Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-09 / 2. szám - Sztojka László: Találkozásom Ady Endrével • Dr. Culcer Alexandru a kolozsvári Andrescu Művészeti Főiskola anatómia professzora. (6. oldal) - Szlovák György: Agárdi Gábor Katz-páter szerepében (Hasek: Svejk) • kép (6. oldal) - E. Fehér Pál: „Erősebbnek kell lennünk a halálnál…” 15 éve halt meg Musza Dzsalil (6. oldal) - Musza Dzsalil: Néha • vers • Havas Ervin fordítása. (6. oldal) - Remenyik Zsigmond: Akár tetszik akár nem… Előjáték egy azonos című, háromfelvonásos tragikomédiához • dráma (6. oldal)
Agárdi Gábor a Katz-páter szerepében (Hasek: Svejk) (Szlovák György rajza) A kolozsvári Művészeti Főiskola Andresen anatómia professzora, dr. Culer Alexandra, az alábbiakban mondja el ifjúkori találkozását Ady Endrével. E vallomásban — az élményanyáson és a kis, eddig ismeretlen Ady-versen kívül — az az érdekes és jellemző, hogy a román haladó értelmiség egyik jelentős tagja milyen szeretettel, büszkeséggel és megbecsüléssel emlékezik meg nagy köl tőnkről. Tizenhárom éves kisdiák voltam, 1912-ben Zilahon nyaraltam. Nagybátyámmal sokat jártuk a várost és itt is, ott is, ettől és attól, újra meg újra hallottam ezt a nevet: Ady Endre. Mindenki különös melegséggel szólt róla, szeretettel és mitbecsüléssel. Vajon ki lehet? Főszolgabíró, főispán vagy talán miniszter? — töprengett a kamaszfiú. Végre aztán megkérdeztem a nagybátyámat, ki is ez a sokat emlegetett ember? — Jól jegyezd meg magadnak ezt a nevet, fiam, mert Ady Endre a legnagyobb élő magyar költő! Itt tanult a Wesselényi kollégiumban itt a városban egy ideig ügyeszédnél irnokoskodott érettségi után. Valamennyien ismerjük, szeretjük, büszkék vagyunk rá. Érmindszenten született és ha felkeresi szülőfaluját, be-belátogat ide Zilahra is... rs Egyik este betértünk a Tigvendéglőbe vacsorázni. Hivatalnokok, vidéki gazdálkodók, felsős diákok szoktak itt összejönni estélként. A terem tele volt muzsikával, Balázs Árpád ,a híres erdélyi nótaköltő, aki a megyénél hivatalnokoskodott, ott állt a cigányok előtt s húzta a vonót... Egymást követték a víg és édesbús magyar dalok ... Az egyik asztalnál, az asztalfőn, világos nyári ruhás, előttem ismeretlen férfi ült, a meleg nyári estben kissé verejtékes volt az arca, haja magas homlokába hullt, felemelt keze a zene ütemére integetett Balázs Árpádnak, poharát is felemelte a hegedűjére hajló nótaköltő felé... A többiek, zilahiak, akik ott ültek az asztalnál, intettek nagybátyámnak, aki ismert irodalombarát volt s meghívták az asztalhoz. Odaültünk. Illedelmesen meghajoltam az idegen felé is, aki bólintott. Nagybátyám a fülembe súgta: Ady. Szorongó kíváncsisággal, lopva-lopva, felpillantásokkal néztem rá: hát ez ő, ez Ady, a legnagyobb élő magyar költő ... Miként a többiek is, ő is sűrűn hajtogatta a poharakat, de italosság nem látszott rajta, semmi duhajkodás , Balázs Árpád muzsikált, énekelt, a többiek beszélgettek és most hirtelen magához intett Ady, maga mellé ültetett és kérdezősködni kezdett életemről. Elfogódottan feleltem s igyekeztem elrejteni foszló kabátujjaimat tekintete elől. Ady azonban