Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)

1954-01-16 / 2. szám - Alekszej Szurkov: Az álmodozó • vers • Fordította: Polgár István (1. oldal) - Molnár Miklós: A gondolat lámpásai • 30 éve halt meg Lenin (1. oldal) - Cseh Miklós: A IV. Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatott festményekről • kiállítás • Elekffy Jenő, Szabó Vladimir, Konecsni György, Bencze László, Benedek Jenő, Domanovszky Endre, Bernáth Aurél, Bán Béla, Imre István, Mácsai István, Kádár György, Csernus Tibor, Scholcz Erik, Sugár Gyula, Móricz Sándor, Jánossy Ferenc, Nagy Gyula (1. oldal)

Aleksjapj Szurkor ! AZ ÁLMODOZÓ Szélvész csiszolja a vékony jeget. Felhőket űzve mind odébb s odébb. Egy kétkedő külföldi érkezett e­l. iwvl - ‘'VeWs m/sc-Jvit r*­m Lenint hallgatja éppen, — szavakat, Melyektől még a jég is lángra kap. Sivár szobába les a havas éj: Egy kéz motor tervek s rajzok felett. — A fáradt földnek, igen, ez a cél. Mi fényt adunk, dús fényt és meleget. Erő az áram, éltetőn kering S vidáman élnek majd a népeink. — Az utolsó könnycsepp megfékezett Folyók vízében tűnik egyszer el... — Elhallgatott már, hangja nem rezeg. Vendégét nézi, fürkészőn figyel. De annak szíve jégnél hidegebb, Szeme is, mint az állóvíz — rideg. Tollszárat rág, mosolyog... Künn vak és S nem látta. Abban fénysugár a szó. Köszönt. Elment. És azt írta, hogy „él A Kremlben egy komor álmodozó”. Tudós volt, könyve megjelent nem egy S a lángészt­ő, mégsem értette meg. ... Felnőttünk. Nem fáradt el az idő, , Átvészelt minden akadályon szárnya. Lenin nyugszik már s fel nem kelthető. Volt vendégének szeme is lezárva. De miről egykor álmodott, a mű Arany valóság lett már, gyönyörű. Kortársam, állj fel! Fürdesd meg szemed. Mint gazda­g földjén, nézz végig hazádon — Fennsíkon, sztyeppén, sivatag felett, A Káspi-tenger mentén, Sztálingrádon. Építve évről évre az utat, Hol járunk már a kéklő ég alatt! Milyen magasság! Milyen messzeség! Fékezhetetlen szárnyalásunk sodra. Az álom, mely nem foszlik soha szét, Hív újabb s újabb szűz magaslatokra. Hogy ver a szív! Hogy lélegzik a mell! Jövőnket kadd már nem rejtheti el! Polgár István fordítása A GONDOLAT LÁMPÁSAI A­lig egy hét múlva földig hajolnak a zászlók egy nagy harcos emléke előtt: halá­lának 30. évfordulóján Leninre emlékezik. Lenint ünnepli a szabad s a szabadságra vágyó, a békés és békét akaró embe­riség. Amikor Lenin meghalt, szer­te a földön egy pillanatra meg­dermedt az élet. Pihent a ka­lapács, nagyvárosok utcáin álltak az autók s tompa búgással adták tovább a fájda­lom üzenetét hajók kürtjei, gyárak szirénái, mozdonyok sípjai. De azután még gyorsab­ban haladt minden tovább — a Lenin mutatta cél felé. A szeretet találékony. Lenin emlékezetére száz- és ezerféle módon fogják kifejezni a le­nini eszmékből táplálkozó ér­zéseiket és akaratukat, törek­véseiket és vágyaikat a világ népei. Lesz, ahol megállnak, hogy ezzel mutassák meg roppant és fenyegető erejét a tömegek­nek. Lesz, ahol az alkotó mun­ka új és új sikereivel jelzik, hogy mily naggyá nőtt a nép, ha a maga ura. Lesz, ahol bör­tönajtók tompa döngése, lesz, ahol partizánok fegyvereinek harci zaja szolgáltat majd ün­nepi kísérőzenét, s lesz, ahol szabadon szárnyal a győztesek nemzedékeinek