Élet és Irodalom, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1961-12-02 / 48. szám - Rákos Sándor: Fiatal költő, 1946-ból • vers (11. oldal) - Ladányi Mihály: Koraősz • vers (11. oldal) - Molnár Károly: A huszonhatosoknál • riport • Százhalombatta (11. oldal) - Gyulai Líviusz: rajza • kép (11. oldal) - Bóka László: Emlékezés Kozma Lajosra (11. oldal)
RÁKOS SÁNDOR: Fiatal költő[ 1946-ból Ki emlékszik még reá, szertelen vágyaira, forró düheire? S amint egy őrült anatómus szakértelmével boncolta magát? Kinek fülében döndül vissza még hangja, az épp csak megtalált, legelső? Ki látja még, amint tovavonul, ünnepélyes lassúsággal, mikéntha kísérné temetésen a koporsót? Ferdevágású, kancsal két szeme egy soha nem-volt arcra bámul s a felhőkkel foltozott alkony-izzás úgy leng vállán, mint tarka kacabajka. Százhalombattán hőerőmű és olajfinomító épül — olvashattuk az ötéves terv célkitűzései között. Mi rejlik azonban az elhatározás mögött. Hogyan lesz a tervből, vagyis „papirosból’ — hőerőmű és olajfinomító? Erre az izgalmas kérdésre kerestem választ Százhalombattán. Második honfoglalás történik a nagy folyam mentén, a tervezők-építők megjelenéséig csendes Duna-menti községben. Százhalombatta a fővárostól délre, az autós embernek, mindössze egyetlen ugrás. Előőrsként Demendy Zoltán főépítésvezető érkezett a nagy folyamhoz. Olyan egyszerűen, mint honfoglaló hőseink. Sátorral. Csak éppen nem apró lovakkal szállította ide az őshazából, hanem kölcsön kérte, a modernebb időkhöz híven a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalattól. Felállította a sátrakat a százhalombattai vasútállomásnál. A község lakóinak kíváncsiságát felborzolták a jövevények. —• Vásárosok? Cirkuszosok? — kérdezgették egymástól a százhalombattaiak. Nem sokáig késett a hivatalos igazoltatás sem. Jött a rendőr. Demendy Zoltán főépítésvezető a hivatalos felszólításra kibújt a sátorból és a rendőr elé állt: — Én vagyok itt a házmester. — Mit akarnak itt? — Építünk maguknak egy kis erőművet... De ne ijedjenek meg. Nem sokáig táborozunk itt a vasútállomás mellett. Építünk magunknak melegebb szállást... Az új honfoglalás előőrsétkövette a derékhad is. Megjöttek a „huszonhatosok”. Pontosabban és hivatalosan az É. M. 26-os építőipari vállalatának emberei. Mintha még a népvándorlás korában élnénk, olyan szenvedélyesen változtatják a helyüket. Ahol átmenetileg letelepednek, általában mostoha viszonyok várják őket. Puszta síkság, semmi más. Lábuk alatt por vagy sár, az időjárás szeszélyétől függően. Fejük fölött az isten szabad ege. Viharfelhőkkel, vagy fehér vattacsomókkal. Néha tiszta az égbolt és ilyenkor emelik a falakat a huszonhatosok. Már eltelt egy félesztendő, amióta az építők előőrse megjelent a százhalombattai síkságon. A sátrakat azóta már rég visszaadták a Belkereskedelmi Kölcsönzőnek, mert ugye a második honfoglalás mégis csak könnyebb, mint az első? Ma már a szilárd falú munkásszálló biztosítja az építők nyugodt álmát. Nehezen bontakoznak ki a százhalombattai síkságon a jövendő erőmű körvonalai. Ma még tervezői és mérnöki fantázia kell ahhoz, hogy valaki lássa. Pillanatnyilag mi az erőmű? Merész álom, sokvonalú mérnöki rajz, karcsú állvány és emberi akaraterő. Ahogy múlnak a napok, úgy törnek magasabbra a huszonhatosok és a falak. Híznak az építmények, de közben egyre vékonyodik Demendy Zoltán főépítésvezető: négy hónap alatt kilenc kilót