetkezetben már úgy van, illetve még úgy van, hogy ki­ki saját jószágával dolgozik. — Estére teljeskari próba, emberek — búcsúzik Kádár — utána taggyűlés, munkaérte­kezlet. — S lépünk a Farkas­tanya felé. Amazok is hárman megindulnak a vetőgéppel. Megvárják, míg lendületbe jut a gép kereke s rákezdik újra az éneket. A Es este a napi munka után, folyik a próba. A tenor hamis. Ismételni kell a dalla­mot ötször, tízszer. Izzad a tenor. Addig próbálják a so­­ronlévő dalt, míg Szatmári Károly, a karvezető azt nem mondja: — Hangzik már ... Késő van. Lehet már féltíz. Elbúcsúzik a Kodály-kórus tag­jaitól s Kádár nyomban­­ kö­szönti a Kodály-termelőszövet­­kezet megjelent tagjait s meg­nyitja a munkaértekezletet. De egy kicsit vár, míg némelyek az ajtó felé cihelődnek. A 84 tagú kórus ugyanis egy­előre nagyobb, mint a szövet­kezet, amely még csupán 47 taggal számol. (Olyan is marad azért egy kis hallgatódzásra, aki csak kórus­tag.) A tengeri vetésről folyik a be­széd. Egy kis összekoccanás is támad, a kukorica körül, ame­lyet ugyanis összeadnak ki-ki vetésterülete szerint. Na már most akadt valaki, aki vélet­len vagy szándékkal, megfe­ledkezett a vetőmagról, hátha más behozza helyette. Nevet­séges, ilyen aztán nem létezik. — A hantos szántást pedig át kell fogásolni — javasolja ke­ményen Kádár. — Kinek? — kérdi Fazekas Sándor. — Min­den fogat, amennyi ráesik. A fogatosok Fazekas arcát figyelik s morajlanak. De máris másik vita kerekedik. Egyik asszonyt vádolják, hogy malacait, a tanyája körül le­gelteti, az immár „közös” bú­zavetésen. Kicsi hiányzik az összeveszéshez... Még csak most alakul ben­nük a közös munka fegyelme . Kádár tudván tudja, hogy a kórusban még sokkal nagyobb az egyetértés, mint a csoport­ban. Ezért sugalmazza Szatmári­nak (ő is szövetkezeti tag), fújják el mégegyszer azt a dalt, amelyikkel Pesten a versenyen olyan sikert arattak s amely­nek szövegébe mellesleg Ká­dár is beleverselt. Elvetettük táblásan a búzát Elvégeztük közösen a munkát A szováti Kodály téeszcsében Ez a piros barna kislány a sze­­re­tőm nékem!». Ez a mostani szováti énekkar, tizenkilencben alakult tulajdonképpen. Kisparasztok­­ból, földmunkásokból. A leg­öregebb dalos a hetvenéves Kémen Sándor megmondója (bariton különben), meg az el­nök Kádár, aki akkor tizenhat éves suttyó legényke volt, jó tenor s e tulajdonsága mellett máig is kitartott. Akkor is tanító volt a kar­nagy s most is. Földosztásról rebesgettek ak­kor, s dalokat tanultak. Alig volt azonban idejük néhány éneket betanulni, abba kellett hagyniuk. Néhány évig aztán nem volt dal. Levegőt is alig kaptak. A földosztás negyvenötben teljesült, akkor alakult újjá a kórus is. Szerencsére kéznél volt Szatmári Károly, aki már képzős korában örökké dalok és népszokások foglalatoskodott. lejegyzésével A szováti férfikar ötvenegyben első lett az országos kultúrversenyen. Ott énekelték a csizmás, fe­keteruhás, fehéringes férfiak a Városi Színház színpadán, ho:V Még azt mondják, asztalom sincs nékem .. . A nők csak otthon, a kony­hában énekelhettek eddig Haj­­duszováton. Ebben az évben a megyei népművelési osztály buzdítására az MNDSZ női kart szervezett. Kezdő ének­kar volt ez, de törekvő, ügyes. Pestre is feljutott a döntőbe. Valaki