Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-07-02 / 27. szám - Urbán Ernő: Csak azért is Vasszilvágy! (1. oldal) - Nazim Hikmet: Fegyvertelen vitézek • vers • Fordította: Somlyó György (1. oldal)
Olvasom a Szabad Népben, hogy szűkebb pátriám. Vas megye, a Savaria Múzeum munkatársai, s az érdekelt dolgozó parasztok bevonásával sorra dolgoztatja föl a legjobb otthoni tsz-ek történetét. S ugyancsak a Szabad Népben olvastam nemrég, hogy az ország elsőnek megalakult termelőszövetkezete a „Sarkad-Feketeéri Táblás“ lett volna... Részben adalékul az otthoniak számára, részben pedig a sarkadiak elsőségét vitatva, mint megrögzött lokálpatrióta, hadd vegyek elő egy régi, 1949-ben írt krónikát, a Vasszilvágyi Szabad Föld termelőszövetkezet krónikáját, s hadd idézzem föl 1945 nyarát, pontosabban 1945 július elsejét, amikor a kezemben lévő okmányok bizonysága szerint hazánkban az első (noha kezdetleges) termelőszövetkezet megalakult. S ha szabad, elöljáróban csak annyit még, hogy krónikám, amelyből részleteket közlök — kéziratos! Hogy miért? Mert akkori lektoraim (1949. decembere!) úgy vélték, hogy a benne megrajzolt kép ,,nem elég lelkesítő", s „korántse ideális“. Én inkább azt mondanám: elnagyolt, s hézagos. S hogy mégis közreadok belőle egyet s mást, szolgáljon mentségemre a tíz esztendős jubileum, s hogy mint már említettem — lokálpatrióta vagyok! Mit mondott Aniscsenkó őrnagy ?Idő: 1943. tavasza, április első vagy második hete... A Vár—Kőszegi orlgúton, egyik kanyart a másik után szelve, nyitott katonai dzsip vágtat. Balkéz felől, végig az út hosszán, ragyavert, hepehupásra bombázott repülőtér. Parasztok egyengetik közmunkában hozzák rendbe, s ugyancsak bámulják a turcsi-orrú, porfarkat lobogtató dzsipet. Igen, de meddig? Ameddig nyújtózik egyet, s a derekát is megropogtatja az ember. Mert lám, a dzsip volt-nincs, máris megfutotta az útját. Most fordul be a Bezerédjkastély kőlábas kapuján. Harminc-harmincöt esztendős őrnagy ugrik le róla. Veszi a térként áskát, kinyitja, s térképét a földre teríti. Nézi. A közepén piros ceruzával rajzolt karika. A karikában két község: Vát és Vasszilvágy. Közöttük tág, halványzöld mező, a repülőtér. Az őrnagy tűnődik, számítja, méricskéli, hogy melyik községben tanyázzon le. Végül is úgy dönt, hogy Vasszilvágy lesz neki a jó. Kicsi község, jóformán egyetlen utca, de közelbb érik a repülőtérhez. Igen, de hol lett" a szállás? Az udvar végéből, a rügyező, nedves-zöld orgonabokrok mögül most egy „civil” óvakodik elő. Ruhája kopottas, pecsétes, feje a nyakába húzva, arcán jó kéthetes szakáll. Sanyarún „néz ki”, az már bizonyos! Tóth Kálmán ez, a Bezerédj-birtok „intézője”. Az őrnagy ránéz, megcsóválja a fejét, hogy a csudába is, mert csorbult ki minden beretva az utóbbi hetekben ezen a vidéken, s azt mondja: — Szervusz! Este pedig, mikor vége a vacsorának öten ülik körül az asztalt. Az őrnagy, az „intéző", Fazekas bácsi, az uradalom gépésze, öreg Cser József, aki a cselédséget képviseli, s egy Pirogor Iván nevezetű tolmács, aki fogoly volt hajdan, s Vasszilvágyra nősült. Az őrnagy rágyújt, a civileket is körbekínálja, s