Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1961-11-25 / 47. szám - Passuth László: Táci kirándulás (11. oldal) - Marconnay Tibor: Az őszi Napsugárhoz • vers (11. oldal) - Ladányi Mihály: Mátrai képek (11. oldal) - Masznyik Iván: rajzai • kép (11. oldal)
PASSUTH LÁSZLÓ: Tavasztól őszig Székesfehérvár úgy él, mint a balatoni áradat kedves pihenőállomása: a városképhez hozzátartozik a hazai s idegen rendszámú kocsik körül hullámzó élet, s ahogy a barokk paloták sárga homlokzata elvillan, az is belekomponálódik a tájba, a régi Fehérvár egy-egy megmaradt középkori foltjával egyetemben. Modern város, melyen már szinte érezni lehet a Balaton leheletét. Míg visz a betonút, még néhány kilométerre a város belső kerületétől, változatlan marad ez a megszokott útikép, az útelágazás is mintha csak anynyit jelentene, hogy innen le kell mondanunk a motor kényelmesebb ritmusáról. Néhány forduló, betérő, s már mintha kékesebb árnyékok borulnának rá a göröngyökre. Itt kerülünk rá a régi római hadiútra. Ha javítják, s feltárják gyökeréig, egyetlen metszetével bizonyítja: mi volt az útépítésnek az a bámulatos technikája, melynek segítségével az Urbs uralkodhatott egykoron az akkor ismert világ nagyobb része fölött. Az első esők foltjai a római úton, a táj időtlenné lesz egyszerre, a maga mozdulatlanságában. A szekerek is elmaradnak, minden magányossá válik; a megművelt földek mai képéből a topográfus képzelete római tájat varázsol. Pannóniába időszámításunk kezdete körül érkeztek az első légiók, s közel négy évszázadon át tartott a római dominium. A határvonalon — az oly sokszor változó limesen, néha őrállás, néha castrum, ritkábban város jelképezte az Imperium szegélyét. Ezen a vonalon túl terült el, a maga titokzatos csendjével vagy félelmes csatazajával. Barbaricum; ez volt az ismeretlentájék, melyen időről-időre megjelentek, eltűntek, menedéket kértek vagy támadásra készültek a nomád lovasok, így érünk Tácra, melynek határában folyik ma Magyarország egyik legnevezetesebb ásatása. A helyet középkori okleveleink Fövenynek említik, de római régészek, történészek nyelvén egykori neve szerint mint Gorsium kap a megújult tudományos emlékezetben helyet. Ez a Gorsium a források szerint nevezetes állomás volt azon a hosszú úton, amely Aquincumtól Rómáig vezetett. A ma oly szelíd dombos vidék arcát egykor hatalmas árterek, mocsarak tarkították, s a civilizációtígy csak ezek a kékes római utak biztosították. A ma patakokká szelídült egykori folyókat hidak ívelték át, egy-egy pillért ma is feltár a régész szerszáma. A domboldalról elénk tárul a megelevenedő város, e valóban mintaszerű nagy ásatás színhelye. De város volt-e valóban Gorsium? Ez a település, mely egyike volt az Imperium ezernyi, három világrészen szétszórt civitasainak — aligha hasonlított a középkor városaihoz, melyek magas falaik mögött a polgári lét zárt közösségeivé formálódtak. Gorsium inkább postaállomás volt, pihenő, ipari centrum s ugyanakkor megerősített menedékhely, a környékbeli lakosság számára. Amikor i. u. 350 körül barbár népek és törzsek egymást váltó hullámai ostromolják a limeseket , Róma hosszú történetének talán utolsó nagy erődítési programjával válaszol. II. Constantius császár nevéhez fűződik az új pannoniai erődvonal építése;a polgári lakosság e militarizált rendbenéli a maga veszélyektől oly gyakran*'felkavart' 'életét Tác feltárásának egyik legnagyobb régészeti értéke, hogy e jelentős település eltűnik a népvándorlás késeibb korszakában. Lakói elszéledtek, emléke elhalványult, helyét betemették a pusztai szelek. Nem épült föléje újabb város, s így a maga érintetlenségében elevenedik meg a régész ásója nyomán, feltárja hosszú mindennapjai krónikájának egy-egy oldalát. A délvidéki telepesek, akiket ide vetett a sors, fáztak a télben s polgári életük nyilván akkor kezdődött el, amikor házaik padlója alá s a falakba római módra csöveket