azt javasolta, legalább egy dalt énekeljen együtt a két szováti kórus. A férfiak meg­sértődtek, csak nagy békítés­­sel, rábeszéléssel álltak rá egy dalra. Hogyisne, mikor ők olyan dalosok, akik levelet írtak Ko­dály Zoltánnak, hogy a nevét viselhessék. Igaz, válasz még akkor nem érkezett. Egész nyáron külön próbá­­zott a két zenekar. Már ősz lett s az engedély mégsem érkezett meg. írtak még egy levelet Ko­dálynak. Erre sem akart válasz jönni. Egy életünk, egy halá­lunk, gondolták a szovátiak s igen elszomorodott harmadik levelet írtak. Erre aztán vagy két hétre választ kaptak. Ezt írta Ko­dály Zoltán: Én eddig minden kérést, mely nevem viselését kí­vánta, elhárítottam, most a szovátiak ismételt kéré­sére gondolkozom, ne te­gyek-e kivételt — kezdődött a l­­­evél s ilyenképpen fejező­dött be — én azt kötöm ki a nevemért, hogy az énekkar soha nem tűz mű­sorára olyan műsor­számot, amelyet én ne helyeselnék. Gondolják meg, milyen szo­ros megkötöttséget jelent ez. Ha elég erőseknek érzik magukat, ám­ legyen. Pró­bája lenne ez annak, meg­­beír-e a magyar vidék olyan énekkart, amely csak jót énekel. A szovátiak alaposan meg­fontolták a nehéz feltételt s döntöttek: teljesítjük! Azóta Kodály nevét viseli énekkaruk. S nem telt bele egy esztendő — sok vita, sok szakértői meg­hallgatás után — a szováti nők is méltónak találtattak az együtténeklésre. •­ Tavasztól egyre többen kerültek olyan tagok, akik tör­ték a fejüket, melyik meglévő helybeli téeszbe lépjenek be. Az öreg Kémeri széthullástól kezdte félteni a kórust, ám dal­nál egyébbel aligha szeghette a szövetkezet felé tapogatódzók útját. Csakhogy a dal és a szö­vetkezet nem ellentétes dolgok. Szatmári Károly egy pillanatig sem gondolt veszélyre, de azért maga is meglepődött egy kicsit, mikor elröppent nyelvéről az ajánlat: Alakítson külön téesz­csét a Kodály-kórus. Vagy húszan, köztük Kádár, nyomban helyeseltek az ötlet­nek. S azontúl a többiek, ki így vélekedett, ki úgy. Kémeri bácsi kissé korán­­látta a dolgot (furcsa volt ép­pen az ő hetvenéves szájából hallani ilyet). Hogy Fazekas mit gondolt, csak akkor derült ki, mikor az alakuló ülés úgy döntött, hogy Kodály Zoltánról nevezik el a csoportot is, amely Kémeri Sándor bácsihoz és némely társaihoz alkalmazkodva le­gyen második típusú téeszcsé. „Nem szabad egyszerre le­tenni a gondját mindennek.“ Fazekas úgy vélte, hogyha a kórusnak s a csoportnak egy a neve, minden dalos bekénysze­­ríttetik a közösbe. Emlegetett valami egyéb erőszakot is s a tizennyolc holdjával kilépett — az énekkarból. Tudta Szatmári s Kádár, a megválasztott téesz­elnök is tudta, Kodály Zoltán csak a kórusnak adta volt oda nevét. Újabb kérőlevelet kellett volna írniok. Nem mertek azonban. Hivatalos helyeken mégis Ko­dály téeszesének kezdték je­gyezni magukat. Majd csak lesz valahogy — gondolták. Egy o­k­t­ó­b­e­ri napon megszeppenve eszmélt rá Szat­mári, hogy az ország Kodály hetvenedik születésnapja ün­neplésére készül. Gondolhatni, miért szeppent meg. Az ország egyetlen Kodály­­kórusa nem maradhat el a kö­szöntők sorából. Ez világos. S a termelőszövetkezet? Hiszen az csak egy része a karnak — ravaszkodott Szatmári. Meghányta-vetette a két ve­zetőség az ünnepi nehéz kér­dést, s