Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-01-06 / 1. szám - Szabolcsi Miklós: Egy út és tanulságai (1. oldal) • Szovjetúnió - Barcsay Jenő: Szentendrei ház (1. oldal) • kép - Lenkey Zoltán: Szinva-part (1. oldal) • kép
A TARTALOMBÓL: Borsi Dénes: Sztálinváros kapujában Gerelyes Endre: Kamaszkor Gergely Sándor — munkájáról Kelen Jolán: Misztikus téveszmék — kisiskolásoknak Szabó Pál: Köd, gép és emberek Berczeli A. Károly, Darázs Endre, Illyés Gyula, Kis Ferenc, Kiss Dénes, Mátyás Ferenc, Rákos Sándor, Simon Lajos, Takáts Gyula verse ^qpjam ’ ?.ig ■ -IDAPEST V. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1961 JANUÁR 6. ÁRA: 1.50 FT Lenkey Zoltán: Szinva-part SZABOLCSI MIKLÓS: Elszaporodtak nálunk az utóbbi időben az útibeszámolók, s valljuk meg, nem mindnyájan tudunk mindig újat s érdekeset, mondani, hát még a Szovjetunióról! Oly sokat írtak róla, annyi beszámoló s ismertetés született már... S mégis: vannak helyzetek, élmények, amelyek megírásra kívánkoznak, főleg akkor, ha a külföldi tapasztalatok itthoni feladatokra figyelmeztetnek. Az 1960. évi Tolsztojünnepségeken jártam Moszkvában, s már most meg kell állnom: a nagyszabású ünnepségeknek üléseknek, megnyilvánulásoknak s kiadásoknak vajmi kevés visszhangjuk volt nálunk; a sajtó alig emlékezett meg róluk s még az Élet és Irodalom is főleg hazai eseménynek tekintette az évfordulót. Pedig: a nagy klasszikus ünneplése nemzeti és ugyanakkor világméretű ügy volt, s ezt a jelentőségét nálunk mintha csak a Szabó Ervin Könyvtár ismerte volna fel. Kiállítások megnyitása, nagyszabású kiadványok, tudományos munkák, a világ minden országában írók s tudósok megszólalása, színielőadások, új filmek jelezték az évforduló nagyságát, közügy voltát.. S hadd emeljem ki: az ünnepségre érkezett delegátusok közt többségben voltak a semleges skapi alóciacu talista országokból érkezettek; az indiai, a pakisztáni, a japán, az iraki, dél-amerikai küldöttek jelenléte és szereplése — éppen Tolsztoj ünneplésén — nagyon is jelentőségteljes volt. Természetesen: nem egyformán láttuk Tolsztojt; az indiai, aki Tolsztoj filozófiáját és társadalmi tanításait vallotta magáénak — és a Német Demokratikus Köztársaság küldötte, aki pontos elemzéssel méltatta erényeit és korlátait —, vélemények és nézetek szélső pontjait jelezték. Moszkvát, Leningrádot Jasznaja Poljárral nem akarom felfedezni; sem a moszkvai új nagy építkezéseket, sem Leningrád hűvös-klaszszikus távlatait; de mégis szólnom kell arról az általános benyomásról, amely városok, utcák láttára, a szovjet emberekkel — főleg persze, írókkal — való beszélgetések, látogatások alkalmával megragadott. A XX. kongresszus óta megindult gazdasági fejlődés szemmel látható; a légkör derűs, bizakodó; a személyi kultusz torzításait levetkőzött szellemi élet pezseg, forr; anélkül,hogy a polgári ideológia,nak engednének, a szocialista eszmeiség szilárd alapján a szovjet szellemi élet alkotói új s új kérdéseket vetnek fel, merészen és bátran kutatják a változó élet új kérdéseit; régi, megmerevedett dogmák, az idő által túlhaladottak, tűnnek el, új jelenségek bukkannak fel, s ha még véglegesen érett irodalmi művekben nem nyilvánul is meg ez a mozgás, a jövő a legszebb ígéretekkel teljes. Csak egyetlen példa erre a fejlődésre: az írószövetség ,,fiatalok” folyóirata, a Junoszty népszerűsége, olvasottsága már messze túlszárnyalja a régibb, klasszikus „vastag” folyóiratokat; félmilliós példányszámával a hetilapokéhoz jár közel; s mindezt azért, mert a mai fiatalok és felnőttek életét mutatja meg, az új társadalom erkölcsi, kulturális, technikai kérdéseit frissen, elevenen, bátran — az olvasók széles körének bekapcsolásával — veti fel, mert szerkesztése, kiállítása eleven.