szereltek be, s ez a központi fűtés biztosította a fagyok, hófúvások, viharok között is a gazdák s mesteremberek munkájának meg nem szakadó ritmusát. A feltárások rengeteg ,,tárgyi leletet” hoztak napvilágra — minden egyformán lényeges a másfél ezer évvel ezelőtti élet mindennapi rendjének megsejtéséhez. Az aranyékszerek, ólomból készült fűtőcsövek, szerszámok, fegyverek, kerámiák, kutak, állatcsontok, kultikus tárgyak, egy-egy szénen faragott sírkő — lepést jelent az ismeretlenben: így élhettek azok, akik a táj öröksége révén őseink voltak Gorsiumban. A város feié nem épült új város a középkorban; a ma, gyár település első metropolisa a közeli Székesfehérvár lett, melynek földjén — tudomásom szerint — nem leltek eddig semmiféle római emléket. Viszont az omladozó emlékvárosnak, Gorsiumnak kultikus emlékekkel teli falai közé népvándorláskori emberek temetkeztek, sőt, újabb feltevések szerint honfoglaláskori magyarok is. Ilyenkor felmerül a ,,továbbélés” izgalmas problémája. Mit éreztek a nomád népek — jazigok, kvádok, gótok, rúgok, roxolánok, avarok s annyi, szinte névtelenül szétporlott törzs népe, amikor feltűnt előttük a fehér romváros, melyet akkor még lakhatóvá varázsolhatott volna néhány tanult mesterember. Miért riadtak ettől vissza, miért fagyoskodtak inkább nemezsátraikban? Mi volt az oka annak, hogy általában nem költözködtek be a kihalt, elhagyott római városokba? De valójában így volt-e ez? A Dunántúl s a Balaton-környék két legnevezetesebb ásatása napjainkban Gorsium s a Keszthely melletti Fenékpuszta. Ez utóbbinak története azért is izgalmas, mert az egykori források tükrében s a topográfikus feltételezések során itt kell sejtenünk Nagy Theodoriknak, a mondák Vasfejű Detréjének születési helyét. Feltevéseink szerint ugyanis Attila halála után e tájra költöző keleti gótok tovább éltek azok közt a falak közt, melyek számukra így elpusztíthatatlanná varázsolták az akkor már szétesett Nyugat-római Imperium bástyákba, házakba, s szerszámokba húzódott géniuszát. De ha a puszta népei mégsem riadtak vissza a római romfalaktól — miért alkotott országközpontot épp Fehérvárott a honfoglaló s a kora árpádkori magyarság, amikor járható útjaival, hídjaival, akkor még álló városépítményeivel ott terült el az egykori Gorsium? Ma már annyit feltártak a római városból, hogy Tác — mihelyt rendbehozzák a bekötőutat — egyik legérdekesebb pontja lesz a dunántúli turistajárásoknak. A régészek , az igen lelkes helyi hatóság már szabadtéri játékokra gondol a legközelebbi jövőben, amikor a legnagyobb feltárt épületben nyaranta antik drámákat játszhatnának, s a feltöltött perem, mint amfiteátrum nyújthatna helyet a hallgatóságnak. Ám Gorsiumnak eddig talán csak egytizedét szabadították ki az ezeréves földtakaró alól. Becslések szerint még hosszú évek munkája után tud majd Közép-Európának talán egyik legnagyobb — érintetlen — feltárt későrómai városa válaszolni azokra a kérdésekre, melyeket fel kell tennünk, amikor végigjárjuk, s amikor elhagyjuk a nekropolist. ★ Visszautaztamban gondolkoztam a régészet s a humánum kapcsolatának különös változásán. A múlt század végén Labiche, a kor híres vígjátékírója kedvenc figurájaként szerepeltette az ügyefogyott archeológust, aki nem lát túl az orrán. Ez az értékelés alighanem a közfelfogás tükörképe lehetett. A közönséget, de a hivatott szerveket sem érdekelte túlságosan a múlt feltárása; minálunk is, három évtizeddel ezelőtt gyakran egy-egy áldozatkész „dilettante” segítségével folytathattak ásatásokat. Az egykori Gorsium feltárása első pillanatra talán jelentéktelennek látszik az ország mai, modern élete, óriási kollektív munkája szempontjából. De a kérdés talán mégis elég érdekes ahhoz, hogy épp e napokban felvessük a hozzá fűződő humánus fejlődés problémáját. A múlt emlékei ily széleskörű, átfogó felidézésének alapja, csak olyan közérdeklődés lehet, mely az emberi lét emlékeit, az