Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-09 / 2. szám - Sztojka László: Találkozásom Ady Endrével • Dr. Culcer Alexandru a kolozsvári Andrescu Művészeti Főiskola anatómia professzora. (6. oldal) - Szlovák György: Agárdi Gábor Katz-páter szerepében (Hasek: Svejk) • kép (6. oldal) - E. Fehér Pál: „Erősebbnek kell lennünk a halálnál…” 15 éve halt meg Musza Dzsalil (6. oldal) - Musza Dzsalil: Néha • vers • Havas Ervin fordítása. (6. oldal) - Remenyik Zsigmond: Akár tetszik akár nem… Előjáték egy azonos című, háromfelvonásos tragikomédiához • dráma (6. oldal)

Agárdi Gábor a Katz-páter szerepében (Hasek: Svejk) (Szlovák György rajza) A kolozsvári Művészeti Főiskola Andresen anató­mia professzora, dr. Cul­er Alexandra, az alábbiakban mondja el ifjúkori találko­zását Ady Endrével. E val­lomásban — az élmény­­anyáson és a kis, eddig is­meretlen Ady-versen kívül — az az érdekes és jellemző, hogy a román haladó értel­miség egyik jelentős tagja milyen szeretettel, büszke­séggel és megbecsüléssel emlékezik meg nagy köl­­ tőnkről.­ Tizenhárom éves kisdiák voltam, 1912-ben Zilahon nyaraltam. Nagybátyámmal sokat jártuk a várost és itt is, ott is, ettől és attól, újra meg újra hallottam ezt a nevet: Ady Endre. Mindenki különös meleg­séggel szólt róla, szeretettel és mi­tbecsüléssel. Vajon ki lehet? Főszolgabíró, főispán vagy talán miniszter? — töprengett a kamaszfiú. Vég­re aztán megkérdeztem a nagybátyámat, ki is ez a so­kat emlegetett ember? — Jól jegyezd meg magad­nak ezt a nevet, fiam, mert Ady Endre a legnagyobb élő magyar költő! Itt tanult a Wesselényi kollégiumban itt a városban egy ideig ügy­es­zédnél irnokoskodott érettségi után. Valamennyien ismerjük, szeretjük, büszkék vagyunk rá. Érmindszenten született és ha felkeresi szülőfaluját, be-belátogat ide Zilahra is... r­s Egyik este betértünk a Tig­­vendéglőbe vacsorázni. Hivatalnokok, vidéki gazdál­­kodók, felsős diákok szoktak itt összejönni estélként. A terem tele volt muzsiká­val, Balázs Árpád ,a híres er­délyi nótaköltő, aki a megyé­nél hivatalnokoskodott, ott állt a cigányok előtt s húzta a vonót... Egymást követték a víg és édesbús magyar da­lok ... Az egyik asztalnál, az asztalfőn, világos nyári ruhás, előttem ismeretlen férfi ült, a meleg nyári estben kissé ve­­rejtékes volt az arca, haja magas homlokába hullt, fel­emelt keze a zene ütemére in­tegetett Balázs Árpádnak, po­harát is felemelte a hegedű­jére hajló nótaköltő felé... A többiek, zilahi­ak, akik ott ültek az asztalnál, intettek nagybátyámnak, aki ismert irodalombarát volt s meghív­ták az asztalhoz. Odaültünk. Illedelmesen meghajoltam az idegen felé is, aki bólintott. Nagybátyám a fülembe súgta: Ady. Szorongó kíváncsisággal, lopva-lopva, felpillantásokkal néztem rá: hát ez ő, ez Ady, a legnagyobb élő magyar köl­tő ... Miként a többiek is, ő is sűrűn hajtogatta a poharakat, de italosság nem látszott raj­ta, semmi duhajkodás­ , Balázs Árpád muzsikált, énekelt, a többiek beszélget­tek és most hirtelen magához intett Ady, maga mellé ülte­tett és kérdezősködni kezdett életemről. Elfogódottan felel­tem s igyekeztem elrejteni foszló kabátujjaimat tekintete elől. Ady azonban észrevette