Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)
1954-01-16 / 2. szám - Alekszej Szurkov: Az álmodozó • vers • Fordította: Polgár István (1. oldal) - Molnár Miklós: A gondolat lámpásai • 30 éve halt meg Lenin (1. oldal) - Cseh Miklós: A IV. Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatott festményekről • kiállítás • Elekffy Jenő, Szabó Vladimir, Konecsni György, Bencze László, Benedek Jenő, Domanovszky Endre, Bernáth Aurél, Bán Béla, Imre István, Mácsai István, Kádár György, Csernus Tibor, Scholcz Erik, Sugár Gyula, Móricz Sándor, Jánossy Ferenc, Nagy Gyula (1. oldal)
Aleksjapj Szurkor ! AZ ÁLMODOZÓ Szélvész csiszolja a vékony jeget. Felhőket űzve mind odébb s odébb. Egy kétkedő külföldi érkezett el. iwvl - ‘'VeWs m/sc-Jvit r*m Lenint hallgatja éppen, — szavakat, Melyektől még a jég is lángra kap. Sivár szobába les a havas éj: Egy kéz motor tervek s rajzok felett. — A fáradt földnek, igen, ez a cél. Mi fényt adunk, dús fényt és meleget. Erő az áram, éltetőn kering S vidáman élnek majd a népeink. — Az utolsó könnycsepp megfékezett Folyók vízében tűnik egyszer el... — Elhallgatott már, hangja nem rezeg. Vendégét nézi, fürkészőn figyel. De annak szíve jégnél hidegebb, Szeme is, mint az állóvíz — rideg. Tollszárat rág, mosolyog... Künn vak és S nem látta. Abban fénysugár a szó. Köszönt. Elment. És azt írta, hogy „él A Kremlben egy komor álmodozó”. Tudós volt, könyve megjelent nem egy S a lángésztő, mégsem értette meg. ... Felnőttünk. Nem fáradt el az idő, , Átvészelt minden akadályon szárnya. Lenin nyugszik már s fel nem kelthető. Volt vendégének szeme is lezárva. De miről egykor álmodott, a mű Arany valóság lett már, gyönyörű. Kortársam, állj fel! Fürdesd meg szemed. Mint gazdag földjén, nézz végig hazádon — Fennsíkon, sztyeppén, sivatag felett, A Káspi-tenger mentén, Sztálingrádon. Építve évről évre az utat, Hol járunk már a kéklő ég alatt! Milyen magasság! Milyen messzeség! Fékezhetetlen szárnyalásunk sodra. Az álom, mely nem foszlik soha szét, Hív újabb s újabb szűz magaslatokra. Hogy ver a szív! Hogy lélegzik a mell! Jövőnket kadd már nem rejtheti el! Polgár István fordítása A GONDOLAT LÁMPÁSAI Alig egy hét múlva földig hajolnak a zászlók egy nagy harcos emléke előtt: halálának 30. évfordulóján Leninre emlékezik. Lenint ünnepli a szabad s a szabadságra vágyó, a békés és békét akaró emberiség. Amikor Lenin meghalt, szerte a földön egy pillanatra megdermedt az élet. Pihent a kalapács, nagyvárosok utcáin álltak az autók s tompa búgással adták tovább a fájdalom üzenetét hajók kürtjei, gyárak szirénái, mozdonyok sípjai. De azután még gyorsabban haladt minden tovább — a Lenin mutatta cél felé. A szeretet találékony. Lenin emlékezetére száz- és ezerféle módon fogják kifejezni a lenini eszmékből táplálkozó érzéseiket és akaratukat, törekvéseiket és vágyaikat a világ népei. Lesz, ahol megállnak, hogy ezzel mutassák meg roppant és fenyegető erejét a tömegeknek. Lesz, ahol az alkotó munka új és új sikereivel jelzik, hogy mily naggyá nőtt a nép, ha a maga ura. Lesz, ahol börtönajtók tompa döngése, lesz, ahol partizánok fegyvereinek harci zaja szolgáltat majd ünnepi kísérőzenét, s lesz, ahol szabadon szárnyal a győztesek nemzedékeinek éneke. Földig hajolnak a zászlók. Ezerarcú a világ, ezer formában ünnepel. De valami közös vonás mindig van a mi ünnepeinkben: a gyászunk erőgyűjtés is, az ünnepünk seregszemle is, emlékezve a tanulsi esze megvilágítja utunkat. Teninnek olyan emlékműve áll, amilyet előtte még soha, senkinek nem emelt, s nem emelhetett az emberiség. Ez az emlékmű a szabadság és boldogság hazája, a Szovjetunió. Ez az emlékmű a felszabadult népek serege, a béke 800 milliós tábora. De egy másfajta, egy láthatatlan s mégis mindenben látható emlékmű is hirdeti Lenin nagyságát, hirdeti, hogy Lenin élt, Lenin él, s Lenin élni fog: az emberiség gondolkozásának megváltozása. A világ történelme az emberi gondolkodás és tudás fejlődésének csodálatos állomásait ismeri. De