Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-03-11 / 11. szám - T. Nagy Sándor: Elégia • vers (2. oldal) - Ábel Péter: Az „ismeretlen” Stefan Tömörkendi • Visszhang (2. oldal) - Szabó György: Útinapló • Visszhang (2. oldal) - Garai Gábor: Tan-hexaméterek • vers | Visszhang • Tasnádi Varga Éva: Hexaméterek. ÉS, március 4. (2. oldal) - Horváth György: A könyvkötés dicsérete • Visszhang (2. oldal) - Szenes Zsuzsa: Kontyos nő • kép (2. oldal)
T. NAGY SÁNDOR: Elégisá Várj, hallgass meg, még nem mondtam el a legfontosabbat, alig tudsz rólam valamit, csak hajam színét ismered; szeretnék kinyílni előtted, mint napfény előtt az ablak s úgy állni eléd, mint leckéjével az apja elé áll a kisgyerek. Nógasd csak haragomat, biztass a szigorúság ráncaival homlokodon, barátságunk egyszerű, mint a táskánkban megbúvó zsíroskenyér; megmaradtál bennem, mint bőröm repedéseiben él a korom, s mint a szerszámok szerelme megmaradt napjaim égő tenyerén. Annyit beszéltem önmagamról, másokról kéne szólni már, tudom, arról, hogy fiatal anyám itthagyott, magára vette a földet, arról, hogyan verődnek be testvéreim az éhes gyárkapukon, arról, amiről nem divatos beszélni, mert a szavak meggyötörnek; olykor érzem, hogy görcsöt kap, fintorog köröttem a táj, nagybetűs újságokat rikffancsol versenyben a kétarcú szellem, sánta gyökerekkel kapaszkodik a félelem, jaj, élni muszáj, maradj meg békesség, maradj meg örökre földközelben. Tudom, barátom, fenemód nehéz elmondani a legfontosabbat, de pattanva munkál bennem s magasodik, lomboz a türelem, mellemre bújnak a csirázni készülő, boldog-szerelmes magvak; az egyszerűség költészetét érezd meg és dúdolgasd velem. Élek, ahogyan ember élhet e korban, életével fordul a harcba és este ráncait simítja, készül, míg hűvösen alszik a másik; látod, ilyen, ki pogány álmait az embereknél tartja, aki nem fél és szétszórja szívének csillagdarabkáit. líránk útjáról (Folytatás az 1. oldalról.) gét is. Az esze igent mond rá, csakhogy a költő és író nem kizárólag észlény, hanem alkatból, hangvételből, tengeti emócióból, hangulatból tevődik össze. Ezért bonyolult kérdés a polgári mondanivaló, mert ilyen áttételekkel jelentkezik. Van irodalmunkban polgáriság és azt hiszem, a tisztázódásnak nem használunk azzal, ha ezt tagadjuk. — Hol kell keresnünk a mai költészet igazi mondanivalóját? — tette fel a kérdést. Az írók és költők közül is sokan kicsit nézetekben gondolkodnak s nem azokban, akik ezeket a nézeteket magukban hordozzák, nem a kor figuráiban. Azonban eszmék, cél, terv, lelkesedés, letörés, mind figurákba öntve jelenik meg az élet színpadán. Az a szilárd meggyőződésem, hogy a kort íróilag kifejezni elsősorban azt jelenti, mélyen megismerni és kifejezni a kor figuráit. Dobozy Imre után ismét Bóka László kért szót. Elmondta, hogy egyetért a polgári tendenciák és hatások jelenlétével mai irodalmunkban, csak azt tartja fontosnak, hogy gondosan differenciáljunk, ne szűrjünk ki ezen a címen olyan elemeket, amelyek nem tartoznak ebbe a kategóriába, továbbá ne kategorizáljunk megfellebbezhetetlenül. Goda Gábor felszólalásában hangsúlyozta, hogy mai irodalmunk humanizmusát nem szabad egységesnek tekintenünk. Van szocialista humanizmus és van polgári humanizmus. A kettő szöges ellentétben áll egymással, amint ellentétes egymással a két osztály is. Fiatal költőink problémáit— jegyezte meg — nem a magányosság problematikájából kiindulva kell megközelíteni. 