Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)
1954-07-03 / 16. szám - Szerkesztőség: Az értelemig és tovább… (1. oldal) - Földessy Gyula: Tudatos „ars poeticát!” • Az Írószövetség közgyűlése előtt (1. oldal) - Pándi Pál: Nyilt, elvi vitákat • Az Írószövetség közgyűlése előtt (1. oldal) - Gerő János: Foglalkozzék a közgyűlés a fiatal írók problémáival is • Az Írószövetség közgyűlése előtt (1. oldal) - Szerkesztőség: Móricz Zsigmond születésének 75. évfordulóján (1. oldal)
__ *|g m "M" - - ARA: 1 FOR,NT JWr JShL JhL '*sw ^ g||P l^***««*-^ ^*B»to**'?/^S»wí J V / ' f ., --- -... . .. ^ a u'il IIIC <* V. ÉVFOLYAM, 18. SZÁM. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA »954 JOLHJS 3. „AZ ÉRTELEMIG Egy évvel ezelőtt, pártunk Központi Vezetőségének júniusi határozatával kezdődött népi demokráciánk fejlődésének új szakasza, amelyet a III. kongresszus még jobban megszilárdított és továbbfejlesztett. A kongresszus széles és alapos képet adott ennek az esztendőnek eredményeirőls hosszú időre megjelölte azokat a feladatokat, amelyeket el kell végeznünk a szocializmus alapjainak megteremtése, népünk minden eddiginél nagyobb felemelkedése érdekében. Mint minden feladat, amit a kommunisták tűznek maguk elé, az új szakasz politikája is az emberre épül, a dolgozó tömegek alkotóerején nyugszik. A gondolkodó emberek előtt — és népünk túlnyomó többsége ilyen ember — világosak az összefüggések a nagyobb jólét, a fejlettebb, vidámabb és gondtalanabb élet és saját maguk jobb, fegyelmezettebb munkája között. Ez az igazság az elmúlt évek során gyakran elvesztette eleven tartalmát, mert politikánk hibái miatt a dolgozók sokszor nem érezték, nem érezhették azt, hogy nagyobb erőfeszítésük a munkában, bátor, öntudatos és önálló magatartásuk az életben több kenyeret hoz asztalukra s több bizalmat és megbecsülést szerez számukra. De nem csupán s nem is elsősorban ilyen tapasztalataink vannak a múltból. Kilenc év számtalan leckét adott arra, hogy munkánk lendülete, gondolkodásunk határozottsága, tetteink egysége, az öntudat, az értelem és a becsület érvényesülése évek alatt évszázadokkal repítette előre a történelem szekerét. Ki ne érezte volna, hogy az úri reakcióval vívott harcainkban a millió* trrregel, önkénsza, an , ,értelmes tevékenysége volt a döntő politikai tényező?! Ki ne látta volna, hogy a tudatlanság és nyomor sötét denevértanyáit elpusztítani, gyáva szolgalelkűség béklyóit feloldani, ezeréves elmaradottságból fakadt előítéleteket eloszlatni csupán azért lehetett, mert a tudás, a műveltség, a szépség s a nagyobb emberség iránti vágy száz és százezreket állított pártunk zászlaja alá. Százezerszámra nőttek ki a gyárakból, a mezőkről, az egyetemek padjaiból, a tudomány és a művészet műhelyeiből az új típusú emberek. Amikor Veres Péter Helytállás című novellájában ábrázolta azt a Barna Gábort, aki már kiegyenesített derékkal áll szembe volt földesurával; amikor Illyés Gyula az Ozorai példában megmutatta azt a Börcsök Ferit, akinek gondolkodásában túl a falusi érdekek szűk körén már az egész nemzet sorsa és függetlensége áll a középpontban; amikor Déry Tibor, Háy Gyula, Urbán Ernő, Tardos Tibor, Szeberényi Lehel írásaiban megjelennek az új értelmiségiek és azok a munkások, akik növekvő tudásukkal és leleményességükkel forradalmasítják a termelést — a nép önmagára ismert ezekben a tükörképekben. Élet és irodalom (ha utóbbi gyakran botladozva is) egyaránt bebizonyította, hogy a mi országunkban a legnagyobb alkotóerő az az új emberi magatartás és gondolkodás, az az új