És friss, miért a szerkesztésiskben idősek, és fiaterok ,alkotó egységdolgoznak együtt... A szovjet szellemi életnek még egy vonására szeretnékutalni, amelyet rövid ott tartózkodás, s beszélgetések alapján is ,jól lehet érzékeim, s ez a — minden sznobizmus és lihegés nélküli — nyitottság a világ haladó szellemi értékei előtt, az alkotó kíváncsiság minden új iránt, a külföld teljesítményeinek számbavétele s elismerése. Az Innosztrannaja Lityeratura nálunk is ismert munkája, új könyvek s kiadványok, a tudományos intézetekben készülő értékelések — jelzik ezt a folyamatot, hogy ismét csak egy példával szóljak: Apollinaire vagy P. Reverdy, vagy Saint- John Perse műve körül nincs néma hallgatás — de művük nem a tartózkodó polgári értelmiségiek zászlaja, a marxista irodalomkritika s tudomány gondja ismertetésük, műveik számbavétele, helyük meghatározása. S ez a nyitottság, érdeklődés egyre inkább kiterjed olyan országokra, irodalomra is: az indiai, azaz irakira,a dél-amerikai spanyol és francia nyelvű irodalmakra, az afrikai néger és francia nyelvű művekre, amelyekről nálunk még a szőkébb irodalmi és tudományos köztudat sem igen tud. Egyik legkedvesebb kísérőm az írószövetség egy fiatal munkatársa volt. Mordvin Származású, tökéletes franciasággal beszél, s a középamerikai, valamint afrikai francia nyelvű irodalmak kitűnően képzett — érzékeny és vidám — szakértője. De az ő életútja nem elszigetelt, egyedia Szovjetunióban, s a megtett útnak, múltnak és jövőnek ilyen jelképe éppen számoséra is megindító. A világ haladó irodalmának tisztelete természetesen együtt járt nemcsak az igazi nemzeti értékek, a szocialista irodalom eddigi nagy teljesítményei iránt megbecsüléssel, hanem egyúttal a nemzeti elfogultságok, a bezárkózás, a provincializmus elleni küzdelemmel. Olyan szempont, olyan irány ez, amelyet amai gyakran önmagába zárkózó, vagy egyoldalúan sznobisztikus — irodalmi életünk is figyelembe vehet. Ehhez a gondolatkörhöz adott újabb élményt az az utazás is, amelyet a Türkmén SZSZK-ban tettem. A türkmén irodalom egyik nagy klasszikusa, Machtunkulin születésének 225. fordulóját ünnepelte az ország, s B. Kerbabajev, a Türkmén írószövetség elragadó kedvessége elnöke, Türkménia egyik közismert, „nagy öregje” kezdeményezésére, erre az alkalomra hívtak meg bennünket is. Bevallom: először voltam Európa határain túl, s amikor a háromezer kilométeres repülőút után a moszkvai csikorgó fagy után a langyos őszi estében Ashabadban kiszálltunk a gépből, figyelmem elsősorban a különösségekre, az egzotikumokra irányult. Türkménia közép-ázsiai köztársaság: láthattam hát valóban sok nálunk szokatlant: az idős férfiak szakáll visel életét, az asszonyok piros köntösét, a legelésző tevéket, a falusi házak közt feltűnő jurtákat, az alacsony szamáron oldalvást ülő, subába burkolózott pásztorokat, vagy a házak belsejében a sok szőnyeget, az élénk-keleties díszítést, szokatlan ételeket és italokat, köztük a mi rablópecsenyénk ősét, a kardalakú vason sült saslikot. De még több volt az azonosság: a kaftános, szájukat még eltakaró asszonyok autóbuszra vártak, az ülőbútor nélküli, szőnyeges parasztházban ott volt a televízió, a szakállas férfiak motorkerékpáron száguldottak, s az országúton a tevéknél több a bulldózer, a vontató, az autó. Legnagyobb élményem milyen jellegű volt. Türkménia területe négyszer akkora, mint Magyarországé, de lakosainak száma a másfélmillió alatt van, mert az ország nagy részét a terméketlen, kopár Kara-Kum sivatag foglalja el. Az