Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-18 / 16. szám - Jacques Gaucheron: Köszöntlek Petőfi Sándor! • A Les Lettres Francaises április 9-i számából. (5. oldal) - Simon Lajos: Dacosság | Amikor egyedül vagy… • vers (5. oldal) - Kónya Lajos: Emlék és intelem • vers (5. oldal) - Bertalan Imre: Kommentátor nélkül… (5. oldal)

KÖSZÖNTLEK PETŐFI SÁNDOR! ÍRTA: JACQUES GAUCHERON Jacques Gaucheron, a kiváló haladó francia költő alábbi cikkét a „Les Lettres Francaises” április 9-i számából vettük át. Gaucheron, aki kötetnyi Petőfi-verset fordított franciára, hitet tesz Petőfi költői és eszmei öröksége mellett. Cikkéből az ellenforradalom és nyugati támogatói hazug Petőfi-kisajátításának franciaországi csődjéről is értesülünk. íme, ismét elkövetkezett március idusa, a nappalok hosszabbodnak s én álmodozom az alkonyatban ... A tél még azt képzelheti, hogy örökké tart az élete. Végsőkig kihasználja uralmát és olyan világot teremt számunkra, hogy halálra kell dermedni benne a hidegtől. S nincs más itt csak a tél, amely tartósnak hiszi magát s csupán a tél teszi iszonyatossá ezt a világot. A tavasznak megvan az ideje a naptárban, hat nap múlva itt lesz. Március tizenötödikének estéje! Ebben az esztendőben száztíz esztendeje, kedves Petőfi, hogy életednek legszebb napját megélted, egy évszázad, meg egy évtized. Mindig azt kellene óhajtanunk, hogy barátainknak legjelentősebb évfordulója egybeessék életük legszebb napjával, azzal a nappal, amikor teljes szívvel tudtak élni. S ha ez sok ember számára nehéz is, neked könnyű és természetes. Te írtad azt a verset, amelyből kicsattan örömöd, férfiúi büszkeséged, azt a költeményt, amelyet teljességgel átéltél s amely — ha jól emlékezem — e sorokkal végződik: Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet... Napoleon dicsősége, Te veled sem cserélek! (15. március, 1848.) Budapesten, 1848 március tizenötödikén ... olyan forradalom valósult meg, amely a feudális rendszer ellen indult rohamra. E tavasz jöttét megelőző napok alkonyatában álmodozom, azon a napon, amelyet te hősként, s egy új szabadsággal teli szívvel éltél át. Életednek a tavaszán jártál akkor, a népek tavaszát élted — a népedért! Köszöntlek évfordulódon, Sándor! A költőknek — s nemcsak a költőknek — hanem mindazoknak, akik sorsukat az emberiség haladásával fűzték össze, haláluk után van igazán izgalmas életük. Kétszeresen is izgalmas. Örökké benne élnek az igazság, a nagyobb igazság, a nagyobb szabadság felé való fejlődésben. Szakadatlanul cibálják, felnégyelik, öldösik, újra meg újra öldölik őket azok, akiknek se teste, se lelke nem kívánja ezt a haladást. Kiforgatják őket eredeti mivoltukból, akár a lisztet. Vajon kik? Általában azok, akik a lisztet is hamisítják — vagy ezek cinkosai. Ma este el akarok mesélni neked egy anekdotát, a halálod utáni életedből. Hosszú időre száműztek hazádból, itt csak siketen élted tilos életedet. Ki kellett várni az ezerkilencszáznegyvennyolcas esztendőt, hogy öszszes költeményeidnek kiadása hiánytalanul jelenhessék meg. Hosszú számkivetésből tértél vissza, együtt a szabadsággal; senki sem rettegett ebbé lángelmédtől, senki sem szégyenkezett miatta. Lehetségessé vált mmár elmélyült és szenvedélyes tanulmányozásod. Ez volt az a hévitel, amely engemet is serkentett, így anyanyelvemen hangot adjak e „jövőbelátás”-nak, amelyre életművednek legtisztábbik része bizonyág. Ebből aztán egy kis vöröstáblás könyv született, amelyen a te nevedveskedett. Ez meg a többi közt egy lyan verset is tartalmazott, amelyet nem túlzás úgy tekintenem, mint az iodalom és a kultúra munkásainak