közszellem, az az „új értelem, új magyarság“, amelyet a párt nevelőmunkája alakított ki. Ezzel a kinccsel, ezzel a mindennél nagyobb erőforrással az elmúlt években nem egyszer könnyelműen bántunk. Nem vettük észre, hogy minden elfojtott kritika, minden elhallgatott vélemény, minden lélektelen intézkedés, minden igazságtalan döntés azt csökkenti, ami a legdrágább: a tömegek alkotókedvét s az emberek önálló gondolkodását, öntudatos és valóban lélekből fakadó politikai aktivitását. Az új szakaszban pártunk politikája új, nagy lendületbe hozta ezt az országépítő erőt. A statisztika adatai csak arról tudnak hírt adni, hogy mennyivel több ruhát, cipőt vásároltak a dolgozók, mennyivel több a lakás és a munkásvédelmi berendezés, a traktor a gépállomáson s a műtrágya az egyéni gazda udvarán. A beszámolók csak azt tudják felmérni, hogy mennyit javult a kollektív vezetés, a törvényesség, az állampolgári fegyelem, a bürokráciamentes hivatali munka. De mindennél nem ÉS TOVÁBB..." kisebb érték a lelkek növekedése, a szabadon szárnyaló értelem, a tudás, tehetség és akarat megbecsülése s az ezt kísérő bizalom. Hazánkban ma ennek a növekedésnek ezer és ezer jelével találkozunk. Egyre inkább ez a belső meggyőződés a munka motorja, egyre inkább a pártunk politikájáért érzett felelősségtudat szólal meg az alulróljövő bátor kritikában és egyre inkább az úgynevezett „népszerűtlen“ feladatok vállalásában — s a gyűlöletben azok ellen, akik piszkos érdekek pecsenyéjét akarják megsütni a mi tüzünkön. S hányan azok közül, akik októberig még bizonyos ellenállást tanúsítottak az új kormányprogrammal szemben, mélyen megértették, hogy nem nehezebb, hanem könnyebb, nem szürkébb, hanem sokkalta szebb lesz munkájuk, ha azt az emberről való gondoskodás szelleme hatja át, amiért cserébe az emberek bizalmukkal, lelkesedésükkel és segítő gondolataikkal fizetnek. De megelégedhetünk-e az elért eredménnyel? Elmondhatjuk-e József Attilával, hogy eljutottunk „az értelemig és tovább...“? Elmondhatjuk-e, hogy a belső meggyőződés hajt mindenkit munkára, kötelességteljesítésre, van éppen tanulásra? Elmondhatjuk-e, hogy döntően győztünk a szolgalelkűség és képmutatás, a cinizmus és embertelenség, a bürokratizmus és az elmaradottság fölött? Nem, sokat, nagyon sokat kell még tennünk és tanítanunk az emberi lélek és értelem teljes meggyőzéséért és felszabadításáért. Sokat kell még tennünk azért, hogy „a kommunizmus 8« valami betanult képlet legyen, hanem vlgasvalami, amit maguk végiggondoltak* az emberek, hogy a kommunizmus „betanult formulákból, tanácsokból, receptekből, előírásokból, programmokból olyan eleven erővé változzék amilyenről Lenin szól a komszomolistákhoz intézett beszédében. Az öntudatos és értelmes munka, önálló és gondolkodó tevékenység megnövekedésének ezt a folyamatát feltárni, fejleszteni s az útját még gátló erőket eltávolítani — ez ma az irodalom és a sajtó egyik legszebb feladata, olyan feladat, amiben tiszteletreméltó szerep juthat mindenkinek, akit szívből érdekes népének felemelkedése. Irodalmunk és sajtónk ezy múlt év során nem keveset tett már annak érdekében, hogy olvasóit ilyenfajta aktivitásra és önállóságra ösztönözze. Nem kevés melléfogás is volt ebben az igyekezetben: íróink gyakran nem az elmaradottságot vették célba, nem a régivel szemben tanúsított opportunizmust és korlátoltságot, hanem épp ellenkezőleg: elmaradott rétegek szűk provinciális, vagy szkeptikus és cinikus nézeteinek adtak hangot. Egyesek még elméletileg is megfogalmaztak olyan tételeket, miszerint például korunk „jellegzetes