azt mondja Tóth Kálmán ,,intéző"-nek: — No, te nacsalunk, hadd hallom, miféle birtok ez a birtok? S Tóth Kálmán — Fazekas és Cser bácsi, no meg a tolmács „közreműködésével" — a következőket adja elő: A birtok a kilencszázas évek elején a báró Hatvany-Deutsch családé volt, akik Sárvárott a cukorgyárat építették. Abban az időben a cukorrépa még nem volt olyan közönséges növény, mint manapság, s a gyár azon igyekezett, hogy saját, vagy bérelt területen állítsa elő. A huszas években aztán a birtok elszűnt „célgazdaság“ lenni, s Bezerédj Imre kezébe került. Az új uraság eleinte építkezett, mozgolódott, de aztán olyan rablógazdálkodás folyt itt, hogy párját ritkította. Bezerédj csődbe is ment s a 715 holdas birtokot a szombathelyi Günsberger családnak adta ki bérbe. Günsberger zsidóember volt, híve a „modern“ gazdálkodásnak, de jöttek a zsidótörvények, s a birtok „átpasszolódott” az Uradalombérlő Részvénytársaság kezébe. Trágyázásról, talajjavításról, az épületek karbantartásáról ilyen körülmények között szó se lehetett. A háború alatt még éppenséggel nagyban ment a földek „fejese”. Az istálló mellett domb-, majd hegyvonulattá emelkedett a trágya, csak a földekre nem jutott egy szekér — de még egy vellányi se. Meg is látszott a terméseredményeken! Huszonhat vagonnál több sohsem került le a földekről, ami azt jelenti, hogy a legjobb években sem arattak 6—7 mázsás gabonánál jobbat. Gondolható, ha a földet ennyire kiuzsorázta a három gazda (Bezerédj, Günsberger, 3 az Uradalombérlő Részvénytársaság) — milyen volt itt a cselédek sorsa! Vas megyében az a hír járta, hogy a Bezerédjbirtok koldusbirtok, s csak olyan cselédeknek való, akik azt sem bánják már, ha a hátukon aprófát hasogatnak. A konvenciót ha mérték is nekik, hátralékosan, herce-hurcák árán mérték, ’a hasukban patkány fészkelt, tetején becsurgott az eső. S ami a legfurcsább: az „intéző“, Tóth Kálmán se igen élvezett valami különös ,,privilégium"-okat. Amúgyis csöndes, magának. Jó ember volt, nemhogy kiabálás, de ’hangos szó se igen hagyta el a száját, s ha vitára került sor a cselédség s a három gazda között, hát inkább a cselédeknek, mint az uraknak fogta pártját. Rá is ragadt a mondás, kollégái „tisztelték meg" vele: koldusbirtok koldus-intézője... Az őrnagy hallgatja, figyeli a beszámolót, a teát egyik csészével a másik után issza, majd fölteszi a kérdést: — Most mitek van? — Hát... egy rossz traktorunk az van — mondja Fazekas bácsi, mint gépes — Mikor a németek kirámolták a birtokot, belefulladt a vizesárokba. Vagyis hogy belefullasztottam, no. — S más? Jószág..., mi egyéb? — Semmi — neveti a nagy nyomorúságot Cser bácsi — csak huszonnyolc rossz nadrág, az intéző úrét is beleszámítva. — Hát... — dörzsöli az állát az őrnagy — mondanék én valamit, ti magyarok. Azt, hogy holnap parancsba adom, írást is csinálok róla: nektek, az uradalomnak, nincs többet közmunka. Ellenben itt ez a birtok, vegyétek kézbe, szántsátok-vessétek, de nem ám szolga-módra. Kolhoz-módra! Tudjátok-e, mi az? — Tudni nem tudjuk — ismeri el Tóth Kálmán — de azért sejtjük. Én például jártam Ukrajnában, mint irodista-őrmester, még