élelességére vonatkozó alaptörvényt. (Itt a cikkben Petőfi „A XIX. szánd költői” c. verse következik J. Maucheron fordításában.) Meg kell vallanom, hogy e kisönyv léte sokáig csak szűk, bizalmas körre korlátozódott. A címe ez olt: Forradalmi versek. Nincs aban semmi csodálatos, hogy Franiaországban a könyvkereskedések örzsközönségére minden olyan kiejezés, amely forradalomra tesz célost, még ha az 1848-asra is, riaszóan hat. Ez így történt. Ha viszont 1956 novemberébenétálgattál volna Párizs utcáin, észevetted volna a te kis piros, emlísztem című könyvecskédet a kiraatokban — feltűnő helyre téve. Ha ikert áhítozó ifjú költő lettél rola, azt hihetted volna, hogy a Te ingelmed hirtelen egyetemesen elsmertté, tiszteltté és értetté vált, a jóízlésű emberek körében. Divatos öltő lettél. Ám valójában kiknek a szemben? Ezekben a napokban láttam olyan mbereket, akik túl gyakran emle- : gették a Te nevedet és Párizsban, Lyonban megtapsolták a népújságok szétszaggatását... Nevedet, hazádnak nemzeti színeit jelvényül ! ! használták olyan fiatalok, akiknek fő célja a sajtószabadság betiltása is volt Franciaországban. Az elmúlt hónapban pedig a Te , . nevedet viselő kis vörös könyvet épp akkor láttam viszont, amikor — egy latin negyedbeli könyvkereske- dés szétdúlása után — tiporták és széttépdesték; senki előtt sem titok többé, hogy ezt ugyanazok a személyek tették, akik 1956 novemberé- ben Párizsban a magyar nemzeti ] színekkel gomblyukakban ordítoztak. Ma már persze nincs egyetlen kirakatban sem a Te verseskönyved: visszakerült a raktárak poros polcai- á ra. Eszem ágában sincs örvendezni ezen, de mindent egybevetve, még ez a sors is jobb annál a rosszízű ] ünneplésnél, amelyben akkortájt ré ■ szesítettek. Egy pillanatig a fehér , terrorista törekvések vezércsillagai voltál... Mindez elmúlt. Lángelméd őrzi gyémánt-tisztaságát. Köszöntlek évfordulódon, Petőfi Sándor! ! Én egyre csak álmodozom e tavasz előtti alkonyatban és most elképzelem egy honfitársamat, aki egy este hóna alatt verseskönyveddel tér haza, mert megvételével akarta kifejezni hirtelen támadt együttérzését „a budapesti felkelőkkel”. A ma- , gyarországi események következmé- nyeképpen egy pillanatig részvéttel telt meg a lelke a „forradalmárok” \ iránt. Talán még egy „forradal- \ már”-t is felfedezett magában, aki- ről mindezideig nem volt tudomása. \ Messzebb bizonyára nem ment en- \ nél. Aztán besorolta a könyvecskét egy polcra, mint mások jótékonysá- \ gi árverésen megszerzett vackaikat, a padlásra. Ne tiltakozz! Mégiscsak úgy képzelem: a mi emberünkben volt annyi érdeklődés, hogy legalább egy pillantást vetett a kötetbe. Lapozás közben aztán szeme elé kellett kerülniök olyan verssoroknak, amelyek felhívást tar- talmaznak a hősiességre, verssorok, amelyek a magyar büszkeség felkel tése végett zengenek és amelyekben végtelen hazaszeretett visszhangzik. De többet mondok: el kellett olvas- nia olyan verssorokat is, amelyekből az idegen elnyomatás elleni tiltakozás süvölt ki. Ilyképpen a mi emberünk, ha bármily kevéssé is ismeri a történelmet, téged nagy lángelmének tekint, mivel az idegen erők, amelyek ellen 1848-ban kellett küzdeni Magyarországon, szintén orosz seregek voltak ... Ne tiltakozz! Miért is folytatná másként az olvasást? Megtalálta azt, amit keresett. Felderült. Ne tiltakozz! 