konfliktusának“ az irodalmi alkotás hőse és „a párt képviselője között“ kell lezajlania. Ezt az ehhez hasonló elméletek kísértenek az olyan művekben, amelyek — visszaélve a júniusi párthatározatadta nagyobb szabadsággal — nem politikánk hibáit, hanem társadalmi rendszerünket akarják felelőssé tenni a különböző hiányosságokért. De ha a kommunista kritika talpára áll, ha meggyőzően és éberen bírálja egyes művek fogyatékosságait, ha végigvívja azokat az eszmei küzdelmeket, amelyeket gyakran adminisztratív eszközökkel rekesztettünk be a közelmúltban , úgy nem nőhet komoly veszéllyé egyes írók tévedése, vagy akár átmeneti ideológiai eltévelyedése. A nagyobb, fontosabb feladat ma: azoknak a pozitív eredményeknek továbbfejlesztése, amelyekkel irodalmunk már eddig is nagy mértékben segítette az új szakasz politikájának sikerét. Az irodalom, persze, sokféle módon, sokféle eszközzel segítheti a párt politikáját. Értékes minden írói munka, amely például közvetlen termelési feladatok jobb elvégzésére lelkesít (ez változatlanul fontos feladat), értékes és tiszteletreméltó minden írás, amely híven és szépen ábrázolja az élet bármilyen jelenségét — legyen az a hazai táj. AZ ÍRÓSZÖVETSÉG közgyűlése előtt Földessy Gyula: TV épi demokráciánk uralomra kerülése után íróink, költőink jóideig nem találhatták meg új, szociális életünk ábrázolásának, eszme- és érzésvilágának megfelelő kifejezési módját. Az első stációja ennek az igyekezetnek a „sematikus“ magatartás volt, mely a reális életvalóságot soká elferdítetten tükrözte vissza. Horváth Márton elvtársnak az az észrevétele, hogy traktorok emlegetése nélkül is lehet szerelmi verset írni, s a Révai elvtárs tiltakozása az ellen, hogy a szocialista költészetben a virágok helyett inkább a szénről kell szólni — élesen rávilágított egyes költőink naiv megbotlásaira. Tudatos „ars poeticát!“ Pár év teltén egyre jobban tisztázódott a költészet szerepe szocialista államunkban. De a folyton felmerülő viták mai szépirodalmunk termékeiről mind arra vallanak, hogy szocialista ideológia szempontjából mind a költői alkotások, mind ezek értékelései tekintetében még sok probléma vár megoldásra. Igen figyelemreméltók ez évben az Urbán Ernő Uborkafájának első előadásai után jelentkező véleménykülönbségek. Ugyanilyen zavar volt még előbb Déry Felelet ének elbírálásában. Mint mai versköltészetünk állandó olvasója, még kiválóbb mai költőinknél is éreztem az ideológiai erőltetettséget s másrészt a művészi kivitel gondatlanságát, a formák csekély változatosságát, egyhangúságát. Nagy költőink ösztönösen és tudatosan is mesterei voltak az „ars poetica“-nak. Ennek ismerete, tudatos gyakorlása nélkül nincs mélyebben ható, meggyőző versköltészet. Az írószövetség júliusi közgyűlésén, az általános ideológiai szempontokon kívül az egyes szépirodalmi műfajok külön sorravevésével, bőven és alaposan kellene megbeszélni a mai költészetünket előbbre segítő művészi irányelveket. Pándi Pál: Nyílt, elvi vitákat z írószövetség közgyűlése előtt állunk. Néhány nap múlva összeül két-háromszáz magyar író, hogy megvitassa a magyar irodalom helyzetét, s a közösség súlyával erősítse meg benne azt, ami jó, egészséges, inspiráló, s elvesse, megbélyegezze azt, ami rossz, elkedvetlenítő, írást akadályozó. Nem vagyok különösebben verzátus az irodalmi élet belső berkeiben, nem ismerem pontosan ennek az életnek belső áramlásait. Többet, sokkal többet mondanak az irodalom helyzetéről maguk a művek, hiszen csak bennük és általuk lehet igazán megismerni az irodalom tényleges arculatát. Felfelé ível ez az irodalom! Nem frázis itt a szó, hanem erős tény. Az elmúlt másfél esztendő irodalmi teljesítménye — túlzás nélkül mondhatjuk — az irodalomtörténeti mértéket is elbírja, nem is szólva arról, hogy régóta W . j .ezrével-hónapjai t.