Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-10 / 28. szám - Bóka László: Modernség, modernizmus, kritika (1. oldal) - Perlmutter Izsák: Sárgakendős nő • kép • Az „Alföld a festészetben” c. kiállítás anyagából. (1. oldal) - Ladányi Mihály: Vasárnapi beszéd • vers (1. oldal)

HI.évfolyam 28. szám——— i ——— om Főszerkesztő BOLONI GYÖRGY Szerkesztő MESTERHÁZI LAJOS Modernség, modernimus, kritika IRTA: BOKA LÁSZLÓ Az a vita, melyet a Magyar Szocialista Munkáspárt elméleti munkaközösségének felszabadulás utáni irodalmunkról szóló tézisei indítottak meg, többek között azért örvendetes, mert mai irodalmunk néhány alapvető kérdését is felszínre vetette. A felvetődött vitakérdések között központi helyet foglal el a modernizmus kérdése: ez váltja ki a legtöbb szenvedélyt, e körül esik a legtöbb félreértés. Nem véletlenül. A modernizmus, mint irodalomelméleti szakkifejezés, nem régen szerepel nálunk. A szovjet irodalomtudomány szókincséből került hozzánk, sűrűbben 1956 óta élünk vele, anélkül, hogy pontos fogalmi tartalmát meghatároztuk volna. Azt hiszem, itt az ideje, hogy a további viták eszmei tisztasága egyértelmű szóhasználata érdekében, megpróbáljuk meghatározni a modernizmus fogalmát. A nyilvánosság előtt folyó viták megett és alatt — tapasztalatom szerint — viszolygást, sőt félelmet is keltenek a modernizmus elleni hadi készületek. A viszolygókat két dolog zavarja meg. Az egyik a modernizmus és a modernség kifejezések azonos eredetéből szuggerálódik: attól tartanak, hogy a modernizmus elleni harc az új formát kereső művészi kísérletek ellen irányul. Nem szabad elfelednünk, hogy nálunk a modern szónak egy ragyogó irodalmi forradalom emléke ad hangulatot: a modernség Ady jelszava volt, a Nyugat-mozgalom jelszava volt s a retrográd hivatalos irodalom indított írtóhadjáratot a „iránya modernek” ellen. A másik zavaró körülmény annak az irodalompolitikának nem is távoli emléke, mely — az irodalom demokratizmusát tévesen értelmezve, az irodalmi fejlődés természetes útját figyelmen kívül hagyva — a XX. század derekán nem József Attila, nem Ady költői hagyományához utalta költőinket, hanem Petőfihez. A világos és egyértelmű beszédre azért is szükség van, hogy ezeket a félreértéseket megszüntessük, ezeket a gyanakvókat megnyugtassuk: a modernizmus elleni harc nem az irodalom természetes és szükségszerű megújhodása ellen folyik, s nem azt célozza, hogy irodalmuinkat a múltba fordítsa, elszakítsa a világirodalmi fejlődés eleven áramától. Hogy ez nyilvánvaló legyen, nemcsak azt kell megmondanunk, mit értünk modernizmuson, hanem azt is, hogyan képzeljük az ellene folyó harc helyes gyakorlatot. A modernizmus azoknak a legújabbkori, s zömmel polgári művészeti irányzatoknak gyűjtőneve, melyek a művészet megújhodását nem a társadalmi fejlődésből következő, s azt elősegítő új eszmék kifejezésénét akarják megvalósítani, hanem pusztán formai újítással, s bizarr, vagy bomlott formák öncélú szenzációjával akarják a művészi fejlődés látszatát kelteni. Ezeknek az irányzatoknak olyan esztétikai felfogás az alapja, mely kizárja az esztétikum köréből a művészet valóság-ábrázoló, igazság-kifejező, erkölcsileg helyes cselekvésre indító jegyeit, s a szépség hatását pusztán a tetszésre redukálja. A modernizmus tehát ál- és műmodernség mert éppenséggel a haladás, a fejlődés irányából téríti el a művészetet és azt az ihletést rekeszti ki az alkotómunkából, amit a valóban újnak felismerése, kimondási vágya kelt, s amely nem művi úton, hanem természetesen