jelentőségében még hasonlót sem ahhoz a történelmi korszakhoz, amikor a marxizmus-leninizmus világnézete milliók közkincsévé vált. Marx, Engels, Lenin és Sztálin tanításai évszázados téveszméket söpörtek ki, megkövült előítéleteket törtek össze s a megismerésnek olyan tudományos módszerét, a tevékenységnek olyan biztos iránytűjét alkották meg, amelyek új mederbe terelték az emberek gondolkodásmódját. Csak a mi századunkban, mert csak a marxizmus-leninizmus révén vált lehetségessé helyes képet alkotni a természetről és társadalomról, csak a mi korunkban lehetett , lehet végkép összetörni a kizsákmányolás bilincseit, felépíteni szabad emberek boldog társadalmát, kifejleszteni az ember egyéniségét, megoldani a tudomány és kultúra legnagyobb feladatait. Lenin tanításait még sokan, nagyon sokan nem ismerik, vagy kevéssé ismerik. De nincs olyan ember, akinek gondolkodását, ha közvetett utakonmódokon is, ne befolyásolta, ne alakította volna a nagy forradalmár és nagy tudós szellemi hagyatékának fáklyalángja. Vannak még tudósok, művészek, értelmiségiek is, akik igen keveset sajátítottak el Lenin páratlanul gazdag tanításából. De nincs olyan tudományág, nincs olyan szellemi munka, amelynek eredményeiben ne játszana hatalmas szerepet a nagy Lenin felmérhetetlenül sok és mély tudományos felismerése, kulturális értékelése, szellemi útmutatása. Tudást szerezni, fejlődni, végkép kilépni a rabszolga kor szellemi sötétségéből a leninizmus ismerete nélkül nem lehet. Új nemzedéket tanítani szépre, jóra és igazra az iskolában, feltárni a természet titkait, kőbe vésni vagy papírra vetni az élet igazságát, az emberi szív rejtett titkait — Lenin nélkül nem lehet. Ezt az igazságot ma már azok is tudják, akik éppen csak elkezdték, vagy most kezdik magukévá tenni a tudásnak azt a kincsestárát, amit Lenin ránk örökül hagyott. Ezért van az, hogy Leninre emlékezve nemcsak alkot és harcol , hanem olvas is az emberiség. Ezért van az, hogy Lenint ünnepelve kommunisták s pártonkívüli hazafiak és békeharcosok felmérik, mit váltottak valóra Lenin tanításaiból, hogyan alkalmazták útmutatásait. Lenin halálának 30. évfordulóján úgy, s olyan reményekkel küzd a békéért a világ, mint még soha. Lenin halálának 30. évfordulóján a mi hazánk a fejlődésnek, az előrehaladásnak olyan szakaszában van, amely soha nem ismert lehetőségeket nyit meg a magyar nép boldog jelenének és jövőjének megteremtéséhez. S a békének, a jólétnek és szocializmusnak ezek az eredményei és tervei mind a leninizmusra épülnek. Iljics lámpásai — így nevezték el a parasztok a Szovjetunióban a szocialista iparosítás gyújtotta elektromos lámpákat. De Iljics lámpásai égnek a párt, a kommunisták munkájában azok világít.1 uX íil* ■mi, eníre, egysz a kommunizmusig. Iljics lámpásai égnek a történész és a biológus munkájában is. Lenin halálának 30. évfordulóján még fényesebbre gyúlnak ezek a lámpások azért is, mert munkás és paraszt, tudós és orvos, mérnök és tanító egyaránt részt vállal, részt kér az előttünk álló szép és hatalmas munka elvégzésében. Hatalmas ebben az a rész, amely az írókra és művészekre hárul Aki ma a nép, a tömegek művésze akar lenni, valóban a „lélek mérnöke“, annak munkájában különösen éles, tiszta fénnyel kell égnie — Iljics lámpásának. Ha igaz az — s a jelenkori történelem minden pillanata ezt igazolja — hogy a tömegek gondolkodása, érzésvilága, az élet jelenségeiről és önmagáról formált képe egyre inkább átalakul a marxizmus-leninizmus hatása alatt — százszorosan igaz, hogy egyre kevésbbé lehet ezekről az emberekről hű képet festeni, igaz regényt vagy verset írni, őket önmaguknak megmutatni a marxista-leninista világnézet nélkül. S ha az élet minden jelenségének művészi megismerésében és megítélésében döntő jelentősége van a leninizmusnak, nem kisebb a jelentősége az író és művész társadalmi szerepének meghatározásában. „Lenin határozta meg először maximális pontossággal, az élenjáró, haladó társadalmi gondolat viszonyát