Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-05-14 / 20. szám - Gách Marianne: Kodály Zoltán a népzenekutatás ötven évéről • interjú • Kodály Zoltán (5. oldal) - Földes Anna: Thury Zsuzsa: Zalai nyár • könyvkritika • Thury Zsuzsa: Zalai nyár (5. oldal)

1955 május 14. Irodalmi Újság. Kodály Zoltán a népzenekutatás ötven évéről A Magyar Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjának egyik dolgozószobájában azokkal az emberekkel beszélek, akiknek az az élethivatásuk, hogy a magyar és a nemzetközi tudomány számára felkutassák, lerögzítsék és nagy kötetekbe sűrítve, részletes magyarázatokkal ellátva közzéadják a magyar nép ősi dalait. A falon lepedő nagyságú térkép. Rajta különös jelölések. Hazánk földjén piros és fekete betűk szántanak végig, megyék, falvak és községek nevei, nyilak és vonalak mutatnak egy-egy utat, egy-egy magyar népdalfajta lelőhelyére utalnak. Hogy miről ad számot a térkép? A különféle jelzések nemcsak egyes népdalfajták eddig ismert szülőhelyére vezetnek el, hanem egy-egy fehér folt az országnak azokat a pontjait mutatja meg, ahol rendszeres népdalgyűjtés eddig nem volt. A népzenekutatók csoportját röviden és köznyelven Kodály-csoportnak hívják. Hiszen Kodály Zoltán neve immár ötven éve, hogy összeforrt a népdalkutatás nagy ügyével. A csoport munkásságának pedig ma is ő a lelke és legfőbb irányítója. A vezető egyébként Kerényi György, a neves zeneszerző és népzenekutató, a Kodály után és nyomán felnövekedett zenészgárda egyik legjelesebb tagja. Ő a Magyar Népzene Tára szerkesztőségének is a feje és a hatalmas népdalkiadvány-sorozat negyedik ezeroldalas kötetének a szerkesztője. Egy fél évszázaddal ezelőtt, amikor előbb Kodály Zoltán, majd egy évre rá Bartók Béla is megkezdte népzenekutató munkásságát, ezerféle akadály tornyosult eléjük. Nemcsak a tudományos és technikai eszközök hiányos volta, hanem az akkori hivatalos világ fitymálása és értetlensége is. Áldozatos és fáradságos munkában eltöltött évtizedeknek kellett elmúlniuk, egy új világnak kellett születnie, amíg elérkeztünk oda, hogy az állam segítségével, a Tudományos Akadémia kiadásában lássanak napvilágot a magyar népzene csodálatos kincsei. Kerényi György íróasztalán az „Etnographia“ című tudományos néprajzi folyóirat egyik régi évfolyama látható. Az 1905. év őszén megjelent számban egy addig ismeretlen gyűjtő — névszerint Kodály Zoltán — tizenegy népdalt tett közzé. Megrendülten lapozgatok a kötetben. Ez volt tehát a kezdet? Ez volt az óriásira terebélyesedett népdalmozgalomnak az elindulása? Elhatároztam, hogy felkeresem Kodály Zoltánt, tőle szeretném hallani, hogyan fogott hozzá a nagy munkához, mi ösztönözte arra, hogy felkutassa a magyar nép dalait. Igaz, hogy erre a kérdésre felelt már és nem is egyszer: előadásokban, cikkekben, tanulmányokban, tanítás közben és munkásságának minden megnyilatkozásában. Nemrégiben jelent meg „A zene mindenkié" címmel egy kötetre való írása. Az első 1906-ban kelt, az utolsó 1952-ben. Régi cikkei annyira újaknak, annyira eleveneknek hatnak, mint azok, amelyeket napjainkban írt. Most a népzenekutatás félévszázados jubileumán Kodály Zoltán ezeket mondja: — ötven évvel ezelőtt, 1905-ben fejeztem be tanulmányaimat a Zeneakadémián. Ugyanannak az évnek a nyarán falura indultam, és egy csomó népdalt szedtem össze. Hogy mi szükség volt erre, amikor ezt megelőzőn már számos vaskos kötetben jelentek meg népdalok? Bartalus hét kötetében 730 „népdal“ volt, de ezenkívül a pesti zeneműkiadók évente özönével bocsátották ki a 101, 102 és 