Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-02 / 1. szám - Mesterházi Lajos: Mérlegen • Kállai Gyula tanulmány-kötete: A szocialista kultúráért (1. oldal) - Jankovich Ferenc: Az ember és a vihar: Őrült zivatar | Ember és táj • vers (1. oldal)
Hl. évfolyam, 1. szám Főszerkesztő BÖLÖNI GYÖRGY Felelős szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS 361 MÁJ3S MÉRLEGEN ÍRTA: MESTERHÁZI LAJOS A karácsony előtti napokban jelent meg, a Gondolat kiadásában, Kállai Gyula tanulmánykötete A szocialista kultúráért címmel. A tizenöt éves mű a szerzőnek az ellenforradalmat követő másfél év során elhangzott legfontosabb előadásait és cikkeit tartalmazza, köztük két nagyobb munkát. (A magyarországi ellenforradalom a marxizmus— leninizmus fényében, Az MSZMP kulturális politikája), több cikket az értelmiség — és külön a pedagógusok, a nevelés — kérdéseiről, néhány fontos elvi megnyilatkozást a hagyományokról, egy kisebb tanulmányt a szocializmus általános törvényszerűségei és a nemzeti sajátosságok sokat vitatott problémájáról. Megannyi ismerős írás, mégis így, kötetbe gyűjtve más, több, így, kötetbe gyűjtve, állnak össze a gondolatok rendszerré; így találják meg az egyes részletkérdések, a maguk helyét azon a koordinátán, amelynek — tekintve a szerző személyét és közéleti funkcióit — államunk kétéves történelméhez és egész mai politikánkhoz — nemcsak kultúrpolitikai vonatkozásban — igen sok köze van. így értjük meg a kötet egyik ismétlődő alapgondolatát: azt, hogy a kulturális politika nem egyszerűen az államigazgatás egyik „reszort-területe”, hanem szocialista forradalom folyamatának egyik fázisa, amelynek sikeres végrehajtása nélkül a munkásosztály sem a politikai hatalom feltétlen és szilárd birtokosának nem mondhatja magát, sem a köztulajdonba került termelőeszközök magasabb termelékenységű működtetése nem biztosítható. Így értjük meg azt is, hogy éppen a kulturális politika mutatja a legérzékenyebben a párt egész stratégiájának és taktikájának minden jellemző vonását. Egyben ez az a terület, ahol talán a legvilágosabban mutatkozik meg mind a forradalmi munkásmozgalom szerves kapcsolata a magyar történelem haladó, demokratikus törekvéseivel, mind a párt politikájának kontinuitása — ami a célkitűzéseket és legjellemzőbb vonásokat illeti — negyven év óta, de kivált a szocialista építés tíz éve óta, mind pedig azok az új vonások, amelyek az ellenforradalom után az újjászervezett pártnak módszereit jellemzik. Egy irodalmár barátunkkal beszélgettünk a napokban. Kifejtette, hogy az 1956-os ellenforradalom olyan efemer, elszgetelt jelenség, olyan szervetlen közjáték a magyar népi demokrácia történetében, amely nem lehet maradandó mű témája. „Múló kudarcunk volt az, és ha a forradalom kontinuitását helyesen szem előtt akarjuk tartani, legjobb, ha 1956 októberét elfelejtjük.” Nem érthetünk egyet ezzel az okoskodással. Október elfelejtése október tanulságainak elfelejtését jelentené. Ez pedig nemcsak minekünk, de az egész nemzetközi mozgalomnak kárára válnék. És nem is tudunk azzal a viszolygással visszagondolni erre a „kudarcra”, hogy lélektani szükségét éreznénk a felejtésnek. Az életerős, a történelmi igazságot helyesen kifejező mozgalmakra mindig is az volt a jellemző, hogy még a kudarcaik is az ellenségnek ártottak, és nekik hasznukra váltak. A XVII. század végtől a XIX. század derekáig semmi sem történhetett az európai mozgalmakban, ami ne a polgárságnak malmára hajtotta