együttélés fejlődésének kérdését a humánum oldaláról közelíti meg. Amikor elhagytam Tácot, ennek a humánumnak sodrában jöttem: egy távoli teremben, ahonnan a világon mindenhová elhangzott a szó, az ember magasfokú megbecsülésének hangján beszéltek, s aki hallotta, az az együttélésnek, a közös emberi erőfeszítésnek igazi értelméről kapott megfogalmazást. Az élmény közel jött, maradandónak éreztem. Az író, amikor a körülöttünk folyó jelenben jut el a megelevenedő múlt ősforrásához , már egyre szélesebbre nyílt emberi perspektívák szerint tájékozódhat, s témáját keresve az ősi formák között, a biztató humánum fényében próbálja megsejteni a holnapot. Talán erre volt jó, s ezért marad oly emlékezetes számomra ez az őszi, táci kirándulás. Még cipőmön az út pora s még tüdőm pórusaiban az erős mátrai levegő. Izgalmas öt hónapot töltöttem egy Heves megyei termelőszövetkezeti községben, Nagyrédén, ahol az élmények szinte nekigyűrkőztek, hogy naponta elkápráztassanak. Nem vendég voltam, nem íróféle, hanem kultúrházigazgató, aki terveket készít, jelentéseket körmöl, bálokat rendez, színházi ügyekben jár el, szakköröket szervez és a saját bőrén érzi a visszásságokat is. Öt hónapig nem volt időm írni, csak néhány mondatot jegyeztem fel kékfedelű füzetembe, s azóta várom az alkalmat, hogy ezekről a komoly tapasztalatokból valami hasznos és kedvem szerint való művet kanyarintsak. Persze, a komoly dolgok mellett a vidá mákból is kijutott nekem ezalatt. A példabeszéd is azt tartja, hogy borban a derű. Bortermő vidéken csodálatos dolgok teremnek, a virtus és a humor itt egyazon hordóból virágzik ki. Inni pedig szeretnék az én községemben! Ez az aranyos szívű nép a bolhát megfejné nagy takarékoskodásában, de kitűnő korát nem sajnálja senkitől sem. Még most is emlegetik Rékasi Máté vendéglátó rekordját, amikor a koalíciós időkben pincéjébe invitált néhány vezető politikust. Amint, leértek a salétromvirágos boltívek alá, belülről bezárta az ajtót, a kulcsot pedig egy hordóba dobta, mondván, míg abban bor lesz, nem lehet fölmenni, ötvenkét órán át voltak a föld gyomrában, mikorra a hordó fenekén „elérték” a kulcsokat. A bor ma is nagy szervezője a vidám eseményeknek. Nemrégiben történt, hogy a harangozó felesége búcsúba ment, s a harangozó egyedül maradt otthon. Szép, nyugodt estéje volt és elborozgatott. Amint azonban lefeküdt, azt álmodta, hogy valaki beszól az ablakon: „Már fél órával elmúlt a hajnali harangozás ideje és kigyelmed még mindig ágyban van?” Röstellte a dolgot, gyorsan fölkelt és elharangozta a hajnalt — alig valamivel éjfél után. Az emberek pedig fölkeltek a harangszóra, megetették az állatokat, megfejték a teheneket, az asszonyok pedig elindultak a városi piacra, isten nevében. Merthogy sokan vallásosak itt, különösen az öregebbre. A termelőszövetkezetben — saját kérésükre — külön munkacsapatuk van a plétániás asszonyokénak, az öregecskéknek, akik énekelgetni szeretnek munka közben. A csapat vezéralakja Botos Panka néni. Mozgékony, eleven öregasszony, ő vezeti a munkát és az éneklést egyaránt. Dologból elég a napi 6—8 óra, de ájtatosságból nem, ezért esténként klubösszejöveteleket tartanak, ahol bepótolják a délutánból kimaradt énekeket. Egyik este szomorú dolog történt. Botos Panka néni az összejövetel után nem találta félretett százhatvan forintját. Éjszaka roszszul aludt s másnap reggel világgá kiáltotta a szégyent. — Te szoktad behajtani a más tyúkját is, biztos te loptad el — villámlott a parancsolat ellen vétőre. Természetesen ettől kezdve nem ment a munka sem és már valószínűnek tekintettük, hogy széthull a munkacsapat. Az mentette meg a dolgot, hogy Panka néni megtalálta a pénzt ötödik alsószoknyája zsebében. S néhány nappal a viharos esemény után már új éneket zengtek a sétániás asszonyok: „Meghozta a boldog órát a nagy Teremtő. Meglett Botos Pankának a százhatvan Szép őszi vasárnap következett, a