észrevette s rámszólt csöndesen, viseltes kabátomra értve: — Ne restellkedj öcsém ... Elmondottam, hogy apám görögkatolikus pap, erdélyi születésű vagyok, mire felcsattant: — Akkor földiek vagyunk! Pósa Lajos akkor közkedvelt gyermeklapjának, „Az Én Újságom“-nak egy száma volt a kezemben, azt gyűrögettem zavartan. Ady kivette a kezemből, kisimította. A lap első oldalán, szabad hely fehérlett: — Sándorkám ide írok neked egy verset, hogy emlékezzél rám és ezt a mai vidám estét se feledd el. Ceruzával a kezében percekig nézett maga elé, cigarettázott, felhajtott egy félpohár bort, aztán sebesen írni kezdett. A versike, úgy látszik, már előzőleg megérett benne, mert egyfolytában írt és máris elém tolta a teleírt papírt: — A tiéd! Szervusz! Ma már megfakultak a ceruzasorok, alig látszanak, csak az aláírás betűi láthatók élesen: Ady Endre — de akkor, akkor frissen, mintha aranyból lettek volna, úgy ragyogtak bámuló tekintetem előtt... Többször elolvastam a verset, majd megmutattam a nagybátyámnak is, aki odasúgta: — Nagy dolog ez fiacskám, Ady verset írt neked! Bemásolom számba,magamnak is a noteA versecske előtt ez volt a cím: Földi Sándorkának, oláh pap fiának Csak többszöri elolvasás után értettem meg zavaromban, hogy „földiek” vagyunk, ezért címezte így. Maga a vers így szólt: Millió gyertya, Vörös nap Bitang gróf, sátán pap és zsandár táncol. De oláh s magyar együtt táncol majd holnap... Hej, kelj fel végre Vörös Nap! Ady Endre Bámulva, elragadtatva néztem a költőt. Az asztalra egyre érkezett a bor, Ady halkan zümmögte, dalolgatta a nótákat, de semmi hetykeség, részegség, elváltozás nem látszott rajta. Éjfélig ülhettem ott és figyelhettem mind fényesebbé váló nagy, barna szemeit. Balázs Árpád már ott állott mellette és fülébehúzta kedvenc nótáit. Az étterem tele volt, sokan jöttek Ady ott időzésének hírére, hiszen a sokat támadott, harcait keményen álló ,országos nevű költő innen, a Szilágyságból indult el a „nagy és szent Óceán“ felé. Aztán nagybátyám jelt adott az indulásra, hiszen soha nem maradtunk fenn ilyen sokáig. Mélyen meghajoltam a költő előtt, ő melegen megölelt és így búcsúzott: — A viszontlátásra... Szervusz! S milyen nagy dolog volt a boldogságtól úgyis ittas kisdiáknak, hogy kezet nyújtott, kezet nyújtott nekem, mint egy felnőttnek... SZTOJKA LÁSZLÓ Találkozásom Ady Endrével :- „Erősebbnek kell lennünk a halálnál...“ 15 éve halt meg Musza Dssalil 1927-ben írt egy verset, amely ezzel a kérdésbe rejtett felszólítással fejeződött be: „Mondd, nincs mindnyájunknak joga az illatozó virágokra?!“ Akkor nem válaszolt a kérdésre, legalábbis közvetlenül nem. Majd tizenhárom év múlva, a nácik börtönében adja meg a feleletet, véresen igazat, szűkszavúságában is súlyosat. Musza Dzsalil, a Tatár Írószövetség akkori elnöke rögtön a német támadás után önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe, majd éppen a legkritikusabb időszakban, 1941 decemberének végén került a volhovi frontra. A költő eddigre már mindent felmért, egész addigi életét, jövendő terveit és a mérleg másik serpenyőjében ott volt a háború, minden embertelenségével, „virág-tiprásával”. Az eredmény — ha lehet — még keményebb, a célozottabb kiállás eszményeiért, hazájáért. Jóval később a börtönben mondotta: „Nekünk erősebbnek kell lennünk magánál a halálnál“. Ebben az egy mondatban mindent megtalálhatunk: választ arra a régi-régi, de soha el nem felejtett kérdésre: jogunk van az illatozó virágokra! Ezért kell a népmesék fantasztikus erejű hőseihez hasonlóan száz halállal szembenézni és föléje kerekedni. 