éghajlat kitűnő, s ahol víz van, ott élet is van, termés s gazdagság is van, milliomos kolhozok vannak; a falvak legdrágább kincse az arik, a vízlevezető árok... (A türk nyelvből mindenünnen kihallhattam a magyar nyelv török jövevényszavait, mint ahogy a türk népdalok egy rétege is egybecsengett a mi népdalaink egy régibb rétegével, s a türk kisleányok hajfonatának formája is a középkori magyar hajviseletet idézte.) A déli oázis-övet kiszélesíteni, a sivatagból még többet visszahódítani: ez a nagy cél, s ezért ásták meg az utóbbi években a Kara-Kum csatornát, amely a bővizű Amu-darja vizét vezeti délre, több mint 500 kilométert szelve át eddig a sivatagból, s életet, vizet terelve a homokra, a sós sztyeppékre... Még 500 kilométer hosszú lesz a csatorna, s eléri a fővárost, de már most hajózhattunk rajta, Mariból, az ősi fővárosból észak felé. Eltűntek a házak, el a sztyeppe, s csak homok látszott körös-körül, s a sivatagból egy-egy óriásgép, ekszavátor, csatornaásó bukkant fel, egyedül uralkodva a végtelen térségen. A csatorna mentén már itt-ott települések, az öntözőcsatornák mint hosszszú csápok nyúlnak ki a csatornából, s mellettük zöldellni kezdenek a földek; s a csendes alkonyatban csak a gépek dolgoznak, mint mesebeli madár a pusztában ... Ahol víz van, ott gazdaság is van, s Türkménia déli szélén milliomos kolhozok sorakoznak; szinte egész utunkon kolhozok láttak vendégül, ragyogóan tiszta, kényelmes, barátságos kolhoz-vendég fogadóban aludtunk; s mindez talán nem is a szocialista országok küldöttei számára volt újdonság; a türkmén parasztok jóléte, öntudata s civilizáltsága iraki és pakisztáni kollégáinkra volt a legnagyobb hatással. Ők a rokonnépek kíváncsiságával és éberségével fürkésztek és saját népük sorsával tudták öszszevetni a látottakat. Hogy mit jelent a Szovjetunió léte az elnyomott keleti, gyarmati és félgyarmati népek számára, az ő szavaik fényében,, mindennél világosabban tapasztalhattam. De volt más problémám is, s ez talán ellentmondásosabb, fájdalmasabb. Machtunkulint ünnepeltük; a türkmén klasszikus nálunk nem igen ismert (pedig, mint kiderült, Vámbéry Ármin volt egyik ismertetője, felfedezője, s fordítója), s baráti érzésekkel, de bevallom, kicsit a „nyugati" fölényével néztem szobrának leleplezését, hallgattam az ünnepi ülést, néztem meg a róla szóló darabot, s még akkor is kissé jóakaratú elnézéssel mosolyogtam, amikor műveinek népszerű s kritikai kiadását, türkménül s oroszul, arab betűkkel s cirill betűkkel, a róla szóló tanulmányköteteket forgattam. De aztán ajkamra fagyott a fölényes mosoly: nemcsak „európai sznobizmust” éreztem magamban, hanem hirtelen arra gondoltam, s ha nálunk ünnepelnénk Balassit vagy Csokonait, vagy akár Adyt és József Attilát? Az őket nem ismerő ugyanolyan belső fölénnyel s elnézéssel tekintene ünnepségeinkre, kiadványainkra, kiállításainkra ... A kis népek kultúrájának problémája fogott meg; az az érzés, amely mindnyájunkat elfog valamilyen formában, ha külföldön járunk. De itt — s éppen a Machtunkulin-ünnepségeken — fel is oldódott a probléma, megoldás felé is közeledett: ha a kis népek jobban, mélyebben megismerik egymás múltját és jelenét, ha nemzeti elzárkózás, egyoldalú tájékozódás helyett szélesebben és tágabban tekintünk szét, a helyes szocialista kultúrpolitika adta lehetőségeket kihasználva, akkor a mi múltunk is elnyeri helyét a népek nagyegyüttesében. De ehhez az eddiginél sokkal többet kell tennünk. Nem fedezek fel valami újat, de én is azzal jöttem haza a Szovjetunióból (aminthogy ezzel érkeztem meg máshonnan (Folytatás a 2. oldalon.) Barcsay Jenő: Szentendrei ház