teremti meg új formáját. Ez ellen harcolni kell. Azt is mondhatnám: ez ellen kell harcolni, s nem a minden irodalmat és művészetet éltető szakadatlan megújhodási vágy, nem a kifejezési eszközök tökéletesedése, természetes differenciálódása, nem az írói „kísérlet”, nem a formakereső gyötrelem, nem a meglelt új elismertetéséért folyó harc ellen. S ezt a harcot úgy kell vezetni, hogy még látszólag se segítse elő az irodalom tematikus és formai megrekedését, az ábrázolás uniformizálódását, sematizálódását. A modernizmus elleni harc részben pedagógiai feladat, részben kritikai feladat. A modernizmus részleges sikere arra int ugyanis, hogy az irodalmi közfelfogásban téves nézetek élnek, hogy bizonyos, értékzavar uralkodik. Az az egyoldalú irodalmi nevelés, mely az irodalmi jelenségeket szinte kizárólag eszmei és tematikai szempontból értékelte, elhanyagolta az eszmék művészi formává testesülésének folyamatát nem vértezte fel olvasóközönségünket eléggé azzal a képességgel, hogy különbséget tudjon tenni a merész újdonság és a formai újszerűség felületi ingere között. Az irodalomtörténeti oktatás elmélyítésével rá kell mutatnunk, hogyan függ össze a társadalmi fejlődésből táplálkozó új eszme az új stílus megszületésével, hogy a nagy és maradandó hatású stílusirányok mindig az emberi fejlődést előmozdító eszmékből születnek, hogy a stílusirányok mindig akkor süllyednek epigonizmusba, akkor halnak el, amikor ezek az eszmék kihalnak belőlük, illetve túlhaladottá válnak. Petőfi irodalmi népiessége Petőfi forradalmi demokratizmusának művészi kifejezése volt,s ez az eszmei és formai egység teremti meg máig friss harmóniáját. Mikor azonban a petőfieskedők csak stílusirányt láttak benne, s úgy akartak népiesek lenni, hogy abból hiányzott a forradalmi demokratizmus, a népies stílus elviselhetetlen epigonizmussá szürkült, s alkalmatlanná vált arra, hogy az új idők új dalait ezekkel a formákkal dalolják ki. Petőfi utóda, a forradalmár Ady, aki tudatosan lépett Petőfi nyomába, új stílust teremtett kora szocializmustól ihletett forradalmi mondanivalója számára s kimondta — Petőfi szellemében — hogy „Petőfi szavánál van szükség jobb szóra”. Az irodalmi műelemzés elmélyítésével meg kell tanítanunk a magyar olvasót, hogy a stílus és a kompozíció hogyan vall arról is, kikhez akar szólni az író és hogyan viszonylik eszmei rendje a társadalmi valósághoz. Vörösmarty, Petőfi, Arany forradalom felé haladó, illetve fáradalmat csináló nemzedéke nagy eposzi kompozíciókat alkotott és vizionárius erővel testesítette meg az új kor hőseit — a húszasharmincas évek népi írói, kiket megérintett a marxizmus— leninizmus ideológiája, de viszszarettentett a forradalmi úttól a 19 utáni kiábrándultság, csak a nem művészi kompozíciójú szociografikus ábrázolásig vagy az önéletrajzi vallomásig jutottak el, s lírájuknak legmélyebb, legszebb hangja is az önemésztő önvizsgálat hangja volt, a tépelődés lírája. A jövő kapuit döngető, nagy forradalmi líra, mely táj és tárgy atmoszférájában, nyelvében, stílusában, kompozíciójában, tehát elemi részeiben és összhangjában is forradalmat sugárzott, a kommunista József Attila lírája volt. A nagy távlatra tekintő pedagógiai feladatok mellett — melyeket itt csak érinthettünk — a modernizmus elleni harc elsősorban a kritika feladata. Minél fontosabb és sürgetőbb ez a harc, annál több óvásra és megszorításra van szükség, mert a hatásos, elvi tisztaságú kritikai harcnak komoly nehézségekkel kell megküzdenie. Ebbe a harcba nem szabad a tévedhetetlenség despotikus, mindenáron deklaratív igényével belekezdeni, hanem számolni kell a lehetséges buktatókkal. Megnehezíti a modernizmus elleni kritikai harcot az, hogy a modernizmus olykor a tar- talmi újdonság álruhájában jelentkezik. Azt hirdeti magáról, hogy sajátos kifejezési formái és szemléleti módja azt a modern világképet tükrözik, me- lyet az új fizika, az új techni- ka, az új biológia, az új lélektan teremtett meg, hogy a gépesített világ ritmusa mósként tagolja a költő szavát is, hogy az atomveszély például reális valóság, s ha ennek szorongató tudatát nem fejezi ki a költő, hűtlenné válik valóságtükröző feladatához. Ez azért jelent nehézséget, mert elemi részeiben sok igazság van. Csak a gondos elemzés árulja el, hogy ezekben a tartalmakban is újszerű művekben úgyszólván nincs egyéb társadalmi tartalom, mint egy kollektív válság, tudat, valójában azonban annak az embernek riadalmát tükrözi, akinek fejére nőtt a tudomány és a technika fejlődése, aki a tárgyi világban eltárgyiaskodik, s a fejlődésnek csak kockázatát látja, s nem annak perspektíváját. A kritikának ujjongva kell üdvözölnie azt az irodalmat, amely korunk nagy tudományos felfedezéseinek, az új technika életritmusának művészi kifejezője, s bátran szakít a letűnt korok költészetének fleskulusaivá. De a kritikának ugyanakkor azt kell vizsgálnia, hogy ezt az új ritmusú életet azzal a társadalmi tudattal nézi és ábrázolja-e a költő, ahogy Petőfi fölérzett a gőzvasútra, ahogy József Attila érzelmileg is átélte a gépi technikában rejlő, emberfelszabadító, forradalmi lehetőségeket, ahogy biológiai tudatossága szerelmi lírává vált a csodálatos „ódás’-ban. Ha nem, akkor el kell utasítania, le kell lepleznie, mert akkor álmodernség, mert akkor visszás világképet tükröz. A tudományos és technikai fejlődés elválaszthatatlan a társadalmi fejlődéstől, ellentétbe még akkor sem állíthatók, ha a világ kizsákmányoló hatalmai ki akarják sajátítani a tudományos és technikai fejlődést retrográd céljaik érdekében. Még a válságtudat is lehet indokolt, ha a válságon átvezető út perspektívája mozgósító erőt ad neki: ennek a dialektikáját kifejezni a modern költő feladata. Ahol ennek az optimizmusa hiányzik, ott modernség helyett csak modernizmust lelünk. Nem kisebb nehézséget okoz az — s ez a fentiekből világosan következik —, hogy a modernizmus pusztán formai elemzés útján nem mindig különböztethető meg a valóban modern írók útkeresésétől. A merőben formai elemzés éppen olyan hiba, mint amilyen a merőben eszmei-tematikus elemzés. Különösen megnehezíti itt a kritikus helyzetét az, hogy az egyes népek irodalmi fejlődése azonos jelenségeket más-más megítélés alá von. A latin népek rendkívül kötött stilisztikája, merev formai hagyománya, vagy az angol puritanizmus, tetézve a viktoriánus prüdériával már-már az alkotó szellem koporsójává vált formai, illetve tematikus megszorításaival: ott a formabontás, az extremitás egész más szerepet játszott, mint a kelet-európai népek irodalmában, ahol olyan formai nyűgről, olyan tematikus beszűkülésről szó sem volt. S habár az áttörés megtörténte után nyugaton is, manirra züllött a formabontás, Aragorn művészi eszközei nem határolódnak el olyan élesen a francia polgári írók művészi eszközeitől, mint akár a francia tanítvány szovjet írónak, Erenburgnak művészi formáitól. A moderniz-mus kritikai elemzésénél tehát tudomásul kell vennünk, hogy bizonyos formai jegyek — va°y akár bizonyos formai extremitások, bomlott formák egyezettjein lehet azonosítás, beskattyázás alapja. Ha az író különleges formákat használ, azt a kérdést kell feltennünk: mi ellen lázad, és mit tud az újszerű formával kifejezni? Aragonék formai lázadása Baudelaire és Rimbaud prózaverseivel kezdődött, s olyan pathetikus-deklamáló, illetve egy olyan parnasszista zártságú stílus ellen lázadt, melybe nem fért be sem a való világ képe, sem az élő francia nyelv szókincsének igen nagy hányada. De milyen formai megkötöttség, milyen tematikus szűkösség ellen lázad Ady és József Attila utókora? Egy olyan irodalomban, melyben a népköltészet és műköltészet kölcsönhatása még eleven, melyben az élőbeszéd és az irodalmi nyelv között nincs lényeges eltérés, hol nincs egyetlen formának sem privilegizált helyzete. S mit mond újat, olyat, mely széttör minden hagyományos formát? A magyar modernizmus termékeire inkább az érthetetlenség jellemző, semmint az újszerűség, s néha nem nehéz tettenérni, hogy nem a valóság bonyolultságának felismerése okozza a homályt, hanem nagyon is könnyen felismerhető példák, azok eredetisége nélkül Egy-egy folyóirat, anthológia margóján szinte látom a lányírást: „Joyce forog a sírjában", „Franz Kafkát kivetette a föld", „Giraudoux feltámadt", „Thomas Eliot csuklik’’ — így glosszáz irodalmunk őrlelke. (Az külön elgondolkodtató, hogy a harmincas évek hősei kísértenek a legszívósabban...) A legnagyobb nehézség, a legtöb hiba forrása magában a kritikában rejlik. Kritikusaink, sőt íróink egy része konzervatív. A XIX. század nagy nyugati és orosz kritikai realistái — Balzactól Tolsztojig — valóban ugart törtek a szocialista realizmus új vetése számára, talán ők voltak legjelentősebb előzményei a világirodalom szocialista fordulatának. De jelentőségüket annyira eltúlozták, hogy olykor már szinte eltűnt a kritikai realizmus és a szocialista (Folytatás a 4. oldalon) Perlmutter Izsák: Sárgakendős nő. Az „Alföld a festészetben” c. kiállítás anyagából. LADÁNYI MIHÁLY: Vasárnapi beszéd Ti díszes saruban, nagyképű istenként kószáltok az esti ragyogásban. Ti fényes csillárok alatt ücsörögtök, mágikus szavakkal fogaitok között és képekben gazdag nyelven beszélitek el a lapok vasárnapi számában, hogy csak árnyék minden, ne remélj, bízd a múltra életed örömeit, és hogy bizarr félgömb lebeg a hullaszínű oktaéderek fölött... És a lapok vasárnapi számát szétnyitja egy ember, akinek a hét egyéb napjain sós lé csorog a hátán. Vaskerekek tüzes glóriái sisteregnek feje fölött és két hű állatát, ormótlan, nehéz öklét fogja az álmok szekere elé hétfőtől szombatig. És ez az ember, akinek az örömből a végzett testi munka öröme jut, s hogy gyerekeket csókol asszonyába a szerelem öröme, végigolvassa a lapok vasárnapi számát, bólint, amikor odaér, hogy ezt és ezt felépítették és elnéző mosollyal mered púpos, epileptikus álmaitokra. Ez az ember még nem ismeri a munka szerinti elosztást és a szocialista kooperáció gazdasági törvényeit. Negyvenfokos hőségben hajlong egész nap, agregátorok zsivajában, a moziban elbóbiskol és egyetlen este háromszor is kiejti kezéből a könyvet, a háromszázadik oldalnál tart már második napja; a gazdasági törvények a négyszázadikon vannak. De én ismerem őt: szívós és akaratos, és bizony mondom nektek: egyszercsak eljut a négyszázadik oldalig, s utána — hogy pihenjen kissé — átolvassa a vasárnapi lapokat. És megérti, hogy kik kooperálnak ővele, és megérti, hogy kik lopják el az életét, és a világon elsőként érti meg a művészeteteket. Istenemre, kedvem szerint mulatnék, ha azután összetalálkoznátok valahol.