1942. júniusában fogságba került. Hitlereknek, pontosabban Rosenbergnek, a keleti területek miniszterének tervei vannak a nemzetiségi foglyokkal. A radomi táborban, 1943 elején katonai egységeket akarnak szervezni azzal a céllal, hogy a nem orosz szovjet állampolgárokat a szovjet orosz egységek ellen harcak vetik. Dzsalil rögtön az első napokban, roppant veszélyes körülmények között ellenpropagandát szervez. Zsírpapírra, csonknyi ceruzákkal röplapokat, verseket ír, fegyvert, iránytűt szerez; egész csoportok szökését szervezi meg. Egészen addig, amíg július 10. és 12. között egy éjjel a Gestapo elhurcolja. A berlini hírhedt Moabit fegyházba kerül, Musza Dzsalil nagyon jól tudja, hogy halál vár rá, mégsem tekinti életét lezártnak. Valahányszor írószerhez és papírhoz jut, gyufaskatulyányi nagyságú lapokra verseket ír. A magyar Radnóti Miklós a bolgár Nikola Vapcarov, a szerb-horvát Ivan Goran Novacsics, a francia Robert Desnos társa a szenvedésben, de az akaratban is. A tömör, alig néhány soros végrendelet sorai vallanak a legvilágosabban erről a versféltő és ezen túl a szépet, az „illatozó virágokat”, az emberi értéket védő magatartásról: „Testvér, aki tudsz tatárul — olvasd végig ezt a füzetet. Musza Dzsala költő írta, akit jól ismer a tatár nép. Végigszenvedte a fasiszta koncentrációs táborok minden poklát, amíg Berlinbe szállították. Itt illegális szervezkedéssel és szovjet propagandával vádolva börtöne zárták és halálra ítélték. Meghal. De a fogságban írt. 115 verse itt marad. Aggódik értünk.. 1944. január 7-én megtörtént a kivégzés. A költemények azonban átvészelték a rettenetes időket és ma oroszul, franciául, németül, lengyelül, magyarul és még ki tudja hány nyelven hirdetik: a költő halhatatlan. E. FEHÉR PÁL MUSZA DZSALIL: NÉHA A lélek néha megkeményedik. És lehet a halál szele kegyetlen, Nem ér el a virágos lélekig, Törékeny szirma áll csak, meg se rebben. A fájdalomnak nyoma sem marad. A komorság sem csírázik ki benned. írni, írni — ez az egy akarat Mely irányt szab a gyengülő kezeknek. Fuss, megölnek — nem bódít rettegés sem. Te rab lehetsz, de szellemed szabad. Csak az fáj, hogy a költő füzetében A többi lap már hófehér marad. (1943. november) HAVAS ERVIN fordítása lllllllllllll!ll!!l!lll!!!!! A függöny még nem emelkedett fel, félhomály borítja a nézőteret. Csak egy rekedt kürt hangja hallható, amint meglehetős hamisan játszik egy dalt, egy régi dalt háromnegyed taktusban, mondjuk a Strawberry Blond-et. Cifrázza is a dalt, már mint ahogy népmulatságokon szokás. Az első ismétléskor már zongora és néhány hegedű is belekapcsolódik a játékba, második ismétléskor pedig már szélesen szárnyal a dal, teljes zenekarral. Ekkor