s rámszólt csöndesen, viseltes kabátomra értve: — Ne restellkedj öcsém ... Elmondottam, hogy apám görögkatolikus pap, erdélyi születésű vagyok, mire fel­csattant: — Akkor földiek vagyunk! Pósa Lajos akkor közked­velt gyermeklapjának, „Az Én Újságom“-nak egy száma volt a kezemben, azt gyűrö­­gettem zavartan. Ady kivette a kezemből, kisimította. A lap első oldalán, szabad hely fe­hérlett: — Sándorkám ide írok ne­ked egy verset, hogy emlékez­zél rám és ezt a mai vidám estét se feledd el. Ceruzával a kezében perce­kig nézett maga elé, cigaret­tázott, felhajtott egy félpohár bort, aztán sebesen írni kez­dett. A versike, úgy látszik, már előzőleg megérett benne, mert egyfolytában írt és már­is elém tolta a teleírt papírt: — A tiéd! Szervusz! Ma már megfakultak a ce­ruza­sorok, alig látszanak, csak az aláírás betűi láthatók élesen: Ady Endre — de ak­kor, akkor frissen, mintha aranyból lettek volna, úgy ra­gyogtak bámuló tekintetem előtt... Többször elolvastam a verset, majd megmutattam a nagybátyámnak is, aki oda­súgta: — Nagy dolog ez fiacskám, Ady verset írt neked! Bemá­solom számba,magamnak­­ is a note­A versecske előtt ez volt a cím: Földi Sándorkának, oláh pap fiának Csak többszöri elolvasás után értettem meg zavarom­ban, hogy „földiek” vagyunk, ezért címezte így. Maga a vers így szólt: Millió gyertya, Vörös nap Bitang gróf, sátán pap és zsandár táncol. De oláh s magyar együtt tán­col majd holnap... Hej, kelj fel végre Vörös Nap! Ady Endre Bámulva, elragadtatva néz­tem a költőt. Az asztalra egy­re érkezett a bor, Ady halkan zümmögte, dalolgatta a nótá­kat, de semmi hetykeség, ré­szegség, elváltozás nem lát­szott rajta. Éjfélig ülhettem ott és figyelhettem mind fé­nyesebbé váló nagy, barna szemeit. Balázs Árpád már ott állott mellette és fülébe­­húzta kedvenc nótáit. Az étte­rem tele volt, sokan jöttek Ady ott időzésének hírére, hi­szen a sokat támadott, har­cait keményen álló ,országos nevű költő innen, a Szilágy­ságból indult el a „nagy és szent Óceán“ felé. Aztán nagybátyám jelt adott az indulásra, hiszen so­ha nem maradtunk fenn ilyen sokáig. Mélyen meghajoltam a költő előtt, ő melegen meg­ölelt és így búcsúzott: — A viszontlátásra... Szer­vusz! S milyen nagy dolog volt a boldogságtól úgyis ittas kis­diáknak, hogy kezet nyújtott, kezet nyújtott­­ nekem, mint egy felnőttnek... SZTOJKA LÁSZLÓ Találkozásom Ady Endrével :- „Erősebbnek kell lennünk a halálnál...“ 15 éve halt meg Musza Dssalil 1927-ben írt egy verset, amely ezzel a kérdésbe rejtett felszólítással fejeződött be: „Mondd, nincs mindnyájunk­nak joga az illatozó virágok­ra?!“ Akkor nem válaszolt a kérdésre, legalábbis közvetle­nül nem. Majd tizenhárom év múlva, a nácik börtönében adja meg a feleletet, véresen igazat, szűkszavúságában is sú­lyosat. Musza Dzsalil, a Tatár Író­szövetség akkori elnöke rögtön a német támadás után önként jelentkezett a Vörös Hadse­regbe, majd éppen a legkriti­kusabb időszakban, 1941 de­cemberének végén került a volhovi frontra. A költő eddig­re már mindent felmért, egész addigi életét, jövendő terveit és a mérleg másik serpenyőjé­ben ott volt a háború, minden embertelenségével, „virág-tip­­rásával”. Az eredmény — ha lehet — még keményebb, a cé­­lozottabb kiállás eszményeiért, hazájáért. Jóval később a bör­tönben mondotta: „Nekünk erősebbnek kell lennünk ma­gánál a halálnál“. Ebben az egy mondatban mindent meg­találhatunk: választ arra a ré­gi-régi, de soh­a el nem felej­tett kérdésre: jogunk van az il­latozó virágokra! Ezért kell a népmesék fantasztikus erejű hőseihez hasonlóan száz halál­lal szembenézni és föléje kere­kedni. 