éneke. Földig hajolnak a zászlók. Ezerarcú a világ, ezer for­mában ünnepel. De valami kö­zös vonás mindig van a mi ünnepeinkben: a gyászunk erő­gyűjtés is, az ünnepünk sereg­szemle is, emlékezve a tanu­ls­i esze megvilágítja utunkat. T­eninnek olyan emlék­­műve áll, amilyet előtte még soha, senkinek nem emelt, s nem emelhetett az emberi­ség. Ez az emlékmű a szabad­­­ság és boldogság hazája, a Szovjetunió. Ez az emlékmű a felszabadult népek serege, a béke 800 milliós tábora. De egy másfajta, egy láthatatlan s mégis mindenben látható emlékmű is hirdeti Lenin nagy­ságát, hirdeti, hogy Lenin élt, Lenin él, s Lenin élni fog: az emberiség gondolkozásának megváltozása. A világ törté­nelme az emberi gondolkodás és tudás fejlődésének csodála­tos állomásait ismeri. De jelen­tőségében még hasonlót sem ahhoz a történelmi korszakhoz, amikor a marxizmus-leniniz­­mus világnézete milliók köz­kincsévé vált. Marx, En­gels, Lenin és Sztálin tanítá­sai évszázados téveszméket sö­pörtek ki, megkövült előítéle­teket törtek össze s a megis­merésnek olyan tudományos módszerét, a tevékenységnek olyan biztos iránytűjét alkot­ták meg, amelyek új mederbe terelték az emberek gondolko­dásmódját. Csak a mi száza­dunkban, mert csak a marx­­izmus-leninizmus révén vált lehetségessé helyes képet alkot­ni a természetről és társada­lomról, csak a mi korunkban lehetett , lehet végkép össze­törni a kizsákmányolás bilin­cseit, felépíteni szabad emberek boldog társadalmát, kifejlesz­teni az ember egyéniségét, megoldani a tudomány és kul­túra legnagyobb feladatait. Lenin tanításait még sokan, nagyon sokan nem ismerik, vagy kevéssé ismerik. De nincs olyan ember, akinek gondol­kodását, ha közvetett utakon­­módokon is, ne befolyásolta, ne alakította volna a nagy for­radalmár és nagy tudós szel­lemi hagyatékának fáklyaláng­ja. Vannak még tudósok, mű­vészek, értelmiségiek is, akik igen keveset sajátítottak el Lenin páratlanul gazdag taní­tásából. De nincs olyan tudo­mányág, nincs olyan szellemi munka, amelynek eredményei­ben ne játszana hatalmas sze­repet a nagy Lenin felmérhe­tetlenül sok és mély tudomá­nyos felismerése, kulturális ér­tékelése, szellemi útmutatása. Tudást szerezni, fejlődni, vég­kép kilépni a rabszolga kor szellemi sötétségéből a lenin­­izmus ismerete nélkül nem le­het. Új nemzedéket tanítani szépre, jóra és igazra az isko­lában, feltárni a természet tit­kait, kőbe vésni vagy papírra vetni az élet igazságát, az em­beri szív rejtett titkait — Lenin nélkül nem lehet. Ezt az igazságot ma már azok is tudják, akik éppen csak el­kezdték, vagy most kezdik ma­gukévá tenni a tudásnak azt a kincsestárát, amit Lenin ránk örökül hagyott. Ezért van az, hogy Leninre emlékezve nem­csak alkot és harcol , hanem olvas is az emberiség. Ezért van az, hogy Lenint ünnepel­ve kommunisták s pártonkí­­vüli hazafiak és békeharcosok felmérik, mit váltottak valóra Lenin tanításaiból, hogyan al­kalmazták útmutatásait. L­enin halálának 30. évfor­­­dulóján úgy, s olyan re­ményekkel küzd a békéért a világ, mint még soha. Lenin halálának 30. évfordulóján a mi hazánk a fejlődésnek, az előrehaladásnak olyan szaka­szában van, amely soha nem ismert lehetőségeket nyit meg a magyar nép boldog jelené­nek és jövőjének megteremté­séhez. S a békének, a jólétnek és szocializmusnak ezek az eredményei és tervei mind a leninizmusra épülnek. Iljics lámpásai — így nevez­ték el a parasztok a Szovjet­unióban a szocialista iparosí­tás gyújtotta elektromos lám­pákat. De Iljics lámpásai ég­nek a párt, a kommunisták munkájában azok világít­­.1 uX íi­l* ■mi, eníre, egysz a kommunizmusig. Iljics lám­pásai égnek a történész és a biológus munkájában is. Lenin halálának 30. évfor­dulóján még fényesebbre gyúl­­nak ezek a lámpások azért is, mert munkás és paraszt, tu­dós és orvos, mérnök és ta­nító egyaránt részt vállal, részt kér az előttünk álló szép és hatalmas munka elvégzésében. Hatalmas ebben az a rész, amely az írókra és művészekre hárul Aki ma a nép, a tömegek művé­sze akar lenni, valóban a „lé­lek mérnöke“, annak munká­jában különösen éles, tiszta fénnyel kell égnie — Iljics lámpásának. Ha igaz az — s a jelenkori történelem minden pillanata ezt igazolja — hogy a tömegek gondolkodása, ér­zésvilága, az élet jelenségeiről és önmagáról formált képe egyre inkább átalakul a marx­­izmus-leninizmus hatása alatt — százszorosan igaz, hogy egy­re kevésbbé lehet ezekről az emberekről hű képet festeni, igaz regényt vagy verset írni, őket önmaguknak megmutatni a marxista-leninista világné­zet nélkül. S ha az élet minden jelen­ségének művészi megismerésé­ben és megítélésében döntő jelentősége van a leninizmus­­nak, nem kisebb a jelentősége az író és művész társadalmi szerepének meghatározásában. „Lenin határozta meg először maximális pontossággal, az élenjáró, haladó társadalmi gondolat viszonyát az iroda­lomhoz és a művészethez“ ál­lapította meg Zsdanov. Ennek a viszonynak lényege pedig az irodalom pártosságának lenini elmélete, amely Lenin legna­gyobb hozzájárulása a szocia­lista irodalom ügyéhez. U­­­gyanabban a cikkében­­ („Pártszervezet és párt­irodalom“, 1905), amelyben a legmélyebben és legsokolda­lúbban alapozza meg Lenin az irodalom pártosságának szoci­alista követelményét, kifejti azt is, hogy „az irodalmi mun­ka tűri legkevésbbé a gépies uniformizálást, nivellálást, a többségnek a kisebbségen való uralmát“. Megállapítja, hogy az irodalmi munkában „feltét­lenül nagyobb teret kell biz­tosítani az egyéni kezdeménye­zésnek, az individuális hajla­moknak, a gondolat és fantá­zia, a forma és tartalom sza­badságának“. De mélységesen téved, aki azt hiszi, hogy Lenin elméletében valamiféle kettős­ség van, s hogy az írói-művé­szi egyéniség szabadságának követelményét szembe lehet ál­lítani azzal, hogy a művészet­nek egybe kell forrnia a „va­lóban haladó és mindvégig for­radalmi osztály mozgalmával“. „A materializmus — mondotta Lenin — magában foglalja a pártosságot, amely arra köte­lez, hogy az események min­den megítélésénél közvetle­nül és nyíltan egy bizonyos, meghatározott társadalmi cso­port álláspontjára helyezked­jünk“. Lenin irodalmi tanításainak lényege fejeződik ki abban, hogy annak a türelmes, soha sem sablonszerű, az egyéni haj­lamoknak, formáknak és lá­tásmódnak széles kibontakozá­sát elősegítő irodalompolitiká­nak — amelyre magának Le­ninnek és Sztálinnak iro­dalmi cikkei s a Szovjetunió Kommunista Pártjának kultu­rális határozatai adják a leg­szebb példát — alapja a pár­tosság