megy fel a függöny. A színpad jobb sarkában ócska pianínó áll, fekete függönyök előtt. A színpad egyébként dísztelen, csak fekete klottfüggönyök takarják a későbbi díszletet. A zongora előtt kopott ruhás férfi ül, nagyban veri a zongorát. Még mindig a Strawberry Blond dallama tölti be a színpadot. A zongorának dőlve „festői” csoportosulásban néhány ócska nő énekli a szöveget, feltűnő öltözetben. Ha nem tudná az ember, hogy a város egyik előkelő színházában ül, teljes joggal hihetni, hogy valami harmadrangú zongoráiba került. A nők teli torokból énekelnek, egyik hamisabban, mint a másik, beleadva hitvány lelküket az érzelmes dalba. A színpad jobban kivilágosodik. Most hátul egy hosszú, keskeny, rácsos ablak is kivilágosodik, bevilágít rajta a hold. Az ablak előtt forgatható borbélyszék áll, benne egy úr, mellette fehér köpenyben a fodrász, amint az urat hatalmas pemzlivel éppen pamacsolja. A fodrász arca mennyei dicsőségben úszik. Látszik rajta, hogy nem cserélne senkivel a világon. A zene mindig szól, ócska kásári csilingeléssel. Most a nézőtér egyik sorában felemelkedik egy középkorú úr, őszinte felháborodással. Hangja betölti a színpadot és a nézőteret. Ez Dánieli műkereskedő. Disztingvált megjelenése ellenére, hangja remeg az izgalomtól. DANIELI: Kérem, ami itt történik, kész lehetetlenség! FODRÁSZ: (a színpad elejére jön, udvariasan) Még egy pillanat és uraságod következik! (Visszamegy, kezében a beretvával.) DANIELI: Amit ezen a színpadon játszanak, tiszta sületlenség! Ki írta ezt a darabot? Hol van a zeneszerző? FODRÁSZ: (ismét előrejön, füle mellé helyezve hatalmas tenyerét) Ha szabad kérnem uraságodat, ne kiabáljon! Itt senki sem süket! Egy kis türelmet kérünk és uraságod következik! DANIELI: Szeretném tudni, hogy ami itt történik, azért ki a felelős? FODRÁSZ: Bocsánat, de a kérdés, ahogy elhangzott, nem egészen precíz ... Mármint hogy ezért? Vagy ezért? Vagy ezért? ... (először a műhelyre mutat, majd a nézőtérre és utána mindkét kezével jelezve, az egész világot.) DANIELI: Hol van a rendező? Hol az író? A színigazgató?!... FODRÁSZ: Ne tessék idegeskedni, mert akkor nem értjük egymást! Uraságod nem úgy viselkedik, borbélyműhelyben ahogy egy szokás! Tessék helyet foglalni, elővenni egy újságot és várni, míg uraságodra kerül a sor... ÍRÓ: (mert az író az, aki a borbélyműhelyben beretválkozik, most letörli arcáról a habot és a székből felemelkedik) Legyen szíves mondja meg ennek az úrésnak, hogy ne csináljon feltűnést ... Ez nem egy nyilvánosház, se nem népgyűlés... És egyáltalán mit akar velem!?... DANIELI: (egyszerűen és komolyan) Bocsánatot kérek, uram, igazán nem akarok senkit megbántani... Az írót keresem, a rendezőt, vagy a színigazgatót!... ÍRÓ: Összetört szívvel kell önnel igazgató közölnöm, hogy az tegnap este felakasztotta magát. A rendező megőrült! A gazdasági főnök pedig megszökött a kasszával. Hajnal óta körözi a rendőrség! Az író viszont én vagyok. Mivel szolgálhatok?!... DANIELI: Ha megengedi kérem, közelebb megyek ... ÍRÓ: Parancsoljon, fáradjon fel... moderálja Csak egyre kérem, magát... Viselkedjék tisztességesen... DANIELI:felmegy