1956 október végén a Vöröskereszt teherautóiban olyan konzervdobozok érkeztek Magyarországra, amelyek kívülről szemlélve vajat, valójában azonban kézigránátot tartalmaztak. Ezt hívják háborús fortélynak. * Ennek az alapelve az, hogy be kell csapni azokat is, akik ellen harcolnak, meg azokat is, akiket felhasználnak e küzdelemben. Semmi okát nem látom annak, hogy ne hasznosítsák az effajta csempészetet a kultúra területén. Ez bizonyos értelemben még kényelmesebb is. Ne tiltakozz! Nagy költő vagy, immár világnév. Szeret az egész magyar nép, csodál a magyar ifjúság. A nevedet fel lehet használni egy doboz címkéjéül, néhány jól megválasztott idézettel. Ez bizalmat kelt. A dobozba azt lehet tenni, ami jól esik: feltétel nélküli nacionalizmust, monarchista restaurációt, a népköztársaság, a demokrácia elleni lázadást, barátok ellenit, akik kezet adtak a nemzet szabadságának, sőt, ha úgy tetszik, klerikális feudalizmust is. Ne tiltakozz! Ki csodálkoznék azon, hogy sok derék ember engedi magát elámítani? Méltatlankodás e hamisítás miatt, mennydörögsz e hamisítók ellen. Felkiáltasz, hogy költeményeidet kisajátítva, elárulnak Téged. Igazad van. De nyugodj csak meg. A megindultság, az alapérzelmek, amelyek egy művet sugallnak, végül is mindig megindítanak. Ismét felfedezik őket és elárulják a csalást meg a csalókat. Íme, ezért tűntél el eléggé gyorsan a párizsi könyvkereskedések kirakataiból. Ám én még azt is elképzelem, hogy ama bizonyos olvasód, e futó és szenvedélyes pillantás után, ismét neki fog költeményeid olvasásához, pihent fővel. Ahogy én elképzelem őt, elhajítja könyvedet, mert a hirtelen támadt „forradalmi elhivatottsága” beleütközik költeményeidnek valóban for-A felszín alatt észre kellett vennie, hogy a Te tisztánlátásod — az, amely beragyogja forradalmár költői homlokodat — nem más, mint egy oly szabadság határtalan állítása, amely össze tudná hozni az embereket egyenlő felekként éppúgy a „bőség kosara” körül, mint „a jog asztalánál”. A szabadság a Te számodra elsősorban is kötelesség, nem pedig engedély — és főleg nem engedély mások becsapására, vagy a többiek kizsákmányolására. A Te jövő iránti hatalmas szenvedélyeddel egyidejűleg, észre kellett vennie a királyság intézménye, a kis és nagy kiváltságok elleni gyűlöletedet. Fel kellett ismernie a szabadság egy nemzetközi ligájáról vallott felfogásod igazi értelmét — azét a ligáét, amelyet a cári seregek elleni küzdelem megsegítésére szerettél volna életre hívni, de ugyanakkor, a francia köztársaság cselekvő támogatását is óhajtottad néped és hazád merénylőivel szemben. A Te életednek és műveidnek legfőbb tanulsága: szüntelenül megújulni, újrakezdeni a küzdelmet a bensőnkben. Azt is tanítják továbbá, hogy a forradalmi nagylelkűség végre is nem jutalmazza sem a kapzsiságot, sem az irigységet, sem a törtetést. Nagy és termékenyítő lecke ez. Köszöntlek évfordulódon, Petőfi Sándor! ››‹ g Értesítjük olvasóinkat, s hogy az Élet és Irodalom.. g szerkesztősége új helyre i g költözött. Éj címünk: Budapest V. Nádor u. 31. és. SIMON LAJOS: A lépésem puhább, mint máskor tapogatózom mint a vak. Kalitka nekem most a házsor, mert újra nem láthattalak. A lámpából is csúf, vigyorgó arcot fonnál a képzelet Testembe tép száz csorba olló de nem beszélek még veled. Dacosság Amikor egyedül vagy... Amikor egyedül vagy akkor sem vagy magad, hidd el, a néma fák is reád pillantanak. Tündöklő ablakodra zúgó darázs repül, s azt dongja, mindig azt, hogy mégsem vagy egyedül. Amikor egyedül vagy akkor sem vagy magad, ha eszmék lombosodnak mélyen szíved alatt. Ne bánd, hogy néhány ember messzire elkerül, mert ők, a drága társak nem hagynak egyedül. KÓNYA LAJOS: Emlék és intelem A salloumnes-i temető lenge leplébe potyogatta a kegyes alkony. Csak egy fakereszt meredt elénk s alatta a súlyos torzó: Krisztus öntöttvas szobra, végtagok nélkül. Golyószaggatta