Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-03-11 / 11. szám - T. Nagy Sándor: Elégia • vers (2. oldal) - Ábel Péter: Az „ismeretlen” Stefan Tömörkendi • Visszhang (2. oldal) - Szabó György: Útinapló • Visszhang (2. oldal) - Garai Gábor: Tan-hexaméterek • vers | Visszhang • Tasnádi Varga Éva: Hexaméterek. ÉS, március 4. (2. oldal) - Horváth György: A könyvkötés dicsérete • Visszhang (2. oldal) - Szenes Zsuzsa: Kontyos nő • kép (2. oldal)

T. NAGY SÁNDOR: Elégisá Várj, hallgass meg, még nem mondtam el a legfontosabbat, alig tudsz rólam valamit, csak hajam színét ismered; szeretnék kinyílni előtted, mint napfény előtt az ablak s úgy állni eléd, mint leckéjével az apja elé áll a kisgyerek. Nógasd csak haragomat, biztass a szigorúság ráncaival homlokodon, barátságunk egyszerű, mint a táskánkban megbúvó zsíroskenyér; megmaradtál bennem, mint bőröm repedéseiben él a korom, s mint a szerszámok szerelme megmaradt napjaim égő tenyerén. Annyit beszéltem önmagamról, másokról kéne szólni már, tudom, arról, hogy fiatal anyám itthagyott, magára vette a földet, arról, hogyan verődnek be testvéreim az éhes gyárkapukon, arról, amiről nem divatos beszélni, mert a szavak meggyötörnek; olykor érzem, hogy görcsöt kap, fintorog köröttem a táj, nagybetűs újságokat rikffancsol versenyben a kétarcú szellem, sánta gyökerekkel kapaszkodik a félelem, jaj, élni muszáj, maradj meg békesség, maradj meg örökre földközelben. Tudom, barátom, fenemód nehéz elmondani a legfontosabbat, de pattanva munkál bennem s magasodik, lomboz a türelem, mellemre bújnak a csirázni­ készülő, boldog-szerelmes magvak; az egyszerűség költészetét érezd meg és dúdolgasd velem. Élek, ahogyan ember élhet e korban, életével fordul a harcba és este ráncait simítja, készül, míg hűvösen alszik a másik; látod, ilyen, ki pogány álmait az embereknél tartja, aki nem fél és szétszórja szívének csillag­darabkáit. l­íránk útjáról (Folytatás az 1. oldalról.) gét is. Az esze igent mond rá, csakhogy a költő és író nem kizárólag észlény, hanem alkatból, hangvételből, tenge­ti emócióból, hangulatból te­vődik össze. Ezért bonyolult kérdés a polgári mondanivaló, mert ilyen áttételekkel je­lentkezik. Van irodalmunk­ban polgáriság és azt hiszem, a tisztázódásnak nem haszná­lunk azzal, ha ezt tagadjuk. — Hol kell keresnünk a mai költészet igazi mondanivaló­ját? — tette fel a kérdést. Az írók és költők közül is sokan kicsit nézetekben gon­dolkodnak s nem azokban, akik ezeket a nézeteket ma­gukban hordozzák, nem a kor figuráiban. Azonban eszmék, cél, terv, lelkesedés, letörés, mind figurákba öntve jelenik meg az élet színpadán. Az a szilárd meggyőződésem, hogy a kort íróilag kifejezni elsősor­­­ban azt jelenti, mélyen meg­ismerni és kifejezni a kor fi­guráit. Dobozy Imre után ismét Bóka László kért szót. El­mondta, hogy egyetért a pol­gári tendenciák és hatások je­lenlétével mai irodalmunkban, csak azt tartja fontosnak, hogy gondosan differenciál­­j­unk, ne szűrjünk ki ezen a címen olyan elemeket, ame­lyek nem tartoznak ebbe a ka­tegóriába, továbbá ne katego­rizáljunk megfellebbezhetetle­nül. Goda Gábor felszólalásában hangsúlyozta, hogy mai iro­dalmunk humanizmusát nem szabad egységesnek tekinte­nünk. Van szocialista huma­nizmus és van polgári huma­nizmus. A kettő szöges ellen­tétben áll egymással, amint ellentétes egymással a két osztály is. Fiatal költőink problémáit­­— jegyezte meg — nem a ma­gányosság problematikájából kiindulva kell megközelíteni. 1956 után egész sor tehetséges fiatal költő indult el a költői pályán. A nagy vízválasztó korszakban, amikor sok kiváló írónak, költőnek, gondolkodó­nak nehéz volt az elhatározás, vagy éppen rosszul választott, ezek a fiatal írók tisztessége­sen odaálltak, ahová állani kellett. Ezt az érdemet termé­szetesen az irodalomkritiká­nak nem arra kell felhasznál­nia, hogy összes további köl­tői fogyatékosságukat, forma­problémáikat stb. elnézze és így hátráltassa fejlődésüket. Nem látok olyan veszedelmet, hogy ezek a fiatal költők a magány útjára térnek. Jankovich Ferenc szép hoz­zászólásában azt mondotta, hogy nálunk mindenki szocia­lista. De a szocializmusnak megvannak a maga kritériu­mai, megvan a tudományos rendszere. Komoly kérdés te­hát, hogy ennek a tudomá­nyos rendszernek az alapján álló szocialistákról van-e szó, vagy olyan emberekről, akik nagyjában-egészében helyeslik, hogy a világ szocialista irány­ban halad. Én azokat is nagy­ra értékelem. Szerintem azon­ban nem kell kommunista író­nak lenni ahhoz hogy valaki magáévá tegye a tudományos szocializmus alapelveit. Okos­nak tartanám ezt a kérdést tisztázni, hogy a mi irodal­munk egysége valóságos egy­ség legyen, amely a mi társa­dalmi rendszerünkben csak a marxizmus alapján jöhet lét­re. A polgáriság kérdéséről szólva, óvott attól, hogy az irodalom bizonyos nélkülözhe­tetlen eszközeire és módsze­reire ráaggassuk a polgáriság tábláját. Az etikai kérdések boncolgatása még nem moralizálás, a pszi­chológiát nem lehet mellőzni azzal, hogy „pszichologizálás”­­ról beszélünk s az intellektua­­litást sem lehet kiiktatni az irodalomból azon a címen, hogy az irodalom a primér él­mények vetülete. Az ilyen ál­láspontok ellen azért kell küz­­denünk, mert — mint tapasz­taltuk —, a szocialista iroda­lom elszürkítéséhez és elsze­­gényítéséhez vezetnek, ahe­lyett, hogy gazdagítanák. Mindez annak a kétfrontos harcnak a szükségességére mutat, amely egész politikán­kat jellemzi. Az a határozott meggyőződésem, hogy egy szo­cialistává fejlődő társadalom keretében az ideológia front­ján nincs úgynevezett békés egymás mellett élés. Nagyon vigyázzunk arra írószövetségi munkánkban és az egész ma­gyar irodalomban, hogy ne bé­lyegezzünk meg pro vagy kontra valakit egyes kifejezé­sekkel. Rendkívül gondoljuk meg, mielőtt egy­­ emberhez egy jelzőt odateszün­k. De egy­­­ről nem feledkezhetünk meg: annál gyöngébb lesz a bázi­sunk, minél inkább el akar­nánk hitetni, hogy ilyen bé­kés egymás mellett élés léte­zik. Ennek nem is lenne hi­tele. Azt hiszem, hogy irodal­munk egészséges fejlődése szempontjából az ilyen nyílt beszédnek sokkal több haszna van, mint a finom, burkolt meghatározásoknak. A vita Diószegi András zár­szavával végződött. Diószegi többek között hangsúlyozta, hogy nemcsak szocialista hu­manizmusról és polgári huma­nizmusról beszélhetünk a mai magyar költészetben, hanem vannak antihumanista tenden­ciák, emberellenes érzületek és relációk is. A fő tüzet az iro­dalomban ezekre kell irányí­tani. Csatlakozva a Bóka László álláspontjával vitázó felszólalókhoz, fenntartotta előadásában kifejtett állás­pontját a polgáriságról mai költészetünkben. Megvédte eredeti állásfoglalását Szüdi György észrevételeivel szem­ben a József Attila utáni kor szocialista költészetének kér­désében. Elmondotta, hogy Győre Imre költészetében lát bizonyos magányosság-érzést. Ez nem azonos az őszikéző, nosztalgikus magányossággal, sem a kiábrándult szkeptikus magány-költészettel. Legpon­tosabban talán forradalmi ma­gányosságnak lehetne nevez­ni. — Ha például előveszem Győré legújabb kötetét — mondotta —, akkor aránytala­nul sok szó esik benne az ő forradalmi énjének s ennek a világnak a kapcsolatáról, en­nek a viszonynak együttérző s polémikus mivoltáról. A köl­tőket nem lehet ugrásra kény­szeríteni, de a kritikának az a dolga, hogy