az irodalomhoz és a művészethez“ állapította meg Zsdanov. Ennek a viszonynak lényege pedig az irodalom pártosságának lenini elmélete, amely Lenin legnagyobb hozzájárulása a szocialista irodalom ügyéhez. Ugyanabban a cikkében („Pártszervezet és pártirodalom“, 1905), amelyben a legmélyebben és legsokoldalúbban alapozza meg Lenin az irodalom pártosságának szocialista követelményét, kifejti azt is, hogy „az irodalmi munka tűri legkevésbbé a gépies uniformizálást, nivellálást, a többségnek a kisebbségen való uralmát“. Megállapítja, hogy az irodalmi munkában „feltétlenül nagyobb teret kell biztosítani az egyéni kezdeményezésnek, az individuális hajlamoknak, a gondolat és fantázia, a forma és tartalom szabadságának“. De mélységesen téved, aki azt hiszi, hogy Lenin elméletében valamiféle kettősség van, s hogy az írói-művészi egyéniség szabadságának követelményét szembe lehet állítani azzal, hogy a művészetnek egybe kell forrnia a „valóban haladó és mindvégig forradalmi osztály mozgalmával“. „A materializmus — mondotta Lenin — magában foglalja a pártosságot, amely arra kötelez, hogy az események minden megítélésénél közvetlenül és nyíltan egy bizonyos, meghatározott társadalmi csoport álláspontjára helyezkedjünk“. Lenin irodalmi tanításainak lényege fejeződik ki abban, hogy annak a türelmes, soha sem sablonszerű, az egyéni hajlamoknak, formáknak és látásmódnak széles kibontakozását elősegítő irodalompolitikának — amelyre magának Leninnek és Sztálinnak irodalmi cikkei s a Szovjetunió Kommunista Pártjának kulturális határozatai adják a legszebb példát — alapja a pártosság elve. Lenin tételeiben nem akármiféle irodalom, hanem a pártos irodalom, az emberi haladás ügye mellett félreérthetetlenül állást foglaló irodalom egyéni kezdeményezésének, tartalmi és formai sokszínűségének igényéről van szó. A pártos író számára széles út a szocialista realizmus útja. Ezen a sziklaszilárd elvi alapon nőtt naggyá a szovjet irodalom, ezen az alápon fölértek egymásra és a népre a kommunista írók és azok, akik átmeneti ideológiákon keresztül, kételyeiket és fenntartásaikat legyőzve jutottak el odáig, hogy valóban a szovjet nép szovjet íróivá nőttek. Az objektivizmus, a „pártfölöttiség“ burzsoá eszméje azonban szembenáll a lenini elvekkel, idegen a szovjet irodalomtól és idegen, egyre inkább hontalanul idegen a szocializmust építő magyar nép irodalmától is. „Aki párton kívül áll — állapította meg Lenin — az ezzel akarata ellenére is“ a burzsoáziát szolgálja. Ti/mint a marxizmus-leninizmus minden elméleti igazságát, úgy Leninnek az irodalomról szóló tanításait is nem másolnunk, hanem alkalmaznunk kell a magunk sajátos viszonyaira. De ez mitsem változtat azon, hogy az irodalom pártosságának elve szilárd és megdönthetetlen alaptétele a kommunisták mindenfajta és minden időben végzett kulturális tevékenységének, amelyből egy tapodtat sem engedhetünk, amelynek alapjáról egyetlen lépést sem teszünk visszafelé az „osztályfeletti“, az „öncélú“, a „tiszta“ irodalom polgári hazugságai felé. Nem teszünk s nem tehetünk már azért sem, mert ezt a lenini elvet pecsételik meg legszentebb irodalmi hagyományaink is, a névtelen kuruc énekesektől Petőfiig és József Attiláig. Nem teszünk és nem tehetünk már azért sem, mert ezt csak ez az irodalmi alap- s elv biztosítja, hogy a mi mű-vészetünk valóban szabad legyen: szabad „a tőkétől és a karrierizmustól való szabadság értelmében; — sőt, a polgári- s anarchisztikus individualizmustól való szabadság értelmében is“. Emlékezve Leninre — tanulmuik, mindenekelőtt tanulnunk kell a tehetségnek, a forradalmi szenvedélynek és következetességnek, a tudománynak, a gondolkodásnak és a tettnek ettől az óriásától. Népünk alkotó ereje, értelmiségünk kibontakozó új öntudata, íróink és művészeink tehetsége, népszeretete és hűsége a biztosítéka annak, hogy „Iljics lámpásai“ mind sugárzóbb fénnyel fognak égni a magyar kultúra égboltján is. Molnár Milós A IV. Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatott festményekről Olyan a mi képzőművészetünk és beonemzészetünk fejlődése , mint az erős sodrú fenyőfi útja a tenger felé. Egyre mélyebb és szélesebb mederben vezet , mint a folyók, észreveheti biztonsággal gyarapodik, válik mind színesebbé, változatosabbá útjában. Ezt a gyarapodást most taán nem is azzal mérhetjük, hogy megszaporodtak a sikeresebő alkotások, hanem inkább azon, hogy a „festészeti mesterség" dolgában a kifejezési eszközök fejlesztésében értékes, új eredményeket értek el művészeink. Ennek köszönhető, hogy a kiállításért több a szemet-szívet megragadó „szép” kép. A magyar táj ábrázolásában festőink, ha nem is mindig egyéni és új eszközökkel, de vitathatóan előrelépést tettek. A termőföld, a végtelen búzatábla, a tápláló terhét kínáló diófái, a tavaszba borult város képei, a haza, az ország szeretete, a békés élet fényét sugározzák. De nem hallgathatjuk el éppen a mennyiségileg és minőségileg egyaránt gyarapodó tájfestészetünkről szólva, hogy a képek nagy része szinte erőszakoltan kerüli az embert. S ha megmutatja, inkább csak mint tarkító színfoltot, díszítő elemet „használta fel’*. Jellemző erre az egyébként sok kitűnő képpel szereplő Erkffy Jenő ,,Aratás”,a, s különösen akkor, ha azt szembeállítjuk Szőnyi István hasonló című és témájú művével. Igaz, Szőnyi Istvánnál, az paraszti munkában van valami mitikus „ősi állandóság” de a kép nemes költőisége, a felhőként hullámzó búzatenger, végsősoron mind az emberi munka nagyságát, szépségét, lendületes ritmusát emeli ki. Elektry „Aratás” képén az ember minthai csak azért jelennék meg, hogy színes kendők farjaival tarkítsa a táj derűs képét. Komoly eredményeket mutat a IV Képzőművészeti Kiállítás történelmi festészetünk terén is. Szabó Vladimír festményét (Zrínyi, a költő halála) a tiszta ég pátosszal telt lírai disl - , I . - -emelkedettsége, a kiállítás egyik legszebb alkotásává avatja. Művészi megmunkálása, finom, mélyült és sokrétű — a kép festői világa színesen gazdag, mint egy szép népmese, ugyanakkor nagyvonalúan, világosan, tömören formált,mint egy jó szonett. Konecsni György képe (Rákóczi és Esze Tamás találkozása) szintén a kiállítás alapos gonddal, jó mesterségbeli tudással, megalkotott művei közé tartozik. Zavaró és leszállítja a kép értékét, hogy rokonemberek, sőt pontosan ugyanazon alakok többször is megismétlődnek a kompozícióban. A sajátosan mai témáknak éretünk jellétes alakjainak, színeinek megragadásával, a kiállítás sem mennyiségileg, sem minőségileg nem nyújt többet, mint az elmúlt esztendők táratai. A tárgyválasztásban mintha bizonyos óvatosság és kényelmesség tartaná vissza művészeinket az újtól, az enteriőrök, csendéletek sokszor a járatlanabb útnak, az új problémáknak való hátatfordítást jelzik. De ha kevesebb is a "/nai kép", észre kell vennünk, hogy egyes művészeink bensőségesebben, egyszerűbben s épp ezért hitelesebben nyúlnak a megváltozott cét adta témák felé. Példa erre Bencze Lászlónak nem nagyigényű s mégis megragadó „Üdülők az étkezőkocsiban” című kis festménye. Semmi „kigondoltság” a téma kompozicionális megfogalmazásában, semmi mesterkéltség az alakok mozgatásában, semmi hamisan „festői” az ecsetjárásban, a képalakításban. Társadalmunk életének tipikus sajátosságait felfedezni nem különös érdem, — hiszen tele van velük a mindennap, — de új életünk belső mozgásának ismeretén alapuló szeretet kell hozzá, tehát a szív dolga is. Úgy látható, hogy az „Üdülők az étkezőkocsiban” festőjéből nem hiányzott ez az erény és ezért beszélhetünk a méretet, témáját illetően is szerény festménnyel kapcsolatban magas eszmei igényességről. Benedek Jenő művészi útján is új eredményt jelent kiállított műve, az „Ellenségek”. Benedek intenciói rindig taálóak, helyesek. Ezzel a képével új — művészeink körében eléggé nem méltányolt — érdekes témát dolgoz fel: a dolgosó parasztság ellensége, a kólák arcát vsl(Folytatás a 2. oldalon) Üdülők az étkezőkonolban Bencze László olajfestménye