volna a vizet, és ne az arisztrokráciát gyengítette volna. Pedig, ha elszigetelten nézzük az epizódokat, jónéhány katasztrofálisnak látszó kudarcot is kellett elszenvednie a leendő győztesnek, még közvetlenül a végső győzelem előtt is! A budapesti 1956-os október nem elfelejteni való intermezzo. És nem kudarc! A nemzetközi forradalmi munkásmozgalom új lendületvételének dátumát is jelzi az az esemény, a XX. kongresszus nagyszerű eszméinek gyakorlati diadalát, a revizionista métely elleni harcban megtisztuló és a dogmatizmus béklyóitól is felszabaduló forradalmi gondolat kifutó pályáját. Azét a forradalmi gondolatét, amely az 56 októberében megsűrűsödött ködöt egyedül tudta átvilágítani, a szinte reménytelenül összecsomósodott zűrzavarbanegyedül tudott rendező elvet teremteni, és amely éppen ebben a hallatlan erőpróbában mutatta meg a maga egyedüli életrevalóságát, vitathatatlan fölényét minden más ideológiával szemben. Hány már-már akadémikusnak látszó vita telt meg élettel; hány látszatra szinte már a priori tétel vált ad oculus demonstrált ténnyé! A dialektikus gondolkodás nem állhat meg ott, hogy 1956 októberében Budapesten ellenforradalom volt; 1956 októberében a belső és külső reakció ellenforradalmi kísérletét forradalom nemzetközi szolidaritása igen gyorsan leverte, és az erre a szolidaritásra támaszkodó magyar mozgalom a zűrzavarból a nemzetet igen gyorsan kivezette, bámulatraméltó vitalitással megteremtette a politikai, gazdasági és szellemi konszolidációt, mégpedig mindenfajta alkudozás nélkül és mindenfajta végletbe csúszás nélkül, a legtisztább elvek jegyében. Kállai Gyula könyve a legnehezebb fázisnak, a szellemi konszolidációnak elemzését és a további teendők programját adja. A magyar párt az utóbbi két évben az ideológiai munka terén is egész sor múltbeli hibát javított ki és mulasztást pótolt. Kállai Gyula vezető funkciójából adódik, hogy személyes munkássága ennek a kollektív ideológiai munkának úgyszólván minden területére kiterjed, s ha könyvét elemezzük, a mérlegen ott van a magunk önvizsgálata is, akik ebben a munkában jól-rosszul részt vettünk. Alapvetően jellemzi az elmúlt két év kommunista elméleti munkáját, miként Kállai könyvét is, a polémia. Ennek a műfajnak a marxizmus—leninizmus történetében klasszikus hagyománya van. Az októberi ellenforradalmat előkészítő s abból ittmaradt zűrzavarral szemben, Kállai is legtöbbször polémikusan tisztázza a magunk igazát, ez a polémia impregnálja minden mondatát, a vitairat-jelleg ott van a sorok között akkor is, amikor az ellenfél láthatatlan. A fő kérdések, amelyek köré Kállai érvelése csoportosul: a szocialista hazafiság és az ettől elválaszthatatlan nemzetköziség — szemben a nacionalizmussal; a szocialista demokrácia — szemben a polgári demokratikus illúziókkal; a társadalom törvényszerűségeinek belátásán alapuló szabadság, s az ebből fakadó harmónia — szemben a liberalizmussal és anarchiával; a pártosságon alapuló művészi objektivitás, vagyis az az alkotómódszer, amely a társadalom objektív törvényszerűségeit felismeri — szemben a „politikamentes” álobjektív művészi tendenciákkal; a munkásosztálynak az értelmiséget teljes mértékben megbecsülő, az értelmiséget elvi alapon együttműködésre hívó politikája — szemben a Horthy-időknek a „középosztály uralkodó szerepéről” hangoztatott hazug frázisaival, szemben a revizionistáknak az „atomkorszakkal” kapcsolatban az értelmiség vezető szerepéről hirdetett nézeteivel. A szerző világosan megfogalmazza — és a maga munkáival egyben illusztrálja — mit is értsünk az alkotó marxizmus fogalmán. Ellentétben a dogmatizmussal, minden tanulmányában a való élet felvetette új problémákból indul ki, konkrét jelenségek konkrét elemzése révén, a különleges r bui jut el azll.a iuzi.Aj törvényi szerűségig. Ugyanakkor léft pésről Lépésre bebizonyítja, mennyire hazug, mennyire tudománytalan volt mindaz, amit a revizionisták műveltek „alkotó marxizmus” címszóval: amikor a formai jegyeket tartalomként kezelték, amikor céltudatos vagy öntudatlan tendenciával, a különlegeset akarták az általános helyére állítani. (Igen fontos irodalomelméleti kérdést is érint ez: a típusalkotást, amellyel kritikáink oly keveset foglalkoznak!) Aki nem érti meg, hogy „a szocializmus építésének általános érvényű feladatait a konkrét nemzeti viszonyok között úgy kell megvalósítani, hogy épp azért, mert megfelelnek a konkrét nemzeti, helyi sajátosságoknak, tovább erősödjék általános érvényük”, az nem egyszerű formai „vonalhibát” vét, hanem veszedelmesen kockára teszi — „balról” — vagy szükségképpen elárulja — jobbról — az egész szocialista építést. Jelentős szerepet töltenek be Kállai gondolatmenetében a társadalmon belüli ellentétek elemzéséről legújabban megjelent kínai elméleti munkák. A tételek helyességét Kállai a magyar események elemzésében vizsgálja meg. A jó politizálásnak egyik alapkérdése a népen belüli ellentmondások felismerése és feloldása. Az ellenforradalom nem törhetett volna ki, ha a régi vezetés hibás politikája nem sűríti a népen belüli ellentmondásokat, és nem engedi át az ilymódon gyulladásba jött, ellentétté növekedett ellentmondásokat az ellenség stratégiai fegyvertárának. A népen belüli, a fejlődéssel szükségszerűen velejáró ellentmondásokat a mi erőforrásunkká kell tennünk — feloldásuk révén. Kállai világosan megmutatja: nem minden tőlünk idegen nézet mögött áll ellenséges politikai tendencia; a helyes kultúrpolitikának egyik legelső feladata éppen az, hogy megtalálja az érzékeny választóvonalat a tőlünk idegen nézetek, de nem ellenséges szándékok és az ellenség között. A hatalomra jutott munkásosztály ideológiáját a lakosságnak, de különösen az értelmiségnek csak kisebbsége vallja — ma még — a magáénak. De a letűnt burzsoázia tudatos ideológiai szekértolói is törpe kisebbséget jelentenek. Aki ellenségként kezel mindenkit, aki ma nem marxista nézeteket képvisel, az az ellenség stratégiai bázisát növeli. A jelentős többséget alkotó idegen nézetek, de nem ellenséges szándékok hordozói nekünk — éppen, mert hatalmon belül vagyunk — potenciális szövetségeseink. Az elvi alapon megvalósított együttműködésnek bizonyos minimuma igen széles körben megvan; az alapvető szocialista célkitűzések, a béke, a népköztársaság iránti hazafiúi lojalitásnak azok az alapelvei, amelyeket az alkotmány fogalmaz törvénnyé. Fontos azonban, hogy az együttműködés során állandóan és türelmesen vitázzunk az idegen, tudománytalan nézetekkel; hogy rendszeres eszmei nevelőmunkát folytassunk az egész társadalomban; hogy ne ellenségként bíráljuk barátainkat. Mindezen túl, az elméleti tiszt, lerén, az egyre magasabb szintű egységeknek vitákban való megteremtése terén, óriási segítséget nyújt nekünk az a körülmény, hogy mindannyian a szocializmust építjük, a szocializmus építése során vállalt feladatok pedig önmagukban is nevelnek. így oldódnak fel azok az ellentmondások, amelyek — például — ma még az értelmiség világnézeti elmaradása és a szocialista építés feladatai között; amelyek az igen vegyes, sok polgári és különösen a kispolgári hagyatékot őrző igények és az állam nevelő feladatai között; amelyek korunknak egyre fejlődő technikán és természettudományon alapuló mindennapi valósága és közműveltségünknek erősen múltszázadi, egyoldalúan humán jellege között fennállanak. Kállai egész sor tanulmányban elemzi ezeket az ellentmondásokat, bírálja a korábbi, gyakran hibás módszereket, amelyek a feloldható ellentmondásokat antagonisztikus ellentétekké növelték, és újra meg újra gyakorlati példáját, mintegy módszertanát adja a népen belüli ellentmondások helyes kezelésének. Kötetének ezek a fejezetei adják elméleti foglalatát annak, ami a párt politikájában a múlthoz képest új. Fontos szerep jut ennek a kérdésnek az általános politikában, de (minthogy a szemünk közelébe eső dolgokat nagyobbaknak látjuk), úgy hisszük, különlegesen fontos szerep az értelmiségi s egész kulturális politikánkban. Nyomasztóan nehezedik ránk viszont még mindig a múlt hibás gyakorlata. Amikoris „barátainkat nem bíráltuk, akiket bíráltunk, azokkal pedig nem működtünk együtt.” Meg kell hogy lássuk: mi magunk is nehezen szokjuk, hogy ne lássunk ellenséget abban, akinek hibás tételeit cáfoljuk, hogy ne engedjük ellenséges indulatoktól rozsdásodni a magunk elvi élességét. De partnereink is nehezen szokják, hogy a vita, a bírálat nem „a kiközösítés első stádiuma”, hanem éppen ellenkezően: az egymásratalálásnak (Folytatás a 2. oldalon) í ■ »•few.’. ív-f 1959. jan. 2. Ára: 1.50» .JANKOVICH FERENC: Az ember és a vihar ORULT ZIVATAR !. Szellőül költ a zivatar, gügyögő szellő-csecsemő volt eleinte, majd lerántva paplanát talpra szökkent, megrázta a fát s nevette, mint röpkölődnek gallyak s levelek körülötte... Kihúzta magát, feje az eget verte. Hangja elbődült, s betöltött hét határt. Tört és zúzott, tétova forgolódva költögette a tájt, mint az őrült, ki elvesztette értelmét eszének, fejéből minden torz gondolata kirepül s szerte széled sikongva; ereje pusztít öntudatlanul, s magát is zúzva, vágva földhöz, falhoz, fához villámszemekkel kiáltoz, átkot szór a világra, rugdalva a közönyt, csontos kezekkel szórva széjjel a könnyt. Nem látja meg magán a vér nyomát, nem tekinti nyildokló mély sebét, ereinek patakzó záporát, csak veszti magát, haján tékozlással és vérével elönt utat és határt, völgyet, dombot — Míg végre boldog erőtlenséggel roskad el és röhög, elvágódva a föld hosszán s hörög, mint a haldokló aggastyán, s röhög... Hangja, színe, ereje messzi enyésző EMBER ÉS TÁJ is Sok földemet levitt, köveket görgetett, alá, a völgy iránt. Sok üreget nyitott, sok üreget bezárt. Ledőlt egy vén bástya is, helyére újat rakatok. Letört egy Száraz ág, de sok eleven is. Földön az éretlen gyümölcs, de ami maradt nagyobb lesz. A kitekert barackfa helyére mandulát teszek. Hajlékomon a dúlt tetőt náddal újra verettem, erősebb lesz a réginél a jő csigolya-fonás. Az ott falát kibontom, hadd száradjon ki a ház. Mire újra berakom: ablak marad, északra. Hófehérre meszelem: pad előtte, s körüle pirul a paradicsom, hegyesedik a paprika, feketedik a föld színe. Buján sömörödik a gyom, neki látok kapával. Mindez fől van, valahogy... Hadd újuljon, mi öreg. Körme kopik, hite fogy amúgy is az embernek. De ki hozza vissza azt: a fiatal életek árján elrohant tavaszt? Mért sírok és nevetek? Mondd meg, őrült zivatar. 1957.