1956 után egész sor tehetséges fiatal költő indult el a költői pályán. A nagy vízválasztó korszakban, amikor sok kiváló írónak, költőnek, gondolkodónak nehéz volt az elhatározás, vagy éppen rosszul választott, ezek a fiatal írók tisztességesen odaálltak, ahová állani kellett. Ezt az érdemet természetesen az irodalomkritikának nem arra kell felhasználnia, hogy összes további költői fogyatékosságukat, formaproblémáikat stb. elnézze és így hátráltassa fejlődésüket. Nem látok olyan veszedelmet, hogy ezek a fiatal költők a magány útjára térnek. Jankovich Ferenc szép hozzászólásában azt mondotta, hogy nálunk mindenki szocialista. De a szocializmusnak megvannak a maga kritériumai, megvan a tudományos rendszere. Komoly kérdés tehát, hogy ennek a tudományos rendszernek az alapján álló szocialistákról van-e szó, vagy olyan emberekről, akik nagyjában-egészében helyeslik, hogy a világ szocialista irányban halad. Én azokat is nagyra értékelem. Szerintem azonban nem kell kommunista írónak lenni ahhoz hogy valaki magáévá tegye a tudományos szocializmus alapelveit. Okosnak tartanám ezt a kérdést tisztázni, hogy a mi irodalmunk egysége valóságos egység legyen, amely a mi társadalmi rendszerünkben csak a marxizmus alapján jöhet létre. A polgáriság kérdéséről szólva, óvott attól, hogy az irodalom bizonyos nélkülözhetetlen eszközeire és módszereire ráaggassuk a polgáriság tábláját. Az etikai kérdések boncolgatása még nem moralizálás, a pszichológiát nem lehet mellőzni azzal, hogy „pszichologizálás”ról beszélünk s az intellektualitást sem lehet kiiktatni az irodalomból azon a címen, hogy az irodalom a primér élmények vetülete. Az ilyen álláspontok ellen azért kell küzdenünk, mert — mint tapasztaltuk —, a szocialista irodalom elszürkítéséhez és elszegényítéséhez vezetnek, ahelyett, hogy gazdagítanák. Mindez annak a kétfrontos harcnak a szükségességére mutat, amely egész politikánkat jellemzi. Az a határozott meggyőződésem, hogy egy szocialistává fejlődő társadalom keretében az ideológia frontján nincs úgynevezett békés egymás mellett élés. Nagyon vigyázzunk arra írószövetségi munkánkban és az egész magyar irodalomban, hogy ne bélyegezzünk meg pro vagy kontra valakit egyes kifejezésekkel. Rendkívül gondoljuk meg, mielőtt egy emberhez egy jelzőt odateszünk. De egyről nem feledkezhetünk meg: annál gyöngébb lesz a bázisunk, minél inkább el akarnánk hitetni, hogy ilyen békés egymás mellett élés létezik. Ennek nem is lenne hitele. Azt hiszem, hogy irodalmunk egészséges fejlődése szempontjából az ilyen nyílt beszédnek sokkal több haszna van, mint a finom, burkolt meghatározásoknak. A vita Diószegi András zárszavával végződött. Diószegi többek között hangsúlyozta, hogy nemcsak szocialista humanizmusról és polgári humanizmusról beszélhetünk a mai magyar költészetben, hanem vannak antihumanista tendenciák, emberellenes érzületek és relációk is. A fő tüzet az irodalomban ezekre kell irányítani. Csatlakozva a Bóka László álláspontjával vitázó felszólalókhoz, fenntartotta előadásában kifejtett álláspontját a polgáriságról mai költészetünkben. Megvédte eredeti állásfoglalását Szüdi György észrevételeivel szemben a József Attila utáni kor szocialista költészetének kérdésében. Elmondotta, hogy Győre Imre költészetében lát bizonyos magányosság-érzést. Ez nem azonos az őszikéző, nosztalgikus magányossággal, sem a kiábrándult szkeptikus magány-költészettel. Legpontosabban talán forradalmi magányosságnak lehetne nevezni. — Ha például előveszem Győré legújabb kötetét — mondotta —, akkor aránytalanul sok szó esik benne az ő forradalmi énjének s ennek a világnak a kapcsolatáról, ennek a viszonynak együttérző s polémikus mivoltáról. A költőket nem lehet ugrásra kényszeríteni, de a kritikának az