103 „legújabb magyar népdal“-köteteket. Miért is akart egy fiatal zenész mégis a „büdös parasztok“ közé menni, mit akart ott hallani? Hát igen, azért indult el, hogy megkeresse azt, amit nem talált meg a kötetekben. Amikor átnéztem a nyomtatásban megjelent „népdalokat“, azt gondoltam, kell még valaminek ezeken kívül is lennie. Valaminek, ami hiányzik ezekből. Egyrészt azért, mert úgy rémlett, hogy ha népdal is volt a címük, de semmi közük nem volt hozzá. Másrészt, ami mégis népdalnak látszott, arra úgy emlékeztem, hogy ezt valamikor szebben és jobban hallottam már. Hogy hol és mikor? Gyermekkoromban régi cselédlányoktól, falusi iskolatársaimtól. A Galántai Népiskola mezítlábas pajtásai... Ezekről írta egyszer Kodály, hogy „hajigáló, verekedő, fészekkiszedő, semmitől meg nem ijedő, talpig derék, fiúk, dalos, táncos, illedelmes, jódolgú lányok, hová lettetek?“ Hová? Kodály népdalgyűjtéseiben kerültek újra elő. — Tízévi elmerülés után a világ nagy zenéjében még mindig éltek bennem a gyermekkori nagy emlékek — folytatja Kodály. — Ezeket akartam felújítani. Megkerestem a régi iskolatársakat, meglátogattam és megtaláltam a volt cselédeket, akik a Galánta körül lévő falvakban laktak. Megkérdeztem Rozit, a régi mosónőt: hogyan is volt az a dal, amelyet akkor daloltál nekem? Rozi Taksonyban nagy örömmel fogadott és emlékezetembe hozta, hogy gyermekkoromban, amikor mosás volt, ő tett bele mindig a szappanhabos teknőbe. Sokféle fürdőt próbáltam azóta, de olyan jól egyik sem esett, mint a Rozi szappanhabja. — És Rozi hajlandó volt énekelni? — Eleinte szabódott, hogy öreg ő már ehhez, de aztán,elhívta fiatalabb rokonait és ismerőseit és azok énekeltek ott. Ami a dalok közül a különféle népdalkiadásokban megjelent már, azt ők valahogy szebben, vagy egy árnyalattal kifejezőbben énekelték. Csakhamar beigazolódott az a gyanúm, hogy a nyomtatásban megjelent népdalok a hibás lejegyzés vagy a rossz éneklés eredményeképpen eltorzítva láttak napvilágot. S akkor rájöttem arra, hogy az egész munkát elölről kell kezdeni. A magyar zene életének történelmet formáló pillanata volt ez, amikor Kodály Zoltán a magyar népzene gyűjtésének és felkutatásának újrakezdését határozta el. Hogyan indult el Kodály Zoltán a nagy útra? — Gyalogszerrel ! — feleli a viszszaemlékezés elgondolkozó mosolyával. — A régi gyermekkori emlékeken kívül egyéb dalok után is kutattam. A Csallóközön át gyalog és minden gépi szerszám nélkül indultam el. Ceruzát, papirost vittem magammal és a kutyák ellen egy botot a kezemben. Sorra jártam a falvakat, de némelyikben meg sem álltam, mert éjszaka haladtam át rajta és a kutyák folyton nyomomban voltak. Pergettem magam körül a botot, nagyokat koppant a kutyák fogán. Az a kérdés izgatott, hogy hol az a magyar zene, amelyről annyit beszélnek és amely sehol sem lát napvilágot. Bartók Béla tudvalévőn egy évvel később, 1906-ban kapcsolódott bele Kodály nyomán a népdalkutatás munkájába. Vajon ment-e valaha is együtt a két fiatal zenész népdalgyűjtő körútra? — Annyi volt a tennivaló, a gyűjtenivaló — mondja Kodály —, hogy túlságosan nagy fényűzés lett volna az, ha ketten megyünk ugyanarra a helyre, így hát egyedül ment a maga útján. Később a ceruzán és papiroson kívül a hátizsákban a fonográfot is magával vitte. Hegyen-völgyön át mindig gyalogszerrel, hátán a nehéz masinával — nem volt könnyű feladat. — Szívesen énekeltek-e a parasztok, amikor az első években felkereste őket? — A tapasztalat azt bizonyította — feleli Kodály —, hogy aki sokat kérette magát, attól nem lehetett sokat várni. A hősies és következetes gyűjtőmunkát Kodály vagy két és fél évtizedig rendszeresen folytatta. Járta az országot és feljegyezte, amit hallott, hogy közkinccsé tegye a magyar népzenét, amelyről már harminc évvel ezelőtt azt mondta,hogy nem „osztályművészet“. „Ma ugyan — írta 1925-ben — már csak a földmíves népközt él, de köze van hozzá az egész magyarságnak. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, ezer év alatt sok patak folyt bele. Nincs a magyarságnak az a rétege, annak egy élménye, hogy ne hagyott volna nyomot benne. Ezért: az egész magyarság lelkének tükre.“ Kodály Zoltánnal és az Edison-féle fonográffal, az énekhangot visszaadó, hátizsákban hordozható kis géppel lassanlassan megismerkedett és megbarátkozott az ország népe. (A fonográfot egyébként Vikár Béla alkalmazta nálunk először és népzenegyűjtésre az egész világon az elsők között, az 1890-es években. Vikár maga azonban nem volt zenész és felvételeinek csak a szövegeit tudta írásban rögzíteni) Bartalus és mások múlt századbeli gyűjtéseiből eredő félreértések Kodály és Bartók munkásságának a nyomán fokról fokra oszlottak el, a népdalok minden torzítás nélkül, a maguk hiteles valóságában kerültek végre kottapapirosra, illetve a fonográf viaszhengerére. Kodály az elmúlt félévszázad alatt körülbelül háromezer népdalt kutatott fel, Bartók is körülbelül ugyanennyivel gyarapította a felszínre került magyar népdalok számát. Kodály növendékei csak úgy szívták magukba a népzene ismeretét és szeretetét. Nyomdokaiban azóta már két nemzedék nőtt fel — a népzene kutatói és gyűjtői évre évre sokasodtak. De nemcsak a tanítványok lettek gyűjtők, hanem Kodály felesége és segítőtársa, Kodály Zoltánná is, akinek nevével sokszor is találkozunk a kötetekben a gyűjtők nevei sorában. Az utóbbi évek során kiderült, hogy az Edison-féle fonográffal való gyűj- tés módszere elavult. Ekkor bevezet- ték a népzenegyűjtésbe az elektro- nikus hangátvitel módszerét, vagyis magnetofonnal kezdtek dolgozni. Az első felvételek Sármelléken, Zalavár s környékén a dunántúli regös énekek keresésekor készültek. A magneto-s fonnál való felvétel csak az elmúlt néhány év alatt honosodott meg a gyűjtők munkakörében. A magneto- r fonnak többféle előnye van. Minden énekelőtt a korlátlan időtartamú fel-vételkészítés, azután az, hogy a de- t éneklés után az énekes hangja azon- nal eredeti hangerővel és hangszín- f nel szólaltatható meg a hangszórón keresztül. Harmadszor, ha a felvétel nem sikerült, az úgynevezett „de- t magnetizáló fej“ letörli róla az ének «két. Ma már a Tudományos Akadém emia népzenekutató csoportjának munkatársai több magnetofonnal járják a vidéket. Mert a népzene- kutatás munkája sürgős, és semmi-képpen sem halasztható. Sietni kell, hogy életben és erőben éljék azokat az öregeket, akik tudják meg a régi , dalokat. Az újabb nemzedék már , vagy nem énekli ezeket, vagy más- ’ féle változatban szólaltatja meg. Hogy akadnak-e még fel nem kutas ‘ tott, eddig ismeretlen régi népdalok? . Hogyne akadnának. De ezek nagy- ] részt a Kodály és Bartók feljegyezte , népdalfajták érdekes változatai. A folyton csiszolódó, változó, alakuló dallamok igen jellemzők, mert viszszavezetnek és rámutatnak a népdalok eredetének és fejlődésének kacskaringós útjára. A térkép fehér foltjai lassan-lassan összezsugorodnak annak jeléül, hogy népdalgyűjtőink mind több helyet jártak be. Az út ma lényegesen könnyebb és kényelmesebb, mint ötven évvel ezelőtt volt. Nemcsak azért, mert Kodály és aztán Bartók kitaposták az utánuk következők