<. •• ' dalomnak. Benjámin, Déry, Juhász, Illyés Gyula, Illés • Béla, Karinthy Ferenc, Szabó Pál, Veres Péter, Zelk Zoltán s mások munkái — ha egyes művek mégannyira vitathatók is részleteikben — egészükben egy életerős irodalmat jeleznek. Hogy mennyire életerős ez az irodalom, akkor tetszik ki igazán, ha a nevek és a címek mögé nézünk, s látjukvizsgáljuk, hogy az egyes műfajokon belül nem csupán arról van szó, hogy jó művek születtek, hanem ennél többről, arról, hogy jelentős kísérletezések folynak íróink körében, új nagy próbálkozások, úttörések látnak napvilágot. S a kísérletező kedv, az úttörő szenvedély mindig egészséges szellemi életre, nagy dolgokkal terhes irodalomra valL Juhász Ferenc, Kuczka Péter, Nagy László, Simon István igényei egy újszerű, gazdag hangszerelésű szocialista líra felé keresnek-kísérleteznek; Benjámin László költészete mélyült-gazdagodott, színesedett, skálája szélesedett az elmúlt év során; életrajzi elbeszélő költeménye, már eddig megjelent részleteiben is nagy ígéret, Illyés Gyula drámái a magyar drámairodalom nagy korszakának hírnökei. Veres Péter sajátos elbeszélései szinte egy újszerű kisepika képviselői, amelyben a külső mozgalmasság, a futós cselekmény helyett égető kérdéseket görgető, közvetlenül a lélekhez, morális tartáshoz nyúló gondolatok és finoman novellizált elemzések kötik meg az olvasó figyelmét. Szabó Pál önéletrajzi írása, A nyugtalan ember már első kötetével is érezteti a nagy mű születését; költőien szép és tartalomban súlyos ez az új könyv — olyan önéletrajz, amely nem zárja a mondanivalót egy élet határai közé, hanem bele tudja kapcsolni ebbe az életbe a nagyvilágot, a magyar falu életének teljes lüktetését. S kell-e újra beszélni itt Karinthy merészhangú riportjairól, amelyek oly sok hívet és bizalmat szereztek az új, szocialista magyar irodalomnak?! Lehetne folytatni még a sort, de ennyiből is kiviláglik: nem csak a holnapja, de a mára is biztató irodalmunknak. A sok jó eredmény nem indíthat bennünket arra, hogy az ünnepi béke hangulatába ringassuk magunkat, ? megír iec&ezzünk arról, hogy az eredmények mellett hiányok is vannak, hogy az eredményeken belül is bőven akad vitatnivaló, hogy mai irodalmunkban is élnek és megoldást sürgetnek eleven problémák. Aüz írószövetség közgyűlése semmiképpen sem folytathatja tanácskozásait a „de strigis, quia non sunt, nulla mentio fiat“szellemben, hiszen ez önáltatás lenne. Azért hozom ide ezt a problémát, mert akadnak ilyen „önáltató“ jelenségek is irodalmi életünkben. Az irodalom nemzeti egységére nem elég rámondani az „ámen“-t, meg kell nézni tüzetesen, hol sántít ez az egység, milyen gátló körülmények akadályozzák a megszilárdulását. S mindezt nyíltan fel kell tárni azért, hogy megszüntessük a rossz okokat, nem pedig azért, hogy öncélú vitába kezdjünk. Csak így lehet tartós, mélyből fakadó nemzeti egységet kialakítani az irodalomban, csak így lehet elérni azt, hogy a felszínes, önáltató „protokoll-egység“ helyébe egy őszintés mély, elvileg szilárd egység lépjen. Jó úton vagyunk efelé a párt iránymutatásai a kongresszuson, s azt megelőzően a Szabad Nép márciusi szerkesztőségi cikkében erre utalnak. A közgyűlés akkor lesz eredményes, ha ebben a szellemben, az elvi színvonalú elemzések, s nem a hangzatos deklarációk szellemében folytatja