1942. júniusában fogságba került. Hitlereknek, pontosab­ban Rosenbergnek, a keleti te­rületek miniszterének tervei vannak a nemzetiségi foglyok­kal. A radomi táborban, 1943 elején katonai egységeket akarnak szervezni azzal a cél­lal, hogy a nem orosz szovjet állampolgároka­t a szovjet orosz egységek ellen harcak ve­­tik. Dzsalil rögtön az első na­pokban, roppant veszélyes kö­rülmények között ellenpropa­gandát szervez. Zsírpapírra, csonknyi ceruzákkal röplapo­kat, verseket ír, fegyvert, iránytűt szerez; egész csopor­tok szökését szervezi meg. Egé­szen addig, amíg július 10. és 12. között egy éjjel a Gesta­po elhurcolja. A berlini hír­hedt Moabit fegyházba kerül, Musza Dzsalil nagyon jól tudja, hogy halál vár rá, még­sem tekinti életét lezártnak. Valahányszor írószerhez és papírhoz jut, gyufaskatulyá­­nyi nagyságú lapokra verseket ír. A magyar Radnóti Miklós a bolgár Nikola Vapcarov, a szerb-horvát Ivan Goran No­vac­sics, a francia Robert Des­­nos társa a szenvedésben, de az akaratban is. A tömör, alig néhány soros végrendelet sorai vallanak a legvilágosabban er­ről a vers­féltő és ezen túl a szépet, az „illatozó virágokat”, az emberi értéket védő maga­tartásról: „Testvér, aki tudsz tatárul — olvasd végig ezt a f­üzetet. Musza Dzsala költő ír­ta, akit jól ismer a tatár nép. Végigszenvedte a fasiszta kon­centrációs táborok minden poklát, amíg Berlinbe szállí­tották. Itt illegális szervezke­déssel és szovjet propagandá­val vádolva börtöne zárták és halálra ítélték. Meghal. De a fogságban írt. 115 verse itt ma­rad. Aggódik értünk.. 1944. január 7-én megtörtént a kivégzés. A költemények azonban átvészelték a rettene­tes időket és ma oroszul, fran­ciául, németül, lengyelül, ma­gyarul és még ki tudja hány nyelven hirdetik: a költő hal­hatatlan. E. FEHÉR PÁL MUSZA DZSALIL: NÉHA A lélek néha megkeményedik. És lehet a halál szele kegyetlen, Nem ér el a virágos lélekig, Törékeny szirma áll csak, meg se rebben. A fájdalomnak nyoma sem marad. A komorság sem csírázik ki benned. írni, írni — ez az egy akarat Mely irányt szab a gyengülő kezeknek. Fuss, megölnek — nem bódít rettegés sem. Te rab lehetsz, de szellemed szabad. Csak az fáj, hogy a költő füzetében A többi lap már hófehér marad. (1943. november) HAVAS ERVIN fordítása lllllllllllll!ll!!l!lll!!!!! A függöny még nem emel­kedett fel, félhomály borítja a nézőteret. Csak egy rekedt kürt hangja hallható, amint meglehetős hamisan játszik egy dalt, egy régi dalt három­negyed taktusban, mondjuk a Strawberry Blond-et. Cifrázza is a dalt, már mint ahogy nép­mulatságokon szokás. Az első ismétléskor már zongora és néhány hegedű is belekapcso­lódik a játékba, második is­métléskor pedig már szélesen szárnyal a dal, teljes zenekar­ral. Ekkor megy fel a függöny. A