számára, hanem mert a technikai eszközök is óriásit fejlődtek és nem utolsósorban azért, mert a népdal ügye hivatalosan is közügy lett, az állam segíti és támogatja a gyűjtők munkáját. Nem gyalogszerrel és nem csupán ceruzával indulnak útnak a gyűjtők, hanem autón és magnetofonnal. De azért a ceruzát sem dobják el, mert minden dalt, akkor is, ha magnetofonra veszik fel, még a helyszínen lekottáznak. A népzenekutató csoport munkatársai évente körülbelül ötezer dalt gyűjtenek, ebből ezret magnetofonra vesznek fel. A Tudományos Akadémia pedig fennállása óta először a mi korunkban, 1951-től kezdve, jelenteti meg kötetszámra az öszszegyűjtött népdalokat. A kötetek jegyzeteiből nyilvánvaló, hogy a szerkesztők a nemzetközi kapcsolatokra is figyelemmel voltak , hiszen lépten-nyomon bebizonyosodik, hogy a népzene kutatása és ápolása közelebb hozza egymáshoz a népeket. Az első kötet, Gyermekjátékok címmel a legprimitívebb népzenét mutatja meg és nagy támasz az óvodák és iskolák számára. A második kötet Jeles napfír címmel jelent meg. Feleleveníti a naptári év minden szakaszához fűződő, már-már feledésnek indult népi szokásokat. A Lakodalmas nemrég került nyomdába. A népi szokások gazdag tára a lakodalom. Ezeket gyűjtötték most hatalmas kötetbe. A Párosító című negyedik kötetet most szerkeszti Kerényi György. Bartók Béla így határozta meg a párosító dalok műfaját: „A párosító, vagy kidanuló dalok szövegei olyan leányt és legényt neveznek meg, akikről a falu tudja, vagy sejti, hogy szerelmi viszonyban vannak egymással...“ A kötet ennek a népdalfajtának az összegezése. Az ötödik kötet címe: Sirató. A leghősibb magyar éneklési mód lerögzítése. Kodály Zoltán lesz a szerkesz■ tője. Az öt, egyenként körülbelül ezer-ezer oldalas kötet csupán a kezdet. A sorozatot 25—30 ugyanilyen terjedelmű kötetre tervezik, a HOSSZÚ SZlinet után öt évvel ezelőtt Kodály Zoltán újra gyűjtési körútra ment, Mohácson járt. Erről így beszél: — A harmincas évek végén egy háromkötetes terjedelmes népdale gyűtemény jelent meg: a Berze— Nagy-féle gyűjtemény, amely több ismeretlen dalt tartalmazott. S ami ötven évvel ezelőtt megtörtént, az ezúttal is megesett. A kiadás kellő szakértelem nélkül hibásan lejegyzett dalokat közölt. Azért utaztam Mohácsra, hogy ott a régi énekesektől néhány dalt a helyszínen ellenőrizzek. " Kodály Zoltán Kertész Gyulával, s az ismert zeneszerzővel és pedagógussal, aki a népzenekutató csoport gépi felvételeinek a szakértője, utazott Mohácsra és ott gyűjtött első ízben magnetofonnal. Megkérdezem Kodály Zoltánt, várjon születnek-e ma is új népdalok és kivesznek-e lassan-lassan a régiek? — Népdalok nem születnek egyik percről a másikra — feleli a régi magból lassú átalakulással, változással teremnek újak. A városból érkezett műdal, ha nem is öli meg, kiszorítja a régi népdalt. De azért a kiveszés nem olyan gyors, mint némelyek gondolják. Valóban akadnak ma is érdekes új felfedezések. Kiss Lajos, a népzenekutató csoport helyettes vezetője a Bukovinából és Moldvából Dunántúlra telepedett csángóktól a maiagyar népzene legértékesebb és legrégibb dalait hallotta. Ezeket dolgozza most fel külön kötetben. Gábor Judit, a csoport egyik munkatársa Pest környékén erdélyi népdalokra akadt. Az Erdélyből Pest környékére telepedett családok tagjai százával énekeltek neki szebbnél-szebb dalokat. Kerényi György sokkal több regös éneket talált ma Dunántúl, mint amennyiről félévszázaddal ezelőtt az első híradások érkeztek. Lajtha László és munkatársai pedig a nyugati vármegyékben számos