fogyott. Nem könnyű bejutni hozzá, nem azért, mintha titkárnője őrizné ajtaját. — Tárgyal a főnök — mondja a rokonszenves kislány, aki nincs még húsz esztendős és Ercsiből jár naponta ide az építkezéshez. — Meddig tart? — kérdem. A fiatal titkárnő semmivel sem tájékozottabb, mint a vendég. — Ki tudja. — Ki van benn? — Pestieké. Betonozási szakemberek. — Mégis meddig tart? — Fogalmam sincs. — Miről tárgyalnak? De — Ezt viszont tudom, nem mondhatom meg. — Mikor beszélhetek a főnökével? Mit tanácsol? — Üljön le szépen és várjon türelemmel. Vagy sétáljon egyet az építkezésen. , Mit tehetek? Az utóbbit választom és amíg az állványokra kapaszkodom, azon gondolkodom, minek a titkárnőképző tanfolyam, amikor az iskolapadból a főépítésvezető előszobájába lépő ercsi kislány ilyen természetes, vele született diplomáciai érzékkel szereli le főnöke látogatóit. Égbenyúló friss falak. Ácsok és kőművesek, fa és cement. Ördöngös gépek és még ördöngösebb emberek. Barnaképű legény tevékenykedik az állványok alatt. — Honnan került ide? — Tolna megyéből. Németkérről. — Ott mit csinált? — Pásztor voltam — így mondja — a sertések mellett. Harmadmagammal őriztem ezerötszáz állatot. Elég volt, eljöttem ide. — Megtalálta a számítását? — Nem. Leszerelek. Elmegyek innen. — Hová? — Ahol többet lehet keresni. Ahol előrébb juthatok — magyarázza reménykedve és megy tovább, talán már azért, hogy leadja a szerszámait. A fiatalember után szólok. — Egy pillanat! — Tessék. — Mit építenek itt tulajdonképpen? — Valami gyárat. Csöveken ide vezetik a szovjet olajat és áramot csinálnak belőle. — Hőerőmű — mondom én. — Villanygyár — mondja ő. Makacsul. — Vagyis az olaj vegyi energiáját villamos energiává alakítják. — Híres gyár lesz ez. Legalább elmondhatom egyszer az unokáimnak, hogy itt is voltam. — Hány esztendős? — Tizennyolc. Szemben egy másik fiatalember jön. Szerszámok nélkül, utcai ruhában. Megállítom. — Hová — Be az irodába. Munkát keresek. A főépítésvezetőhöz megyek. — Eddig munka nélkül volt? — Nem Amerikából jövök. Csak innen Érdről. Pestre jártam eddig. Hosszú az út. Ide akarok kerülni, a hegyen a biciklivel átjövök és már itt is. vagyok. t, r+a.i*zif — Szakképzettsége? — Ács vagyok. Ebédszünet kezdődik. Áramlanak az emberek az étterem felé. Az ellátásról Sulák Péter telepvezető gondoskodik, övé a bevásárlás gondja. Minden mennyiségben veszi a főznivalót. Ha csontlevest esznek az építők, akkor száz kiló csont kell. Naponta kétszáz kiló húst esznek meg a huszonhatosok. — Egy étel hány nap alatt ismétlődik? — Húsz-huszonöt nap alatt — válaszolja Sulák Péter —, kivéve a húslevest és a rántott szeletet. Ezt a két ételt szeretik az építők, ezért hetenként kerül az asztalra. — És jó a koszt? — Tessék rám nézni — mutat pocakjára a telepvezető. — Gondolja, hogy ez bizonyíték? — Csak tréfa — vonul vissza a testes Sulák Péter. Minden asztal foglalt az ebédlőben. Szabad szék azonban akad. Leülök, várok, öt perc. Várok. Tíz perc is elmúlt, a kutya sem kérdezi, mit óhajtok. Most veszem észre, hogy önkiszolgáló az étterem. Mindenki maga veszi az evőeszközt. Egymás mellett sorban, ízléses edényben egy-egy adag leves. A mai ebéd magyaros lencsegulyás, rizsfelfújt málnaöntettel vagy gránátos kocka , savanyúval és birsbefőtt. Békésen csörömpölnek az evőeszközök az önkiszolgáló étteremben, amikor egyszercsak kiderül, hogy a huszonhatosok az ebédidő alatt nemcsak egyféle éhüket