Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)
1956-07-07 / 27. szám - Szerkesztőség: A Központi Vezetőség határozata után (1. oldal) - Kónya Lajos: Az Olcsó Könyvtár századik kötetéhez • könyv (1. oldal) - Dienes András: Levél egy román Petőfi-kutatóhoz - Válasz dr. Alexandru Culcer professzornak az Utunk-ban megjelent cikkére • levél (1. oldal)
V ÄRA: 1 FORINT Irodalmi Ujsáö VII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA A Központi Vezetőség határozata után öt és fél esztendeje jelenik meg kéthetenként, majd hetenként a magyar írók lapja, az Irodalmi Újság. öt és fél év alatt kialakult a lap olvasótábora s ez a tábor szinte kizárólag értelmiségiekből verbuválódott. Csak az elmúlt hónapokban változott meg a helyzet. Pontosabban: a XX. kongresszus után. Ahogy a lap hasábjain tért hódítottak a friss szellemű, nyílt, sokszor éles viták, ahogy a szerkesztőség szélesre tárta a kapukat, sokszor ellentétes, néha téves, de mindenkor becsületes szándékú cikkek, nézetek előtt, úgy növekedett meg az érdeklődés az újság iránt, úgy alakult át az olvasótábor és az olvasók magatartása is. Soha még ennyi levél nem érkezett a szerkesztőséghez, mint a XX. kongresszus után, soha ennyi munkás- és parasztolvasó nem nyilvánította még véleményét, bírálatát, soha ennyi javaslatot, soha ennyi spontán cikket nem hozott még a posta. Kétségtelen, hogy ez a sokrétű érdeklődés, a tervvitához, vagy az irodalmi kérdésekhez érkező soksok hozzászólás nem a lap érdeme, hanem annak az egyre inkább kibontakozó demokratizmusnak köszönhető, melyet a XX. kongresszus hatására a Magyar Dolgozók Pártja erősített meg az állami és pártélet minden területén, összefügg ez az érdeklődés azokkal a termékeny vitákkal, melyet a Központi Vezetőség június 30-i határozata is nyomatékosan üdvözöl bevezetőjében. A kuzpolni vezetőség határozata éppen e demokratizmus s az egészséges, népi demokráciánk fejlődését segítő viták érdekében ítél el mindenfajta párt- és népellenes demagógiát „bárhol és bárki részéről is“ jelentkezzék az. Mindenki, akit az elmúlt hónapokban új erővel, lelkesedéssel töltött el a szocializmus ügyének az a ragyogó perspektívája, mely a XX. kongresszus határozataiból, a Szovjetunióban és hazánkban is azóta meghozott intézkedésekből zárult a szabad és boldog életet akaró gondolkodó ember elé — mélységesen egyetért minden olyan ellenséges próbálkozás elítélésével, mely ezt a perspektívát, a mi ügyünk, a munkásosztály s az egész magyar nép szocialista építésének ügyét veszélyezteti. A minap munkásküldöttség kereste fel az Irodalmi Újság szerkesztőségét. Cikket hoztak, melyben megbírálják a lapban megjelent egyik munkáslevelet. A munkásküldöttség elbeszélgetett a szerkesztőség tagjaival. Erről a beszélgetésről is érdemes lenne cikket írni. Mint cseppben a tenger tükrözte ez a találkozás azt az egyetértést, mely ma szellemi és fizikai munkásokat összefűz a hibák kijavításának, a demokratizmus megszilárdításának, a magyar szellemi élet új fellendülésének közös dolgaiban. Ez a beszélgetés is bizonyság volt rá, hogy irodalmunk problémái egyre inkább válnak nemzeti problémákká, hogy az írók műveit, cikkeit, felszólalásait komoly érdeklődéssel figyelik az üzemekben s minden olyan megnyilvánulásuk őszinte helyeslésre talál, mely előbbre viszi közös dolgainkat s mely országszerte erősíti az önálló marxista gondolkodást. Vannak persze olyan olvasói is a lapnak, akiknek „rokonszenve“ igen kétes eredetű. Ellenséges elemek ezek, akik a sorok között igyekeznek pártellenes kétértelműséget tulajdonítani egy-egy írásnak. Efféle „rokonszenvezők“ természetesen a XX. kongresszus anyagában is kikeresték azt, ami véleményük szerint az ő szájuk íze szerint való s lelkesen kapják fel mindenkor, ha a párt a nép elé tárja gondjait, felülvizsgálja elkövetett hibáit, a kijavítás, a továbbhaladás érdekében. Ezeknek a „rokonszenvezőknek“ már eddig is csalódniok kellett és a jövőben is csalódniok kell a magyar írókban s a magyar íróik lapjában is. Rá kell ébredniök arra, hogy mi véleményünket nem sorok között, de világos szavakban hirdetjük s ezek a szavak nem az általuk óhajtott rombolás, hanem a mi építésünk szolgálatában állnak. S ettől sem az ő bólogatásuk, sem egyes demagógok hangoskodása nem fog eltéríteni bennünket. Az Irodalmi Újság szerkesztősége is azt vallja, amit a Központi Vezetőség határozata oly félreérthetetlenül szögez le s ezt üzeni az ilyen ,,rokonszenvezőknek“: „Semmiféle demagógia nem akadályozhatja meg pártunkat abban, hogy tovább haladjon a szocialista demokratizmus útján. Pártunk töretlenül tovább fejleszti az állami, a társadalmi élet demokratizmusát, biztosítja az alkotó vitát, a pártszerű bírálatot, tántoríthatatlanul folytatja a pártélet lenini normáinak biztosítását, küzd a személyi kultusz, a dogmatizmus, a szektarianizmus minden megjelenési formája ellen és a szocialista törvényesség további megszilárdításáért."' Nagy és igaz ügyről van itt szó, amely megérdemli a szenvedélyes harcot az igaz ügyért. Ha a vita ilyen •hőfokán — szándékosan hadat üzenve a dogmatizmus és a megcsontosodottság minden formájának — előfordultak kevésbé szabatos megfogalmazások, ez valamennyiünket arra int, hogy a kifejezések pontosságával is segítsük elő a XX. kongresszus szellemének még szélesebb körű elterjedését és győzelmét. Az Olcsó Könyvtár szásadik kötetéhez Villamoson, autóbuszon, vonaton , koránkelő-későnfekvő dolgozó emberek kezében látom napról napra az Olcsó Könyvtár kis sárga köteteit, ahogy frissen előkerülnek a zsebekből és táskákból, hogy megenyhítsék a beléjük merült fáradt arcokat. Valaha „nemes ponyváról“ álmodtunk, hogy kiszorítsuk vele a szemetet, hogy jobbá tegyük az embert azzal az emberséggel is, amit csak az irodalom adhat. Hát itt van a „nemes ponyva“, ez a sárga sorozat. A munkásember belőle ismerkedik a tömény és izgalmas, művészet-sűrítette élettel-világgal általa fordítja figyelmét olyan mélységek felé, melyekre csak az emberi lélek képes, Maupassanttól Mikszáthig, Tolsztojtól Szabó Pálig. Mindez kötetenként három-négy forintért! A vékonypénzű ember takaros házikönyvtárat állíthat össze, a könyvgyűjtő irodalombarát gyűjteményének hézagait pótolhatja az Olcsó Könyvtár remek köteteiből. Harmadfél esztendeje hétről hétre megjelennek ezek a kis könyvek, ki hatvanezer — ki százezer példányban, két-három-négyszáz oldalon, utcai újságárusok állványairól mosolyognak felénk rajzos címlapjaikkal — nem tudom, van-e kultúrforradalmunknak áldásosabb, szélesebb körben ható tette, mint ezek a frissen megjelenő kötetek. Mostanában jelent meg a sorozat ünnepi, századik száma. Olyan jubileum ez, amely mellett nem lehet szó nélkül, öröm és meghatottság nélkül elmenni. S ünnepelhetné-e méltóbban az Olcsó Könyvtár, mint hogy ebben a századik kötetében Arany János három remekművét, népünk kedvelt hősének, a legendás Toldi Miklósnak hármas históriáját, a teljes Toldi-trilógiát adja az olvasó kezébe? S százhúszezer példányban. Nem tudom, verses mű jelent-e meg nálunk valaha egyszerre ekkora példányszámban, de mindenképpen dicséret és köszönet illeti a sorozat szerkesztőit és gondozóit ezekért az eredményekért. Az ünnepi alkalomból pedig hosszú életet és sok sikert kívánunk az Olcsó Könyvtárnak! Kónya Lajos 1956. JÚLIUS 7. Levél egy román Petőfi-kutatóhoz — Válasz dr. Alexandru Culcer professzornak az Utunk-ban megjelent cikkére — KEDVES BARÁTOM — a Román Írószövetség kolozsvári lapjában, az Utunk-ban Hol van Petőfi sírja? címmel — a költő halálára vonatkozó kutatások mai állásáról számoltál be. Egy ismerősöm, író, miután cikkedet végigolvasva letette kezéből az Utunk-at, rámcsillantotta szemüvegét és azt mondta, hogy ez érdekes, hogy ez nagyon figyelemre méltó és elgondolkoztató. Őt meglepte ugyanis, hogy ilyen hatalmas tárgy- és tájismerettel, az ütközet történetében ennyire fölényes tájékozottsággal mozog valaki abban az útvesztőben, amit mi Petőfi eltűnése irodalmának nevezünk, s a cikk írója a román. Engem viszont mindig ez a meglepetés lep meg: hogyan — még mindig csak itt tartanánk Petőfivel? Egy dán Balzac-kutató nem meglepetés, egy olasz író Heine-könyve sem az — miért meglepő a román Petőfikutató, a szomszédnép fia? Köszönöm, szomszéd, hogy cikkedben emlékeztetsz arra a nyolc év előtti délutánra, mikor először találkoztunk Segesvárott, úgy volt, amint írod, „az utas” — én voltam — a „sovány, magas, barnaarcú férfi”, aki Bukarestből jött, a Csányi-levéltárból és segítségedet kérte. Két hétig dolgoztunk együtt a csatatéren, mértünk, fényképeztünk, a fennmaradt emlékezéseket gyűjtöttük össze — micsoda hatalmas sarakat dagasztottunk együtt az Ördögároknál, micsoda emlékezetes esők vertek bennünket végig a Küküllővölgyön! — és együtt jutottunk el a héjjasfalvi út mentén a szép füzeshez, amelyet a cikkedben magyarra fordítva említesz Ispánikútunnk. Engedd meg, hogy most itt úgy említsem, ahogy azt öreg román kalauzunktól, Barian Gheorghe-tól hallottuk: Fontana Spanului. Az egykori szökőkút, ahol Heydte látta heverni a „nagyon határozott arckifejezésű” embert, ahol Kőváry László héjjasfalvi parasztjai látták az ismeretlent, aki körül „iratok voltak szétszórva". Itt halt meg a költő. Tudod, hogy Utazók között, akik tépelődéseken és kudarcokon keresztül, egymással és önmagukkal vívódva jutnak el egy földrajzi ponthoz, állásponthoz, valami kapocs keletkezik, bonthatatlan — még talán a katonák ismerik ezt. A fegyvertársak viszonyán túl, valami jelképeset is éreztem barátságunkban; közös munkánkban a népeink közötti béke jó ízét — talán emlékszel, egyszer említettem ezt a Fontana Spanului zsombékjain pihenve. De a barátságot és közös munkát, az őszinte megbecsülést össze tudom egyeztetni azzal, hogy egy következtetést illetően eltérnek a véleményeink, igen jelentősen eltérnek. A hála és az ellenvélemény jól megférnek egymással, vitáztunk mi nyolc évvel ezelőtt is. MIRŐL IS VAN SZÓ? Megint a Csonta-kertről, a költő esetleges sírhelyéről. Miután cikkedben az ütközet mai szemléletén, a tanúvallomások, távolságok és a vázrajzok adatai alapján eljutsz Petőfi halálhelyéhez, a Fontana Spamului-hoz, itt rámutatsz a halálhelytől 700 méternyire lévő, Csonta (Csonta) János egykori kertjében fekvő tömegsírhoz, mondván, hogy ez rejti magában a költő testereklyéit, de ugyanakkor azt is mondod, hogy: „Dienes A Petőfi-titok című könyve, amely Petőfi halálának századik évfordulóján jelent meg, a fentebb idézett lehetőséget (ti. hogy Petőfi a Csonta-kertben van eltemetve) nem említi. Dienes akkor valahogy azon a véleményen volt, illetve, ahogy elmondotta, az az érzése, hogy Petőfi az Ispánkút mellett, később többek által látott egyes, magányos sírban lehet.” Ami a benyomásodat illeti, hogy Petőfi sírhelyére vonatkozó véleményem csak valami „érzés", azt nagyon helyénvalónak tartom, nem is tiltakozom ellene. Valóban nem vagyok sírkutató, nem is voltam soha: a költő halálának körülményeit és halálhelyét kerestem mindig, semmi mást, erről eleget írtam és beszéltem. Itt az álláspontom végleges, hinni tudok magamban, bizonyítani tudom, hol és hogy halt meg Petőfi, nem a magaslatokon, ahol az emlékműve áll, hanem az országút mellett, a Fontana Spanului-nál, amely jeltelen. Hogy hol van eltemetve — ez az, amit nem tudok. Következtetni tudok a halálhelyről a sírhelyre, de én már mesterember maradok, megszoktam a körzőt, és a térképmérőt, nem szívesen következtetek, az ilyen konklúzió az én szememben alig-alig több mint „érzés” eredménye. Számoljunk el a tömegsírokkal. Török Aurél 1885-ben négy tömegsírt tartott számon a csatatéren, Gyalokay Jenő 1932-ben hármat, én is hármat. Miután ez év májusában az Országos Levéltárban megtaláltam Haller József ismeretlen vázlatát az 1849. augusztus 1-én meglévő tömegsírokról, most már biztos, hogy Török tévedett, az általa negyediknek nevezett sír — amelyet veled együtt kerestem a Bukur-pataknál, a te térképeden Valea Albesti-nél — nem emberi sír, hanem lótemető: a csatatér elhullott lovait földelték el itt. Marad három verem. Az I. tömegsír a halmoknál van, ahol a nagy emlékmű áll, ez közel 3 km-re van a halálhelytől, a II. tömegsír a Csonta-kerti, a halálhelytől 700 méternyire, a III. tömegsír Héjjasfalván van, 3 kilométernyire a halálhelytől. Világos, hogy a költő holttestét nem szállították sem az I., sem a III. tömegsírhoz, csak a II-hoz, a Csonta-kertihez, hat ha Petőfit tömegsírba temették! Te a cikkedben Csonta János leszármazottainak a közléseire hivatkozol. A Csonta-rokonságot együtt hallgattuk ki Fehéregyházán, körülbelül ugyanazt mondták, amit Haller József 1888-ban leírt; ennek lényege az, hogy Petőfit a Csonta-kertbe temették. Ez egy hagyományozódott családi emlékezés, nem a szemtanú vallomása, ami az ütközetirodalommal összehasonlítható, felülbírálható, mint a Pap Lajos-, a Lengyel-, a Gyalokay- és a Heydte-féle vallomáslánc. Tisztelője és gyűjtője vagyok a népi hagyományainknak, de kutatója vagyok a költő eltűnésének: a hagyomány mögött lehet valóság, de ha a hagyományanyagot nem rekesztem el az eltűnésre vonatkozó adatoktól, akkor a munkám eredménye csak ugyanaz lehet, mint Ferenczié. Nem juthatok el a döntéshez. A Csontakertet a költő valószínű sírhelyének vélem, de nem a Csonta-hagyomány alapján, hanem azért, mert valóban ez a tömegsír esik legközelebb az általam megállapított halálhelyhez, a Fontana Spanului-hoz. Ha a Csontacsaládnak nem maradtak volna fenn hagyományai, akkor is erre az eredményre jutnék, feltételezve, hogy a költő holttestét tömegsírhoz szállították, akkor egyedül a Csonta-kerti tömegsír jöhet tekintetbe. DE EZ NEM TÖBB, mint feltevés. Ez a feltevés valószínűsíthető is, mert az ütközet halottainak az eltakarítása közigazgatási feladat volt, amit az V. cári hadtesthez beosztott osztrák összekötőtisztek, Dorsner ezredes és Heydte őrnagy végeztettek el az erre vonatkozó szabályok pontos betartásával, — tömegtemetéssel. Ezt megkövetelték, ellenőriztették, és a most előtalált Haller-levelek igazolják, hogy az ütközetben elesett 500 honvéd 90 százaléka valóban tömegsírokban nyugszik. De éppen ezért igazolva látom azt, hogy 10 százaléka — kb. 50 honvéd — mégis magányos sírokba került, ment a temetésre kirendelt honi és fehéregyházi parasztok, ott ahol az ellenőrzés lazább volt, nem szállították a holttesteket a nagy távolságra lévő tömegsírokhoz, hanem a fellelés helyén tisztességgel