töviskoronás fejét szelid-szomorun féloldalt hajtó, szokása szerint, mintha még a háborún merengne, mely őt leterítette — ki pedig menedékül szolgált fáradt, s megterhelt éltű népnek a csata előtt. Ménta, kakukfa fonta körül őt, sebeibe belenőtt, átlőtt fejében futkosó szellő futta együgyű dalát, letépett karja helyén, a lyukban, madarak tollászkodtak. Gránátszaggatott, megbolydult sirok mélyén öreg halottak megzavart álmuk összegabalyult fonalait kutatták. Gyerekeével is rettenetes volt nézni az istentelen vihar nyomait s rádöbbenni, hogy még Krisztus is védtelen. Szomorú arccal ült ott a fűben, csonkán, reménytelenül, vasarcán gond és gyász rozsdáival, keserű tapasztalat kínjával átlőtt szívében. Úgy ült, roncsolt keresztje alatt, e másodszori kínhalál után, elhagyatva, egyedül, mint bátyja ama holt katonáknak, akiket elrejt a föld, kikre kavernák mélyén takarja nyirkos köpenyét a zöld, odvas halál, hogy szemük zöld mécses, zöld az étel előttük, melyet nem tudtak elfogyasztani. S mint ki folyvást ebédel, — ahogy a romlás elérte őket — ülnek kinyújtott kézzel. Ó hányszor álltunk e kazamaták előtt! Egymást böködtük, de remegtünk a gondolattól is, hogy bemenjünk valaha. Krisztus, kiről azt mondják, minden nyomorultak támasza, szegény Megváltó, — így látlak ma is: megtöretett a tested — hasztalan öntöd őt, világrésznyi sebedből a vért, nem elég az emberért, ki rettenetes, öngyilkos játék próbáiba kezdett. KOMMENTÁTOR NÉLKÜL...M ár nem is a józan logikának, hanem egyszerűen az épelméjűségnek mond ellent az a tényeket félrefricskázó csökönyösség, amellyel bizonyos külföldi propaganda orgánumok még mindig lihegve loholnak magyarországi „szenzációk” után. Ha a magyar nép túlnyomó többségével már nem lehet, legalább egy töredékével szeretnék elhitetni még jó másfél év után is (persze függetlenül attól, hogy mi minden történt nálunk és náluk ez alatt a másfél esztendő alatt), hogy akik egy fantomért, egy adag morfiumért eldobtak hazát, otthont, jövőt s mindent, nem szervezett ámításnak voltak hiszékeny áldozatai, azokat egytől egyig „eszmék és ideálok” lódították ki a falvak fehér vályogházaiból és a városok magas kőházaiból, idegen világba, kőszívű emberek közé. A lelepleződött bűnösök, a valóságos tettesek, akik családok ezreinek életébe tenyereitek bele felelőtlenül és durván, mániákusan forgatják tovább a régen lejárt, kopott és dadogó lemezt — csak az otromba direktséget helyettesítik fondorlatos, finomkodó körülmagyarázásokkal. A budapesti kirakatoktól irodalmi életünkig széles skálán folyik a dadogás — Obrazcovtól Hruscsovig s az alma árának limitálásától a nyereségrészesedésig mindent megkommentálnak a mindenhez jobban értő „magyar szakértők” és a minden lében kanál kommentátorok. A Süddeutsche Zeitung „magyar szakértője” nemrég arról dadogott, hogy „a budapesti kirakatok bősége ámítás”. Az ámításnak eme kellemetes formáját a budapesti dolgozók aligha kifogásolják. Lám, így van ez, ha a muníció kifogyott s a parancs mégis csak az, hogy lőni kell. Bőséggel ámítani a bőség élvezőit — ennek erősen szellemi izzadságszaga van, e nehéz feladatért nem irigyeljük a délnémet kollégát. Tavaly ilyenkor még a „magyar szakértők” és a minden lében kanál kommentátorok ámításának fő tárgya nem a dúspesti kirakat volt, hanem többek között például az elérhetetlen messzeségből csalogató banán, amit a Nyugat mesevilágában bárki semmittéve, hanyatt fekve szedegethetett saját banánfájáról — melyhez tudvalevőleg nem banánhéjon, hanem saját autóján csüsz■ hatott el... A kép azóta nagyot változott. Nemcsak úgy változott, hogy ma már a