a dolga, hogy ösztönözzön és irányt mutasson, a tágasság, a teljességre való törekvés felé. Előbb-utóbb el kell jutni ehhez, nem a költészet egész körének — mert ez alkat kérdése is —, de a legjobbaknak egész bizonyosan. Jakab meg a gazdája Egész vászonkötésben 37,— Félvászonkötésben 34,— A XVIII. század nagy francia enciklopédistájámak szatirikus regénye. A főhősben, Jakabban határtalan erő és optimizmus lakik: józan, bátor, nyugodt és önérzetes. írója igazi realista érzékkel formálja meg csavaroseszű paraszthősét. Kapható a könyvesboltokban és az üzemi könyvterjesztőknél. VISSZHANG Az „ismeretlen" Stefan Tömörkendi A legtekintélyesebb svájci napilap, a Neue Zürcher Zeitung egyik legutóbbi számában beszámol egy ismeretlen íróról, akit nyilván irodalmi munkatársaik egyike ásott elő a feledés homályából. A „Csata a katonával” című kis tárcát a következő bevezetővel közli: ......Ezt a kis mesternovellát egy 1904-es osztrák lapból vettük át. A szerzőről, Stefan Tömörkendi ről mindössze annyit tudtunk megállapítani, hogy akkoriban egy vidéki magyar városban, Szegeden könyvtároskodott”. A lelet valóban világraszóló. A derék svájci újdonász ugyanis nem tett egyebet, mint felfedezte István 1 s annak Tömörkény „Csata a katonával” című elbeszélését. Nem értjük azonban, hogy e nagytekintélyű újság, amely oly előszeretettel foglalkozik a magyar vonatkozású ügyekkel, s hihetetlen szakértelmet tanúsít minden Magyarországon megtörtént és főleg meg nem történt dologgal kapcsolatban, miképpen kerülhetett ilyen kínos helyzetbe. Szokott hírforrásai: a magyarországi „utazók”, a „jól tájékozott budapesti körök” úgy látszik nem segítettek. Nem küldték el Zürichbe a Szépirodalmi Kiadó kiadásában 1956-ban megjelent „A tengeri város” című Tömörkény tetet, amely a nagy István kőszegedi író 1885 és 1896 között írt novelláit tartalmazza. Ebben ugyanis a 240. oldalon minden kutatás nélkül egyszeriben megtalálhatták volna leletüket. (Ami mellesleg 1895- ben a Szegedi Naplóban, vagy a „Jegenyék között” című kötetben is fellelhető!) Ilyen fokú tájékozatlanság láttán csak mélyebben megalapozódhatnak kételyeink a Neue Zürcher Zeitung többi magyar vonatkozású „felfedezéseinek” a hitelességében. ÁBEL PÉTER sem érez abból az eleven széljárásból, mely Nyugaton fújdogál. A magunk munkájához, a mi népünk szellemi színvonalának emeléséhez kell minden kulturális követünknek segítséget nyújtania, ehhez kell külföldön szerzett tanulságokkal, jó és rossz tapasztalatokkal, példákkal hozzájárulnia. Ilyen úti beszámolókra van szükségünk. Hogy aztán ezek a beszámolók és naplók egy egész társadalomban gondolkozó, nagy kultúrájú egyéniség prizmáján keresztül, vagy személytelenebb formában íródnak-e, az alkotói kérdés. (Mindkét nemben olvashattunk az utóbbi években nem egyet, igen hasznosat.) örülnénk, ha inkább száma szaporodna.ezeknek a SZABÓ GYÖRGY Útinapló Könnyen karikírozható párizsi napló jelent meg a minap egyik tekintélyes folyóiratunkban. írója jegyzetek formájában számol be arról a tízegynéhány napról, melyet a francia fővárosban töltött, ahol az irodalom nagyjai kézről kézre adták s ahol a zsúfolt program miatt alig maradt ideje arra, hogy a magyar közönséget Párizs szellemi életének legfontosabb friss eseményeiről — akár saját személyének háttérbe szorítása árán is — alaposan tájékoztassa. A kínálkozó helyzet kihasználása helyett inkább általánosságban szeretnék e példa kapcsán az örvendetesen megszaporodó úti beszámolók egynémelyikének sajátos felfogásáról szót ejteni. Valamikor, az ötvenes éveik közepén, lapjainkat a nyugati életforma