eltemették. Ezek a magányos sírok szétszórva feküdtek a csatatér egész területén, Váli Béla kalauzai még az Ördögvölgyi erdőben tudtak néhányat mutatni, a Hallervázrajzok is feltüntetnek ilyeneket, ma már nyomuk sincs, 107 éve szántanak felettük. „Dienes akkor valahogy azon a véleményen volt, illetve ahogy elmondotta, az az érzése, hogy Petőfi az Ispánkút mellett, később többek által látott egyes, magányos sírban lehet” — így írod. Nem, ez már nem „érzés”, itt már tudok valamit. Kérdés, hogy volt-e ilyen magányos hír a halálhely környékén? Volt. Volt és ezt maga Heydte báró írta le, 1877-ben, a Temesvárer Zeitung-ban megjelent visszaemlékezéseiben. Heydte itt azt mondja, hogy amikor Lüdersz hadteste az ütközetet követő harmadik napon — augusztus 2-án — Székelykeresztúr felé nyomult, ő — ti. Heydte — azon a helyen, ahol az ütközet napján a kérdéses halott hevert — tehát a szökőkút környékén — egy friss sírhantot látott. Tévedhetett Heydte és talán a Csonta-kerti kis tömegsírt látta? Tévedhetett: éppen olyan jól ismered Heydtét, mint én; népednek és népemnek ez a kérlelhetetlen ellensége, a Makk-összeesküvés felszámolója, igen korlátolt katona és buzgó császári hivatalnok volt, ügynöktípus, kiváló megfigyelő! Esetleg 100—200 métert tévedhetett, de 700-at nem. NEM ÁLLÍTOM — a báró sem állítja, — hogy ez a magányos sírhant Petőfié volt, de ha a költőt magányos sírba temették, valószínű, hogy az volt. Nem állítom, hogy Petőfi sírja a Csonta-kerti kis tömegsír, de ha Petőfit tömegsírba temették, valószínű, hogy az. Egy magányos sírt a Fontana Spanului nagy környékén fellelni, majdnem reménytelen vállalkozás volna, mert — éppen egy mai megbeszélésen — Keresztury Dezső hívta fel a figyelmünket arra, hogy parasztember kút, vagy forrás közelébe halottat sohasem temet, tehát ha itt temették el, távolabb vitték. Az egyetlen rögzített terület itt a Csonta-kerti tömegsír: igenis, ezt kötelességünk feltárni, ha még oly csekély — a legcsekélyebb! — valószínűsége is van annak, hogy a költő testereklyéi itt lehetnek. Most idézem Nemeskéri Jánost, a neves magyar antropológust: „A Csonta-kert csak akkor valószínű — de nem több mint valószínű! — sírhely, ha az Ispánkút biztos halálhely, tehát először a költő hs.’al'ndlyát kell a helyszínen pontosan megalapítani. ‘ — Azt mondod a cikkedben, hogy én ezt megállapítottam. Én megállapítottam, de soha senki rajtam kívül itt a távolságokat le nem mérte, látási próbáimat, a terepemelkedésnek megfelelő menetadataimat, az elpusztult tereptárgyak helyét, amelyek döntőek a vallomások kritikai megválogatásánál, soha senki nem ellenőrizte. Ezt kell előbb a helyszínen — egy százados szócséplés után először — egy közös magyar—román bizottságnak megvizsgálnia, és erről jelentést tépnie: ez lesz az első jelentés Petőfi haláláról, amellyel száz év óta vagyunk adósai népeinknek. Csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet a sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására: a fordított módszer hibás lenne. Török Aurélék korának hibáját mi még egyszer nem követjük el. Hiszem, hogy ennek a bizottságnak a magyar munkacsoportja egészen rövidesen útnak indul felétek, hiszem, hogy még ezen a nyáron a héjjasfalvi országúton folytatjuk a vitát újra. Nyolc évvel öregedve, de a nyolc év előtti szenvedélyességgel folytatjuk — és befejezzük. Mert befejezzük itt a munkánkat, barátom, amelyben mindketten — miért is tagadnánk? — egy kissé életünk értelmét láttuk. Üdvözlöm erdélyi barátaimat, Keresztért és Segesvárt; al revedere, doctor Culer, a viszontlátásig ölel: Dienes András