színpad jobb sarkában ócska pianínó áll, fekete füg­gönyök előtt. A színpad egyéb­ként dísztelen, csak fekete klottfüggönyök tak­arják a ké­sőbbi díszletet. A zongora előtt kopott ruhás férfi ül, nagyban veri a zongorát. Még mindig a Strawberry Blond dallama tölti be a színpadot. A zongo­rának dőlve „festői” csoporto­sulásban néhány ócska nő énekli a szöveget, feltűnő öltö­zetben. Ha nem tudná az em­ber, hogy a város egyik elő­kelő színházában ül, teljes joggal hihetni, hogy valami harmadrangú zongoráiba ke­rült. A nők teli torokból éne­kelnek, egyik hamisabban, mint a másik, beleadva hit­vány lelküket az érzelmes dal­ba. A színpad jobban kivilágo­sodik. Most hátul egy hosszú, keskeny, rácsos ablak is kivi­lágosodik, bevilágít rajta a hold. Az ablak előtt forgatható borbélyszék áll, benne egy úr, mellette fehér köpenyben a fodrász, amint az urat hatal­mas pemzlivel éppen pama­­csolja. A fodrász arca mennyei dicsőségben úszik. Látszik raj­ta, hogy nem cserélne senkivel a világon. A zene mindig szól, ócska kásári csilingeléssel. Most a nézőtér egyik sorában fel­emelkedik egy középkorú úr, őszinte felháborodással. Hang­ja betölti a színpadot és a né­zőteret. Ez Dánieli műkereske­dő. Disztingvált megjelenése ellenére, hangja remeg az iz­galomtól. DANIELI: Kérem, ami itt tör­ténik, kész lehetetlenség! FODRÁSZ: (a színpad elejére jön, udvariasan) Még egy pillanat és uraságod követ­kezik! (Visszamegy, kezében a beretvával.) DANIELI: Amit ezen a szín­padon játszanak, tiszta sü­letlenség! Ki írta ezt a dara­bot? Hol van a zeneszerző? FODRÁSZ: (ismét előrejön, füle mellé helyezve hatal­mas tenyerét) Ha szabad kérnem uraságodat, ne kia­báljon! Itt senki sem süket! Egy kis türelmet kérünk és uraságod következik! DANIELI: Szeretném tudni, hogy ami itt történik, azért ki a felelős? FODRÁSZ: Bocsánat, de a kérdés, ahogy elhangzott, nem egészen precíz ... Már­mint hogy ezért? Vagy ezért? Vagy ezért? ... (elő­ször a műhelyre mutat, majd a nézőtérre és utána mindkét kezével jelezve, az egész világot.) DANIELI: Hol van a rendező? Hol az író? A színigazga­tó?!... FODRÁSZ: Ne tessék ideges­kedni, mert akkor nem ért­jük egymást! Uraságod nem úgy viselkedik, borbélyműhelyben ahogy egy szokás! Tessék helyet foglalni, elő­venni egy újságot és várni, míg uraságodra kerül a sor... ÍRÓ: (mert az író az, aki a borbélyműhelyben beretvál­­kozik, most letörli arcáról a habot és a székből felemel­kedik) Legyen szíves mondja meg ennek az úr­és­nak, hogy ne csináljon fel­tűnést ... Ez nem egy nyil­vánosház, se nem népgyű­lés... És egyáltalán mit akar velem!?... DANIELI: (egyszerűen és ko­molyan) Bocsánatot kérek, uram, iga­zán nem akarok senkit megbántani... Az írót keresem, a rendezőt, vagy a színigazgatót!... ÍRÓ: Összetört szívvel kell önnel igazgató közölnöm, hogy az tegnap este fel­akasztotta magát. A rendező megőrült! A gazdasági fő­nök pedig megszökött a kasszával. Hajnal óta körözi a rendőrség! Az író viszont én vagyok. Mivel szolgálha­tok?!... DANIELI: Ha megengedi ké­rem, közelebb megyek ... ÍRÓ: Parancsoljon, fáradjon fel... moderálja Csak egyre kérem, magát... Visel­kedjék tisztességesen... DANIELI:­­felmegy a színpad­ra, kezében bot, kesztyű, ka­lap. Igen mértéktartóan, tisztességtudóan és komo­lyan viselkedik. Szó sincs róla, hogy eszelős lenne, vagy hajszolná a feltűnést. Ő az, aki a komoly, jóhiszemű, jó szándékú megszemélyesíti a közönséget A színpad szélén megáll és annak rendje és módja szerint be­mutatkozik) Én, kérem egy műkereskedő vagyok ... Ne­vem, Dani­eli ... ÍRÓ, örvendek. Mivel szolgál­hatok? DANIELI: Egy pillanatig se higgye, uram, hogy feltűnést keresek ... Soha életemben nem inszinuáltam botrányo­kat ... De az ön magatartá­sa mélyen felháborít... ÍRÓ: Nem első eset életemben, Danieli úr. Beszéljen csak tovább! DANIELI: A világ tele van nyugtalansággal és ön itt be­­retválkozik! ÍRÓ: Bevallom, ezen a téren megrögzött bűnöző vagyok. Mindennap beretválko­­zom... DANIELI: Kölnivizet érzek a levegőben! Micsoda undorí­tó, émelyítő szag! Az abla­kon átvilágít a hold! Hal­kan, messziről érzelmes dalt játszik a zene... Nem szé­gyelli magát? ÍRÓ: Tele vagyok restellke­­déssel! DANIELI: Ehhez nekünk sem­mi közünk! Mi érdekli önt? ÍRÓ: (egyszerűen) Az ember és a változó világ!örök DANIELI: Az örök ember és a változó világ! (számonké­­rően) És itt ül, zenét hallgat és beretválkozik ... ÍRÓ: Nem szeretném, Danieli úr, ha önt is félrevezetnék a szakállas emberek. Nagyobb bizalomal viseltetik irántuk, mint ahogy megérdemel­nék ... DANIELI: A világ tekintélyre épült és igen helyesen ... ÍRÓ: A világ rendjével kap­csolatban elhárítok magam­tól minden felelősséget... DANIELI: Én csak egyszerű polgár vagyok, uram. Nem is tudom, hogyan tisz­teljem ... ÍRÓ: Ahogy általánosságban, Danieli úr... Sehogy! A magamfajta embereket nem­igen tisztelik... DANIELI: Ön író, uram! Hi­vatása, mint ahogy mondja, hogy figyelje az örök embert és a változó világot! Kíván­csi volnék a véleményére... De nemcsak én, a többiek is, akik itt vannak, valamen­­­nyien... ÍRÓ: Zavarba hoz, Danieli úr... Most veszem csak ész­re, hogy nem vagyunk egye­dül ... DANIELI: ön megcsalt ben­nünket! De nemcsak ön, az összes írók, költők, gondol­kodók! Félrevezettek és cserbenhagytak bennünket! Visszaéltek jóhiszeműsé­günkkel! A világot megha­misították! ... ÍRÓ: Kérem, Danieli úr! Ne olyan hangosan! Nem szere­tem ezeket a nagy nyilvá­nosság előtt hallani! Fékezze magát! DANIELI: Bocsánatot kérek, semmi szándékom az író urat megsérteni. Azt sem mon­dom, hogy ezért a világért­­ ön a felelős... De cinizmus­nak tartok minden mellébe­szélést, minden tartózkodást, diszkrét hallgatást, vagy jól­nevelt moderációt... Ami­kor így züllik, így pusztul a világ... ÍRÓ: A világ jó néhány ezer esztendeje züllik, meg­pusz­tul, Danieli úr. És igen ké­rem, ne vigye túlzásba a dolgokat! Minden szóért, ami itt elhangzik, én vagyok a felelős... DANIELI: Nem akarom önt bajba keverni, uram ... ÍRÓ: Ak­kor, ha szabad kér­nem, Danieli úr, jelentse ki itt a nyilvánosság előtt, hogy minden szóért, amit kiejt, kizárólag ön a felelős... Nem szeretnék kellemetlen­ségeket ... DANIELI:­­a közönség felé fordulva, tagoltan és határo­zottan) Minden szóért, amit kiejtek, nem az író úr, de én vagyok a felelős! Előjáték egy azonos című, háromfelvonásos tragikomédiához REMENYIK ZSIGMOND:

Next