egyesített háromtagú küldöttség szervezését hatá­rozta el. Dologidőben nem me­hettek többen. Szatmári kép­viselte a kart, Kádár a tészcsét, Kémeri Sándor bácsi a haladó hagyományt. A kar szép tokban hetven saját lejegyzésű szováti nép­dalt készített. A szövetkezet barna ropo­­gósra sült búbos cipót sütte­­tett. Eljött a nagy nap s a kül­döttség dobogó szívvel már ott lépdelt a Zeneakadémia folyo­sóján. De már a lépcsőházban nagyon elgyávult Szatmári. Mit szól majd a Mester? — dün­­­nyögte — tudja-e vájjon a második névhasználatot. Ha nem tudja, most illik megmon­dani neki. Ha pedig tudja, akkor jaj, vájjon mit kapunk tőle? Mert, ami nem tetszik neki, azt kíméletlenül meg­mondja. Az ajtó előtt megtor­pantak. Nem mertek belépni. Pedig már ott járt az idő, hogy kezdik odabent az ün­nepséget. Toporogtak s addig lelkelt Szatmári, míg sikerült elkap­nia egy ismerős tanítvány ka­bátját. — Tudja-e a Mester, hogy szövetkezete is van?... — Hm. Tudja. — Haragszik érte? — Egy kicsit neheztelt, mikor hallotta, hogy kérdezetlenül. De az már régen volt. Jókora mellékterembe lép­tek be, ott gyűltek az ünnep­lők, az ajándékozók, koszorú­ban. S jött Kodály s megkezdő­dött az ünnepség. Szobrokat, kulacsokat, ládikákat, s min­denféle kívánatokat nyújtottak át. Mikor Szatmári került sorra a hetven szováti dallal, szúrósan szeme közé nézett Kodály. — A Kodály-kórus nevében... — s időt sem hagyva a köszönetre, négy kéz már tolta előre a cipót. — A Kodály-termelőszövetkezet ne­vében: — A cipóadókkal is ke­ményen szembe nézett a Mes­ter, nem tudhatták, örül-e, ha­ragszik-e? Csak akkor derült ki, mit gondolt, mikor egy sallangos pálinkás bütyköst nyújtott át neki valaki. „Valódi kisüsti” ajánlással. Kodály meglazította a dugót, beleszagolt, bele­ízlelt az ital­ba. Erősnek találta, felszis­­­szent. Pohár után nézett. De poharat senki nem hozott. Szúrósan végigjártatta szemét, kit kínáljon meg. Elsőnek Kémerihez lépett, a másik hetveneshez. Sándor bá­csi soha ilyen megilletődve nem ivott még kisüstit. Kodály visszavette a bütyköst s lehe­letnyi töprengés után Szatmá­rinak adta. Aztán Kádárt kí­nálta. Mikor Kádár is ivott, Kodály körbe fordult vizsga­szemmel, ki ihatna még. Aztán visszadugta a dugót, s asztalra tette a bütyköst, s a szovátiakhoz fordult szakálla, bajusza közé rejtett mosollyal. — Aztán, ha baj talál lenni a terménybeadásnál, vagy — és itt fenyegetőleg felemelte mutatóujját, ám előbukkanó mosolya elárulta, jólesik neki, hogy a szovátiak termelőszö­vetkezete is ragaszkodik nevé­hez — vagy az adófizetésnél, akkor nem nagyon számíthat­nak rám... ★ Fazekas alkalmas­ ürügy­nek találta, a küldöttség által hozott jó híreket, hogy vissza­kérje magát a kórusba. Hatá­rozott nyereség, mert igen jó hallása van. Némi faggatás után bevallotta, nem attól tar­tott ő, mit szól majd Kodály a névhasználathoz, hanem a ta­nács ijesztett rá, hogy rövid egy esztendő alatt háromszor is kivetették rá a húsbeadást s olyan nyilvánvalóan igazság­talanul, hogy ő már gyanako­dott, szándékosan erőszakos­­kodnak vele. Még el sem rendezték a be­adás dolgát, Fazekas belépett a Kodály téeszcsébe is. Határozott nyereség, mert igen jó gazda. Tél végén az egész Kodály énekkar Pesten járt, kultúrversenyen, Kádár, az