legszínpompásabb népünnepély, a szüreti mulatság napja. A vidék minden, színt magára rakott, mint egy elvirágzás előtt álló aszszony. A tsz autóján korán reggel megérkezett az elnök is, hogy a jó rendező szokása szerint számbavegye a látványosság kellékeit. Súlyos hiba történt: a városi fúvószenekar lemondta szereplését. Össze kellett hát szedni a helybéli rezesbandát. A párttitkár mögé kapaszkodtam a motorra, hogy tekintélyét latba vetve rávegyük a mellőzött és sértődött muzsikusokat a szereplésre. Merthogy — az elnök szerint — szüreti felvonulás rezesbanda nélkül: temetési menet. Néhány évvel ezelőtt még cintányértól volt hangos a falu vasárnaponként. Ők húzták a talp alá valót a régi kultúrházban, de az ötvennégyes árvíz nemcsak a művelődési otthonnak kinevezett kántorlakást mosta el. Az új művelődési otthonba bevonult a dzsessz és kiszorította a falakat hasogató rézágyúkat. E napon úgy zengtek a hangszerek a délutánban, mintha egyszerre akarták volna behozni a mulasztottakat. A muzsikusok régen gyakoroltak, s most minden, rézdarab önálló életet élt és bosszúért rikoltott. A művelődési otthon előtt pedig szálltak a színes, ráncolt szoknyák, megmutatva, ami a nyilvánosság számára máskor nem látható. Egy lágyan mennydörgő foxtrott alatt a hangszerek egyszeribe mérgesebben recsegtek: az esti autóbuszon megérkezett a városi tánczenekar. A fiatalság betódult a terembe, nyomukban a kíváncsiskodókkal. Az üvöltő rezek bűvölői pedig szemükre húzták a kalapot. A délután elfogyasztott borok egyértelműen azt tanácsolták nekik: az nem lehet, hogy e szép nap koronáján, az esti táncmulatságon más zengesse a talpalávalót. Benyomultak hát ők is a terembe, hogy kiverjék onnan a törököt és diadalra vigyék Schneider Fánit, ámiatta de amiatta. Ingujjra vetkőzve letelepedtek a színpad sarkába és fújták rendületlenül. A tánczenekar leállt, a botrány belépett a terembe. " Mi, az illetékesek, tanácskozni kezdtünk. A fiatalság gyors intézkedést várt, szvingelni szeretett volna, meg beszélgetni az időjárásról. Egy szüreti báltól mindenki sokat vár. De muzsikusainkhoz szólni sem lehetett, tudomást sem vettek rólunk. Végül meghoztuk a döntést: le kell itatni őket. És kezdetét vette a haza költséges megmentése. De így is órák teltek még el, mikorra a családtagok vállukra vehették a meggyötört hangszereket. Mi meg zsebünket tapogattuk, hogy maradt-e egy fröccsrevaló. A tsz elnöke sokat hadakozik az italozás ellen. A társadalmi bíróság szinte csak a borozás okozta vétségekért hozza ítéleteit. Nemrégiben egyik állami vezetőnk járt lenn s részt vett azon a közgyűlésen, amelyen a társadalmi bíróság spártai szigorral ítélkezett tíz fogatos felett, akik fokozott mértékben vették ki részüket az antialkoholizmus elleni küzdelemből. Az egyik vádlottnak, Bumm Gergelynek nagyon fájt, hogy így lehúzták a falu becsületét országos vezetőnk előtt. Fölállt és azt mondta: — Azért isznak annyi bort az emberek, mert a községben egy idő óta nem működik a szódagyár. Ami érthető is. A nyomaték kedvéért meg is kérte a jelenlevő országos vezetőt, hasson oda, hogy a rédei szódagyár ismét működjön. A szikvízüzem nemsokára készen áll, s talán — de nem bizonyos — ezek lesznek az utolsó borvirágok, amiket itt lejegyeztem. Ladányi Mihály * 1 - 11 I MARCONNAY TIBOR: Az őszi Napsugárhoz Ó, milyen enyhe, szép s derűs vagy, dúsain őszi Ragyogás lombcsomón, pirosló, aranyon, Rámkacag a bokor, s bár benn haláloson, Valamennyi bozót Tavaszunk lángját őrzi. Szélcsöndbe nyög az ág, sóhajt a pagonyom, Hallom: a meghalás éltünket megelőzi, S unszol gyűjtött erőm, megújul, így lesz ősi, * Kitörő igaza fejlődik, már nagyon. Ragyogóm! Csudaszép! Szeress ma úgy, mint régen! Szájamat kinyitom: — csókoddal, Életem, Jöjj! még inkább avass Igazzá, verőfényben. Jobban, mint vak, bolond perc létű szerelem... idei, tavalyi, régi avarban jártam, Sebbel, cirógató, tündéri Napsugárban!