XVI. és XVII. századbeli magyar dallamtípusra akadt. Többre, mint amenynyiről valaha is sejtelmük volt, hogy él a nép ajkán. Sok szó esik ma a népzene továbbfejlesztéséről... — Ez már a zeneszerzők dolga — mondja Kodály Zoltán. — Hiszen a népdal egyszerű harmonizálása is továbbfejlesztés már. S ötven évre visszamenőn zenei irodalmunkban ezerféle példa akad erre. Természetesen, amit tovább akarunk fejleszteni, azzal előbb meg kell ismerkednünk. Ezen az úton is Kodály és Bartók indultak el elsőnek. Az ő egyszerű és bonyolultabb népdalfeldolgozásaik mutattak klasszikus példát arra, hogyan kell a népdalhoz a legmagasabb művészi igénnyel hozzányúlni. Végül a népdalgyűjtés nemzeti jelentőségére fordul a szó. Kodály azt mondja: — Az eddig elnyomott nép elnyomott hangja most a néppel együtt felszabadult. Eljön majd az az idő, amikor az egész országnak ez adja meg a hangját. Ha majd a munkásság, értelmiség és parasztság egyaránt magára talál a népzene hangjaiban, annak igen nagy szerepe lesz abban, hogy nemzetté váljon a nép. A népzene hangja nem egyéb, mint a magyar nyelv zenei megfelelője. Ahogy anyanyelv nélkül nincs általános kultúra, úgy zenei anyanyelv nélkül nincs zenei kultúra. Gácli Máriásné Harry Zsuzsa: Zalai nyár Végi, sokszor és sokak által feleslegesnek tartott műfajt életekeltem és új tartalommal megöltem — nehéz, úttörő feladat, Ihary Zsuzsa első ifjúsági regényével, a Francia kislánnyal, az első új magyar lányregénnyel erre vállalkozott. Igaz, a „lányregény“ a szó stiisztikai értelmében nem önálló műáj, hiszen sem eszmei, sem formai követekményei nem térnek el alapján a többi ifjúsági regényétől. Végis, a „lányregény“ meghatározása nemcsak azt jelenti, hogy egyik vagy másik ifjúsági mű lányokról szól, nemcsak — és nem is elsősorban — azt, hogy a szerző nagyobb szerepet juttat benne a szerelemnek, mint azt a régi lányregények szerzői ,s olvasói vallották, hanem azt is, hogy témájában, tartalmában, sőt írásmódjában is az erkölcsi problémákat mélyebben átélő, érzelmileg fogékonyabb serdülő lányok sajátos génjeit tartja szem előtt. A Francia kislány fogadtatása, az iskolában aratott közönségsikere Thury Zsuzsa fállalkozásának indokolt voltát és eredményességét is bizonyította. A Zalai nyár, Thury Zsuzsa új ifjúsági könyve (bár hősei közt ezúttal azonos számban szerepelnek fiúk és lányok) ismét lányregény, új lépés a magatörte úton. Nyolc úttörő-gyerek érdekes, szervezett vállalkozása áll a regény középpontjában. A Népművészeti Intézet megbízásából indulnak el nyolcan, három tanár vezetésével, Zalanyékre népdalok, népi táncok, népi játékok gyűjtésére. Nem tudom , valóságban van-e, volt-e példa ilyen akcióra, de ez a regény szempontjából nem is lényeges. Az elgondolás maga helyes, nem idegen sert az iskola, sem az úttörőmozgalom nevelési szellemétől, s ha megvalósítják, bizonyára kedvező fogadtatást-; talál a gyerekek között is. De az írónak ahhoz is megvan a joga, hogy mondanivalója szolgálatában, akár magateremtette, különleges körülmények között mutassa be hőseit. A kérdés csak az, összhangban állnak-s ezek az író teremtette különleges körülmények a regény valóságábrázolásával, segíti-e a mű eszmei — ifjúsági regénynél pedagógiai — mondandójának kibontakoztatását. Thury Zsuzsa regényében, bár a mai úttörőélet munkájának és örömének hiteles ábrázolását lehetővé teszi, — a mondanivaló meggyőzi erejét nem segíti kellően a népdalgyűjtő úton megszületett különlege helyzet, különleges közösség létrejötte. Mi is voltaképpen a Zalai nyá pedagógiai tanulsága, mire