elnök, verses krónikában örökítette meg a nevezetes él­ményeket. Színes hangos film­s felvételeket készítettek róluk valamennyien láthatták, megismerhették keresztapju­kat ,aki férehúzta néhány szóra Kémerit, s megkérdezte, van-e még abból a jó ropogós expóból. Sándor bácsi beval­lotta, nincs valami sok m­ár, mert szárazság volt tavaly, de újig kihúzzák valahogy). Aggódva figyelték, mi a vé­leménye róluk Kodálynak. Ne­hogy szégyent valljon velük! Mert Kádár verse szerint Ko­dály jelenése egyszerű, de szúrós a tekintete, Mert azzal az emberek szivébe lát bele: Látja a multat, jelent néz, a jövőbe tekint. Nagymély gondolatai közt néha Annak nagyon egyet legyint. örültek a szovátiak, hogy az ő daluknál nem történt ilyen legyintés. Régen volt Van ennek már egy hónapja is. Reggeli erős szél fú, tovább szárítja a hantokat s a vetőgép nem bír velük. S csakugyan úgy törté­nik, ahogy tegnap érezni lehe­tett, egy fogat sem állt ki fo­gasolni. Mind talált más mun­kát. De mikor Fazekas mégis beleáll a felszántott, nagy táb­la egyik sarkába fogassal — negyedórák alatt, honnan, honnan nem, ott terem a többi iga is. Fazekas mögött lema­radni egyik sem akar. Fazekas viszont Szatmári és Kádár előtt röstellené eljátsza­ni a becsületet. Mindegy. A Kodály termelőcsoport közös munkája és munkaerkölcse látja hasznát, amely már nem sokáig marad el a Kodály­­kórus szép dalosfegyelme mö­gött. Bányai és a két Szabó szin­tén megindul a vetőgépes-te­­henes fogattal. Át-át pislognak Fazekashoz, jól csinálják-e? S amint, szokták, rágyújtanak egy dalra. A szováti kertek alatt hajahaja Folyik a szerelem patakhajajaj hajajaj ... S figyelik a csatlakozó soro­kat s fújják a dalt. Egyszer csak azt veszi észre Szabó Berti, a tábla másik végén Fazekas öklét rázza. Haladnak, dalolnak. Észreveszi Bányai is Fazekast, de nem érti miért az ökölrázás, mikor olyan fájnál halad a vetőgép. Lovait szidná? Folyik a szerelem patak hajajaj ... Fazekas felé fúj a szél, nem hallani mit kiáltoz, de látni, jár a szája határozottan, sőt olyan félelmesen emelgeti kar­ját, most már bizonyos, őfelé­­jük, hogy Szabó Lajos, a hajtó, megállítja a teheneket. Erre az énekszó is elhallgat s mintha a szél is fordult volna egyet, tisztán hallani Fazekas szit­kait: — Az anyátok erre arra, hát süketek vagytok! Hát nem halljátok, hogy a tenor már félórája mellé­ énekel. E gy gyufásskatulya és egy csikk története írta: Latabár Kálmán, Kossuth-díjas, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze­ k­­int a magyar mű­­t­­ű­vészküldöttség egyik tagja két hetet töltöttem a Szovjet­unióban Amióta ha­zajöttem, szünet nél­kül moszkvai és le­­ningrádi élményeim­ről beszélek: a Met­róból, az Ermitage­­ról, a Vörös Hadse­reg Színházának gi­gantikus méreteiről, a moszkvai Nagyopera arany és piros színé­ről, színházakról, elő­adásokról, televízió­ról színészekről, szakmai bemutatók­ról, a közönségről, az emberekről, a moszk­vai építkezésekről, ahol egy hatalmas egyetem- építkezésnél megkérdeztem a kí­sérőmet: — Gyönyörű, de miért építették ezt az egyetemet ennyire a város szélére? — Ez csak most a „város széle" — vá­laszolta kísérőm — egy-két év múlva lesz a város közepe.Itt a­z élmények nagy­szerű sokaságá­ból van két igen egy­­szerű, de igen tanul­ságos emlékem. Ezek­­nél az élményeknél sajnáltam életemben először, hogy nem vagyok író. Többek között a moszkvai élelmezési dolgozók egyik kul­túrtermében tettünk látogatást. Amikor beléptünk a gyönyörű terembe, jókedvű fia­talok éppen társasjá­­tékot játszottak: zene­szóra táncoltak egy nagy kerek asztal kö­rül, egy melynek közepén gyufásskatulya állt A játék lényege az, hogy tánc és ének közben a játékvezető tapsol egyet,­­mire a fiatalok az ász­á­hoz ugranak a gyufás­­skatulyáért s aki el­kapja, az a győztes. Megkértek, hogy álljak közéjük. Boldo­­gan tettem eleget a kérésüknek. Velük együtt táncoltam az asztal körül és ami­kor elhangzott a já­tékvezető tapsa, én is rávetettem magam az asztalra, majd felmu­tattam a győzelem je­lét, a gyufásskatu­­lyát. Igen ám, de ugyan­akkor egy másik já­tékos is felemelte karját a gyufásska­­t­ulyával. Mondanom sem kell, hogy az volt az igazi gyufásska­­tulya, mert azt a do­bozt, amit én mutat­tam fel, a zsebemből vettem elő Ez az a pont, ahol írónak kellene len­nem, hogy csak hal­ványan érzékelte­ni tudjam ennek a jele­netnek nagyszerűsé­gét. Ahogy valamen­­­nyien csodálkozva rámnéztek: miképpen lett egy dobozból kettő! Nem tudták el­képzelni, hogy csak játékból is akár­le­hessen csalni. Olyan frappáns, olyan emberi volt ez a csodálkozás, hogy­­a harmadik menőben már csak az öngyúj­tómat mertem felmu­tat­ni, amit csengő ka­cagással fogadtak. •­ A csikk története még ennél is egyszerűbb: Moszkvában senki sem szemetel, az ut­cák és szórakozóhe­lyek olyan tiszták, mintha abban a perc­ben seperték, takarí­tották volna. Az egyik moszkvai színházban, a szünet­ben feltűnt nekem, hogy — bár mindenki dohányzott — sehol egy eldobott gyufa­szálat vagy csikket nem lehetett látni. A második felvonás szünetében viszont észrevettem, hogy az egyik sarokban egy eldobott csikk­­ lapul — Ahá — mond­om magamban — itt is csak akadnak rendel­­lenkedők! De ez a gondola­tom csak egy pillana­­tig tartott, mert a kö­vetkező másodperc­ben eszembe jutott, hogy a csikket én dobtam el az első fel­vonás szünetében. Jól megdorgáltam magam és enyhe pír­ral arcomon, hogy senki ne lássa, fel­emeltem a csikket és bedobtam az egyik erre a célra szolgáló hamutálba. Nem akarom ma­gam dicsérni, de ez olyan hatással volt rám, hogy mióta Pes­ten vagyok, sem ut­cán, sem dohányzós­ban egyetlen csikket sem dobtam el. Igaz, hogy azóta nem­­ dohányzom! Az Irodalmi Újság­ ezentúl nem minden második csütörtö­kön, hanem minden második szombaton jelenik meg. Követ­kező szám megjelenése, július 4-e.n Irodalmi Újság a Magyar írók Szövetségének lapja Megjelenik kéthetenként, szombaton Szerkeszti: Illés Béla Szerkesztőség VI., Gorkij Fasor 10. I. emelet Telefon: 428—305, 425—545 A kiadásért felel: a Lapkiadó Vállalat Igazgatója Kiadóhivatal: VII., Lenin­ körút 9—11. Telefon: 221—285 Előfizetési ügyek levélben: Posta Központi Hírlap Irodája V., József nádor­ tér 1. Telefon: 180—850 Egyes szám ára 1.— forint Előfizetés egész évre 24.— forint Postatakarékpénztári csekkszámlaszám: 61.210 Megjelent 20.­X50 példányban Nyomatott a Szikra Lapnyomda körforgógépein Budapest, VIII., József­ körút 5. Volples nyomdavezető- Kulcsár Mihály

Next