Élet és Irodalom, 1959. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1959-11-20 / 47. szám - Simon Lajos: Nem szánnám magam | Pipacs a város szélén | Az első ember • vers (7. oldal) - Bajomi Lázár Endre: Egy megrendítő vádirat • könyvkritika • André Schwarz-Bart Goncourt-díjas regénye: Az utolsó Igaz (7. oldal) - Koczkás Sándor: • könyvkritika • Ladányi Mihály verseskötete: Az út kezdete (Magvető) (7. oldal)
Anyám kicsapott, mint az állatot sóskát legelni ebéd helyett délben. Csak parancsolt, de enni nem adott! — Nem adhatott, már felnőttfejjel értem. Nem hencegek, de nem is szégyenlem, hogy én örökké csikaszékes voltam. Álmomban volt egy egész kenyerem, azt láttam — ahogy kinéztem — a holdban. Lehetnék mostan szép, vállas, zömök, ha gyermekkorban vacsorával fekszem, s most nem szánnám magam, mert huszonötéves korban már érzem, hogy öregszem. Pipacs a város szélén Csodálatos, hogy lelt egy féltenyérnyi silány termőtalajt, hisz itt a tő a kopár követ éri, ha túlon-túlra hajt, porhanyóbb tájra hasztalanul gondol, a szorongató, idegen vadonból nem szökhet, bár akart. Mert úgy markolja a gyökért a kőzet, akár lábat a láp. Viadalt vívnak: melyik lesz erősebb, melyik bírja tovább? És ott ragad, mert érti már az ősi törvényt, hogy minden bele tud törődni ha nem léphet odább. Én úgy vagyok magam is, mint a satnya pipacs a város peremén. Kövekre hulltam és rideg vasakra, nem így akartam én! Nem ámulásra csábított a kedvem, a világban mindért törekedtem, hiszen van még remény! Itt állok a Körút sarkán, s dúdolgatom magamban: „Hogyha köré kellett esnem, abban is megkötök. Vasak között gyökerezzem? vasban is megkötök. Földem van az emberekben! Bennük is megkötök.” Az első ember Nem lesz maga az a legelső ember, ki villámlik majd ég és föld között, milliárdan kísérjük testvér szemmel, míg fényesen a semmiben köröz. Ha sóhajtunk, úgy véli: távíró zúg, lately neki szól, hogy mellette vagyunk, s mi röppennénk utána, mint a hattyúk, és nagyon fáj, hogy nem mozdulhatunk. Majd itt állunk, szorongva, várakozva , a zajt ügyeljük némán, hátha hozza egy zengő húr a győzelem jelét. A csillagzatok már ismerős állása, irodalmunkban már gyakori élethelyzet és indító élmények jellemzik a Körözsmentiből érkezett fiatal poétát. Ladányi és egykorú társai immár a negyedik nemzedék, amely megvillantja a mozdulatlan és a mozduló paraszti sorsok képeit. Négy esztendő kezdő szárnypróbálgatásait és már érettebb lírai darabjait komponálja egységbe ez a kötet Természetes, hogy első verseiben az előző nemzedékek ihlető példája még közvetlenül keveredik a fokozatosan kiharcolt önállóság újszerű fordulataival. Mert az öreg anyókák közvetetten Illyés Gyula versét idézi föl az olvasóban: A ház végén ülök... paraszti öregségre figyelmező, azt melengető líraiságát. S az otthoni tájak, a büszkén vállalt családi hagyomány költői életrekeltésében mintha idősebb bátyjait Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István is bátorították-biztatták volna. Mégis mindez csak tájolás: a költői forrásvidék érzékeltetése csupán. A kezdő költők inaskodásában Ladányi különben sem egyoldalú: nemcsak a származásban és élményekben rokon elődöktől volt tanulnivalója, de verseiben — talán tudatos kontraszként — fellelhetők az adós ösztönzések és József Attila hatásának nyomai is. A lényeg azonban mégsem ez: nem a példák és hatások továbbgyűrűzése a tanulóévek verseiben, hanem mindezekkel párhuzamosan az egyéni költő sors, a magáratalálás motívumainak egyenletes felnövekedése. A felszabaduláskor mindössze tízéves és kötetének legkorábbi verseit húszesztendős fővel írta. Ladányi Mihály korunk jellegzetes gyermeke, akinek sok olyan dolog már természetes volt, ami idősebb kortársait még a harcolók, majd az örvendezők hangulatainak kifejezésére ösztönözte. Nem is válik 1956 előtt a mozgó, bővülő világ távlatainak elvont énekesévé: a közéleti problémák csak közvetve érintették-érdekelték. Személyes sorsa körül bíbelődött, a faluból városba csöppent fiatal alakuló tudatának gondjaival. De ami nála egyéninek tűnt — az társadalmi változás, közösségi élmény is egyben. Falu és város, „hűség” és „megrontó kísértés” ellentétét véli újraéledni önmagában s örökölt plebejus öntudattal ragaszkodik a konfliktust feloldó formulához: „Idegen vagyok én itt. — Fülem tücskök dalára szomjas és a bazsalikom illatáról álmodozom.” (Monológ.) Intő példák is riasztják, a szülőkkel fölényeskedő tanult paraszt fiak (Huszas). S mindezt: az átmenet valóságosan létező problémáit, de mégiscsak látszat-ellentmondásait az ellenforradalom okozta megrázkódtatás s az azt követő világnézeti ébredés oldotta fát a fiatal költőben. Várostól idegenkedő ösztöneit, tudatát friss élmények vízválasztója tereli két irányba: a városnak vonzó és taszító arcát is érzékeli, ismeri már (Polgár és proletár). Egyéni sorsa is tágasabb értelmet kap: rokonainak érzi a parasztokból nevelődő munkásokat. ..kik elhagyták a tejszagú falut — és nekivágtak — a masterosládákkal az emeleteknek”. S aki egy-két éve még a flaszteren és a neonok közt is csak Dévaványa családias világáról álmodott, már méricskéli magában új, kitágult otthona ihletét. Utóik fogsora közt őrlődve és lobogva figyeld a szívedet, röpítsd, röpítsd magasba, tán eldalolja még e város énekét. Tírai képeiben különös módon illeszkednek öszsze tudatának hagyományos és új — a világnézeti harcokból magáévá érlelt, leszűrt — elemei. A falusi múlt élő s tárgyi világa friss mozzanatokkal színeződik, gazdagodik: verseibe egyre konkrétabban áramlik be a „palotás, zengő pesti táj”, a suhanó autók, vibráló mulatóhelyek s a nehéz idők nyomait őrző külvárosok, a képzeletében lassanként költőivé sűrűsödő nagyvárosi élet prózája. De új lírai mondandóit is elkíséri — mint furcsa, nyomjelző emlékezés — az otthoni világ atmoszférája, képeiben valami ismétlődő állandóság. Az ifjúkor vallásos élményei a költőben szétoldódtak már. Maga is meggyőződéssel hirdeti, hogy „nézzétek a szentelt vízben ím a békanyálat”. S kötetének beköszöntő versében plebejus önérzettel számol le a gyermekkor beidegzettségeivel: „hittem az istent, ám de ő alázatra intett keményen is beláttam, mindez képtelen, nem hajlik gerincem, se térdem.” Mégis valami megszokottság, a falusi élményeknek az ünnepet templomozással is azonosító gondolattársítása megrögződött s még eleven Ladányi Mihály tudatában. Emelkedett lelkiállapotait ezért kísérik oly konok következetességgel a templomos légkör ünneplőre hangolt képei, így az öregségnek tiszteletet adó sorokban „Hajlott háttal indulsz ma is az este harangszavában, hogy a csillagok közt megvesd az isten ágyát.” — De ugyanígy a szerelem meghitt felfokozottságában. ..Melled fehér ostyáját vágyom egyre..„Fehér oltár hamvas kis arcod .. „Kis mellek bronz-csengői...”; „Angyalszárnyad én még lebegni láttam — zsoltárszagú, cirádás templomokban.” S az utóbbi években megérlelt, harcra kész szocialista öntudatát is az ünnepélyesség nála már hagyományos fordulatai fejezik ki: „Hétfájdalmú, újmódi krisztusok, — jöttünk megváltani a megbolydult világot.” A tágas, felemelő távlatokról is szinte „ima formában” szól. És jöjjön el a Te országod, a kommunizmus, már a véres és forradásos arcú földre, ahol az ember emberséges. (Vörös miatyánk.) Időszerű indulatok keverednek itt anakronisztikus asszociációkkal, formákkal? De mielőtt megállapítanánk, hogy bizonyos világnézeti és művészi gyengeségről van itt szó, nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy ez a kötet Ladányi Mihály fejlődésének szinte szükségszerűen átmeneti és ma már túlhaladott szakaszát tükrözi. A kötet összeállítása sajnálatosan eltorzítja a valóságos helyzetet: nemcsak a Tűztáncban már