káprázaában megírt cikkek, riportok versek árasztották el: nylon-, banán- és Wurlitzerbűvöletben túl a tudósítók.egymáson tettek Újabban a szellemi élet mozgalmasságától vakultan érkeznek haza néhányan Nyugatot járt honfitársaink közül. Igaz, hogy szerét ejtik a vetkőző revük megemlítésének is, közvetlenül a színházi élmények és az előnyös találkozások felsorolása mellett, a hangsúly azonban a kulturális mozgalmasságon van, azon a szabad versengésen, melynek keretében a legkülönfélébb irányzatok vívják látványos csatáikat. Egy kicsit úgy érezhetné a gyanútlan olvasó, hogy idehaza minden egyhangú és unalmas, nem történik semmi; hogy szűk provinciánk az isten háta mögé került s mit GARAI GABOR: Tan-hexameterek Motto: „Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.’1 Bőtermésű poéta-honunk epedő hajadonja, jól tudod azt, ha kőmíves laza, léha falat rak, melynek alapja inog, leszakadhat a ház a lakókra, és szigorú törvény meg a nép dühe sújtja a kontárt, mert (a tudós betört koponyák!) a valódi anyaggal bánni bizony — mérd latra akár — súlyos felelősség. Ám sose hidd, hogy a lírai mesterség — noha másképp! — nem veszedelmes: imé Pegazus helyett te gebére ültél, mely, zabolád híján, mint kecskebak ugrál, lábai összekocódnak, a vékonya láng, ki-kirúg s fúj; daktilikus vágtát s ügetést szép spondeusokban tőle ne várj így, inkább szállj le csak és gyalogolj, vagy markold jól a sörényét, mert lehajít fele úton, és sose jutsz fel a múzsáknak szentelt hegyoromra. A könyvkötés dicsérete Nem tenném szóvá, de rövid időn belül másodszor esik meg. Az, tudniillik, hogy hibásan bekötött könyvet vásároltam. Első ízben a szovjet irodalomról összeállított tanulmánykötetben egy ív elolvasásának gyönyörében kétszer egymás után részesülhettem. Aminek következtében viszont egy másik kimaradt, valamely ismeretlen polgártársamat ejtve kétségbe önnön józansága felől (azt ugyanis ő láthatta duplán ...). Ez még csak hagyján. Legutóbb azonban Joyce novelláskötetének olvasásába feledkezvén, szíven ütött az alábbi mondat: „Pénzt költöttem rájuk, és el is temettük”. No, ez aztán iskolapéldája a cselekmény gyors bonyolításának — gondoltam. Néhány sorral alább gyanakodni kezdtem, azonban mert a szereplő neve, majd a színhely tüneményes gyorsasággal megváltozott, a cselekmény pedig minden előzetes bejelentés nélkül áttelepült Dublinből Romániába. No persze, persze, Joyce írta a Finnegan’s wake-et, ahol már a mondatok is homályosak. Ez még szelíd próbálkozás csupán. De az irodalomtörténet azt tartja, a fiatal Joyce a realizmus csapásain járt, és az első három ív is erről győzött meg... A lap aljára érve, fény derült a rejtélyre. Nem Joyce, hanem Galan írta a mondat második felét, az ő ötödik kerékjéből kötöttek egy ívecskét Joyce helyére. Először arra gondoltam, hogy a könyvkötészetben hiány volt (ti. ötödik kerékben), de aztán rájöttem, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Olvastam, hogy Franciaországban egy fejezetét 12 író írja. regény 12 soros, túlhaladott ötlet. Mennyivel eredetibb, ha a mondat másik fele más agyvelőből pattan a világra ... Képzeljük csak el, milyen izgalmas viták zajlanak majd egy-egy ilyen kollektív mondat valamely indulatszava körül: vajon Caldwell vagy Faulkper művészetét dícsérjék-e érte. Nem beszélve a pompás távlatokról, a különféle irodalmi melyek fotók rendezői és résztvevői előtt nyílnak. Egyszóval némely könyvkötők — gémlábú sasok, csodalények!... (Ejnye, mi ez már megint?! Miért kötötték egybe cikkgyűjteményemet a Cyrano IV. felvonásával?) HORVÁTH GYÖRGY Szenes Zsuzsa: Kontyos nő