munkáját. Gerő János: Foglalkozzék a közgyűlés a fiatal írók problémáival is A július 7—8-i közgyűlés előtt szeretném felhívni a figyelmet a fiatal írók gondjára-bajára. Azt hiszem, a közgyűlésnek lenne mit tenni ezen a területen is és attól félek, hogy ez a dolog a többi nagy ügy mellett elsikkad. Márpedig baj van a fiatal írókkal való foglalkozással és sürgősen tenni kellene valamit a mostani helyzet megjavítására. Hogy állunk most a közgyűlés előtt? Sehogy! Megszűnt a nevelési osztály az írószövetségen belül, ami helyes is, mert az osztály nem tudta hivatását betölteni. Azt hiszem nem is volt tisztázva, mi lett volna a feladata pontosan. De mindegy, tény, hogy a nevelési osztály kimúlt, megszüntették s eddig nincs is semmi baj. De magától jön a kérdés, mi van helyette? Semmi. Igaz, megmaradt a DISZ. Van egy — ne takargassuk a hibát — gyengén működő DISZ-szervezet. Ennek a munkáját jobbá kell és jobbá lehet tenni. De ez még a legjobb esetben is csak a politikai nevelést oldja meg. Azonban mi lesz a szakmai neveléssel. Tudomásom szerint a nevelési osztály helyett nem akarnak létrehozni hasonló szervezetet. Mint említettem, ezt nem is tartom hibának. Valamilyen szervezet mégis kell. Milyen? Nem tudom. Még csak egészséges javaslatot sem tudok tenni. Ehelyett elmondok egy-két olyan dolgot, ami megmutatja, hol szorít a cipő. Idősebb íróktól sokszor hallottam és olvastam is, hogy Móricz Zsigmond milyen szeretettel elbeszélgetett, sőt levelezett fiatal írókkal. (Akarattal nem hivatkozom Gorkijra.) A tavalyi Móricz-ünnepség előtt nagyon szép írása jelent meg erről Szeberényinek. De Darvas elvtárstól is hallottam, hogy Móricz Zsiga bácsihoz a szerkesztőségbe rendszeresen feljártak a fiatalok tanácsért, bíztatásért. Ez lenne az, amit elsősorban hiányolok. Ez az, ami nincsen most meg minálunk. Nem egyszer megtörténik ugyan, hogy Veres Péter, vagy Szabó Pál megjelenik egy-egy összejövetelen, ahol fiatalok vannak, de ezen kívül alig fordul elő, hogy tekintélyes íróink megállítanának fiatalokat és megmondanák, hogy öcsém, olvastam ezt, vagy azt az írásodat és erről az, vagy ez a véleményem, ezt vagy azt, így kellett volna csinálni. Igaz, én úgy gondolom, akiben csakugyan író lakik, az előbb utóbb bebizonyítja a műveivel, hogy csakugyan író és hozzáteszi az egységes népi irodalomhoz a maga kis kockáját. De mennyi kínlódástól tudnák megszabadítani a kezdő írókat a tapasztaltabbak, ha rendszeresen segítenének nekik. Ez lenne a legfontosabb dolog. De baj van a megjelenési lehetőséggel is. Elmondok egy példát. Már majdnem egy éve van, az Ifjúsági Könyvkiadónál novellás kötetem. Szeretném megjegyezni, tudom, nem lesz eget-földet megrázó nagy mű hiszen első lépések, tapogatózások ezek az írások. De mégis csak első könyvem lenne A kiadó ígérete szerint talán a könyvnapra megjelenik, ha addig közbe nem jön valami. Már most ha nincs olyan szervezet, amihez tartozunk, kihez forduljunk segítségért az előbb említett esetben? Az írószövetséghez? De hiszen még nem vagyunk tagjai. Verekedjük ki a magunk igazát? Ez is megoldás, csakhogy nem jó! Különösen népi demokráciánk tizedik esztendejében nem. És ez nem egyéni probléma. De van számtalan más hiba is. Jó lenne ott lenni az írószövetség vitáin, megbeszélésein, előfordulhat, hogy az irodalmi alaphoz kellene fordulni valamilyen üggyel és így lehetne felsorolni a dolgokat. Hogy lesz-e íróiskola, vagy sem, azt már alig merem megkérdezni. Egy szó, mint száz, nekünk is vannak problémáink s jó lenne, ha a július 7—8-i közgyűlés ezekkel is foglalkozna.