nevel Thury Zsuzsa élvezetes, jól megír regénye a fiatal olvasókat? A vállalkozás maga a népi kultúra megbecsülésére, Bodnár Angéla alakja példájának követésére, a fogyatékos Lidikó felkarolása ember szeretetre, humanizmusra, Valenta Guszti sorsa feltétlen őszinteségre Beleznay Anikó jelleme a „nyafogás“ leküzdésére... De sorolhatnánk még tovább is a műből adódó hasznos, és írói ábrázolásban is meggyőző részlettanulságokat. Azonban ezek, a mű egyes elemeiből, egye alakok jelleméből, periférikus konfliktusokból összeálló, a cselekmény menetében egymást követő helyi tanulságok nem ötvöződnek telje egységbe. Valenta Guszti hőstette az életmentés jelenete, amelyet az ír nyilvánvalóan a történet kulcspontjának szánt, nagy drámai ereje mellett sem tudja a különféle konfliktusok különféle szálait egyetlen világos és meggyőző eszmei, erkölcsi igazsággá összekovácsolni. Ez, a középponti összeütközés hiányából, a konfliktus bizonyos fokú elaprózódásából eredő hiba csökkenti a regény pedagógiai nevelőértékét. Hozzájárul ehhez a műben szereplő három tanár, külön-külön hiteles, de összességükben kevéssé nevelő értékű ábrázolása is. J7 főre kellett ezt bocsátani azért is, hogy ennek a fogyatékosságnak fenntartása mellett is elmondhassuk: öröm és komoly eredmény, ifjúsági irodalmunk újabb sikere Thury Zsuzsa írása! Azzá teszi mindenekelőtt a két főhős, Bodnár Angéla és Valenta Guszti alakja. Bodnár Angéla mintha a Francia kislány Rosta Annuskájának érettebb, komolyabb mása lenne; az a lány, akivé Rosta Annuska fejlődött, vagy fejlődhetett volna. Színészi ambíciói ugyan nincsenek, de sokoldalúan tehetséges, jóképességű, muzikális, érdeklődő, minden széprejóra fogékony gyerek, aki a kis zalai faluban is első látásra felfedezi az igazán szépet, aki türelemmel, szeretettel fordul mindenki, még a saját családjában is kitaszított hülye kislány felé is. Határtalan, kielégítetlen szeretetvágya — amely részint otthoni, harmónia nélküli családi körülményeiből is adódik — társai és gyermeket váró tanárnője, Sármási Judit iránt anyáskodó szeretetben, Valenta Guszti iránt ébredező szerelemben oldódik fel. Vonzó példa, gazdagon jellemzett regényhős Bodnár Angéla. (Csak éppen egyet nehéz róla elhinni, a hogy még csak 14 éves!) Valenta Guszti egy disszidált műegyetemi tanár jóképességű diákfia. Árnyalt jellemében, alapos tudásában fölényes, sokszor stréberkedő , magatartásában Thury Zsuzsa arról ad számot, mivé torzul — legalább is ■ társai szemében — egy alapjában értékes, erényekben gazdag emberpalánta jelleme, ha múltjának, káderlapjának egy foltja miatt félelemből, bizalmat igényelő bizalmatlanságból, titkolódzásra, színlelésre kényszerül. Helytállása és őszinte vallomása a történet végén, feloldja az ebből adódó konfliktust és Thury Zsuzsa mindenki számára megnyugtatóan tisztázza. Guszti már a mi emberünk, méltó Angéla — korához képest túl korán ébredő — életreszóló, vagy annak tervezett szerelmére. A főhősök jellemének gazdagsága, a gyermekek életét, jellemének fejlődését, közösségi magatartását is sokban meghatározó családi problémák bátor bemutatása, írói eszközei. - nek igényessége emeli ki Thury Zsuzsa könyvét az ifjúsági művek átlagából. Ha ehhez néhány mellék alak — Valenta nagymama, Beleznay Anikó — sikerült jellemzését, a diákok Zalanyéken végzett munká- jának fordulatos, vonzó bemutatását és a részletkonfliktusokból adósodó, valóban nevelő szándékú tanul-ságokat hozzáadjuk, biztosítva lát- hatjuk Thury Zsuzsa új ifjúsági regényének megérdemelt sikerét - Földes Anna