a színpadra, kezében bot, kesztyű, kalap. Igen mértéktartóan, tisztességtudóan és komolyan viselkedik. Szó sincs róla, hogy eszelős lenne, vagy hajszolná a feltűnést. Ő az, aki a komoly, jóhiszemű, jó szándékú megszemélyesíti a közönséget A színpad szélén megáll és annak rendje és módja szerint bemutatkozik) Én, kérem egy műkereskedő vagyok ... Nevem, Danieli ... ÍRÓ, örvendek. Mivel szolgálhatok? DANIELI: Egy pillanatig se higgye, uram, hogy feltűnést keresek ... Soha életemben nem inszinuáltam botrányokat ... De az ön magatartása mélyen felháborít... ÍRÓ: Nem első eset életemben, Danieli úr. Beszéljen csak tovább! DANIELI: A világ tele van nyugtalansággal és ön itt beretválkozik! ÍRÓ: Bevallom, ezen a téren megrögzött bűnöző vagyok. Mindennap beretválkozom... DANIELI: Kölnivizet érzek a levegőben! Micsoda undorító, émelyítő szag! Az ablakon átvilágít a hold! Halkan, messziről érzelmes dalt játszik a zene... Nem szégyelli magát? ÍRÓ: Tele vagyok restellkedéssel! DANIELI: Ehhez nekünk semmi közünk! Mi érdekli önt? ÍRÓ: (egyszerűen) Az ember és a változó világ!örök DANIELI: Az örök ember és a változó világ! (számonkérően) És itt ül, zenét hallgat és beretválkozik ... ÍRÓ: Nem szeretném, Danieli úr, ha önt is félrevezetnék a szakállas emberek. Nagyobb bizalomal viseltetik irántuk, mint ahogy megérdemelnék ... DANIELI: A világ tekintélyre épült és igen helyesen ... ÍRÓ: A világ rendjével kapcsolatban elhárítok magamtól minden felelősséget... DANIELI: Én csak egyszerű polgár vagyok, uram. Nem is tudom, hogyan tiszteljem ... ÍRÓ: Ahogy általánosságban, Danieli úr... Sehogy! A magamfajta embereket nemigen tisztelik... DANIELI: Ön író, uram! Hivatása, mint ahogy mondja, hogy figyelje az örök embert és a változó világot! Kíváncsi volnék a véleményére... De nemcsak én, a többiek is, akik itt vannak, valamennyien... ÍRÓ: Zavarba hoz, Danieli úr... Most veszem csak észre, hogy nem vagyunk egyedül ... DANIELI: ön megcsalt bennünket! De nemcsak ön, az összes írók, költők, gondolkodók! Félrevezettek és cserbenhagytak bennünket! Visszaéltek jóhiszeműségünkkel! A világot meghamisították! ... ÍRÓ: Kérem, Danieli úr! Ne olyan hangosan! Nem szeretem ezeket a nagy nyilvánosság előtt hallani! Fékezze magát! DANIELI: Bocsánatot kérek, semmi szándékom az író urat megsérteni. Azt sem mondom, hogy ezért a világért ön a felelős... De cinizmusnak tartok minden mellébeszélést, minden tartózkodást, diszkrét hallgatást, vagy jólnevelt moderációt... Amikor így züllik, így pusztul a világ... ÍRÓ: A világ jó néhány ezer esztendeje züllik, megpusztul, Danieli úr. És igen kérem, ne vigye túlzásba a dolgokat! Minden szóért, ami itt elhangzik, én vagyok a felelős... DANIELI: Nem akarom önt bajba keverni, uram ... ÍRÓ: Akkor, ha szabad kérnem, Danieli úr, jelentse ki itt a nyilvánosság előtt, hogy minden szóért, amit kiejt, kizárólag ön a felelős... Nem szeretnék kellemetlenségeket ... DANIELI:a közönség felé fordulva, tagoltan és határozottan) Minden szóért, amit kiejtek, nem az író úr, de én vagyok a felelős! Előjáték egy azonos című, háromfelvonásos tragikomédiához REMENYIK ZSIGMOND: