Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)
1954-01-02 / 1. szám - Zelk Zoltán: Szárnyak | Nyolc sor a huszadik századról | Micsoda válasz! • vers (1. oldal) - Beszélgetés Veres Péterrel mezőgazdaságunk hároméves fejlesztési tervéről • interjú • Veres Péter (1. oldal)
rfí • •*-■ iX-yírsií ítfttvv1 nálva* ■■ ‘nt,vE/i tJThV. ívSÉKErnkm'My&fV;arr*.■- r**4®^*.* 3*1 c*® L * •• mm* • ydÉátiS ^ iá.»4" evitVíaa.lMVTWil lA " /. T?•. I Bt ▲ M w 4P BM*& B & a t Sa BK bh ff b raKh*»** mg 48P « I mm ÉlA ■ I I 1 1 PM m m m “ I t Vl V I f 1 I 3 i 1 bm w J® 0 ^_A V. ÉVFOLYAM, t. SZÁM.ARA 1 FORINT 1934 JANUAR 2 SZELK ZOLTÁN HÁROM VERSE SZÁRNYAK Emlékszem rá, gyermekkoromban én olyan álomszuszék voltam, alkonyattal már bóbiskoltam, asztalra dőlve elaludtam. Fölébredtem apám szavára — láttam, nagy sárga hold a lámpa, éreztem, anyám karja-szárnya repül velem a messzi ágyba. Mert szálltunk olyan messzeséget, asztal s ágy közt a mindenséget! s apám hangja is, az a legszebb, — bársony madár! — utánunk zengett. Inaskoromban, jaj, akkor már nem bóbiskoltam asztalunknál. Apám nem élt. És anyám szárnya erőtlen már, hogy velem szállna. Mily borzas esték! Ingoványban mentem haza, ha hóban, sárban. S hiába tudtam, vetett ágy vár, ha gyermekszárnyam elveszett már. De jött egy nap s én újra szálltam, mikor már közétek találtam ifjúmunkások, drága társak, ti adtatok nékem új szárnyat! Ti adtatok oly szárnyat nékem, csattogjon napsütötte légben, nem a lámpa holdját keringve, ne vakon szálljak, mint a pille. Ti adtatok nékem oly szárnyat, minden vad éveken átszálljak, háború, nyomor és betegség csontját ne törjék, le ne nyessék! Ha kétségbe, ha csalódásba, úgy szálljak, soha zuhanásba, soha hűtlenség mocsarába, e halálnál mélyebb halálba! NYOLC SOR A HUSZADIK SZÁZADRÓL Ki úgy szabadítja magát, hogy vele az emberiséget, kinyitva minden kapuját múltnak, jövőnek, földnek, égnek: munkásosztály! Téged kiált minden mi eljövend, atyjának — milyen gyermek még a világ, első lépése ez a század. MICSODA VÁLASZ! Mennyi gond és mennyi virrasztás és mégsem, sohasem elég, nem végezem el a mi munkám, sem a felét, se negyedét. Mint csontomig hasító kardot, úgy érzem minden percemet, mikor gondjaim mécse mellett találnak rám a reggelek, mikor asztalomon szántatlan papírlapok, szikes mezők várják a fénybeöltözöttet, a rigófüttyel érkezőt, mikor kelő nap, gyársziréna, madárszó egyetlen miért, egyetlen vád: hol van az ének, a dal, a dal, mely szívig ér? A dal, mit elhallok, fogadtam, szívem pattanjon is bele, ha sorsom ablakára rászáll Szabadság, első reggeled! II. önvád ez, kérded, önbírálat? Az. De büszkeséggel rokon. Hogy emelt fővel mondjak vádat magamra, van hozzá jogom. Mert az vesse rám — ahogy mondják — az vesse az első követ, aki több átvirrasztott éjjel, aki több gondot, ideget dobott az évek parazsára — mintha kedvesét s önmagát hajítná tűzre, ki ne húnyjon, sose aludjon az a láng, kinek szerelme nem múlandó, mint nem múlandó az enyém, nem ronthatja le semmi kétség, nem másítja hazug remény! III. Tél van. Kihűl szobám, míg írok. De már végére érek én. Hajnalodik. Piros csík villan csontszínű felhő peremén. Nem szól rigó. Oda kótája: a rét, a kert, fű, levelek. De tudja tán, s ha nem, hát érzi, új kótát ír új kikelet Füstös tüdőmmel be, jó lenne kortyolni a táj italát, ajkamhoz venni, s úgy, a hajnalt mint szomjas ember, poharat. Fölállok hát. S hogyha vacogva, de kinyitom az ablakot — s micsoda válasz! annyi gyötrő éremre: az a tél ragyog, mintha csak az a téli hajnal, mely szabadságom hozta el kilenc éve ... ropognak ágak, mint akkor a jó fegyverek .. az a hólepte föld, amelyből minden jövő tavasz kikél —: fiúk, ifjabbak, kezdjük együtt a dalt, a dalt, mely szívig ér! A IV. Magyar Képzőművészeti Kiállítás képeiből Beszélgetés Veres Péterrel mezőgazdaságunk hároméves fejlesztési tervéről Első kérdésünk az, hogy mit jelent az egész ország s ezen belül különösen a parasztság számára •Az a nagyarányú, ■ .air.(itt- V. emberi erőforásokat mozgósító terv, amelyet pártunk és kormányunk a mezőgazdaság szakembereinek bevonásával kidolgozott? Én erre nem általánosságban szeretnék válaszolni, hanem a hároméves fejlesztési terv egyes pontjaira külön-külön és peig elsősorban azokra, amelyeket a legfontosabbaknak látok. De még ezek között iskiemelkedően fontosnak tartom a II. szakaszt, a talaj termőerejének fokozásáról és a talajvédelemről. Figyelemmel olvastam már pár hónappal ezelőtt is a minisztertanács elnökének, Nagy Imre elvtársinak a mezőgazdasági szakemberek előtt tartott előadását, ahol erről a kérdésről először esett komoly szó, tudott dolog volt. Én magam is többször írtam már róla futólag itt-ott, hogy a magyar föld termőereje nagy általánosságban igen gyengén áll. Okait ennek itt nincs helyem részletezni, mégis el kell mondanom annyit, hogy minden ország földje, amelyről hosszú időn át nyersterményeket és élőállatokat visznek ki, természetszerűleg kizsarolódik. Magyarországon különösen a Habsburg-uralom kezdetétől a XV—XVI. századtól kezdve, sok gabonát, élőállatot vittek ki nyugat felé. Ugyanettől az időtől kezdve a török megszállás alatt lévő területekről, elsősorban az Alföldről és Alsó-Dunántúlról ugyanúgy vitték a terményeket és állatokat, de nem pénzért, hanem ingyen. Dél felé. A baj tehát már akkor kezdődött, amikor a magyar föld szélesarányú művelésével, a gyepföldek, mezőségek feltörésével egyidőben nem indulhatott meg a módszeres trágyázás. Ez némi gazdálkodás, hanem rablógazdálkodás volt. A törökök kiűzése után pedig, amikor Magyarországot valóban gyarmattá kényszerítették a Habsburgok, a magyar talaj kizsarolása, a magyar nép kizsákmányolásával együtt, még rendszeresebbé és állandóbbá vált. Amíg azonban a lakosság kevesebb volt, ugargazdálkodással védekeztek, vagyis a földek egy részét pihentették néhány esztendeig, ami a trágyázást pótolni tudta. A XIX. század második felében azonban, az agrárkapitalizmus kialakulá,sának idején és a Habsburgmonarchia ipari és katonai erejének a felfejlődésével mindig nagyobb-nagyobb lett a kenyérgabona- és takarmányigény és megszűnt Magyarországon az ugargazdálkodás. Ugyanakkor, nem a szerves trágyával való módszeres trágyázás, sem a műtrágyagyártás nem indult meg olyan arányokban, mint amilyen arányokban ez szükséges lett volna a talaj termőerejének az egyensúlyban tartásához. Ha mégis a termésátlagaink nem romlottak végzetesen, az azért volt, mert sok száz földet, sok jó legelőt törtek fel és ez is javította a termésátlagot, meg aztán a vasekék bevezetése és általában a talajmunka fejlődése sok olyan termőerőt szabadított fel, amelyek addig, a gyönge talajművelés miatt kihasználatlanul aludtak. Első eset tehát a magyar agrártörténetemben, hogy a talaj termőerejének a védelméről és a termőerő módszeres fokozásáról gondoskodni akarunk. Ennek az eredményei természetesen nem látszódhatnak meg azonnal, de milyen nagy dolog, ha végre a termőföldet megvédjük a további pusztulástól és ha ezzel egyidőben a tervszerű talajjavítást is megindítjuk. A III. szakaszhoz nincs sok szavam. Természetes és magától értetődő, hogy a legelső kérdés mindig az ország népének teljes és bőséges kenyérellátása. Elég baj, hogy ennek érdekében a vetésterületet kell növelnünk, holott az volna bizony a jó és az volna a helyes, ha a gabonatermést úgy tudtuk volna már eddig fokozni, hogy a gabona vetésterületét csökkenthetnénk és az ipari növények és a takarmánynövények számára tudnánk területeket felszabadítani. De maga az, hogy végre az agrárszakemberek és a kormány ezt a problémát a maga teljes világosságában látják és sorrendiségben első helyre tették, azt bizonyítja, hogy felismerték, hogy a kenyérgabona biztosítása és a kenyérgabonatermelés növelése a kiindulási alap ahhoz, ami utána következik, hogy az ipari növények és a takarmányok számára nagyobb területeket szabadíthassunk majd fel. Akármennyire fel is van zsarolva a magyar föld, de maga az, hogy ha a lehető legjobb forgórendszert alakítjuk ki a gabona előtt, önmnagában véve is ■— számításia véve természetesen az időjárási«:'),- MagyarW-' szágon eléggé szeszélyes változásait , a termés többlét feltétlen növekedését eredményezi. Ugyancsak, ha el tudjuk azt érni, ami ebben a tervben benne van, hogy az őszi vetés legnaagyobb részét az enyhe őszi hónapokban, szeptember-októberben el tudjuk végezni, éspedig minden esztendőben és akármilyen időjárás legyen is, ez, szintén jelentős terméstölzletet eredményez. Ha ehhez hozzászámítjuk azt, amit a terv előír, hogy végre kalászos gabonát nem vetünk többé egyszeri szántásba, hanem legalább kétszer, de a tarlóhántással számítva háromszor tudunk minden vetés alá szántani, ez is jelentős terméstöbbletet hoz. És ha még ehhez hozzászámítjuk azt, hogy a meglévő trágyamennyiségünket helyesen használjuk fel, a műtrágyát ott és akkor szórjuk el, ahol és amikor az a gabonára a leghasznosabb az istálló trágyát pedig a legalkalmasabb elővetemények alá adjuk, az ugyancsak jelentős többletet eredményez. És ha ezt sikerül megértetni és elfogadtatni nemcsak az agronómusokkal, hanem a mezőgazdaságra bármiyen befolyással bíró hatóságokkal is, de különösen ,ha sikerül elfogadtatni magukkal a földművelőkkel, akkor közelebb jutunk már a három év elteltével ahhoz, hogy a mezőgazdaság nagyarányú fejlesztésére olyan tervet tudjunk hozni, amely már lehetővé teszi éppen a gabonanervéies termésátlagának a növelésével a gabona vetésterületének a csökkentését az ipari növények és a fontos takarmánynövényeik javára. A IV. szakaszhoz: A legfontosabbnak látom bennne a tuperna, vörösheres, általában a pillangós takarmányok termelésének nagyarányú fokozását. Minden parasztember és minden földműveléssel foglalkozó, ember tudja, mert a gyakorlatban tapasztalja, hogy milyen gazdagodása a földnek, ha néhány évig lucerna van benne. Évekig nem kell tárgyazni a feltört lucerna(Folytatás a 2. oldalon) Domanovszky Endre: „Előadás előtt”.