ösztönözzön és irányt mutasson, a tágasság, a teljességre való törekvés felé. Előbb-utóbb el kell jutni eh­hez, nem a költészet egész körének — mert ez alkat kér­dése is —, de a legjobbaknak egész bizonyosan. Jakab meg a gazdája Egész vászonkötésben 37,— F­élvászonk­ötésben 34,— A XVIII. század nagy francia enciklopédistájámak sza­tirikus regénye. A főhősben, Jakabban határtalan erő és optimizmus lakik: józan, bátor, nyugodt és önérze­tes. írója igazi realista érzékkel formálja meg csavaros­­eszű paraszthősét. Kapható a könyvesboltokban és az üzemi könyvterjesztőknél. VISSZHANG Az „ismeretlen" Stefan Tömörkendi A legtekintélyesebb svájci napilap, a Neue Zürcher Zeitung egyik legutóbbi szá­mában beszámol egy ismeret­len íróról, akit nyilván iro­dalmi munkatársaik egyike ásott elő a feledés homályá­ból. A „Csata a katonával” című kis tárcát a következő bevezetővel közli: ......Ezt a kis mesternovellát egy 1904-es osztrák lapból vettük át. A szerzőről, Stefan Tömör­­kendi­ ről mindössze annyit tudtunk megállapítani, hogy akkoriban egy vidéki magyar városban, Szegeden könyvtá­­roskodott”. A lelet valóban világraszó­ló. A derék svájci újdonász ugyanis nem tett egyebet, mint felfedezte István­ 1 s annak Tömörkény „Csata a katonával” című elbeszélését. Nem értjük azonban, hogy e nagytekintélyű újság, amely oly előszeretettel foglalkozik a magyar vonatkozású ügyek­kel, s hihetetlen szakértelmet tanúsít minden Magyarorszá­gon megtörtént és főleg meg nem történt dologgal kapcso­latban, miképpen kerülhetett ilyen kínos helyzetbe. Szokott hírforrásai: a magyarországi „utazók”, a „jól tájékozott budapesti körök” úgy látszik nem segítettek. Nem küldték el Zürich­be a Szépirodalmi Kiadó kiadásában 1956-ban megjelent „A tengeri város” című Tömörkény tetet, amely a nagy István­ kő­­szegedi író 1885 és 1896 között írt no­velláit tartalmazza. Ebben ugyanis a 240. oldalon min­den kutatás nélkül egyszeri­ben megtalálhatták volna le­letüket. (Ami mellesleg 1895- ben a Szegedi Napló­ban, vagy a „Jegenyék között” cí­mű kötetben is fellelhető!) Ilyen fokú tájékozatlanság láttán csak mélyebben meg­alapozódhatnak kételyeink a Neue Zürcher Zeitung többi magyar vonatkozású „felfede­zéseinek” a hitelességében. ÁBEL PÉTER sem érez abból az eleven szél­járásból, mely Nyugaton fúj­­dogál. A magunk munkájához, a mi népünk szellemi színvonalának emeléséhez kell minden kulturális köve­tünknek segítséget nyújta­nia, ehhez kell külföldön szer­zett tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal, példák­kal hozzájárulnia. Ilyen úti beszámolókra van szükségünk. Hogy aztán ezek a beszámo­lók és naplók egy egész tár­sadalomban gondolkozó, nagy kultúrájú egyéniség prizmá­ján keresztül, vagy sze­mélytelenebb formában íród­nak-e, az alkotói kérdés. (Mindkét nemben olvashat­tunk az utóbbi években nem egyet, igen hasznosat.) örül­nénk, ha inkább száma szaporodna.ezeknek a SZABÓ GYÖRGY Útinapló Könnyen karikírozható pá­rizsi napló jelent meg a mi­nap egyik tekintélyes folyó­iratunkban. írója jegyzetek formájában számol be arról a tízegynéhány napról, me­lyet a francia fővárosban töltött, ahol az irodalom nagy­jai kézről kézre adták s ahol a zsúfolt program miatt alig maradt ideje arra, hogy a ma­gyar közönséget Párizs szelle­mi életének legfontosabb friss eseményeiről — akár saját sze­mélyének háttérbe szorítása árán is — alaposan tájékoz­tassa. A kínálkozó helyzet ki­használása helyett inkább ál­talánosságban szeretnék e példa kapcsán az örvende­tesen megszaporodó úti be­számolók egynémelyikének sajátos felfogásáról szót ej­teni. Valamikor, az ötve­nes éveik közepén, lapjainkat a nyugati életforma kápráza­­­­­ában megírt cikkek, riportok versek árasztották el: nylon-, banán- és Wurlitzer­bűvöletben túl a tudósítók.egymáson tettek Újabban a szellemi élet mozgalmasságától vakultan érkeznek haza néhányan Nyu­gatot járt honfitársaink kö­zül. Igaz, hogy szerét ejtik a vetkőző­ revük megemlíté­sének is, közvetlenül a szín­házi élmények és az előnyös találkozások felsorolása mel­lett, a hangsúly azonban a kulturális mozgalmasságon van, azon a szabad versengé­sen, melynek keretében a legkülönfélébb irányzatok vívják látványos csatáikat. Egy kicsit úgy érezhetné a gyanútlan olvasó, hogy ide­haza minden egyhangú és unalmas, nem történik sem­mi; hogy szűk provinciánk az isten háta mögé került s mit GARAI GABOR: T­an-hexameterek Motto: „Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.’1 Bőtermésű poéta-honunk epedő hajadonja, jól tudod azt, ha kőmíves laza, léha falat rak, melynek alapja inog, leszakadhat a ház a lakókra, és szigorú törvény meg a nép dühe sújtja a kontárt, mert (a tudós betört koponyák!) a valódi anyaggal bánni bizony — mérd latra akár — súlyos felelősség. Ám sose hidd, hogy a lírai mesterség — noha másképp! — nem veszedelmes: imé Pegazus helyett te gebére ültél, mely, zabolád híján, mint kecskebak ugrál, lábai összekocódnak, a vékonya láng, ki-kirúg s fúj; daktilikus vágtát s ügetést szép spondeusokban tőle ne várj így, inkább szállj le csak és gyalogolj, vagy markold jól a sörényét, mert lehajít fele­ úton, és sose jutsz fel a múzsáknak szentelt hegyoromra. A könyv­kötés dicsérete Nem tenném szóvá, de rö­vid időn belül másodszor esik meg. Az, tudniillik, hogy hi­básan bekötött könyvet vásá­roltam. Első ízben a szovjet irodalomról összeállított ta­nulmánykötetben egy ív el­olvasásának gyönyörében két­szer egymás után részesülhet­tem. Aminek következtében viszont egy másik kimaradt, valamely ismeretlen polgár­társamat ejtve kétségbe önnön józansága felől (azt ugyanis ő láthatta duplán ...). Ez még csak hagyján. Leg­utóbb azonban Joyce novel­­láskötetének olvasásába fe­ledkezvén, szíven ütött az alábbi mondat: „Pénzt költöt­tem rájuk, és el is temettük”. No, ez aztán iskolapéldája a cselekmény gyors bonyolítá­sának — gondoltam. Né­hány sorral alább gyanakodni kezdtem, azonban mert a szereplő neve, majd a szín­hely tüneményes gyorsasággal megváltozott, a cselekmény pedig minden előzetes beje­lentés nélkül áttelepült Dub­linből­­ Romániába. No persze, persze, Joyce írta a Finnegan’s wake-et, ahol már a mondatok is ho­mályosak. Ez még szelíd próbálkozás csupán. De az irodalomtörténet azt tartja, a fiatal Joyce a realizmus csa­pásain járt, és az első há­rom ív is erről győzött meg... A lap aljára érve, fény de­rült a rejtélyre. Nem Joyce, hanem Galan írta a mon­dat második felét, az ő ötö­dik k­erék­jéből kötöttek egy ívecskét Joyce helyére. Először arra gondoltam, hogy a könyvkötészetben hiány volt (ti. ötödik ke­rékben), de aztán rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Olvastam, hogy Fran­ciaországban egy fejezetét 12 író írja. regény 12 soros, túlhaladott ötlet. Mennyivel eredetibb, ha a mondat má­sik fele más agyvelőből pat­tan a világra ... Képzeljük csak el, milyen izgalmas viták zajlanak majd egy-egy ilyen kollektív mon­dat valamely indulatszava körül: vajon Caldwell vagy Faulkper művészetét dícsér­­jék-e érte. Nem beszélve a pompás távlatokról, a különféle irodalmi melyek fotók rendezői és résztvevői előtt nyílnak. Egyszóval némely könyv­kötők — gémlábú sasok, cso­dalények!... (Ejnye, mi ez már megint?! Miért kötöt­ték egybe cikkgyűjteménye­met a Cyrano IV. felvonásá­val?) HORVÁTH GYÖRGY Szenes Zsuzsa: Kontyos nő

Next