Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1961-07-01 / 26. szám - Kiss Ferenc: A kétszerkettő védelmében (1. oldal) - Szinte Gábor: Játszótér (1. oldal) • kép - Váci Mihály: Piros postaládák (1. oldal) • vers
I VACI MIHÁLY: Piros postaládák Bár ott lehetnék mindenütt, ahol a ti lobogó színetek dalol: a tanyán, boltok tornácain, a fák árnyaiban, tanyai iskolák eresze alatt, mély dűlőutak fordulóin, a falusi kutak mellett, ahol a pletykaszó csobog, gyárkapukon, a sűrű városok forró útjain, ütőerein, szívalakú dobogó terein harsány vörös kiáltások: — Ide, kinek panasza van vagy jó híre! Nektek szégyen, hazugság, félelem nélkül vall bűn, szegénység, szerelem. S őszintébben, mint oltárok előtt, gyónnak nektek csalók és szeretők. Mit hivatal nem tudhat soha meg: dühös ökölként dobog bennetek. Statisztikák tátongó hézagát nektek bediktálja a sok család, s azt is, amit a jelszavak után csak otthon motyog el a ferde száj De bennetek dörömböl az öröm, ha átlépnek az új ház küszöbén a rokonok, — s ha messzire került fiú üzen: — „Felvettek! Sikerült!” S azért éget oly vörösen a láz, mert bennetek az állandó parázs: a legdrágább, a higgadt bölcs szavak melyek ezerszám mennek napra-nap, cifrázatlan egyszerű levelek papírjain: — „Hát kedves gyerekek, nincs semmi baj. —mi most jól megy — Naponkint vagon levél a tanúnkunk. Kis pléhdobozok, skatulyaszivek, igaz történelmünk tibennetek írott, i ti őriztek eskü alatt vallott igaz dokumentumokat. Átvesztek minden reátok bízott ökölverést, kérést és dobogást, és őrzitek, remegitek tovább, dühöt és szenvedélyt halálosan, határidőig vertek pontosan. Biztassatok: — legyek én is teli népem reggeli, déli, esteli óhajával, üzeneteivel, bajával, zúgó örömeivel, feszítsenek szét, — akár a tömött postaládát — sürgető örömök, gyűjtsék magamba millió panaszt, s postafordultával küldjek vigaszt. Olvassam le a szerszám-tört kezek jeleit, s a konok szájak helyett, sok fáradt, írni nehezen tudó, legyintő, megnyugvón bizakodó ember nevében írjak én beadványt, kérvényt, kemény költeményt, ővelük együtt megfogalmazott méltó és örök memorandumot, melyben én csak rovom a betűk de ők diktálják fontolt ügyüket. — „Uralkodásunk tizenhatodik évében ezt és ezt akarjuk itt... és végrehajtjuk — mi alulírott munkások és parasztok, magyarok. Történelme sok hű oklevelét írassa, küldje el velem a nép, s a címzetthez úgy intézzem a szót, hogy ne áruljam el a feladót! A kétszerkettő védelmében „Én nem vagyok mély és finom bölcselő, mint Brúnó és Szókratész. Sohasem mondtam olyan nagyszabású dolgokat, mint ők, csak azt ismételtem makacsul, éveken át, hogy kétszer kettő négy”. Könnyű volna konkrétabb, teljesebb önjellemzést idézni Bálint György írásaiból, de a titok, amit meg kell fejtenünk ebben áll: íme egy író, aki egész életén át evidens igazságokat, jól ismert szocialista igazságokat ismétel a szegények, a szabadság, az emberség ügyében, s most — majdnem húsz évvel halála után — másfélezer oldalon át fogva tartja olvasóját. Növekszik a rejtély, ha meggondoljuk, hogy ez a bontatlan esztétikai hatás szinte azonos terjedelmű rövid újságcikkek — riportok, rajzok, naplók, glosszák, bírálatok — sorozatából fejtik. Valamit már az is magyaráz ebből a rejtélyből, hogy ezek a miniatűr esszék a harmincas években íródtak. Olyan korban, mikor a bennük foglalt kétszerkettő, az emberiség évszázados nagy álma a legképtelenebb hitelrontásnak, a legnagyobb veszedelemnek volt kitéve. Jelszavait elorozták, szerepében a lényegétől idegen fasizmus pöffeszkedett. Az a „rend”, melyről Bálint György kezdettől tudta, hogy csak az elvadult indulatokat, a nagyobb rendetlenséget intézményesíti. Konoksága mögött, mellyel a kétszerkettőt bizonyítja, jól érezhető a naponta ismétlődő nekifeszülés izgalma, hogy elintézetlen ügyben állja a csatát. Ha csak toronyőr lenne, ahogy magét egyszer nevezi, beleunna a felülről oktalan tébolynak tetsző látványba. Bálint György: A toronyőr viszszapillant. Szerkesztette Koczkás Sándor és Magyar István. Az utószót írta Koczkás Sándor. A bibliográfiát és a névmutatót összeállította Magyar István. A jegyzeteket Bét Rózsa írta. Kiadta a Magvető, azonban lépésről lépésre — a tunya közönytől és gyanús semlegességtől a látszatellenzékiségen át, a „letört” belenyugvásig és a sunyi behódolásig — követi a nagy züllés folyamatát. S minden új mozzanatban az egész veszedelmére eszmélve gyújtja ki jelzőtüzeit. Ezeknek a tüzeknek lényegében nem is a riasztás a fontosabb rendeltetésük, hanem a világítás. Az, hogy a látszattal szemben a valóságot, a ködös, látványos, hangzatos csalással szemben a kristályosan tiszta kétszerkettőt tegyék nyilvánvalóvá. Nem kis dolog ez, de ha csak ennyit tenne Bálint György, nem volna olyan nagyszabású és feszült az ív, mely gondolkodása pilléreit átfogja. Olyan harcos ő, aki míg pergőtűzben kúszik előre, folyton visszahajlik a lemaradottakért. Olyan tájakon nőtt, ahol a szellem rangjához tartozott felülmaradni a tömegen, a napi harcok, politikai pártok érdekein. Igen jelentős művészek és kitűnő gondolkodók (Thomas Mann, Babits, Gide, Huxley, Alfred Kerr) fémjelezték meg ezt a tartást, mikor a szellem útját már fegyveres rohamosztagok kezdték elállni. Bálint György hamaít és következetesen leszámol ezzel a semlegességgel, de őrzi a kapcsolatot azokkal, akik késve követik. Továbbgondolja vitáikat, természetesen a kétszerkettő szellemében: „Ha a Varázshegy csodálatos hőse, a humanista Settembrini ma íródott volna, akkor a démoni Naphtával vívott párbajában bizonyára nem mondana le a fegyverhasználat jogáról”, hiszen Naphta is más már, mint régebben: nem démoni entellektüel, hanem elhízott terrorlegény. (Thomas Mann felolvas, Settembrini úr tragédiája.) A regény-mozzanat itt már szuverén Bálint György-i jelkép, de értelme törvényszerűen fejült az előzményekből. Nem diktál, hanem ■ beláttat, nem a Settembrinik ellenére, hanem velük akar győzni. Ezért nem szűnik meg bizonyítani, hogy a „gondolat ma csak úgy ér valamit, ha süvít, mint a kő", hogy elbújni, dezertálni nem lehet, hogy csak egyetlen út van: meg kell változtatni a társadalmat, s ez egyet jelent a szegények ügyének vállalásával. A szellem ügye is az ő ügyükkel áll vagy bukik. Mi a meggyőződés, nyomatékkal, de végigvüríti: Bálint György művein. Mélysége, ereje és heve nem olyan, mint a puszta belátás diktálta kapcsolatoké. Voltaképpen nem is azokhoz áll közelebb, akik erősek, akiktől közvetlen segítség remélhető. Inkább a gyengébbekhez, a bohóchoz, akinek esetlensége láttán még a Legnyomorultabb néző is fölényt érez. Az ügyefogyott jámborság és reménytelen magánosság ragadja meg Chaplinben, akit családias ismeretséggel idéz fel újra és újra. Ezzel a szállal fűződik Ábelhez és Svejkhez, akik életrevalóbbak ugyan, de abban rokonai a bohócnak, hogy mindenki beléjük köthet, hogy mindenki felettük áll. A fent és lent közötti távolságot Bálint iszonyú mélységként érzékeli, és azok felől, akik e mélység aljára zuhantak. A munkás felől, aki sír a kapualjban, a cseléd felől és az utca esett párnái felől. A kínai játékárus mozdulatlan vonásaiból, a ketrecbe zárt mókus szeméből elemi erővel tör rá az űzöttek és kiszolgáltatottak kínja. Részvétből hangolódna ezekre az érzésekre? Ha így volna, nem lenne ilyen intenzív és kifogyhatatlan. Nagyon is személyes érzések a Vn kurzus éveiben felnőni, érzékeny idegekkel, műveit, nyílt léteikkel, mohó és tiszta alkotó-igyekezettel, magas eszmei igényekkel, háttérben egy romlott osztállyal, szemben a brutális hatalommal, már gyermek fejjel bélyegesen és felnőtten is védtelenül, árulások és sűrűsödő rácsok között — bizony adódik ok és érzelmi alap az elnyomottakhoz állni. Ezért tud Bálint György entellektüelnél szokatlan teljességgel azonosulni a szegényekkel. Mindent rájuk vonatkoztat, mindent érdekük szerint mér. Carrara márványparadicsomában a nélkülöző munkás sorsa nehezedik rá. Itália váltakozó csodái láttán az évszázadok óta egyazon nyomor. A népi sors egészét hallja ki egy dalból; József Attilát, a Puszták nevét. Veres Péter Számadását nála mélyebben és megrendültebben kevesen értették. Nehéz próbák edzik és minősítik ezt a hűséget. Tudja, hogy illetékességét kétségbevonhatják. Ennél bénítóbb azonban, hogy kényelmetlen, veszélyes igazságaira egyre kevesebben figyelnek. Az élet egyre kietlenebb, a közöny áthatolhatatlanabb, a levegő vészesen fogy , a szellem Európája elmerülni látszik. Mindezt a maga teljes mivoltában érzi át Bálint György, de hűségét csak izzóbbá hevíti a kegyetlen prés. Az elmélet adta avatottság korában többnyire szellemes érvelésben és fölényes gúnyban nyilvánult. A harmincas évek közepén a férfiam fájdalom, a teljesebb megindultság ad nagyobb nyomatékot igazságainak. A korábban jórészt viszszájáról mutatkozó szeretet most megkapó lírává tisztultan vall magáról. Szinte már olyan ez a hűség, mint a szülőké gyermekük iránt: állandó, póztalan és feltétel nélkül való. A viszonzás hiánya fájdalmat okoz, de nem tántorítja el. Vállalja a „legnehezebbet, az egyoldalú szolidaritást ” is (Válasz.). Mégse higgye senki, hogy ez a fajta hűség csak adakozás, a lélek kifosztásának kietlen folyamata. Bálint György legszebb írásait (Diaz levele, Karland, Visszapillantás, Egy elesett katonához. Emlékmű) épp az élteti, hogy ebben a helytállásban magasrendű értelmet nyert az élete. Félelmein, vereségein, kétségein és fájdalmain általa tudott győzni. Bizonytalan entellektüel énjét ez kovácsolta szilárd egységbe. E helytállás közben maga is értelmes és hibátlan művé érett. Nagyon bük rá, amit az elesett spanyol katonáról ír: „Az értelem, hitté vált benned, és a hit tette... Megtanultad, hogy nincs boldogabb ember, mint az, »kit angyala küld a harcba«. Rövid ideig éltél, de a matuzsálemek sem éltek annyit és úgy, mint te. Egyenruhád elrongyolódott, fedél nem volt fejed fölött, de életedből mégsem hiányzott semmi lényeges”. A tágas szellemi horizont nagyvonalú, bátor és dinamikus mozgásra késztette, de útvesztőbe is zavarhatta volna. A kor nyomása új nekifeszülésekre sarkallhatta, de meg is rokkanthatta volna. A nép szeretete gyönyörű tüzeket lobbantott benne, de el is vakíthatta volna. Ám a bajok nem fogtak rajta, mert „angyala küldte harcba”: elv és szenvedély olyan meggyőződéssé, stílussá forrt benne, melynek fölényét mindig érezhette, amire büszke volt, amiben haláláig kedve telt. Elszántan, konokan, és boldogan szerette a maga igazságait, s örült, hogy szolgálhatja őket. Valahányszor felmutatta, maga is nemesedett általuk. Olyan öröm érhette, mint a matematikust, mikor egy ismert, nagy jelentőségű tételhez új, ismeretlen úton ér el. Mert az igazság olyan, mint a csillagok látásával nem lehet betelni. Bálint György bizonyosan így volt vele. Ez a titka elsősorban, hogy általánosításai olyan spontánul fejlenek, hogy amire csak ránéz — legyen újsághír érdektelen tárgy, vagy oktalan állat — egyszeriben fontos jelentéssel telítődik. Ezért van villódzó, eleven hullámzása műveinek. Ez okozza, hogy szemlélet, reflexió és líra egymást variáló, teljesítő egysége olyan természetesen és meggyőzően jön létre nála, ahogyan csak versekben szokott. Ezért nincs szüksége soha patentre rutinos trükkökre: a humor mindig más változatát, fokozatát az anyag és a teremtő kedvű lélek izgalmas, konkrét kapcsolata szüli. Ezért kifogyhatatlan a megközelítés formáiban, társító leleményben, fordulatokban Száz-kétszáz sor elég neki, hogy utcájába vonjon, hogy görcsök és látványos nekifutások nélkül céljához érjen. Azt hiszem, szorosan összefügg mindezzel az a termékeny biztonság, amivel műveltségét hasznosítja. Ez a műveltség a legjobbakéval vetekszik, de azért sohasem tudóskodik. Publicista marad bírálataiban, tanulmányaiban is. Szókratésztül Nietzschig, André Gide-ig mindig mindent a maga kétszerkettő. : érdekébtől mozgósít. Biz . * magában, nem fél a fen . . tők Fenntartásait úgy t •• • nyesíti, hogy a szellemi feszítés érdemét, a mű érékét — legyen bár részleges — csorba ne érje. Nem oktat, nem gyanúsít, nem vagdalkozik, hanem érvel. Mentes a privát indulatoktól. Mindig az ügy érdekli Gáncstalan gondolkodó. A haladás élesen elkülönülő csoportjai között, mikor többnyire az átkiabálás volt divat, ő végig vitaképes, sőt üzenetképes maradt. Jellemző, hogy a népfront időszakában volt igazán elemében. Mindent számon tartott, ami korábban fontos volt, néha el is mossa a határokat, túlbecsül műveket, de legtöbbre mindig a jövőt ígérő mozdulatokat (pl. a szocialista realista műveket) értékelte. Bálint György pubticista, „közíró", ahogy magát némi rezignáltsággal nevezte. Tehetsége azonban e szempontból is többrétű. Újságírói vonás benne az aktualitás iránti állandó éber figyelem. Az is, hogy nem számít soha az oeuvre fedezetére, minden írásában teljes érvényre viszi az egyértelmű, s mindig azonos elvi szándékot. Szépíró viszont abban, hogy elsősorban az ember érdekli. A szociális és politikai tényezőket lelki minőségekben — az óvatosságban a sunyiságban vagy a félelemben, magánosságban, kétségbeesésben stb. — igyekszik tetten érni. Hogy mégsem lett igazi szépíróvá, annak csak egy oka lehet: nem mert és nem is akart költeni. Mindig „valóságos” dolgokról írt. Egész életeket elképzelni, belefeledkezve részletesen kimunkálni nem volt kedve. Anyaga sem volt ehhez. Amit maga átélt, amit osztályáról mondani tudott volna, azt nem érezte nagyon fontosnak, amit viszont fontosnak érzett, azt jórészt csak újságokból könyvekből ismerte, így lett értelmező, tudatosító és hangsúlyozó. ■k Ezt a szép, gy majdnem teljes gyűjteményi joggal, kíséri nagy apparátus. A tanulmányt Koczkás Sándor ír(Folytatás a 2. oldalon.) Szinte Gábor: Játszótér Ára: 1,50 Ft A tartalomból: Molnár Géza: Noviszsdi mozaik Fekete Gyula: Rangon aluli irodalom Szabó Magda: Az iskolareformról Jankovich Ferenc naplója Füst Milán és Hámori Ottó novellája Demény Ottó Kalász Márton, Somlyó György és Váci Mihály verse