a háború elején. Szállásom egy kolhozban volt, s így láttam, amit láttam. — Mit láttál? — Nyomokat. Egy virágzó, sokágú gazdaság nyomait. Már amit meghagyott belőle a háború. Aztán kézzel, lábbal, jelekkel, beszéltem is az ottaniakkal. Közös munka — közös jövedelem, ez a magva az őrnagy elvtáns mondásának, hogy „kolhozmódra", így folyik-folydogál a beszéd, Aniscsenkó őrnagy bólogat megint az állát dörzsöli, aztán átveszi a szót és mindinkább tűzbe jön. No igen, mert mint mondja, agronómus, egy kolhoz agronómusa volt Poltava mellett a háború előtt, s kicsit otthon érzi magát, mikor a szilvágyiakkal diskurál... S alig telik bele egy jó hét, a volt cselédek keresik ám a birtok elhurcolt marháit, amelyek „menekítés“ közben lesántultak, elgyengültek, s az őrnagy adta „bűmacska” segítségével sikerül is összeszedniök egy tehenet és hat darab ökröt. Az öreg gépész, Fazekas bácsi a traktort reparálja, puffogtatja. Tóth Kálmán és Cser József bácsi pedig úton van: Szombathely felé szekerez egy ruszki katona társaságában. Szíj-ügyben mennek, malomszíj ügyében, aminek ismét csak Aniscsenkó őrnagy a mozgatója. Azt kérdi ugyanis egy este, miután szokása szerint „körülszaglászott” az uradalomban. — Te, nacsalunk — azt mondja — miért áll ez a ti malmotok? Mire Tóth Kálmán, a tarkóját vakargatva: — Mert szíj — nyoma! Elvitték. — Kik vitték el? — Hát a javát a németek, a maradékot meg a saját tolvajaink. — Úgy... Aztán mért nem szereztek szíj helyébe szíjat? — Mert Szombathely nem egy kiáltás, jó húsz kilométer ide. Aztán ki tudja, hátha a bőrgyár sincs meg? Lebombázták. — Bombázták a fenét... Kapsz kocsit, katonát, papírt. Holnap már mehetsz is. De vigyázz, jól vigyázz, nacsalunk. Ha szíj — nyoma, a hátadból hasítom ki. Kenyér, evés nélkül nem lehet meg se a magyar paraszt, se a ruszki katona, értem? Tudom? — Tudom. A bőrgyár megvan, „be is indult” már, s mikor legjobban folyik a vita, hogy milyen alapon kössék meg az „üzletet”, ott terem, a földből búvik elő egy főhadnagy, az áram katonai parancsnoka. — Veszekedtek? Mit veszekedtek? — azt mondja. — A dolog világos. Ti szíjat adtok — s a munkásokra mutat — ti meg lisztet hoztok. De hozzatok ám! — fenyegeti meg tréfásan a szilvágyiakat. S mert az alkalom maga magát kínálja, ott nyomban vagy félórás előadást rögtönöz, melynek a lényege: „kicsi kenyér — kicsi robot“. Azaz: üres hassal keveset lehet produkálni, ellenben, ha összefog a munkás, s a paraszt, nem teher: — öröm lesz a munka ... Jár a malom. A liszten testvériesen osztoznak orosz katonák és magyar parasztok. A traktor kimászott az árokból, szánt. (Olajat, s benzint Aniscsenkó őrnagy „organizált" hozzá.) Az ökrök boronát, vetőgépet vonnak, s egy csendes, piros-égaljas este polcepett, megfáradt utas ballag be a kastély udvarára. — Szabadság! — így köszön. — Budapestről jövök, a Magyar Kommunista Párt küldött. Földosztás lesz, a debreceni kormány rendeletét hozom. (De kár, de nagy kár, hogy ennek a derék kommunista elvtársnak — az elsőnek, akit a szilvágyiak életükben láttak — valahogy feledésbe ment a neve. Amúgy emlékeznek rá: ünnep, poharazgatás alkalmával