publikált két fontos és igényes versét (November napjai, Sínek) hiányoljuk, hanem azt is, hogy az 1959 első hónapjaiban írott érettebb alkotásaiból nem kapunk egy ciklusravalót. Az őszi megjelentetésnek ez bizonyára nem lett volna akadálya, az olvasó viszont több olyan kiforrottabb, magabiztosabb vers élményével lenne gazdagabb, mint a kötet jelenleg legjobb költeménye, a Menekültél a szerelemhez közvetlen líraiságú sorai. Újabb verseiben fölébe magasodott annak a tartalmi és formai monotóniának is, ami kis kötetkéjét még szembetűnően jellemzi. A magárahagyatottság gondolatai és hangulatai váltakoznak itt s közéleti vallomásaiban is valamiféle „forradalmi magányosság” dominál: önmagát biztatható, de a tömegek, a nép életének eleven sodrásától kissé félrehúzódó magatartás. Képeinek sűrű ,templomossága, vagy más motívumainak gyakori ismétlődése is bizonyos lefojtottságot, levegőtlenséget mutat. Az egyhangúságot szuggerálja a szinte állandóan jambikusra hangszerelt ritmikája, amelyet olykor megzökkentenek a sorokba beáramló trocheusok, de ezek a zökkentések nála még korántsem tudatos, a mondandóból következő ritmusváltások, hanem inkább verselési pongyolaságra vallanak. A van mit leküzdenie —ezért is biztatjuk igényesebb, tudatosabb alkotásra—, de van oka büszkének is lennie Ladányi Mihálynak. Nehéz, próbáló években növekedett figyelemre méltó fiatal lírikussá. Újabb, 1959-es versei további jelentős emelkedőt ígérnek. Várjuk a következő kötetét. (Magvető) KOCZKAI SÁNDOR Az út kezdete — Ladányi Mihály verseskötete — Egy megrendítő vádirat André Schwarz-Bart Goncourt-díjas regénye Már megjelenésekor nagy feltűnést keltett az ismeretlen André Schwarz-Bart első könyve, Az utolsó Igaz. A kritika is egyhangúan üdvözölte és a mű csakhamar Goncourtesélyes lett. November 16-án meg is kapta a legnagyobb, legirigyeltebb francia irodalmi díjat (amelynek azonban semmilyen hivatalos jellege sincsen) méghozzá 7 szavazattal 2 ellenében, ami ritkaság. AZ ÍRÓ A francia irodalmi lapok már hetek óta cikkeznek, nemcsak a könyvről, hanem az íróról is, aki egyébként a díjkiosztás elől eltűnt Párizsból (mint Simone de Beauvoir 1954-ben). A család 1924-ben vándorolt be Franciaországba. André 1928-ban született Metzben, de szülei olyan szegények voltak, hogy 13 éveskorában kimaradt az iskolából és dolgozni kezdett. Volt rikkancs, hajósinas, majd szerelő. A háború alatt családját elhurcolták, ő részt vett az Ellenállásban, a felszabadulás után pedig önként jelentkezett, és egészen 1945 júliusáig katonáskodott. Leszerelése után ismét munkás lett, majd beiratkozott a Sorbonne-re. Már kamaszkorban vonzotta a könyv, de sokáig csak detektívregényeket olvasott. Egyszer egy ravasz könyvtáros a Bűn és bűnhődés-t adta oda neki, ez volt az első igazi irodalmi élménye, s talán elhatározó jellegű olvasmánya, sőt sugallata. Nagy regényét négy évig írta. Mikor egy kis rész megjelent belőle a Dobzynski szerkesztette DOMAINE YIDICH nevű folyóiratban, az EDITIONS DU SEUIL nevű baloldali katolikus kiadó felfigyelt rá, kiadta. A REGÉNY „Megrendítő”, bouleversant — ez a szó tér vissza legtöbbször a kritikában. Robert Merie Mesterségem a halál című regénye óta nem jelent meg hasonló mű a francia könyvpiacon. Rögtön hozzá kell tennem azonban, hogy ez a regény messze felülmúlja a neves francia író magyarul is megjelent munkáját. A nyolc nagy fejezetből az első egy középkori zsidó monda alig transzponált feldolgozása. Az igazak hagyományáról van szó, melyet egyes talmudisták Izaiás prófétáig vezetnek vissza: eszerint a világ harminchat igaz emberen nyugszik, akik a zsidóságban ugyanolyan életet élnek, mint a többi testvérük, de akik a fájdalom és a megaláztatás szánalomraméltó kiválasztottjai. Az Igazak családfája rabbi Jom Tom Lévyvel kezdődik, akit a legenda szerint 1185-ben Yorkban égettek meg. Leszármazottait hol Londonban vitték kínpadra, hol Toulouse-ban gyötörték halálra, hol Sevillában hurcolták máglyára... A festői középkori krónikát, az ízes gettó-történeteket meleg emberséggel, józan tartózkodással és gyakran öngúnynyal előadó első fejezet után kezdődik a tulajdonképpeni regény, amikor a Lévyk a XIX. században letelepednek Lengyelországban. Mordeháj, a szegény házaló, feleségül veszi a szép Judithot, de nem sokáig élvezik a nyugalmat. Rájuk szakadnak a pogromok, és a család Németországba menekül. Benjámin fiúk, a kis szabó, itt alapít üzletet és családot, itt születik meg a regény főhőse, Ernie, aki már gyermekkorában mérhetetlenül szenved a náci tanároktól és a Hitler-jugendtől, olyannyira, hogy öngyilkosságot követ el, de szinte csodálatos módon felépül. Amikor 1938-ban kibírhatatlanná válik a család helyzete a náci Németországban, Párizsba menekül. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy az író kegyetlen iróniával ostorozza a nyugati demokráciákat, különösen Angliát, mert sok esetben hosszú bolyongás után visszakergették a menekülőket a náci pokolba.) Rövid ideig úgy látszik, hogy Franciaországban véget ér az évszázados szenvedés. De nem, kitör a háború, Ernie önkéntesnek jelentkezik, főleg azért, hogy megmentse a szerencsétlen családot, agg nagyapját, öreg nagyanyját, ügyefogyott apját, törékeny édesanyját és testvéreit attól, hogy — óh, milyen a sors iróniája! — a franciák mint németeket internálják őket (később mégis gyűjtőtáborba kerülnek!) A német lerohanás után Ernie hamis papírokkal, bajuszt növesztve, keresztélynek álcázva délre menekül, és egy darabig aránylag kellemes életet folytat. Az élet fizikai örömeivel akarja elaltatni a maró fájdalmat, közben ugyanis a megszállók egész családját deportálják. Ez azonban nem sikerül, önként visszatér Párizsba, hol — mint azt nagyszüleinek még megmaradt ismerősei mondják — „e pillanatban az élet kurtább, mint egy gyerekpendely”. Megismerkedik Goldával, álmában feleségül is veszi (sok nagyon szép álomleírás van a regényben). Később Goldát szüleivel együtt a Párizs melletti hírhedt drancy-i gyűjtőtáborba hurcolják. Ernie önként utánamegy, önként jelentkezik a leplombált vagonba is. A két szerelmes fiatalt a vérhasban egyenként kimúló gyerekek közt szállítják Auschwitzba, hol Mengele „doktor”, a hírhedt SS-orvos. Erniet az élők közé vezényeli, de „az utolsó igaz” itt sem szakad el kedvesétől. Együtt pusztulnak el a gázkamrában. André Schwarz-Bart regénye művészien szövi egybe a romantikus és realista, az idealista, sőt spiritualista elemeket a tárgyilagos dokumentációval vagy a Solem Aléhemre emlékeztető öngúnnyal. Hiába ragyogja be azonban nagyon megható, nagyon szép regényét bizonyos misztikus naívság, bizonyos lemondó beletörődés az évezredes vértanúsorsba, a vallásos mezen át meg áttör a fája, a lázadó kérdés: hogyan lehetséges, hogy Ábrahám Istene megengedi, hogy Dávid fiait kiirtsák? Mi értelme van az igazak szenvedésének, mi értelme van, hogy ők az „emberi szenvedés edényei”, ha áldozatuk nem segít sem saját, sem testvéreik sorsán? A regény, ha nem is felel ezekre a kérdésekre, azzal, hogy magas művészi színvonalon leplezi le az antiszemitizmusnak a következményeit, jó szolgálatot tesz mindazoknak, akik küzdenek eme újfajta kannibalizmus ellen. Tökéletesen egyet lehet érteni Pierre Daixszel, aki „nagy könyvnek” nevezi, sőt azt, mondja, hogy nincs még egy regény, amely nagyobb fába vágta volna fejszéjét,, még egy, amely jobban vetélkedne az eposszal. A Gouncourt-díj odaítélése nemcsak irodalmi és nemcsak francia esemény. Van bizonyos politikai és nemzetközi jelentősége is. Nem öncélú irodalmi kísérlet, vagy valamilyen vadnyugati modernista elrugaszkodást koronáz, hanem az emberi szív, az emberi izgalom magasztoson szárnyaló szimfóniáját tünteti ki. BAJOMI LAZÁR ENDRE