magyar ember idehaza is józanul tudja, a mi Jonathán almánk a világpiacon jóval rangosabb cikk a jóval olcsóbb banánnál. De reálissá változott az idealizált kép úgy is, hogy a minden vágyálmok beteljesítője, a boldogság tetejének szimbóluma, a hazai életforma lesajnálásának és a nyugati életforma magasabbrendűsítésének megtestesítője: a banán azóta — a jaffai narancs és a ciprusi citrom, az ízes gyulai kolbász és a jó magyar csokoládé társaságában — megjelent a pesti kirakatokban is. De — isten látja a lelkünk — ha nem is jelenik meg, attól mi még egészen szépecskén élünk s a banán miatt nincsenek emésztő hiányérzeteink. Emésztő hiányérzetek, sőt félelemérzetek — a hazafelé sóhajtozó, könnyes levelek tízezereinek tanúsága szerint — most odakint keletkeznek a magyar keblekben. És elsősorban nem is az irodalom állapota miatt, ahogy egy másik dadogó, a Szabad Európa-rádió kommentátora elképzeli, eképpen szólván: „Kétségtelen, hogy anyu-Engedje meg, Pötyike, hogy megkérdezzem Magától s a hasonló korú magyar fiataloktól: Mit szólnának hozzá, ha a lélek fölszabadulásának a szemtanú soraiból megismert új impulzusait kapnák? Vajon milyen jövő várna rájuk, ha Magyarország kapuit kinyitották volna a Viki és a sok ezer Viki által megtapasztalt „új nyugati szellem” felé? Ez az amit további kommentár — sőt kommentátor nélkül tudunk. BERTALAN IMRE gall irodalomban sincs ma aranykor. De... az európai írók kezdenek olyasvalamit találni Európában, aminek örülnek, amiben megnyugszanak ... Nagy és örömteli élmény számukra például, hogy a német és a francia szellemiség egymásra lelt. Kár, hogy a fiatal magyar irodalomnak olyan pozíciókkal kell beérnie, amelyekre továbbra is csak az elzárkózás és a visszavonulás reménytelen nyomottsága jellemző. Ha kinyitnák Magyarország kapuit az új európai szellem felé, ha lehetővé tennék, hogy a fiatalok bekapcsolódhassanak az új nyugati ezüstkor bizakodásába , .. a lélek felszabadulásának új impulzusait kapnák.” Hadd álljanak itt — mintegy válaszul a lélek felszabadulásának halandzsájára — egy Kanadába disszidált magyar fiatalember még újabb, sőt legújabb impulzusai az „új nyugati ezüstkorról”. Majorosi Viktor nem európai író ugyan, de valami olyasmit talált Nyugaton, aminek — szemben a Szabad Európa-rádiónak a német és a francia szellemiség egymásratalálásán „Heil Adenauer!” jelszóval lelkesülő rádiókommentátorával — nem örül s amiben nem nyugszik meg. Levelében így ír „ittrekedt” menyasszonyának, Pötyikének: „A nébec provincban a politikai irányzat, a klerikális diktatúra lett. Mindenre a papság akarja rátenni a kezét. A zsidókat, angolokat és emigránsokat bojkottálják, hovatovább majd törvényesen is üldözni kezdik. Csak az élhet majd itt, aki katolikus és francia. Még azok se nagyon. Pl. a bármixer (ott dolgozik, ahol én) mesélte, hogy felgyújtották a lakását, mert valami egyházi jótékonysági alapra keveset adományozott. A tetteseket a rendőrség elfogta. Az egyik egy fanatikus papnövendék volt, a másik egy lelkes hívő, aki különben a perselyt is vitte hozzá. A „megtévedt báránykák” azonban a klérus védelme alatt állván, kényelmesen megúszták. És mivel az egyház áll a dolog háta mögött, az újságok egy sort sem mertek írni róla. Szóval hajmeresztő!!! Inkvizíció a XX. század közepén! Lehet, hogy nem fogod elhinni, mert hihetetlenül hangzik, de így van!! A népi demokratikus kormány otthon jobban tenné, ha a Nyugatra kivánkozókat Canadába deportáltatná. Egy éven belül mind meggyőződéses kommunista lenne. Garantálom. No, de most búcsúzom, legközelebb szebbeket írok. Csókolom a pici szívedet, Viki.”