sokszor elemlegetik: hova lett, mit csinál? Mért nem jön el egyszer látogatóba?) A „kupaktanács": Tóth Kálmán, Fazekas és Cser bácsi együtt van, a földosztó rendelet ismertetését hallgatja. S mikor a pesti küldött a szöveg végefelé, ahhoz a részhez ér, ahol a szövetkezetek alakításának lehetősége van említve: összenéznek, s arra gondolnak, mit is mondott az első est? Aniscsenkó orrnov? Itt van a szó, megvan, a „szövetkezet" az a bizonyos szó, amit a kolhoz helyett használni lehet. Mert a kolhoznak már az említése is irtózatot kelt, meg is vernék tán a kupaktanácsot sors- és kenyerestársaik, ha elmondanák, miben fő a fejük? .. . Hajnali négykor pedig a vörös, kialvatlan szemű Tóth fölteszi az istállóban a kérdést: — Mi legyen, emberek? A föld a nincsteleneké. Az csal? a kérdés: szétparcellázzuk-e, vagy egyben hagyjuk-e? Mert a rendelet, amit az elvtárs ismertetett az imént, erre is módot ad. Huszonnyolc családfő néz egymásra az istálló félhomályában. (Itt szoktak összegyűlni hajnalonta, hogy a napi munkán megosztozzanak.) A többség fél, szentség előtte az urasági föld. Az öregek 1919. augusztusára emlékeznek, mikor a darutollas feldbachi tisztek marhavagonban vitték Szombathelyre a direktórium tagjait, s mire a vagon befutott, eresztékein át vér csurgott az állomás kavicsára. A „kupaktanács” Aniscsenkó őrnagy biztatására gondol, a cselédség zöme pedig arra, hogy ha ne adj isten, változás jönne, huszonnyolc embert csak nehezebben lehet elővenni, mintha egyenként, fölparcellázva vállalnák a földet. S reggel kilenc felé megszületik a határozat: kevés az iga, a traktort is úgy lehet igazán kihasználni, ha valamennyiünknek szánt. Folytassuk hát azt, amit Aniscsenkó őrnagy tanácsolt mindjárt a „front után”: dolgozzunk közösen. 2. A vasszilvágyi „alapító levél" Az „ügyirat", amelyet szóról szóra iktatok ide, a fentebb ismertetett határozatnál cirka két hónappal idősebb. Arra már sok minden rendeződött, megvolt a földosztás, s mint az a „levél“-ből is kitűnik: egyik-másik volt cseléd — a bátortalanabbja — bizony föld nélkül maradt. De beszéljen inkább, ha kicsit tudálékosan, körülményesen is — maga a levél! Vármegyei Földbirtokrendező Tanácsnak, Szombathely. Alulírottak, mint a vasszilvágyi gazdaság volt cselédei, azzal a kéréssel fordulunk a tanácshoz, hogy szíveskedjék hivatalos kiszállást eszközölni abból a célból, hogy a helyszínen bírálja el juttatásunkat. Többen vagyunk ugyanis, akik kevesebb földhöz jutottunk, mint amennyi a törvény értelmében minket megilletett volna, holott nálunk még a jelenben is elegendő föld áll rendelkezésre. Néhányan azért nem kaptunk földet, mert abban az időben állandóan közmunkán voltunk, s így elmulasztottuk a jelentkezést, ezenkívül egyik-másikunk nem érzett olyan anyagi erőt maga mögött, hogy önállóan is meg tudott volna indulni. A gazdaság volt alkalmazottai azonban most megalakították a termelőszövetkezetet, így az első lépésnél mutatkozó nehézségek elesnek, s mi is mernénk a juttatott földben dolgozni. Szövetkezetünket mintaszövetkezetnek szánjuk, hogy példát mutasson a többi gazdaságoknak is. Ezen felül nem zárkóznánk el