elve. Lenin tételeiben nem akármiféle irodalom, ha­nem a pártos irodalom, az em­beri haladás ügye mellett félre­érthetetlenül állást foglaló iro­dalom egyéni kezdeményezé­sének, tartalmi és formai sok­színűségének igényéről van szó. A pártos író számára széles út a szocialista­ realiz­mus útja. Ezen a sziklaszilárd elvi alapon nőtt naggyá a szovjet irodalom, ezen az alá­pon fölértek egymásra és a népre a kommunista írók és azok, akik átmeneti ideológiá­kon keresztül, kételyeiket és fenntartásaikat legyőzve jutot­tak el odáig, hogy valóban a szovjet nép szovjet íróivá nőt­tek. Az objektivizmus, a „párt­­fölöttiség“ burzsoá eszméje azonban szembenáll a lenini elvekkel, idegen a szovjet iro­dalomtól és idegen, egyre in­kább hontalanul idegen a szo­cializmust építő magyar nép irodalmától is. „Aki párton kívül áll — állapította meg Lenin — az ezzel akarata elle­nére is“ a burzsoáziát szo­l­gálja. Ti/m­int a marxizmus-leniniz­­mus minden elméleti igazságát, úgy Leninnek az irodalomról szóló tanításait is nem másolnunk, hanem al­kalmaznunk kell a magunk sa­játos viszonyaira. De ez mit­­sem változtat azon, hogy az iro­dalom pártosságának elve szi­lárd és megdönthetetlen alap­tétele a kommunisták minden­fajta és minden időben végzett kulturális tevékenységének, amelyből egy tapodtat sem en­gedhetünk, amelynek alapjáról egyetlen lépést sem teszünk visszafelé az „osztályfeletti“, az „öncélú“, a „tiszta“ iroda­lom polgári hazugságai felé. Nem teszünk s nem tehetünk már azért sem, mert ezt a le­nini elvet pecsételik meg leg­szentebb irodalmi hagyomá­nyaink is, a névtelen kuruc énekesektől Petőfiig és József Attiláig. Nem teszünk és nem tehetünk már azért sem, mert­­ ez­t csak ez az irodalmi alap- s elv biztosítja, hogy a mi mű-­­­vészetünk valóban szabad le­­­­gyen: szabad „a tőkétől és a­­ karrierizmustól való szabadság­­ értelmében; — sőt, a polgári- s anarchisztikus individualiz­mustól való szabadság értelmé­ben is“. E­­mlékezve Leninre — ta­­­nulmuik, mindenekelőtt tanulnunk kell a tehetségnek, a forradalmi szenvedélynek és következetességnek, a tudo­mánynak, a gondolkodásnak és a tettnek ettől az óriásától. Népünk alkotó ereje, értelmi­ségünk kibontakozó új öntu­data, íróink és művészeink te­hetsége, népszeretete és hűsé­ge a biztosítéka annak, hogy „Iljics lámpásai“ mind sugár­zóbb fénnyel fognak égni a magyar kultúra égboltján is. Molnár Mi­lós A IV. Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatott festményekről Olyan a mi képzőművészetünk é­s beone­m­zészetünk fejlődése , mint az erős sodrú fenyőfi útja a tenger felé. Egyre mélyebb és szélesebb mederben vezet , mint a folyók, észreveheti­ biztonsággal gyarapodik, válik mind színe­sebbé, változatosabbá útjában. Ezt a gyarapodást most ta­án nem is azzal mérhetjük, hogy megszaporodtak a sikeresebő alkotások, hanem inkább azon, hogy a „festé­szeti mesterség" dolgában a kifejezési eszkö­zök fejlesztésében értékes, új eredményeket ér­tek el művészeink. Ennek köszönhető, hogy a kiállításért több a szemet-szívet megragadó „szép” kép. A magyar táj ábrázolásában fes­­tőink, ha nem is mindig egyéni és új eszközök­kel, de vitathatóan előrelépést tettek. A termő­föld, a végtelen búzatábla, a tápláló terhét kí­náló diófái,­ a tavaszba­ borult város képei, a haza, az ország szeretete, a békés élet fényét sugározzák. De nem hallgathatjuk el éppen a mennyiségileg és minőségileg egyaránt gyara­podó tájfestészetünkről szólva, hogy a képek nagy része szinte erőszakoltan kerüli az em­bert. S ha megmutatja, inkább csak mint tar­kító színfoltot, díszítő elemet „használta fel’*. Jellemző erre az egyébként sok kitűnő képpel szereplő Erkffy Jenő ,,Aratás”,a, s különösen akkor, ha azt szembeállítjuk Szőnyi István hasonló című és témájú művével. Igaz, Szőnyi Istvánnál, az paraszti munkában van valami mitikus „ősi állandóság” de a kép nemes költői­­sége, a felhőként hullámzó búzatenger, végső­soron mind az emberi munka nagyságát, szépsé­gét, lendületes ritmusát emeli ki. Elektry „Aratás” képén az ember minthai csak azért jelennék meg, hogy színes kendők farjaival tarkítsa a táj derűs képét. Komoly eredményeket mutat a IV Képző­­művészeti Kiállítás történelmi festészetünk terén is. Szabó Vladimír festményét (Zrínyi, a költő halála) a tiszta ég pátosszal telt lírai dis­­l­ - , I . - -emelkedettsége, a kiállítás egyik legszebb al­kotásává avatja. Művészi megmunkálása, finom,­­ mélyült és sokrétű — a kép fes­tői vi­lága színesen gazdag, mint egy szép nép­mese, ugyanakkor nagyvonalúan, világosan, tömören formált,­­mint egy jó szonett. Konecsni György képe (Rákóczi és Esze Tamás talál­kozása) szintén a kiállítás alapos gonddal, jó mesterségbeli tudással, megalkotott művei közé tartozik. Zavaró és leszállítja­ a kép értékét, hogy rokonemberek, sőt pontosan ugyanazon alakok többször is megismétlődnek a kompozí­cióban. A sajátosan mai témáknak éretünk jellétes alakjainak, színeinek megragadásával, a kiál­lítás sem mennyiségileg, sem minőségileg nem nyújt többet, mint az elmúlt esztendők táratai. A tárgyválasztásban mintha bizonyos óvatos­ság és kényelmesség tartaná vissza művé­szeinket az újtól, az enteriőrök, csendéletek sokszor a járatlanabb útnak, az új problémák­nak való hátatfordítást jelzik. De ha kevesebb is a "/nai kép", észre kell­ vennünk, hogy egyes művészeink bensőségesebben, egyszerűbben s épp ezért hitelesebben nyúlnak a megváltozott cét adta témák felé. Példa erre Bencze Lászlónak nem nagyigényű s mégis megragadó „Üdülők az étkezőkocsiban” című kis festménye. Semmi „kigondoltság” a téma kompozicionális megfogalmazásában,­­ semmi mesterkéltség az alakok mozgatásában, semmi hamisan „festői” az ecsetjárásban, a képalakításban. Társadal­munk életének tipikus sajátosságait fel­fedezni nem különös érdem, — hiszen tele van velük a mindennap, — de új életünk belső mozgá­sának ismeretén alapuló szeretet kell hozzá, tehát a szív dolga is. Úgy látható, hogy az „Üdülők az étkezőkocsiban” festőjéből nem hiányzott ez az erény és ezért beszélhetünk a méretet, témáját illetően is szerény festménnyel kapcsolatban magas eszmei igényességről. Benedek Jenő művészi útján is új eredményt jelent kiállított műve, az „Ellenségek”. Benedek intenciói rindig taálóak, helyesek. Ezzel a képével új — művészeink körében eléggé nem méltányolt — érdekes témát dolgoz fel: a dol­gosó parasztság ellensége, a kólák arcát vsl­­(Foly­ta­tás a 2. oldalon) Üdülők az étkezők­onolban Bencze László olajfestménye

Next