csillapítják. Csukaszürke egyenruhás postás jelenik meg. Járását féloldalasra torzítja a nehéz táska. A postás letörli verítékes homlokát és letelepszik. Kirámol az asztalra. Eszeget a csendes postás és közben árul. — Két vidéki levélre bélyegez — lép az asztalhoz egy szikár férfi. — Címezze meg postás bácsi — mondja az építkezés talán éppen legidősebb embere —, ha már úgyis a kezében van a boríték. Egyre több a vásárló a postás asztala körül, nagy csoportosulás támad. — Népszabadságot kérek. — Ludas Matyi van még? — Lottószelvényt. Duplát. Kéményseprőkről álmodtam. — Jött levelem? — Már csak Figyelő van? Miért nem tett félre Népszavát?! — Ide egy totót. Akinek nem jut, amit éppen kíván, dünnyögve megy viszsza az állványokra. Aki vásárolt újságot, kicsire összehajtogatja és a zsebébe rakja. — Van estére olvasnivaló — mondogatják, akiknek az önkiszolgáló étteremben a szellemi éhüket is sikerült csillapítani. — Mindennap itt van? — kérdem a postást. — Próbálnak csak egyszer is otthon maradni — mosolyog a postás —, eljönnének a huszonhatosok és kicibálnának az ágyamból... — Mi fogy a legjobban? — Nincs élénkebb újságvásár Pesten a Nyugati pályaudvarnál sem. Egymás kezéből kapkodják az emberek a lapokat. Olyan az igazi újságolvasó, mint a higany. Jelzi az forrót és a fagyot is. Ha valami történik a világban, azonnal jobban fogy az újság. Mostanában pedig forgalmas, történelmi időket élünk. — És a többi cikk? — Fogy a bélyeg, de még a légipostaboríték is. Keresik a lottó- és a totószelvényt is. Árusítok én Százhalombattán a községben és itt az építkezésnél is. — Hol fogy több szelvény? — Háromszázat adok el hetenként. Ebből nyolcvan fogy az építőknél — mondja a postás és a táskát visszaakasztja a vállára. Visszabandukol a községbe. Vajon visszamehetek-e a főépítésvezető irodájába. Vége már a tárgyalásnak? Demendy Zoltán előszobájában többen ülnek, mint két órával ezelőtt. — Elvitte az autó a pesti szakértőket? — kérdem a diáklány külsejű titkárnőt. — El. — Na, végre... bejuthatok a főnökéhez. — Igen ám... de újabb pesti vendégek. — Pest kifogyhatatlan a szakértőkben. Az új vendégek is azok? — Pénzügyiek. A Beruházási Banktól jöttek. — Most mi lesz? — Várjon — szól a rokonszenves titkárnő. — Tudja, mit? Kihívom a főnököt, így is történik. Demendy Zoltán kijön a szobájából és átvonulunk a tanácsterembe. — Nem kellek e pillanatban benn — magyarázza — vendégeim, illetve tárgyaló feleim most úgyis a pénzügyi papírjainkat nézegetik. Mi érdekli az építkezésről? — A kilenc kiló. Hogyan fogyott le négy hónap alatt enynyit? — Itt, a főépítésvezetői irodában nincs munkaidő. Általában nappal kinn járunk a terepen, hacsak nincsenek vendégek, mint most is. Éjszaka pedig értekezünk, így megy ez. Időnként felugrok Pestre tiszta ingért, azután gyerünk vissza. Az építkezés nyeli a betont, mint a bálna szája a vizet. Ehhez azonban ember kell Jól képzett szakmunkás. Ács és betonozó. Fura a beton. Az embernek, aki dolgozik vele, úgy kell együtt éreznie, mint az ujja hegyével. Ebben az esztendőben 15 000 köbméter betont dolgozunk be az erőműépítkezésbe. Köbméterrőlköbméterre haladunk előre. A huszonhatosok már sok helyen megjelentek az országban és ahol jártak, nyomukban újra kellett rajzolni a térképet — mondja a főépítésvezető —, de még hosszú időbe telik, amíg a betonból olajfinomító, az olajból hő, a hőből villamos energia válik. Százhalombattán Közép- Európa legnagyobb olajfinomítója épül. És a rangot az iparban sem adják ingyen. Molnár Károly Gyulai Liviusz rajza LADÁNYI MIHÁLY: Koraősz A vadmadár öröm nem röppent tenyerembe, csak néhány tolla hullt elém a kövezetre. Tévelygő voltam én, a gondjaimhoz szögezve deresül keserű vadkökény ifjúságom. Az éhes ösztönök kombinéban az ágyon ültek mellettem és elképzeltem remegve: létezésem virág és szirma úgy hull egyre, hogy csillagot gyújt a világ fölé halálom. Utam a szavakig könnyed volt, napsütéses, barátom volt a szép és testvérem a fecske, de mára ujjaim a tintától rozsdás kések s véres vonásokat metszek az életembe. - 11 - ■* BÓKA LÁSZLÓ: Hetvenhét esztendeje született Somogyország legparányibb zugában, Kiskorpádon és olyan régen halt meg, hogy az Új Magyar Lexikon már a halála évére sem emlékszik, azt írja, hogy 1950-ben halt meg, s egy Kossuth-díjjal is megajándékozza, holott tizenhárom esztendeje, 1948- ban hunyta le szemét s már nem volt mód arra, hogy a Kossuth-díj értékét azzal is növeljük, hogy nemes koszorúját Kozma Lajos szíve fölé tűzzük. Hetvenhét esztendeje született, 1884-ben, a míves mesterek esztendejében, amikor a betűmetszőnek, házépítőnek, írónak egyként kitűnő Kós Károly, amikor a magyar próza ötvösművésze, Laczkó Géza, amikor a magyar vers olyan finom műgonddal, alkotó művészei születtek, mint Balázs Béla, Nagy Zoltán, Szép Ernő. Ifjúsága a magyar műveltségnek abban a lángrobbantó sodrában kapott ihlető tüzet, amikor Ady tüzes szekere robogott egünkön, amikor Bartók eget megcsattantó muzsikája riogatta a lelkeket. Kozma Lajos is ott volt a magyar művészet forradalmi harcosai között, Adyt illusztrálta, Révész Bélát, aki egyszerre volt ihletője és ihletettje Adynak. Nem véletlen, hogy az első érdemi szót Kozma Lajosról a Nyugat 1909-es évfolyamában Ady hű híve, a mindig érdemes szavú Lengyel Géza vetette papírra, s „bőséges invencióval és szinte túláradó mondanivalóval megáldott rajzoló‘’-nak nevezte, könyvművészetét, ex libriseit dicsérte, művészetének alapvonásait az elmélyedésben, a belső harmónia keresésében és a szinte zenei hangulatú kifejezésben lelte meg s nemcsak poétái hevéről szólt elismeréssel, hanem arról is, hogy milyen élesszemű megfigyelő. Zavarba jönnék, ha valakire rá kellene mondanom, hogy ő volt Kozma Lajos mestere. Mestere volt a nagyvilág, melyet megjárt a vándorévek idején, mestere volt Kalotaszeg, ahol egyszerre vált élményévé a népművészet és a magyar múlt éles levegője, mestere volt az anyag, melyhez sohasem csak az alkotó, a formáló ösztönével közeledett, hanem a kincskereső, a titokfejtő áhítatával, mestere volt az a szeretet, mely arra irányította, hogy lakályossá tegye az ember világát. Nem az volt a célja, hogy egyik — vagy — másik művészetben kitűnjék, hanem az, hogy az ember munkája és magánélete szép és célszerű munkahelyeken és lakásokban teljes, s ezeket mindig olyan egységben képzelte el, hogy abban az épület monumentális egyszerűségétől az esti olvasmány betűs, könyvdíszes harmóniájáig minden együtt volt. Pályaképet is nehéz lenne rajzolni róla. Sok is, kevés is, ha csak azt mondom el, hogy ott volt a századelő művészi forradalmában, hogy ott volt 1919-ben a nép politikai forradalmában, hogy az ellenforradalom irracionális és embertelen világában a rend emberséges szépségével harcolt a növekvő esztelenség ellen s hogy felszabadult hazánk valóságos építői közé tartozott. S talán neki sem lenne ínyére, ha megcsillogtatnám a siker állami aranyérmét, a nemzetközi elismerés jeleit. Utolsó nagy munkája egy iskola volt, melyet a város peremén tervezett proletár-gyerekeknek. Emlékszem, hogy megsebezte szívünket az, hogy az iskola átadásának s átvételének ünnepén, melyen már nem lehetett jelen, a lelkes bürokraták egymást köszöngették fel, s a külömb-külömb főhatóságokat ünnepelve, elfelejtették kimondani Kozma Lajos nevét. De arra is emlékszem, hogy valaki azt mondta az ünnepség után: „Ez a feledékenység csak Kozma Lajosnak tetszett volna”. De egy valamit mégis el kell mondanom, már csak azért is, mert olyan ez, mint egy magyar ábránd. Mert amilyen édes ünnep az, ha ezen a mi kis tatárdúlta, törökrontotta földünkön egy soproni utcasor, egy öreg pécsi ház, egy fehérvári terecske, egy Mátyás-korabeli oszlopfő csipkés finomsága megsejteti azt, mi virágzott valaha ezen a földön, olyan különös kulturális rezervátum volt az a közösség, melyben Kozma Lajos könyvművészetének legszebb alkotásai születtek, olyan, ünnepi meghatottsággal gondolunk rá. Mintha mi is megjártuk volna az európai műveltség zavartalan útját, mint nálunk szerencsésebb népek, olyan volt, azt hitette velünk a gyomai műhely. Hogy van egy família, melynek nemcsak tulajdona a nyomda, hanem munkahelye is, a könyvmíves Kner-család, hogy van egy tu Lajosra dós, aki nemcsak tudása kincseit adja nyomdába, hanem gondja a szép könyv — a feledhetetlen Király Györgyre gondolok — és hozzájuk társul egy könyvszerető művész, Kozma Lajos. És sorjáznak a könyvek, melyeken ott ragyog a közműveltség iránti felelősség és a művészetértő ismeretének fénye, melyeken ott díszült egy termékeny alkotó művész díszítő kedve, melyekben egyesül a magyar könyvművesség legjobb hagyománya, a modern nyomdaipar minden új eredménye. Ez a munkaközösség volt legotthonabb otthona Kozma Lajosnak, itt érett meg és teljesedett ki könyvművészete. Bizony mondom, hogy a magyar könyvművesség, a tömegek felé is forduló könyvművészet, a mindenki életét megszépítő bibliofil szenvedély ebből a műhelyből, ebből a hármasságból áradt a legnagyobb erővel, maiglan. S ki hajdan mások álmain felgyűlő illusztrátor volt, ki később a mesterségbeli tudás gondos mestere, az ornamentális művészet nagy kísérletezője lett, itt s innen kezdődően vált igazi művésszé, kinek címlapjai, könyvdíszei, szignetjei egyszerre voltak a megértés, a műértés és emberismeret remekei s egy alkotó szenvedély önálló alkotásai, parányi látomások az emberi világról. Hogy milyen ember volt? Nehéz erről beszélnem. Szerettem s azt hiszem szeretett ő is, egyik utolsó szignetjét nekem csinálta 1948-ban: egy töltőtollat tartó kéz van rajta. „Azt is gondolhatod, hogy ír, azt is, hogy föltartja a tollat, mesterséged címerét” — mondta s belenyomta mosolyogva a „Das neue Haus”-ba. Milyen ember volt? Király Györgyről, akit testvéri gyengédséggel szeretett, legnagyobb dicséretként azt írta, hogy pontos, lelkiismeretes ember volt. „Munkatársaknál nem kis szerepet játszik a pontosság, e terminusok betartása” — írta s így nevezte Király Györgyöt: „becsületes betűvető”. Ma már tudjuk, hogy ez nem kicsinyesség s nem tudok többet s szebbet mondani róla, mint azt, hogy Kozma Lajos emberszerető, becsületes művész volt s ha könyvet veszünk kezünkbe, az az igény, ahogy kötését, tükrét, nyomását, díszeit megnézzük, az az ő láthatatlan szignetje.