az elől sem, hogy a községbeliek is belépjenek a szövetkezetbe, ha arra érdemesek. Egyben tisztelettel bejelentjük, hogy a szövetkezet megalakult, s magunkra nézve kötelezőnek ismerjük el a hivatalosan kiadandó alapszabályokat. Vasszilvágy, 1945. július hó 1. Ami a megsárgult iraton első pillantásra a legszembetűnőbb, a dátum: 1945. július 1. (Csak közbevetve: a Sarkad-Feketeéri Táblásé 1945. augusztus dereka!) A második hogy a volt cselédek közül néhányan meghátráltak. Nem merték vállalni, amit az istállóban lefolyt gyűlésen elhatároztak. Ezért van az iratban a naiv köntörfalazás arról, hogy „állandóan közmunkán voltunk“, s hogy egyikmásikunk nem érzett olyan anyagi erőt maga mögött, hogy önállóan is meg tudott volna indulni.". Miért? A többi talán érzett? A bátorság viszont annál nagyobb volt benne, s nem ijedt meg a rigmusra szedett fenyegetéstől: „Ne vágjátok ki az agáci fákat, — Legyen hová fölkötni a komonistákat!“ S azzal se törődött, igaz-e a hír, hogy Grác mellett állig fegyverben áll a Szent László hadosztály, készen rá, hogy az országba törjön. Az idő viszont telt, kisült az első „szabad kenyér“, s bezzeg bánta már a mulyaságát, élhetetlenségét. ..ki az osztáskor nem merte vállalni a maga részét. A harmadik lényeges mondanivaló, ami az okmányt nemcsak érdekessé, de értékessé is teszi, az a kívánság, hogy a szilvágyiak „minta-szövetkezet”-et akarnak létesíteni. Példát, hogy a kisparasztnak legyen mivel összevetni a saját kis parcellagazdálkodását. S még egyet, ami lényegében az előbbi gondolatnak a továbbfejlesztése: „nem zárkóznánk el az elől sem, hogy a községbeliek belépjenek a szövetkezetbe, na arra érdemesek”. A hangsúly itt az „arra érdemesek”-en van. Vagyis a szilvágyiak már a kezdet kezdetén, 1945-ben is csak olyanokat szándékoztak maguk közé fogadni, akik a közös gazdálkodásban nem a henyélést, a naplopást, a más munkáján való hősködést, de a gazdálkodás fejlettebb, jövedelmezőbb, új formáját keresik. ★ A vetés, Aniscsenkó őrnagy vetése hát kikelt. Tíz év munkája a bizonyíték rá: nem csak ahhoz volt ereje, hogy kihajtson, ahhoz is, hogy bő, egészséges termést hozzon. Hadd írom le tehát: csak azért is Vasszilvágy! Üdvözlet a tíz éves fennállását ünnepelő első magyar termelőszövetkezetnek! Urbán Ernő CSAK AZÉRT IS t. AiC WJTÁZr," rm J V ■ —______ o .Oy £^ ' ^APA* '4' ARA: 1 FORINT VI. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA ___________________ 1955. JÚLIUS 2. MJUUAMUWAAAMIM . >^yyKXionoo^?^^inQf^rmxmxiocxx(Xxxx)OOCxxxxx)ooo^^ i Nazim Hikmet Fegyvertelen vitézek Helsinki, 1955. június. öt világrészből jött a nagy menet. Északnak fel mind áradt és ömölt, az erdők, szirtek, tavak s tengerek városába, mely végig csupa zöld. Jöttek, jöttek fegyvertelen vitézek s mindegyik felmutatta a szívét és minden szívben volt valami szép és mind szerelmesen azt mondta: életi A nappal hűs volt, az éjek fehérek s az ő szívük forró üllője csak kovácsolta a csengő szavakat, a halálnál hatalmasabbakat! Fordította: Somlyó György ICSeXaOOOOOOCXJCOOCSOOOOOOOOOOOOOOCJOCOOOOOCXJOOOOOOOOtXJOOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOL